Hová tűntek a katonák?

Anyám emlékének

 

 

 

Katra, a lépcsőzetes teraszokkal dombra kapaszkodó aprócska arab falu ebben az órában mindig néptelen. A férfiak már napfelkelte után elszéledtek a földeken, az asszonyok az udvarokon végzik teendőiket, s még az öregek sem ültek ki a vályogkerítés elé, a porba. Az álmos, mozdulatlan csöndben három roskatag teve halad végtelenül lassan, éppen Nadzsarék udvara előtt. A tevék hátán, a ponyvákba csavart limlomok felett beduinok ülnek, lusta, görnyedt tartással, s a tevék ringására előre-hátra imbolyognak. Abed Nadzsar mélyen meghajolva kibújik az egyenetlen vályogkunyhóba vágott pici ajtón, s szemét dörzsölve bámulja az utolsó teve farát, a csimbókos, sártól összeragadt, formátlan szőrszigeteket, amelyek úgy helyezkednek el a csupasz combokon, mintha rendetlenül, hevenyészve foltozták volna rájuk. Abed még egyet nyújtózik, s elindul a gedérai kórház irányába. Pontosan öt óra. A falu mögött, az angol katonai táborban – magasba emelkedő zászlóárbocát az udvar elől jól látni – megszólal a kürt, és az árbocra lassan felkúszik a brit lobogó. Abed gyorsan megy, bal kezében vörös-fehér kockás bugyrot lóbál, amelyet alul kerekre és laposra feszít öt-hat egymásra rakott, szikkadt kenyérlepény. A lepényeken, mint egy tálcán áll a csorba lábos, valamiféle péppel. Még néhány papírba csavart olajbogyó, ez Abed egész napi eledele, s két csésze tea a kórház konyhájáról. A teát az arab munkásoknak külön készítik, kifőzött levelekből, cukrot nem adnak hozzá. Abed ezért mindig visz magával kis üvegben egy csöppnyi szőlőmézet. Ma azonban későn ébredt, a sietségben a mézet nem vette magához, pedig Zara, a bátyja felesége már virradatkor lerakta az üveget az étellel együtt a gyékénye mellé. A falu határában Abed busszúsan vizsgálgatja ormótlan óráját, melyen a mutatók rég meggörbültek, s csak nagy szakértelemmel lehet kiokoskodni a pontos időt. Öt óra múlt tíz perccel. Abed fél hatkor kezd dolgozni. Az út a kórházig, jól kilépve, huszonöt perc, az elvesztegetett öt percet tehát be kell valahogy hozni. Abed átbújik ezért a narancsos kerítésén, melyet egyébként el szokott kerülni, a gazdák megtiltották, hogy a Katrából Gedérába igyekvő arab munkások a narancsoson át vezető rövidebb utat használják. De őrt csak addig fizetnek, amíg a szüret tart, illetve amíg a raktárépületek előtt még tornyosulnak a csomagolásra alkalmatlan, madárcsípte vagy jégeső verte narancsok sárga hegyei. Ilyenkor szeptemberben azonban már azok a fák is kopaszok, melyeken a gazdák meghagyták a gyümölcsöt az egész nyáron át öntöző munkásoknak. A fák között Abed valami gömbölyű, hajladozó feketeséget lát, mintha egy állat legelne, azután a sötét gomolyag felemelkedik, és eltűnik hirtelen a fülledt rengetegben. Egy beduin asszony szedegette a lehullott s már rothadásnak indult narancsot. Abed fenyegető szavakat kiált, azt játssza, mintha ő volna az őr, s futni kezd abba az irányba, ahol a beduin asszonyt látta. Elbújik egy fa mögött, hallgatózik, de az asszonynak nyoma veszett, és még a levelek zörrenését sem hallani. Abed kis ámulattal veszi észre, hogy a rövid ideig tartó futástól kapkodva veszi a levegőt. Tekintetét a fák koronája fölé emeli, a nap kegyetlenül tűz, de az ég megszokott mélykékje most egy árnyalattal szürkébb, mint máskor. Zihálva lépeget tovább, s mikor kiér a narancsosból az országútig vezető kis ösvényre, már látja a keleti égbolton az óriási napkorongot, még tisztán világít, de a fénye szórt és halvány. Az ösvényen minduntalan szamarakon poroszkáló fellahokkal találkozik. Abed le sem veszi tenyerét a szíve fölűl, sűrűn hajlongva köszön mindegyiknek:

– Szubbah el hér… Szubbah el hér… – jó reggelt!

Az országútnál ismét az órájára pillant, már úgy látszik, behozta a késést, amikor ismét elveszít két-három percet, egy katonai konvoj bukkan ki a kanyarból, és fülsiketítő csikorgással lassít. Hetek óta vonulnak a konvojok leszerelő katonákkal a haifai kikötő felé, szinte kisajátítják maguknak az utakat. A teherautók éppen Abed előtt torpannak meg, szerencsére ez már a konvoj vége, húsz méterrel arrább ki lehet kerülni. A katonák hosszúkás, fehér zsákokat szorongatnak a térdük között, kiáltoznak az előttük és mögöttük haladó teherautók felé; és sörösüvegeket dobálnak az országútra. Az egyik autón nagy bajuszú őrmester támaszkodik háttal a vezetőfülkének, s Abed képébe vigyorog: „So long Muhammad!”^* Majd sárga és piros zászlócskáival vezényel a katonáknak, akik magas, vékony hangon énekelni kezdenek:

 

Kiss me… good night, sergeant-major, Sergeant-major, be a mother to me…*

 

Az utolsó teherautón, melynek oldalára ezt írták: „Palestine-Poland”, lengyel katonák ülnek, barettjükön csillognak a szögletes rézsasok. A lengyelek azonban nem énekelnek, érdektelenül és álmosan görnyednek a zsákjaik fölé.

Az országút túlsó szélén húzódó szőlőben Hazanov kocsisa, a szakállas, ősz Abdul Rahman szánt. A tiszteletre méltó Abdul Rahmannak Abed így köszön:

– Száh badenak! – Erősödjék meg a tested. S megáll, mert Abdul Rahman is megállt, az ekevasat belenyomta a földbe, és most az eget vizsgálja figyelmesen, fél szemét lehunyva.

– Hamszin – mondja végül rosszkedvűen, s összeráncolja a homlokát.

– Maallum – bólint Abed. Valóban. S ő is az eget nézi, komolyan, és fontoskodva, mint a földművesek.

A magasban zajló vihar már láthatólag sűríti fenn a vastag homokréteget, mely csakhamar eltakarja a napot, elzárja a szelek járását, a megritkult levegőből kiszív minden nedvességet, s a földet szürkésfehéren izzó, forró és száraz katlanná változtatja. Az emberről ömlik a verejték, a lélegzet elnehezül, a mozdulatok tétovák és bizonytalanok. Különös módon az állatok a fellahoknál is jobban szenvednek ettől a természeti csapástól, még alig mutatja magát a közeledő hamszin, de Abdul Rahman lova a légszomj rémületében szélesre tátja száját, s fejével jobbra-balra csapkod, mintha le lehetne rázni a fullasztó terhet.

Abed gondterhelten ballag fölfelé a poros datolyapálmákkal szegélyezett úton, mely már Gedérához tartozik. Gedéra is falu, a zsidó települések között aprónak számítható, de Katrához képest város. Széles utak szelik keresztül, és vezetnek ki a falut körülvevő narancsosokba, szőlőkbe. A nagy üvegverandás házak fala fehér, s ha rásüt a nap, kápráztatóan villog. A meszet színes csillámokkal szórták be. Az új házak mellett mindenütt meghagyták a régi, egyenetlen terméskő épületeket is, a lőrésnyi apró ablakokkal. A málló falakat benőtte a bougainvillea, aranyeső, vadszőlő.

A kórházig vezető útnak legalább a fele Hazanov tekintélyes udvara mellett húzódik. Avraham Hazanov a kapuja előtt áll, s szinte valószínűtlen mozdulatlansággal elnéz a szőlője felé. Vállán kasza. A gazda nagyon öreg, de karcsú és egyenes, mint egy bot, és ez a kemény és kegyetlen szikárság a korát felismerhetetlenné teszi. Gödrös, beesett arcából s még a nyakából is fehér borosta ütközik ki, haja teljesen ősz, hosszú és csapzott. Tökéletesen ép fogai között néha morog valamit maga elé oroszul. Ő is „moszkóbi”, mint általában a gedérai zsidó gazdák, akik fél évszázada telepedtek le itt, de egymás között még ma is oroszul beszélnek. Az unokák oroszul már csak a káromkodásokat ismerik, s megtanítják rájuk az arab munkásokat is. Az unokák Plymouth autókról ábrándoznak, mulatnak a sublódokra rakott, gondosan fényezett szamovárokon, s a nagyapát tréfásan Abram Jakubovicsnak vagy Szamuil Grigoricsnak nevezik.

Abed minden reggel ugyanezen a helyen találkozik Avraham Hazanovval, s már természeti jelenség a szemében, mint egy kő vagy egy fa.

– Jó reggelt, havadzsa Ibrahim – köszön, s kissé lelassítja lépteit.

Hazanov anélkül, hogy a fiú felé fordulna, reszketeg hangon – különös, hogy csupán a hangja öregedett meg – így szól:

– Hogy megy a sora a bátyádnak, Mahmudnak?

A gazdák minden arab munkást ismernek, s minden munkás feleségét, testvérét, gyerekeit, apját, anyját. Egész Katra Gedérában dolgozik, nyolcesztendős koruktól a gyerekek is.

– Mahmud elégedett – mondja Abed. – Havadzsa Jorámnál dolgozik. Nagyon elégedett.

Hazanov elismerően bólint, mint aki tudomásul veszi, hogy továbbra is minden halad a maga útján.

A hatalmas udvar végéről már látni a kórház konyháját és raktárait. A kórháznak nincs kerítése, sem kapuja, az elszórt, földszintes pavilonok között bárhol be lehet sétálni, kétoldalt keskeny ösvények választják el Stiaszni és Kaplinszki gazdaságától. A két gazda csaknem egy esztendeje tiltakozik a kórház ellen, de az angol hatóságoknál nem mennek semmire. Abed bátyja, Mahmud, egyébként Joram Kaplinszki kocsisa, s némi büszkeséggel bámulja a gazdaság udvaráról öccsét, aki tiszta, fehér köpenyben tevékenykedik a kórház kertjében, mint egy valóságos „hakim”^*.

 

 

Az intézményt hivatalosan szanatóriumnak nevezik. Mendez professzor szanatóriuma. Ez a szanatórium hevenyészve és tervszerűtlenül felépített pavilonokból áll, nagy, poros teret vesznek körül. A téren öreg szentjánoskenyérfa, a lehullott kemény gyümölcs elborítja a földet. A háború alatt egy Ben-Gefen nevű gedérai orvos akart itt kevés pénzből magánkórházat építtetni, maga készítette a terveket, s falusi arab kőművesek húzták fel a falakat téglahulladékból, kövekből, betontörmelékből. A rosszul alapozott, lapos tetejű, alacsony házak lassacskán süllyedni kezdtek, a falak megrepedeztek, a tetők télen beáztak, a vízvezeték minduntalan eltömődött. Ben-Gefen időközben lemondott tervéről, s hirdetni kezdte „jó levegőjű, szép környezetben fekvő” házait, melyek „egészségügyi intézményeknek rendkívül alkalmasak”. S maga is istentől való csodának találta, hogy a háború végén az egyre lezüllő telepre egyszer csak bérlő akadt, két olasz szefárd-zsidó orvos, apa és fia, doktor Mauritio és Mario Mendez. A tárgyalásokon az apa, Mauritio – nehéz mozgású, szigorú, kövér úr –, belenyugvóan bólogatott a szerény feltételekre, cseppet sem zavarták az átázott falak, s leintette a fiát, a puha, kiélt arcú, sápadt, szénfekete hajú Mariót, aki minden apró hiányosság miatt kihívó megjegyzéseket tett, bár ő maga is tudta, hogy vesztenivalójuk nincsen. Gedérába már az angol kormányzattal kötött kész megállapodással jöttek, a lengyel hadsereg^* tüdőbeteg katonáit ápolják majd itt, Ben-Gefen paradicsomában, bizonyos Monaldi professzor módszere szerint és az angol kincstár költségére. A némileg helyrehozott pavilonok hamarosan megteltek tisztekkel és altisztekkel, a tisztek feleségeivel, katonalányokkal, s a megmaradt helyekre jobb módú arab és kevésbé tehetős zsidó betegek kerültek.

Abed a szanatórium első alkalmazottai közé tartozik, azelőtt egy lengyel katonai táborban dolgozott, s tűrhetően megtanult lengyelül, de jól beszél angolul is, és kifogástalanul héberül. A fiú ezért megkülönböztető kegyben áll Mendezéknél. Abed igyekszik megbecsülni magát, lehetőségei csúcsának tartja munkáját, óriási szerencsének, annak ellenére, hogy a betegséggel, mely nem ártott az ő erős fiatal szervezetének, megfertőzte anyját, Fathijjét. Mendezék jóindulatúan helyet adtak az asszonynak az egyik pavilonban, egy lengyel bárónő és egy csonttuberkulózistól már évek óta élőhalott görög zsidóasszony mellett. Az arabokat a betegség általában hamarosan elpusztítja. Mendezék így hát tudják, hogy a kegyet igen rövid ideig kell csak gyakorolni. Fathijjével nincs sok baj, mozdulni sem mer a megtiszteltetéstől, rémülten fekszik naphosszat az ágyán, egy kopott, rongyos, virágos pongyolában, melyet Mario Mendez feleségétől kapott.

 

 

Mire Abed eléri a kórházat, a nap már csak halvány, fehér korong a vészjóslóan szürke égbolton. Az árnyékok áttetszőek, megszűntek a hőmérsékletbeli különbségek, a forróság egyenletesen oszlik szét a szabadban, a szentjánoskenyérfák lombjai alatt és a szobákban. A színek elmélyültek, a nyugágyak vörös és kék vászna vagy a sárga kerti asztalok lángolnak a szürkeségben. Abed benyit a szerszámraktárba, amely az ő külön birodalma, teendői közé tartozik ugyanis a raktár felügyelete, ő osztja szét a szerszámokat, és felelős érte, hogy a munkások épségben visszahozzák. A kulcsot mindig magánál tartja, nadrágszíjára kötözve lóg egy madzagon. Ez a kulcs egy nemrég történt eset óta titokzatos súlyt kapott. Valamelyik hajnalon Abed arra ébredt Katrában, hogy egy angol tiszt áll gyékényheverője mellett, s egy katona a géppisztoly agyával nyomogatja a vállát.

– Abed Nadzsarnak hívnak? – kérdezte arabul a tiszt.

– Igen – rebegte Abed.

A bátyja a fal mellé húzódva, rémülten tördelte kezét.

– Add ide a kis szoba kulcsát – mondta a tiszt.

Abed megrázta a fejét, nem értette, mit akarnak tőle.

– Add ide a kis szoba kulcsát – ismételte a tiszt.

Abednek nem jutott eszébe, hogy a kis szoba a kórház raktárát jelentheti, álmosan vállat vont, és értetlenül széttárta a karját.

A tiszt gyatrán beszélt arabul, és így nem tudta értelmesen megmagyarázni, hogy mit akar. Azt pedig nem tételezte fel, hogy a fiú is beszél angolul. Bakancsával gyengéden megrúgta Abed bokáját.

– Öltözz fel! Velünk jössz!

A ház előtt egy dzsip várta őket. Mahmud is kibújt az ajtón, de a vezető a dzsip mellett feléje fordította a géppisztolyt, mire ijedten visszahúzódott.

A kórház udvarán angol katonák lézengtek fehér köpenyben, szájuk elé fehér kendőket kötöttek, kezükben a Tommy-gunt tüzelésre készen tartották. Abedet a tiszt Mario Mendez elé vezette, aki szolgálatkészen, mosolyogva beszélgetett egy kapitánnyal, s mindketten nevettek Abed rémületén. Mendez doktor elkérte a fiútól a raktár kulcsát, és odaadta a várakozó katonáknak. Abed még mindig nem értett semmit. Késöbb Hasszán, az éjjeli ügyeletes magyarázta meg neki a dolgot fontoskodva. Az angolok éjjel tűzharcban megsebesítettek egy zsidó terroristát – Allah pusztítsa el őket a britekkel együtt –, s most az összes környékbeli kórházban házkutatást tartanak. A katonák rettegve és undorral végigjárták a kórtermeket, s csak a raktárt nem tudták kinyitni, ezért mentek el Abedért.

A történtek óta Abed igen fontosnak érzi magát, úgy őrzi a deszkaalkotmány kulcsát, mint a hatalom jelképét. A raktárban egy szerszámosláda mélyén tartja titkos kincseit is. Ha valaki meghal a kórházban, Abed mindig talál utána az éjjeliszekrény fiókjában egy-két ottfelejtett apróságot, de az is előfordult már, hogy örökségül hagytak rá egy önborotvát, egy csorba ollót vagy egy sörnyitót. A kincsek egyre gyűlnek a ládában: régi képeslapok, gumikesztyű, díszes falinaptár, vekkeróra, kitüntetések szalagjai, pravaz, fénykép: lengyel katonák a piramisok lábánál…

Abed a raktárt otthonossá tette az egyik pavilonból kidobott törött tükörrel, alaposan megnézi magát, ahányszor a fehér köpenyt felveszi. Abed jóvágású fiú. Kellemes árnyalatú világosbarna bőre megfeszül széles arccsontjain. Kicsi, majdnem pisze orra alatt telt, húsos ajkai között egészséges, szabályos fogsor. Hullámos, fekete haja, ahol kilátszik a kerek sapka alól, a napszívástól bronzszínű. Most azonban a hamszin káprázatától arcát sárgásnak és elnyűttnek látja a tükörben, homlokán kiüt a verejték.

 

 

Pontosan fél hatkor kilép a raktárból, de előbb a köpeny felső zsebébe tesz egy elromlott hőmérőt és egy vérvételhez használatos vékony, piros gumicsövet. Ezek a tárgyak is Abed fontosságának jelképei.

Az éjjeli ügyeletes, a Hasszán nevezetű nyurga suhanc a szentjánoskenyérfa alatti padon várja már, hogy Abed leváltsa.

– Volt valami? – kérdi Abed enyhén leereszkedő hangsúllyal.

– Senki sem aludt az éjjel – mondja keserűen Hasszán, nagyot köp. – Megérezték a hamszint. – Feláll, s ásítva nyújtózik. – A hosszúorrú üvegét kell először cserélni. Azután a hölgyét.

Abed több szóra nem méltatja Hasszánt, elindul a szemközt levő pavilon teraszára, ahol az asztal körül három férfi ül. Az asztalon egyfontos bankjegyek hevernek.

A magas, sovány, hegyes bajuszú és hetyke képű Piotr Litwin kapitány előtt papírlap.

– Maga beszél, Nowak – mondja a mellette ülő, kövér, kopaszodó őrmesternek.

Nowak őrmester hüvelyk- és mutatóujjával csavargatja az alsó ajkát.

– Egy papír Vogelra – mondja lassan –, és egy papír pani Mariára.

A fiatal, de teljesen ősz, előkelő arcú és mozgású Zmigrodzki főhadnagy, aki ülve is mankóra támaszkodik, szemére teszi fekete zsinórral a pizsamakabátja gombjára erősített monokliját, és gyenge hangon megszólítja Abedet.

– Tudsz valamit, öregem?

– Semmit – mondja Abed, s a teraszon nyitogatja a nyugágyakat. – Csak most jöttem, panie^* Zmigrodzki.

– Legyen, kérlek, Vogel és Kretek – mondja bizonytalanul a főhadnagy.

Litwin neveket ír a megvonalazott papírlapra, azután felveti a fejét, és megfellebbezhetetlen hangon kinyilatkozik:

– Kretek és Bugajski.

Zmigrodzki lehunyja a szemét, szemhéja reszket, gyöngyházszínű arca fénylik, lélegzete meggyorsul, mint akit hányinger környékez. Nowak őrmester ránéz, mondani akar valamit, de csak legyint, s elhúzza Litwin elől a papírlapot, azt bámulja. Litwin türelmetlenül figyeli Abed sürgölődését, ingerülten int a fiúnak, hogy tűnjön el. Pedig hát Abed előtt, aki naponta százszor járja körül a pavilonokat, nincs titok. Abed jól ismeri ennek a játéknak a szabályait is, ezek a szabályok egyébként roppant egyszerűek. A három férfi arra fogad, hogy ki hal meg a kórházban a legközelebb. Mindegyiknek két jelöltje van, általában egy esélyes és egy kevésbé esélyes, ezeket egy-egy fonttal teszik meg. A játékszenvedély minden szabad idejüket lefoglalja. Nowak és Litwin a fogadás előtt naponta többször is körülszaglássza a kórházat, Zmigrodzki viszont olyan gyenge, hogy öt lépést is alig tud már megtenni, megelégszik azzal, hogy a személyzettől érdeklődik, s a fal mellett játszik, mindig a legesélyesebbeket fogadja. Így például most elsőnek egy Vogel nevű zsidó földművest tett meg, aki pedig még újonc, alig három hete jött saját lábán a kórházba, de a magas láztól két napja szinte egyfolytában eszméletlen. A másik jelöltnek, Kretek századosnak gégetuberkulózisa van, jó ideje nem eszik semmit, langyos tejjel táplálják, de mostanában a gyomra azt sem fogadja be. Nowak Vogel mellé megtette pani Mariát is, egy idős lengyel asszonyt, aki lányával, pani Beatával fekszik egy szobában, négy esztendeje nyomja az ágyat, és újabban nap mint nap látványos haldoklási jeleneteket rendez. Litwin jelöltje Kretek után Bugajski ezredes, ő is esélyes, a gégetuberkulózis megtámadta a szigorú és gőgös egykori diplomata hangszálait, az ember csak akkor érti már, hogy mit mond, ha egészen ráhajol a szájára. Nowak és Litwin a fogadás után ismét bejárja a kórházat, vitatkoznak egymással, s közlik a helyzetjelentéseket Zmigrodzkival. Sokszor egy-két hétig is várniuk kell az eredményre, de az idő jól és izgalmasan telik. Előfordul persze az is, hogy nem a jelöltek közül hal meg valaki váratlanul, ilyenkor a játék tovább folyik a következő halottig. Nagy nyereség azonban csak akkor van, ha egy kevésbé esélyes „fut be”, akkor a fogadó az egész pénzt egyedül vágja zsebre. Mindegyik két fonttal fogad, tehát a fogadás összege hat font. Ha például pani Maria hal meg először, Nowak négy fontot nyer tisztán, ha viszont Vogel megelőzi, akkor az összeget már meg kell osztani Zmigrodzkival, így a nyereség mindössze egy fontra zsugorodik.

Abed még a nyugágyakkal piszmog. Litwin dühösen rákiált:

– Menj a dolgodra, te szemét fekete – s ezt egy ocsmány arab káromkodással toldja meg –, egy micsodát a nővéred fenekébe.

Abed rosszallóan csóválja a fejét, de hát szerencsére nincs nővére, s így a sértés nem eléggé hatásos. Benyit az első szobába, Litwin üres ágyával szemben Tyc hadnagy fekszik, és a mennyezetet bámulja. Ágya körül a földön teleírt papírlapok hevernek. A hadnagy sápadt, gyér hajú, szőke, rossz fogú és alattomos képű fiú, mindig ír valamit, az éjjeliszekrénye is tele van már papírlapokkal. Hálóingben fekszik, s ahogy Abed belép, az inget, mintha önkéntelenül tenné, felhúzza a combja végéig. Abed összeszedi a papírlapokat, és az ágy mellett a székre rakosgatja. Tyc köszönetképpen a száját csücsöríti, és egy csókot dob Abed felé.

 

 

A másik szobában, ahol a súlyosabb betegek feküsznek, Abedet ma meglepő kép fogadja. Kretek kapitány felöltözve ül az ágyán, csupán a cipőjét nem vette fel. A szemöldökéig beesett bő barett alatt, összeaszott sovány arcában két óriásira nőtt, lázas, barna szem uralkodik, s ahogy görnyedten ül, lecsukló hátával szabályos félkört alkot. A battle-dressen^* hosszú sor kitüntetés.

– Hívd az orvost – suttogja Abednek.

– Még nincs itt, panie Kretek – mondja Abed. – Ha akarja, szólhatok Ráhel nővérnek.

– Hívd az orvost – ismétli makacsul a százados –, hívd az orvost…

Abed tanácstalanul néz a szemben levő ágyon Steiner őrmesterre, aki egy fintort csinál, hogy nem tud semmiről. Abed vállat von, és hozzálát Steiner Monaldi-féle üvegeinek cseréléséhez. A Monaldi-rendszer két ötliteres üvegből áll, a két üveget az éjjeliszekrényen egymásra helyezik, az egyik száját a másikéba illesztve, a felső üveget megtöltik vízzel, amely lassan csöpög az alsó üvegbe. A víz által kiszorított levegő vékony csövön át, amit egy másik csővel együtt a beteg mellébe operáltak, beáramlik a tüdőbe, összenyomja a sebet, a genny pedig a másik csövön átszivárog egy üvegcsébe, amit az ágyhoz kötöznek. Hat ilyen Monaldi-rendszer működik most a kórházban, az üvegek cserélése és az üvegcsék tisztítása tulajdonképpen Abed fő feladata. A fiú tekintete közben Steiner ágya mellett, a szék támlájára rakott zubbonyra esik, s gyorsan megszámolja, kinek van több kitüntetése, az őrmesternek vagy a kapitánynak. De az egyik zubbonyon pontosan ugyanannyi színes szalag sorakozik, mint a másikon. Steiner egyszer el is magyarázta, a kék-piros szalag az Africa Star, mellette az El-Alamein Star, Italia Star, Monte-Cassino Star… Steiner gyakran beszélget vele, ő a legtürelmesebb és legszelídebb beteg Bugajski ezredes mellett, az is mindent udvariasan kér, minden szolgálatot megköszön, de azután szigorú, vékony ajkai rögtön összezáródnak. Steiner esetlenül hórihorgas férfi, széles koponyája körül hosszúra növesztett szőkésbarna sörénye majdnem az egész párnán szétterül. Különben is nagy orra a lesoványodott háromszögletű arcban, a hegyes arccsontok között, melyek mintha át akarnák szúrni a sárgás bőrt, egész sziklának látszik. Az arabok hosszúorrúnak hívják, de mindenkinek van itt neve: a kövér… a bolond… a szemüveges… Litwin kapitány neve például: Abu Suareb. A bajuszok atyja.

Abed felcserélte az üvegeket, most a gumicsövet húzza rá a Steiner melléből kiálló kis piros csőre, s leveszi a csipeszt, mellyel elzárta a levegő áramlását. Közben futó pillantást vet a harmadik ágyra. Vogel tátott szájjal alszik, abban a különös tartásban, ahogy a moziban a halál pillanatát szokták eljátszani. Hanyatt fekszik, dereka kifordulva, bal keze a mellén. Melle fölött a takaró apró remegéssel emelkedik és süllyed. A három katona játékának hatása alól Abed sem tudja egészen kivonni magát, s így cinkos érdeklődéssel nézi Vogelt, azután megint Kretek kapitányt, aki még mindig az ágya szélén ül, feje egyre mélyebbre hanyatlik, kezével egyre görcsösebben kapaszkodik a vaságy függőleges rúdjába.

Zmigrodzki, mankójára támaszkodva, szánalmas erőfeszítéssel az ajtóhoz vonszolta magát, s Kreteket figyeli.

– Jó reggelt, Andrzej – suttogja rekedten.

A kapitány fölemeli lassan a fejét, s mint akit tarkón vágtak, olyan gyorsan ejti vissza.

– Pokoli idő lesz ma, Andrzej – mondja Zmigrodzki –, és még három napig így tart. De túléljük ezt is, Andrzej – s egy intéssel megállítja Abedet, aki már igyekszik kifelé a szobából.

– Add a kezed, öregem.

Abed fanyalogva nyújtja karját, csigalassúsággal másznak vissza a teraszra, a nyugágyig.

– Ez a Vogel készen van – mondja a többieknek Zmigrodzki, és végre elengedi Abed kezét. – Kérd el az újságokat Sienkiewicz őrnagy úrtól.

 

 

Abednek nagyon kell most igyekezni. Ha a „hölgy” üvegeit nem cseréli időben, abból irtózatos baj lehet. A többi üvegtulajdonos is kétségbeesik, ha a Monaldi-rendszer egy percre megáll, s mind azt hiszi, hogy gyógyulása ettől a perctől függött. De a hölgy esete még kényesebb, a hölgy fontos személyiség a kórházban. Alkalmanként az ő teraszán, a nyugágya körül gyűlnek össze a tisztek, ilyenkor pizsamájukra felhúzzák a battle-dresst, s mintha mozdulataik is finomabbak volnának, mint egyébkor, feszesen ülnek a székeken, keresztbe vetett lábakkal, s a cigarettát is úgy szívják, mintha ez egy szertartáshoz tartozna. A hölgy nagyon magas, végtelenül fehér bőrű, vörös hajú asszony. Minden fehér és vörös rajta. Vastagon púderezett csontos arcában széles szája égőpirosra festve. Abed a kezétől irtózik, a lesoványodott, vértelen ujjak végén félelmesen domborodó óriási vörös körmöktől. A hölgyet pani^* Grünwaldowának hívják, a lengyel hadsereg állományába tartozik, de Abed még semmiféle katonai holmit nem fedezett fel a szobájában. Pani Grünwaldowa messzemenő kiváltságokat élvez a kórházban. Mendez doktor megengedte például, hogy saját költségén külön ápolót tartson, egy Ibrahim nevű, folyton vigyorgó, kissé gügye arab fiút. Ibrahim reggel fél hétkor kezdi a szolgálatot, így Abednek fél hétig legfeljebb kétszer kell bemenni a hölgyhöz, aki azonnal jelenti az orvosnak, ha késik. Allahnak hála, most éppen jókor jött, a felső üvegből még hulldogálnak az utolsó cseppek. Pani Grünwaldowa tömény illatfelhőben fekszik, reggel az első dolga, hogy bepermetezi magát, mostanában annál is inkább, mivel méltatlankodása ellenére egy kellemetlen szomszédot kapott. A hosszúkás pavilon két szobából áll, de a szobák nem nyílnak egymásba, ajtajuk a teraszra néz. A másik szoba lakója az Észak-Afrikából Palesztinába származott, gazdag Dzsauaris-törzs feje, Amer Dzserusi. Amer csontos, magas férfi, szürkés bajusszal, gyér szakállal, az egész fogsora arany. Ünnepi, sűrű redőzetű fekete köpenyében fekszik az ágyon, feje kockás kefiába burkolva. Amer még soha nem jött ki a szobájából, és így nem látta a lengyel asszonyt sem, akinek nyugalmát felborította, s aki szünet nélkül háborog ellene. Pani Grünwaldowának nincsenek előítéletei, de irtózik a szagoktól és a rovaroktól. Amer köpenyét ezért kifejezetten az asszony kívánságára minden héten beszórják DDT-vel. A szagok ellen a védekezés már bonyolultabb, hiszen a kórház két gazdaság udvara között terül el, s némely pavilon ablakából éppen Kaplinszki istállóira látni. Amer jól érzi magát a kórházban, négy felesége körében – az asszonyok rögtön a reggeli vizit után megjelennek, s csak alkonyat előtt hagyják el a szobát –, örül, hogy nem kell csinálni semmit, sokat eszik, és nagyokat böfög. Elégedett mindennel, kivéve a DDT-t és a gyatra európai teát.

Pani Grünwaldowa is elégedett. Soha ilyen fölényben nem volt férfiak fölött, nem kétséges, hogy a végtelenül hosszú, szürke napok legtartalmasabb pillanatai a tisztek számára, amikor a nyugágya körül összegyűlnek. Pani Grünwaldowa egyre inkább átéli előkelő társadalmi helyzetét, s úgy érdeklődik a kórház apró eseményei felől, mintha ezekről a dolgokról neki feltétlenül tudnia kellene, hogy intézkedhessék.

– Hamszin lesz, Abed? – kérdi, amikor a fiú föléje hajol, hogy a melle alatti csövecskéről levegye a csipeszt.

– Már van, pani – sóhajt Abed. – Óriási hamszin.

– Ezért nem hunytam le a szememet éjjel – mondja az asszony. – Találkoztál már a kapitány úrral?

– Igen, pani.

– Nem üzent semmit a kapitány úr?

– Nem, pani.

– Megint játszottak a majmok?

– Igen, pani.

– Ma kire fogadtak a majmok?

Az asszony egy váratlan mozdulattal feljebb húzza magát az ágyon úgy, hogy Abed keze feje hozzáütődik a széles, barna mellbimbóhoz. A fiú elpirul, és visszakapja a kezét. Pani Grünwaldowa egy nyújtózással kitakarja egészen a mellét.

– Pan Kretek – mondja Abed, és nagyot nyel – meg Vogel meg pan Bugajski meg pani Maria.

Pani Grünwaldowa mosolyog, és a fejét csóválja.

– Ez a majom beduin, itt mellettem, hogy van? – kérdi kétségtelen jóindulattal, s Abed mégis úgy érzi, hogy meg kell védeni a Dzsauarist.

– Amer jó ember – mondja határozottan.

– Meggyógyul?

– Nemsokára elutazik Libanonba. A hegyekben mindenki meggyógyul.

– Ennyi pénze van?

– A Dzsauarisok gazdagok, pani – mondja büszkén Abed. – Nagyon gazdagok.

Az asszony összehúzza magán az áttetsző muszlinpongyolát.

– Elmehetsz, te majom – mondja, és leemel az éjjeliszekrényről egy képeslapot.

Abed örül, hogy ismét a szabadban lehet, émelyedik a fülledt parfümillattól, a vörös karmoktól, az asszony forró, nyirkos mellétől. Átvág az udvaron a női pavilonba, melynek két szobájában hat nő fekszik, s köztük az anyja, Fathijje. A hat nő közül egyedül pani Beatával van dolga, csupán az ő üvegeit kell cserélni, s mégis itt időzik mindig a legtöbbet. Pani Maria nem hagyja kimenni a szobából, elhaló, fájdalmas hangján újabb és újabb kéréseket suttog, valamit kivenni a fiókból, és elhelyezni az éjjeliszekrényen, vagy valamit az éjjeliszekrényről visszatenni a fiókba, megigazítani a lepedőt. Csupa jelentéktelen dolog, pani Maria mégis mindent úgy kér, mint egy fuldokló a segítséget. S ha a kórház személyzetéből senki sincs a szobában, akkor a lányát gyötri, pani Beatát. A kócos, puha, riadt kis galamb zúgolódás nélkül kel ki az ágyából, hatszor, tízszer egymás után, s igazítja a párnát anyja szép, ősz matrónafeje alatt. De ahogy befejezte és visszafekszik, ismét hallatszik a nyöszörgés:

– A párnám, Beata.

A szobában három ágy sorakozik egymás mellett, minden ágy fölött feszület. A harmadik ágyon egy ezredes felesége fekszik, gömbölyű fiatalasszonyka, akihez, mintha ki volna közösítve, senki nem szól, s láthatólag ő sem tart igényt rá, hogy az asszonyok közül valakivel is beszélgessen. De ha egy férfi lép a szobába, álmatag barna szeméből leplezetlenül sóvár sugarakat bocsát ki. Most Abedre hunyorít, fejével furcsa, köröző mozdulatot tesz, összeszorított fogai fölött ajkát szétnyitja, és beleszagol a levegőbe. Orrcimpája kitágul.

– Ugye, lázam van, Abed? – kérdi nyafogó hangon, s nyelvével végignyalja az ajkát. Hirtelen elkapja a fiú kezét, és a homlokához nyomja.

– Odaadom a hőmérőt, pani – mondja Abed, s nem kis erőt kell kifejtenie, hogy a kezét kiszabadítsa az asszony forró tenyere alól.

– Meghalok – nyöszörgi pani Maria –, nem kapok levegőt. – Ezután elhallgat, s csodálatosképpen nem kér semmit. Abed végre hozzáláthat az üvegeihez.

Pani Beata közben az anyja ágya felé sandít, azután gyors mozdulattal az éjjeliszekrény alsó részéből kivesz egy könyvet, és ujját szája elé téve, halkan így szól Abedhez:

– Add oda a könyvet az ezredes úrnak.

Abed bólint. Mindent ért. Nem először hozza-viszi a könyvet, amely sűrűn aranyozott domborművű bőrkötésével s aranyozott szegélyű lapjaival szebb, mint a legszebb Korán, amit valaha látott. Gyakran álmodik róla, hogy egyszer a kincsei között tudhatja ezt a csodát, amelynek valami titokzatos vallási jelentőséget tulajdonít. A címét már kibetűzte, de nem sokat ért belőle: Pan Tadeusz.^* A képeket többször is végignézte: előreszegezett lándzsákkal vágtató lovasok… lógó bajuszú férfiak, kezükben kancsókkal… haldoklók, akik ujjukat az égre emelik… A könyvben olykor pár soros levél lapul, de leginkább csak ceruzával halványan húzott jelet talál, azon az oldalon, ahova a sajátos könyvjelzőt tűzték, melyet egy röntgenfelvétel celluloid lapjából vágtak ki.

Abed, amint befejezi dolgát a Monaldi-üvegekkel, szeretne észrevétlenül eltűnni a szobából, mielőtt pani Maria ismét kinyitná a szemét. De hát ez még sohasem sikerült, s most is megakasztja a siránkozó, bágyadt hang.

– A párnám, Abed.

A fiú megadóan lép az ágyhoz, tapasztalatból tudja, hogy a véget nem érő tevékenykedéstől már csak a csoda mentheti meg, vagy legalábbis egy ügyesen kihasznált gyenge pillanat. Jobb karjával átkarolja az asszonyt, megemeli, bal kézzel közben megigazítja a párnát. Most pani Mariát kissé feljebb húzza az ágyon, de akkor az asszony feje már túl magasan van, lejjebb csúsztatja, majd megint egy picikét visszaemeli. A lepedő eközben meggyűrődött, azt is kisimítja. Akkor kiveszi a poharat az éjjeliszekrényből, két kanál Ovomaltine-t szór bele, hogy Muhammad Ali majd erre töltse a tejet. Újból megigazítja a párnát, s közben a fogadásra gondol, melyben pani Maria is az esélyesek között szerepel. Az asszony egy pillanatra megnyugszik. Ekkor Abed barátságos vigyorral föléje hajol.

– Mindjárt visszajövök, pani Maria – mondja gyorsan, és iszkol a másik szobába.

 

 

Először az anyja ágya szélére ül.

– Kif hallak? – kérdi. Hogy vagy? S megsimogatja a sötétbarna, ráncos, fogatlan kis arcot, melyen mindenütt fekete szemölcsök dudorodnak.

– Bodzsa… bodzsa… – nyögdécsel Fathijje.

– Su bodzsa? – kérdi gyengéden Abed. Mi fáj?

Abed Mendez doktortól tudja, hogy Fathijjének nem fájhat semmije. Rossz közérzetére, gyengeségére és félelmére csupán ez az egyetlen szava van.

– Bodzsa… bodzsa… – ismétli Fathijje, és a szája sírásra rándul, mint egy gyereknek.

Abed kihúzza Fathijje karját a takaró alól, s most az inas, csomós, fekete keze fejét simogatja, közben körülnéz a szobában. A szemben levő ágyon a fiatal lengyel bárónő az előbb felült, s arcát kagylóformába hajtott kezébe rejtve imádkozik. Sima, barna haja, melyet tarkójánál kék szalag fog át, a derekáig hull le, mint az ágya fölött a képen a keresztények királynőjének, Marjamnak, aki a karjaiban tartja a gyermek Nabi Iszát, Jézus prófétát. A szomszéd ágyon állig gipszben fekszik a csonttuberkulózisos görög asszony. Két hónapja még rengeteg baj volt vele, azóta fokozatosan elhülyült, s mostanában végtelenül nyugodt, szinte derűs. Értelmetlen szavakat dünnyög vagy énekelget. Egyetlen francia dal egyetlen sorát: „Ça se passait un dimanche au bord de l’eau…”^* S mivel nem kér semmit, és nem szól senkihez, az ágytálat minden órában alá kell dugni.

Abed eltolja magát Fathijje ágyától, lehajol, és a porcelán edényt keresi a földön. A bárónő abbahagyja az imádkozást, és lágy, mély hangján így szól:

– Én már mindent elintéztem, Abed. Már ki is vittem.

A bárónőnek misszionárius hajlamai vannak, boldog, ha az ápoló személyzet nem jön időben, ilyenkor buzgón tevékenykedik, valósággal kutatja, hogy kinek segíthet.

Abed kisimítja a lepedőt a görög asszony alatt, az éjjeliszekrényen elrendezi az orvosságokat, poharakat. Fathijjében lassan tudatosul, hogy a fiú már nem vele foglalkozik, s megint feljajdul:

– Bodzsa…

A bárónő lekászálódik ágyáról, megáll az asszony mellett, megfogja a kezét.

– Can I help you, Madame?…^*

Fathijje ettől úgy megriad, hogy az orra hegyéig húzza a takarót.

Abed az órájára pillant. Egy perc múlva fél hét. Ismét az anyjához lép.

– Mahmud nem látogat meg. Kaplinszki úr nem engedi, hogy bejöjjön a kórházba. Majd küld neked mézet.

– Allah áldja meg – rebegi a takaró alatt Fathijje.

 

 

Fél hét. Ez idő tájt fejezi be Mahmud Kaplinszkinál a fejést, és indul ki a földekre szántani, de előbb a gazdaságot elválasztó ösvényen rendszerint néhány szót vált Abeddel. Majdnem egyszerre érkeznek a megbeszélt helyre.

– Testvérem – mondja Mahmud, s jobb tenyerét a szíve fölé helyezi, bal kezében agyagkorsó.

– Testvérem – mondja Abed, és elégedett melegséggel nézi az erős, bajuszos férfit.

– Ezt idd meg – mondja Mahmud, és nyújtja a korsót.

Abed két kézzel magasan a feje fölé emeli a dzsárát, hosszú sugárban ömlik ajkai közé a friss, langyos tej, s a görcsös igyekezettől, hogy nyitott szájjal nyeljen, egész felsőteste meg-megrándul.

Mahmud közben előhalászik a zsebéből egy kis üveg mézet, három paradicsomot és három uborkát.

– Az anyánknak és neked – s mikor átadja, lopva a gazdaság felé pillant, nem tűnik-e fel valahol Kaplinszki úr.

 

 

Abed szalad zsákmányával a raktárba.

Lerakja ládájára a mézet, egy uborkát és egy paradicsomot. Két uborkát és két paradicsomot zsebre vág, de előbb egy uborkát kicserél azzal, amit a ládára tett. Kiveszi a köpeny zsebéből a könyvet, a könyvjelzőnél szétnyitja. Megtalálja a levelet, néhány sor csupán, de akkora betűkkel, hogy betölti az egész oldalt. Abed az aláírást böngészi: „A te Beatád.” Ahol a könyv szétnyílik, az egyik lapon kép: kegyetlen tekintetű kövér férfi, álla alá csüngő bajusszal, borotvált kerek koponyával. Kezét harciasan csípőre teszi, övében korbács. Pan Sienkiewiczre hasonlít – gondolja Abed. Ekkor arab beszéd üti meg a fülét. A deszkafalon keres egy rést, kibámul. A két arab munkás, Musztafa és Muhammad Ali ácsorog a konyha és a raktár között. Fél hét után Abed egyeduralma a kórházban megszűnik. Megérkeznek a munkások, megérkezik Ibrahim, pani Grünwaldowa embere, megérkezik Ráhel nővér, leváltja az éjjeli ügyeletes nővért, aki ilyenkor már a szobájában bóbiskol. Musztafa és Muhammad Ali hét órakor kezdi hordani a reggelit, utána délig a kórház szüntelen mozgásban van. Muhammad Ali ágyaz, rendbe teszi az éjjeliszekrényeket, kimossa a poharakat, szétosztja az orvosságot. Musztafa a padlót súrolja, ablakot mos, a mosdókat tisztítja. Délután a kertben dolgoznak a cseh Antonin Bartos kapitány felügyelete mellett. Abed minden szavával érezteti a munkásokkal, milyen elérhetetlen magasságban áll fölöttük. A hatalom azonban némi aggodalommal is jár. Abed elzárta magát a többiek bizalmától, hallgatnak előtte, s így most megragadja a dicstelen alkalmat – nem először teszi –, a deszkafal résén át szorongva hallgatózik. Semmi különös. A fiúk unatkozva élcelődnek. Musztafa leveri a sapkát Muhammad Ali fejéről. Muhammad Ali felveszi, ekkor Musztafa megint leveri, s Muhammad Ali kifogyhatatlan bölcsességeinek egyikét küldi Musztafa felé.

– Anut nattitén u natta… – Ugorj kettőt és még egyet, s tartsd oda a feneked a legényeknek.

Muhammad Ali fél esztendeje dolgozik csak a kórházban, de Abednek máris igen veszélyes vetélytársa. Éles eszű, jókedvű, barátságos fiú, mindenkinek a kedvében jár, a betegek szeretik, s ami a legrosszabb, Lydia főnővér is a szívébe zárta. Abed keserűen gondol rá, hogy a főnővér talán már meg is ígérte Muhammad Alinak, hogy egyszer majd átveszi az ő feladatait.

Abed kilép a raktárból, és elhalad a két fiú mellett.

– Miért nem vagytok a konyhában? – kérdi szigorúan, de választ nem vár, megy tovább a kórház egyetlen emeletes épülete felé. Az udvaron Ráhel nővér totyog rövid, vastag lábaival. Jóságos arcú, alacsony, kövér, idős asszony, óriási alsóteste hátrafelé nő ki dereka alatt, s mintha nem is hozzá tartozna, jóval a dereka mögött rándul erre-arra, amikor megy.

– Abed – inti magához a fiút. – Michaelnek már lefutott a vize… A lengyel lánynak ma kétóránként cseréld a gumit a lábán és a karján. – Egy darab csokoládét nyom Abed kezébe. – Siess, kisfiam. – S ráncos, cserzett arcán végighúzódik egy jóindulatú mosoly.

Abed a tűzbe menne Ráhel nővérért. De a férfiak pavilonjában a komor tisztek is felvidulnak, amikor belép hozzájuk, a nővér velük is úgy bánik, mint a gyerekekkel. Galambom, mondja Kretek kapitánynak, kis bajuszosom, mondja Litwinnek, bogaram, mondja Zmigrodzkinak, Woitek baba, mondja Tyc hadnagynak. Ráhel nővért csupán pani Grünwaldowa nem szereti. Azt mondja róla: orosz kommunista dög. Abed a dolgot nem érti. Kommunista olyan ember, akinek a feleségével bárki hálhat. Ezt Abed Ibrahimtól tudja, Ibrahim pedig egy Abu Taufik nevű m’rári kereskedőtől. A kommunista asszonyok maguk ajánlkoznak fel a férfiaknak, s dicsekszenek vele, milyen sokan mentek végig rajtuk. Abed még nem tapasztalt ilyesmit Ráhel nővérnél, s inkább arra gondol, hogy pani Grünwaldowa lehetett kommunista, amikor még fiatalabb volt.

– No menj, kisfiam – mondja még egyszer Ráhel nővér, és szeretettel megcsavarja Abed fülét.

 

 

Az emeletes épület földszinti szobájában fekszik Michalek őrnagy. A földszinten van még a röntgen, a laboratórium és az ügyeletes nővér helyisége, az emeleten pedig három pici szoba. Michalek őrnagy a falhoz támaszkodva ül az ágyán és olvas, lábán harisnya, mindkét lábfeje egyenes vonalban végződik. Pan Michalek nyomorék. Lába Oroszországban megfagyott, valamennyi lábujját leamputálták. A szobában rengeteg könyv hever, csupa szentkönyv, vértanúk története, misszionáriusok élete. Michalek olykor elbeszél egy-egy történetet Abednek, mindenkit térít, aki útjába kerül. Abedet azonban jobban érdeklik a harcias képek, amelyek az ágy fölött a feszület két oldalán elborítják a falat: Michalek szétlőtt német páncélosok mellett… Michalek tiszteleg a lengyel zászlónak… Michalek kezet fog Anders tábornokkal… Michalek egy útjelző tábla előtt, melyen ez áll angolul és arabul: Tobruk. Tizenkét mérföld.

– Jelent már meg előtted angyal, Abed? – kérdi váratlanul az őrnagy, és zavaros tekintetét Abedre függeszti. Abed nem lepődik meg, hozzászokott a különös kérdésekhez és homályos fejtegetésekhez.

– Még nem, panie Michalek – mondja, s megszagolja az üvegben a vizet, hogy nem büdös-e.

– Persze – mondja diadalmasan Michalek. – A muzulmánok előtt nem jelenik meg. Ti gazemberek vagytok, disznók, mint a zsidók, a prófétátok pedig egy rohadt alak.

– Ó, nem – rázza meg a fejét Abed, de különös felháborodás nem látszik rajta. – Ilyet nem szabad mondani.

– Az első golyót a németekbe – kiált fel Michalek –, a másodikat a zsidókba.

A fiú hallgatagon végzi a dolgát, az őrnagy hullámokban csapkodó kitörései nem érnek el a tudatáig. Csak amikor már az ajtó felé megy, rezzen össze az elemi erejű hördüléstől.

– Krisztus korbáccsal verte ki a kufárokat!

Maszkin… maszkin… – hajtogatja magában Abed, ahogy megy föl a lépcsőn. Szegény. Ezt is a hamszin teszi. Ezek mind megbolondulnak a hamszintól.

 

 

Az emeleten kis korridort vesz körül a három különszoba. Az egyikben most ketten laknak, két lengyel katonalány, pani Barbara és pani Zosia. A másik szobában egy arab beteg, a nazareti orvos, doktor Faruk Fási, a harmadikban egy jemeni zsidó lány, Hefciba Galili.

Abed kopog a lengyel lányok ajtaján, s rögtön benyit a szobába. A lányok az ágyon fekszenek, a takaró felett, állig begombolt pizsamában. A két ágy között a széken az arab orvos ül, rikító vörös háziköntösben, nyakában kasmírsál. Frissen borotvált képe kékesfehér a púdertól, göndör haja fénylik, mint a tükör, a kenőcs tömény rózsaillatot áraszt.

– Jó reggelt – köszön Abed, azután Faruk Fásinak arabul: – Szaida.

Az arab nem viszonozza a köszönést, begörbített mutatóujjával gondosan ápolt vékony bajuszát simítgatja, s nem veszi le a szemét pani Zosiáról. Pani Zosia hosszú, betegesen sovány lány, testének fogyatékosságait azonban most a bő pizsama eltakarja. Arca fehér és szeplős. Fénylő és sűrű vörösesszőke haja rendetlenül hull a homlokára. Amikor Abed belépett a szobába, akkor húzta ki ujjait az arab orvos kezéből, és most zavartan kerüli a fiú tekintetét. Abed utálja a nazareti arabot, és szívesen is jelentené a lányoknál tett látogatásait Mendez doktornak, ha saját rossz lelkiismerete nem tartaná vissza. A másik lánynak, a vaskos, erős, nagy mellű, kemény combú pani Barbarának mozdulatlanul kell feküdnie az ágyon, három napja tüdővérzése volt, egyik karját és combját vékony gumicsővel kötötték le. Ezeket a gumicsöveket teszi át Abed bizonyos időközönként a lány másik karjára és másik combjára. Keze ilyenkor elkerülhetetlenül hozzáér pani Barbara melléhez vagy felül a comb hajlatához, s addig tartja ott, amíg lehet. A lány nem ellenkezik. Az arab orvos most feszélyezi Abedet, így hát gyorsan megköti a gumicsöveket, és csak annyit mond:

– Jobban van, pani Basu?

Faruk Fási a néhány szót méltatlan bizalmaskodásnak veszi, és rámordul Abedre.

– Jalla ja kaleb! Rúh min hon. – Gyerünk, te kutya! Takarodj innét.

A tekintete ekkor olyan, mintha egyidejűleg egy ostort emelne ütésre. S angolul sziszegi pani Zosiának:

– Elviselhetetlen a hülye fellah kölykök szemtelensége.

Abedben forr a méreg. Kirohan a szobából, és öklével a csukott ajtót fenyegeti.

– Ja hamár! Ja bagar! Ja ibn sarmuta! – Te szamár! Te ökör! Te kurva fia!

S egytagú torokhangokat hallat, mint egy kutya, amikor megugatja, akire haragszik.

 

 

Hefciba énekel a szobájában. Divatos héber dal, egy-két sort dúdol, azután megint énekel, megint dúdol. Amikor az ajtó nyílik, felkapja a fejét, azután csalódottan lebiggyeszti az ajkát.

– Jó reggelt, Abed – mondja, s bemárt egy pici ecsetet az éjjeliszekrényen álló rózsaszín festékbe.

– Jó reggelt, Hefciba – rebegi Abed az ajtóban. A fiú egy pillanat alatt elfelejti sérelmeit, elfogódottan bámulja a lányt, aki a háta mögé tornyozott párnákra támaszkodva ül az ágyon, és a körmeit festi. Hefciba nagyon szép. Az arabok is így hívják: selebije. Gyönyörű. Bőre a barna és a rózsaszín egymásba folyó árnyalataival megfoghatatlanul vonzó. Lágyan hajló kicsiny orra alatt rózsaszínűre festett nedves ajkai között tökéletes fogsora nem tejfehér, de nem is sárgás, mint az arab lányoknak, a fehérnek valami igézően mély fokozata. Csigákban kanyargó fekete haját a füle mögé hajtja, a halántékán egész az állkapcsáig egyre szőkülő pihék. A szeme az egyedüli, ami tökéletesen keleti, keskeny és hosszúkás, alsó szemhéja feszes és egyenes, és még egy alig észrevehető árok sem választja el az arcbőrétől. Hefciba apja alacsony, hosszú szakállú zsidócska, ötvösmester a galileai Cfátban, húsz esztendővel ezelőtt vándorolt be Szanaából, ma is turbánt visel és bugyogót. Nagy ritkán meglátogatja Hefcibát, ilyenkor bejárja a kórházat, odamegy mindenkihez, akin fehér köpeny van, és mélyeket hajlongva hadarja: „Az Örökkévaló áldja meg, hogy ilyen jó a lányomhoz. Az Örökkévaló adjon békét, boldogságot, vagyont.” Mendez doktornak a kezét is megcsókolja. „Nagy tudós – mondja neki –, Izrael Bölcse.” Mendez doktor meghívja ebédre, hosszasan beszélget vele. Mendez doktor nagy figyelmet tanúsít Hefciba iránt.

Az uborkák és a paradicsomok beszorultak Abed zsebébe, és két kézzel, nagy üggyel-bajjal piszkálja elő, azután leteszi az éjjeliszekrényre.

– Ezt neked hoztam, Hefciba.

– Köszönöm, Abed – mondja a lány, és fel sem néz. – A doktor megjött már?

Abed egy ideig hallgat. Közben ráteszi a csipeszt a Monaldi-készülék gumicsövére, s leemeli a felső üveget. Akkor kimérten azt mondja:

– A doktor ilyenkor még a feleségénél van.

S amíg ki nem cserélte az üvegeket, egy szót sem szól többet. De amikor elvégezte a dolgát, valamit mondani kell, hogy még egy kicsit maradhasson.

– Hogy bírod a hamszint, Hefciba?

– Nem is érzem – mondja a lány –, olyan rosszul vagyok, hogy a hamszint már nem is érzem – és ismét dúdolni kezdi az előbbi dalt.

– Mondd a szavakat is, Hefciba! – Abed leült az ágy szélére.

Hefciba végre leteszi az ecsetet, a kezét rázogatja, és Abedre hunyorítva, mintegy neki énekel, mintha a dal hozzá szólna.

 

A fiúk itt – Hanan, Jorám – azt mondja mindahány: hogy vad vagyok, hogy mért vagyok más, mint a többi lány, a szemem mért oly fekete, s mért izzik, mint a szén? És honnét jöttem, ki vagyok, és hol születtem én? Én akkor erre büszkén felelem, Galilea az én szülőhelyem, a Genezaret végtelen tava, Galilea, Galilea…

 

– Én még nem jártam Galileában – mondja Abed. – De a bátyám, Mahmud, már volt Libanonban is. A Dzsebel el Druzban. De igazán nagyon szép lehet Galileában. Ha egészséges leszel, egyszer majd meglátogatlak.

– Számítok rá, Abed. – Ezt Hefciba olyan komolyan mondja, hogy a fiún végigáramlik egy meleg hullám.

Nagy robajjal, harsányan tör a szobába Muhammad Ali. A derekával löki be az ajtót, mindkét kezében tálca.

– Jó reggelt, gyönyörű! – kiált fel. – Itt a reggeli, gyönyörű! A következő fordulóval hozok még egy kávét.

Abedet zavarja, hogy Muhammad Ali őt az ágyon ülve találta, de még inkább elkeseríti, hogy Hefciba láthatólag megörült Muhammad Alinak. Gyorsan felkel, és kimegy a szobából, a korridoron majdnem nekiszalad Fási doktornak. A nazareti az ujjával megfenyegeti.

– Dir bálek! – Vigyázz magadra!

– Allah jinam alék! – morogja Abed. – Allah feküdjön rád! – És felzaklatva rohan le az udvarra. Steiner és pani Beata üvegeiből a víz már biztosan lefutott, és még a könyvet is át kell végre adni Bugajski ezredesnek. Az ezredes szobatársának, Sienkiewicz őrnagynak is van üvege, de csak négy órát használja naponta, és legtöbbször ő maga cseréli.

 

 

A Dzsauaris szobájából irdatlan csörömpölés hallatszik, melyet rekedt arab káromkodás követ. Szulimán rémülten vágódik ki az ajtón, köpenyéről csurog a tea, egy tálca repül utána.

– Ja arsz! – hörgi a szobában Amer. – Te kerítő!

Musztafa fölszedi a tálcát. Abed a karjánál fogva elhúzza Amer ajtaja elől, a fal mellé.

– Mit akar? – kérdi halkan.

– A tea miatt – kesereg Musztafa. – Először hoztam neki teát.

– Kérj a konyhában tiszta teakivonatot. Mondd, hogy a Dzsauarisnak lesz. – S megszorítja a fiú karját. – De miért te hoztad neki? Miért nem Muhammad Ali?

– Cseréltünk Muhammad Alival – mondja Musztafa. – Ő akart a gyönyörűhöz menni.

Abedet ismét elborítja a düh.

– Tudod, mit csinálok egyszer? – rázza az öklét Musztafa télé. – Egy botot dugok Muhammad Ali fenekébe.

Musztafa Amer ajtaját bámulja sértődött képpel, és egyáltalán nem érdekli, mit dug Abed Muhammad Ali fenekébe.

Abed még egyszer felhördül, s vad indulattal rohan tovább az ezredeshez, de a pavilon előtt dühe kissé csillapodik. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás fűzi Bugajskihoz.

 

 

Jozef Bugajskit nyolc hónappal ezelőtt hozta a kórházba egy terepszínű jármű, melynek orrán lengyel zászló lengett. Két katonából állt a kíséret, az ezredes utánuk lépett ki a kocsiból, és bizalmatlanul fürkésző tekintetét végigjártatta az udvaron, a poros muskátlikon, a repedt vakolatú pavilonokon, a teraszon ácsorgó katonákon. Abedet szólította meg, s úgy kérette magához az orvost, mint egy alacsony beosztású tisztet. Mauritio Mendez professzor maga jött az ezredes elé, kezét nyújtotta üdvözlésre, és olaszul köszöntötte: siete benvenuto, signor colonello. S karonfogva vezette a pavilonba, ahol a Sienkiewicz melletti üres ágyon két héttel azelőtt halt meg Stanislaw Lipinski hadnagy.

Bugajski ezredes nyár közepe óta nem kelt fel ágyából, ezalatt a kórház élete is jelentősen megváltozott, azelőtt egy katonai táborhoz hasonlított némiképp. Reggelenként mindenki megborotválkozott, rendbe hozta magát, ha kilépett a szobájából, s a zubbonyokra felvarrták a leszakadt gombokat. Délelőtt, közvetlenül a vizit után tiszti gyűléseket tartottak az ezredes teraszán, nyomorult kis ügyeket tárgyaltak meg komolyan és feszesen: a fürdőszobát rendetlenül hagyta valaki, egy másik a személyzetet sértegette ok nélkül, vagy nem tartotta be az orvos által előírt terápiát. A gyűléseket Michalek őrnagy őrült szélsőségei némileg komolytalanná tették, állandóan visszatérő követeléseit rikácsolta: a tábori lelkész hetenként látogassa meg a kórházat, és a két zsidó őrmestert, Steinert és egy Jakob Sekel nevezetűt helyezzék külön szobába. Az ezredes keveset beszélt, amit mondott, azonban fontos volt és gyakorlati, mentes minden fölösleges fennköltségtől. Nem keverte össze a dolgokat – amire egyik-másik tiszt hajlamos volt –, nem próbálta kapcsolatba hozni a bepiszkított ülőkét a haza elvesztésével, legfeljebb a gyűléseket zárta be olykor egy emelkedettebb megjegyzéssel: „Sajnálatos helyzetben vagyunk, kérem, nem kívánhatunk tehát lehetetlent, annyit azonban megkívánhatunk, hogy emberi módon cselekedjünk, ameddig a jóisten erre lehetőséget ad.”

Önmagához is pontos és szigorú volt. Az orvosságot, amit tizenegy órakor kellett bevenni, sohasem vette be tizenegy óra öt perckor. Semmit nem kért a személyzettől, amit ha nehezen is, de önmaga meg tudott tenni. Nem gorombáskodott és nem bizalmaskodott, s ha valamit megköszönt, nem ragasztott a köszönethez még egy kedveskedő szót. Abed olvadozott a gyönyörűségtől, ha az ezredes beszélt hozzá, vele általában vagy gorombáskodtak, vagy bizalmaskodtak, a tárgyilagos, komoly hang úgy érte őt, mint a simogatás. S az ezredes valami nagy-nagy vezérré nőtt a szemében. Annál inkább csodálkozott, amikor lassan felfedezte, hogy a tisztek nem szeretik Bugajski ezredest. S bár a pavilonok közti körútja során nem hallott róla semmit, ami ezt bizonyította volna, de ahányszor valaki kimondta: „az ezredes úr”, ezt mindig gyanús nyomaték kísérte. Láthatólag rossz szemmel nézték az ezredes angol látogatóit is, nyár elején valósággal zarándokoltak a kórházba a magas rangú brit tisztek és a palesztinai főkormányzóság tisztviselői. Akkoriban azt rebesgették, hogy Bugajski ezredes Angliába utazik, s ott egy nagy és előkelő kórházban meggyógyítják. Ez azonban nem következett be. Az ezredes Gedérában maradt, ő maga akart itt maradni. Elhatározásán senki nem rendült meg, inkább ellenszenvesnek találták a kórházban, s kissé eltúlzott együttérzéssel sajnálták az ezredes feleségét, aki az udvaron a tisztek szeme láttára, kezét tördelve zokogott Mauritio Mendez előtt: „Aiutate mi, signor professore… Segítsen nekem, professzor úr. Beszéljen vele, ez az ember elvesztette az eszét.” Az ezredes nem adott magyarázatot sem az orvosnak, sem a feleségének, senkinek. Végül is pani Beatában vélték megtalálni az okot, a lány barátsága az ezredessel valamikor ezekben a napokban kezdődött. Rövid sétákat tettek a kórházhoz vezető ösvényen, egyszer Abed mellett mentek el, s a fiú fülét megütötték az ezredes szavai: „Egy ló, kérem, sohasem lesz hűtlen. Ennyivel többet ér az embernél.” Bugajski egyébként nem barátkozott a kórházban senkivel, kivéve Sienkiewicz őrnagyot, akihez valami régi harctéri kapcsolat kötötte, s Mario Mendez doktort, akivel időnként olasz verseket idéztek. A háború előtt Bugajski ezredes mint katonai attasé működött Rómában.

Egy hónapra körülbelül az emlékezetes mozgolódás után, amikor a londoni utat készítették elő, az ezredes láza egyszerre emelkedni kezdett, állapota átmenet nélkül fordult rosszabbra. Azóta egyfolytában fekszik, s nem érdekli többé semmi, ami a kórházban történik, s még azt sem engedi meg, hogy beszámoljanak róla. Ha valaki mégis bemerészkedik a pavilonba, az ezredes kék szeméből áradó tartózkodás és visszautasítás azonnal elriasztja. A tisztek közül egyedül Sienkiewicz őrnagy pattogó kappanhangját tűri, amint egy ágyra terített katonai térkép fölé hajolva elemzi az olasz hadjárat eseményeit. Abban az órában, amikor azelőtt tiszti gyűlések voltak, most pani Beata látogatja meg, ezalatt az őrnagy tapintatosan délelőtti sétáját végzi. Pani Beata látogatása csupán azokon a napokon marad el, amikor az ezredes felesége is a kórházban tartózkodik.

Bugajski ezredes szobájának ajtaja mindig nyitva áll, az ajtófélfára felül fehér moszkitóhálót szegeztek. Abed megáll a teraszon, a hálót kissé széthúzza, s beles a szobába. Az ezredes hanyatt fekszik az ágyon, karját tarkója mögött összekulcsolja. Északi jellegű, hosszúkás, a láztól vöröses arcában világoskék, gyerekesen tiszta, hideg szempár világít. Őszes szőke haja csikóformára vágva, előrehulló rövid tinccsel, mint egy kisfiúnak. A borotvált fejű, zömök, kerek arcú Sienkiewicz őrnagy az ágyán ül, pizsamakabátja a vállára vetve, hóna alatt hőmérő. Felolvas egy újságból, szemüvegét a szeme és az újság között tartja, mint egy nagyítót.

– „Lengyelországban kimondhatatlan csalódást okozott a hír, hogy a Lengyel Hadsereget London leszereli… – megigazítja hóna alatt a hőmérőt. – Moszkva ügynökei a rágalmak özönét zúdítják a Lengyel Hadseregre, és diadaltort ülnek London döntése felett, ami Lengyelországot végleg kiszolgáltatta Moszkvának. Az ellenállás azonban mindenütt erősödik, a falvakból elkergetik a kommunista funkcionáriusokat…”

Sienkiewicz már az előbb észrevette Abedet, de mert a fiú nem mozdul a moszkitóháló mögül, ingerülten rákiált:

– Mit leskelődsz ott? Gyere be.

Abed belép, és önérzetesen azt mondja:

– Én nem szoktam leskelődni, panie Sienkiewicz. Muhammad Ali szokott leskelődni.

A felgyülemlett keserűség önkéntelen követteti el vele az enyhe árulást Muhammad Alival szemben. Abed maga is meghökken ettől, és ijedten fecseg tovább:

– Pan Bugajski is tudja, hogy nem szoktam leskelődni.

– Röviden! – kiált rá az őrnagy, és széles mozdulattal úgy veszi ki a hőmérőt a hóna alól, mint a vezénylőpálcát.

Bugajski mintha mosolyogna a pattogó, katonás hangon.

Abed a Monaldi-üvegekre pillant, a felső üvegben színültig áll a víz, eszerint az őrnagy maga cserélte nemrég. Így hát az ezredeshez fordul, s kiveszi a köpenye zsebéből a könyvet.

– Pani Beata küldi pan Bugajskinak.

Az ezredes az éjjeliszekrény felé vág a szemével, Abed leteszi a könyvet, ekkor Bugajski kihúzza a kezét a feje mögül, és feltartja az ujját.

– Mondjak valamit pani Beatának? – kérdi Abed.

Bugajski Beata pavilonja irányába mutat, s hívó mozdulatot tesz.

– Mondjam meg Pani Beatának, hogy jöjjön ide?

Az ezredes bólint, hogy igen.

– Pan Zmigrodzki kéri az újságokat pan Sienkiewicztől – mondja Abed, s még mindig sértődött, nem néz rá az őrnagyra.

Sienkiewicz a fiú felé emeli a szemüvegét, s mind lejjebb ereszti, rosszkedvű meglepődéssel méri végig az üvegen át tetőtől talpig, mintha olyan tulajdonságokat látott volna meg a fiúban, aminőket eddig fel sem tételezett. Azután az éjjeliszekrény aljáról egy nehezékül használt tábori látcső alól kihúz néhány képeslapot, és a fiú kezébe nyomja.

– Hátra arc! – pattogja. S többé nem vesz tudomást Abedről, Bugajski szeme előtt hadonászik a hőmérővel. – Harminchét négy, Jozef. A múlt héten harminchat nyolc volt. Itt az ember soha nem lesz jobban, Jozef…

Abed eldönti magában, hogy nem Steinerhez megy először, hanem pani Beatához. A jelentéktelen üzenetváltásoknak, melyeket ő közvetít a lány és az ezredes között, Abed nagy jelentőséget tulajdonít, mintha valami roppant titokba volna beavatva. S van még egy titok az ezredes körül, melyet Ahmed Karadzsi, az országúti kávéházban dolgozó, sánta arab pincér mondott neki. Bugajski felesége Jeruzsálemben lakik, de hetenként egy-két napot Gedérában tölt, ezért a faluban is bérel szobát. Ha Gedérában tartózkodik, azonnal üzen Ahmedért, aki a záróra után meglátogatja, s reggelig az asszonynál marad. Ahmed földöntúli varázserővel ruházza fel az asszonyt, s egyebek közt azt meséli róla, hogy kis üvegcsében titokzatos folyadékot tart, mellyel benedvesíti egy cigaretta papírját. Amikor a papír megszárad, Ahmednek el kell szívnia a cigarettát, ettől csakhamar olyan vágy és erő költözik belé, hogy az asszonyt egymás után tízszer is birtokba veszi. A légiesen finom, testetlen, kontyos, ötven év körüli asszony napközben a férje mellett ül két-három órát a kórházban. Abed a titok birtokában izgatott figyelemmel kíséri minden mozdulatát, lesi minden szavát. Általában a jeruzsálemi társadalmi életről számol be Bugajskinak, a főkormányzóról, Sir Cunninghamről és társaságáról, akikkel minden kedden kilovagol. Pani Beata a látogatási napokon mindig rosszul van, és panaszos hangon érdeklődik Abedtől, milyen ruhában jött az asszony, hozott-e valamit az ezredes úrnak.

Pani Maria és pani Beata ágyát Muhammad Ali már kihúzta a teraszra. Beata kikapcsolta a Monaldi-készüléket, az ágy mellett áll, és éppen készül a szomszéd szobába. Abed szorosan melléje lép, és fontoskodva, lehalkított hangon mondja:

– Az ezredes úr kéri pani Beatát, hogy menjen be hozzá. Nagyon fontos.

Pani Beata megsimogatja Abed fejét, és derekát fogva, apró, csoszogó léptekkel elindul a bárónőhöz.

 

 

Abed felcseréli az üvegeket, a gépies tevékenység közben minden szándék nélkül bepillant a szobába. Az ezredesné ágya mellett Muhammad Ali guggol, keze a takaró alatt. Az asszony hátraszegzi a fejét, szemét lehunyja, ajkát harapdálja. Muhammad Ali ösztönösen megérzi, hogy figyelik, hátrafordul, kikapja a kezét a takaró alól, feláll, összeszedi gyorsan az éjjeliszekrényekről a reggelimaradékot, és szalad az udvarra. Az ezredesné kinyitja a szemét, tekintetében mélységes döbbenet, azután sóhajt, s fejére húzza a takarót.

Az udvaron Lydia főnővér megy a konyha mellett vadszőlővel befuttatott kis lugas felé, ahol az orvos és a nővérek, a „fehér” személyzet reggelizik. Muhammad Ali siet szembe vele, a főnővér anélkül, hogy megállna, belemarkol a fiú hajába, néhány lépést húzza maga után.

– Már megint nem mostad ki a szemedet, Ali – mondja, s hajánál fogva kéjesen hajlítja erre-arra a fiú fejét. – Ma délelőtt megfürdetlek. – Azután elengedi, s baktat tovább férficipőbe bújtatott nagy, csámpás lábaival.

Muhammad Ali mulatságosan eltúlzott szenvedő képpel a haját tapogatja, mintha valami rettenetes kínzást állt volna ki.

Lydia főnővér csontos és esetlen német nő, kemény, férfias vonásokkal. Abed őt szereti a kórházban a legkevésbé. A főnővér közönyös és érzéketlen a betegekkel, a lengyeleket leplezetlenül utálja. A munkásokkal goromba, emberszámba sem veszi őket, kivéve Muhammad Alit, akivel időnként egy órára eltűnik a fürdőszobában. Lydia Mendez doktor szeretője, ezt ő viselkedésével hangsúlyozza is, de inkább úgy viselkedik, mintha a felesége volna, veszekszik a betegek előtt, németül és olaszul rikácsol vele. Mendez doktor mindezt alázatos mosollyal tűri. Allah tudja, mivel tartja hatalmában a nő.

Abed szeretne továbbmenni, nemsokára kezdődik a vizit, a főnővér nemrég egyetlen üveget talált csak, amely nem működött, s magából kikelve üvöltözött Abeddel, napokig fenyegette. Musztafát pedig, valami csekélység miatt, egyszer arcul csapta. De pani Maria most nem engedi el Abedet. Az ágy mozog az egyenetlenül kövezett teraszon, Abed az ágy lába alá összehajtogatott papírt tesz. Akkor másutt billeg, s mire Abednek sikerül az ágyat szilárd helyzetbe hozni, köpenye a melle fölött szürke a verejtéktől.

– A párnám – nyögi pani Maria.

Abedet fojtogatja a düh, vad csapkodással fordítja meg a párnát, s közben egy kézzel tartani kell az asszony fejét, mely nehéz, mint a só. Pani Maria azt kéri, hogy az éjjeliszekrényt is hozza ki neki a szobából, és állítsa az ágy mellé. A szobában Ráhel nővér cseréli a lázlapokat, s részvéttel teli pillantást vet Abedre.

– Miért nem hal már meg? – sóhajt Abed, s kínlódik az éjjeliszekrénnyel, mely alul-fölül tele van könyvvel, kacattal. – Már igazán meghalhatna.

Ideges izgalmában ezt lengyelül mondja, pani Maria a teraszon minden szót hall.

– Abed – nyögi –, te rossz fiú. Azt akarod, hogy meghaljak? Te rossz fiú.

Abed úgy érzi magát, mint akit bekerítettek, torka elszorul, felszed valamit a földről, az éjjeliszekrénnyel bajlódik. Ráhel nővér is megáll az ajtóban, és őt nézi.

– Te rossz fiú, tudod te, mi az, négy évig feküdni? Egy év óta együtt a kislányommal. Te rossz fiú, mit tudsz te? Nekem nincs senkim Beatán kívül. Édes kislányom! Witek, kisfiam! Witek! – A kétségbeesett kiáltásra Ráhel nővér előrejön az ágyig, valamit igazít rajta. Pani Maria ráemeli fátyolos szemét. – Nővérke. Nekem nincs fiam többé. Az én kisfiam elesett Afrikában. Édes nővérke! Witek!

S a levegőt kapkodva zokog, és hányja magát az ágyon, kezével a matracot csapkodja.

Abed lehajtja a fejét, mereven figyel a földön egy morzsákkal birkózó hangyát, kezét ökölbe szorítja. Ráhel nővér nehézkesen lelép a terasz lépcsőjéről, és int neki, hogy jöjjön utána. Abed mint egy alvajáró, követi. Az udvaron a nővér szembefordul a fiúval, és megragadja mellén a köpenyt.

– Letépem a füled – mondja csendesen –, a nyelved is kivágom.

Abed nem szól, csak amikor a nővér elengedi, hadarja túlzott buzgalommal, mintha ezzel akarná helyrehozni bűneit.

– Ráhel nővér… Ráhel nővér… valami baj lehet Kretek kapitánnyal. Felöltözött, és a doktort hívja. Folyton a doktort hívja.

– Gyere – mondja a nővér, és békülékenyen kacsint egyet. – Gyere, te mogyoró.

A férfiak pavilonja előtt, a teraszon egyedül ül Litwin kapitány. Mogorva képpel könyököl az asztalra, fejét az öklére hajtja, barettjét olyan hetykén csapta oldalra, hogy az éle majdnem függőleges.

– Nővér! – emeli fel a fejét, s csavar egyet a bajuszán olyan mozdulattal, amely önmagában is csupa kötekedés. – Nővér! Maga szereti az oroszokat, mi? – S arcára kiül egy gúnyosnak szánt mosoly. – Tudja, hány oroszt öltem meg? És tudja, hogy még hányat fogok megölni?

– Ej, Piotr, Piotr – csóválja a fejét fenséges kedéllyel Ráhel nővér –, miért izgatod magad ilyesmivel? Azzal törődj, galambom hogy meggyógyulj.

Litwin kapitány meghökken, a bizalmas hang, a tegezés lefegyverzi. Mire a felháborodás újra összegyűlik benne, Ráhel nővér már az első szobában áll Abeddel. Zmigrodzki és Nowak a lázát méri. Tyc hadnagy felhúzott combjaira egy mappát fektet, lázasan ír, s közben érthetetlen szavakat mormol.

– Már megint ír, babuskám – mondja sajnálattal Ráhel nővér – már megint gyötri magát.

Tyc hadnagy morog, s az ujjain számol valamit.

– Woitek Tyc hadnagy kalandjai, kérem, egy Port Fuad-i kuplerájban – suttogja Zmigrodzki, felteszi monokliját, s figyelmesen vizsgálja a lázmérőt. – Harminchét hat. Beírhatja, nővér, kérem.

– Harminchat nyolc – nyilatkozik Nowak is.

– Kép a jövőből, kérem szépen – mondja Zmigrodzki, és tüntetően beleszimatol a levegőbe. – Woitek Tyc hadnagy úr egyszer megmosdik. – Feláll, mankójára támaszkodva a terasz felé csoszog, s elnyújtott, mesterkélt hangján hátraszól Nowaknak: – Fáradjon utánam a párnámmal, őrmester. – Útközben szó nélkül kihúzza Abed zsebéből az újságokat, majd Tyc mellé érve, meglöki a hadnagy kezét, a vonal lesiklik a papírról.

– Kolera! – hördül fel a hadnagy.

A szomszéd szobában Steiner üvegéből rég lefutott a víz. Abed bűntudattal pislog az őrmesterre, aki halványan elmosolyodik, s int, hogy nincsen semmi baj. Vogel még az előbbi kicsavart helyzetben fekszik, de a szeme nyitva, tekintete üres és kifejezéstelen. Kretek nem vette észre, hogy beléptek a szobába, meggörnyedve ül az ágyán, homloka a combján összekulcsolt karját érinti. Ráhel nővér a vállánál fogva megemeli, de folytonosan tartani kell, ha elereszti, a sovány test tehetetlenül dől, mint a hegyére állított ceruza.

– Mi baj van, galambom? – kérdi Ráhel nővér. Bal kezével a battle-dress gallérjánál tartja a kapitányt. Jobb kezével kissé felnyomja az állát.

– Az orvost – motyogja Kretek, s feje a bő zubbonyban lejjebb csúszik, ráhanyatlik a kitüntetések szalagjaira.

– Nemsokára jön az orvos, bogaram. Majd elmondjuk, hogy mi fáj nekünk, babuskám. De addig szépen lefekszünk. Így, galambom. – Lassan, könnyedén ráengedi a kapitány felsőtestét az ágyra, s felteszi utána a lábát is, kezét összekulcsolja a hasán. Kretek barettje a szemére csúszott, s olyan hetyke látványt nyújt, mint amikor valaki részegen hever ruhástul az ágyra.

Litwin a teraszon az ajtót lesi, arra vár, hogy a nővér kilépjen. Pizsamakabátját előre kigombolta, szőrtelen melle fénylik a verejtéktől. S mikor végre eljön a pillanat, lerántja magáról a kabátot, s kissé megdőlve, hátát a nővér felé fordítja.

– Ezt tették velem! – kiált a felháborodástól elcsukló hangon.

A korbáccsal szántott bőrön tisztán látni a sebhelyek hosszú, fehér csíkjait.

– Tudom, hogy sokat szenvedett, Piotr – mondja egyszerűen Ráhel nővér, de nem áll meg, siet csatlakozni az orvoshoz, aki most indult el a lugasból Lydia főnővérrel.

Litwin csalódottan és némi megvetéssel néz a nővér után. A jelenet kevésbé hatásosnak sikerült a szokottnál. De Abed még a teraszon ácsorog, így hát megelégszik a fiúval.

– Te mit csinálnál azzal, aki ilyesmit tesz veled?

– Megverném… – mondja Abed.

– Miii? Te!…

– Megölném – javít Abed szolgálatkészen.

– Helyes – mondja elégedetten a kapitány –, add rám a pizsamát. – Elhúzza kissé a képes újságokat Zmigrodzki elől. – Mind ott leszünk a Marszalkowskán,^* Bolek. Es geht alles vorüber,^* Bolek. Minden fán lógni fog közülük egy, Bolek.

Zmigrodzki visszahúzza az újságot, beír még a keresztrejtvénybe három betűt, és csak akkor néz fel, amikor az udvar felől ütemes suhogás hallatszik. Amer Dzserusi négy felesége most tűnik fel a konyha mellett. Egymás mögött haladnak ringó, puha macskalépteikkel, sűrű fekete selymekbe burkolva. Fejükön a kendő a szemöldökig ér, a fátyol a szemük aljáig. Egyforma magasak, egyformán lóbálják kezükben a kendőkbe kötött lábosokat. A szentjánoskenyérfa alatt letelepednek a padra, de csupán az élére ülnek félszegen. A vizit után mehetnek be Amerhez, addig üldögélnek, hallgatagon és mozdulatlanul, négy óriási fekete madár.

A látvány a teraszon mind a három férfi figyelmét leköti. Zmigrodzki az újságja fölött vet lapos pillantásokat a szentjánoskenyérfa felé. A lomha Nowak őrmester csak fél szemét tartja nyitva, félig-meddig bóbiskol a székén, nagyokat szuszog, ajka szélén egy csepp nyál bugyborékol.

– Milyenek lehetnek? – horkan fel hirtelen, s lecsüngő vastag alsó ajkát majdnem az orráig tolja.

– Rossz szagúak – mondja Zmigrodzki. – Büdösek, kérem.

Litwin reszkető, hosszú ujjaival egy cigarettát gyűr a megsárgult elefántcsont szipkába.

– Itt vannak a képei, Nowak?

Az őrmester a pizsama zsebéből előhúz néhány szürke, töredezett kartonlapot, és az asztalra dobja. Erotikus felvételek voltak valaha, ma már alig lehet kivenni, hogy mit ábrázolnak. Afrikai áru, az olasz-abesszin háború idejéből származik, Nowak egy szicíliai hadifogolytól zsákmányolta Tobrukban. Litwin úgy fogja két ujjal a képeket; mintha undorodna tőlük, közel viszi a szeméhez, távolabb teszi, némelyiket megfordítja, azután még egyszer megfordítja, amíg felfedezi a helyes nézőpontot. S mintha valamelyik képről jutna az eszébe, azt mondja hirtelen Zmigrodzkinak:

– Ez a Kretek ma meghal.

Nowak erre szó nélkül feltápászkodik, megtapogatja a zsebeit, mintha valamije hiányozna, s besomfordál a szobába.

– Nowak úr, kérem, a nép egyszerű, praktikus gyermeke – raccsolja Zmigrodzki. – Nowak úr most gyorsan megnézi, hogy áll a fontja, kérlek, mellyel oly könnyelműen egy Vogel nevű izraelitára fogadott. Nowak úr képéről láttam reggel, hogy engem is szívesen megtett volna az egyszerű Nowak úr, s milyen igaza van, drágám, Nowak úrnak… Hidd el, édes bajtársam, én is szívesen fogadnék magamra, de kételkedek benne, kérlek szépen, hogy örülni tudnék a nyereségnek… Ekkora kavernák, Piotr, a legkisebb is nagyobb, mint egy tízpiaszteres. Nekem már nincs is tüdőm, kérlek, valószínűleg a gyomrommal lélegzem. Talán fel is léphetnék ezzel, mint egy mutatvánnyal, akárcsak Henryk Mach úr. Beszéltem neked, Piotr, kérlek, Henryk Mach úrról?

– Nem, Bolek – mondja Litwin –, nem beszéltél. – És szorongva hallgatja Zmigrodzkit, aki erőlködve lihegi a szavakat, olykor a mondat közepén hallgat el, s lehunyt szemmel kis pihenőt tart.

– Henryk Mach úrhoz a szerafendi táborban volt először szerencsém. Mach úr két kockából állt, kérlek, a nagy kocka volt a teste, a kis kocka volt a feje… Mach urat, kérlek, felvezették elém, súlyos vétséggel… Mach úr ugyanis a térdén eltörte a fegyverét… Egy valódi Lee Enfieldet, kérlek!… Azután úgy vágta a betonhoz a Lee Enfieldet, kérlek, hogy a csöve elhajlott… Egy Lee Enfield csöve! Miért tette ezt, kérem? – kérdeztem Mach úrtól. „Mert ideges vagyok” – mondta Mach úr. Mi oka van, kérem, a neuraszténiára? – kérdeztem tőle. „Mert mindig éhes vagyok” – mondta Mach úr. No kérlek, elővett a zsebéből egy összehajtogatott plakátot, melyet még az orosz táborban is megőrzött. A plakáton, kérlek, ez állt felül: Henryk Mach, a világ legerősebb embere. Ez egy ünnepélyes pillanat volt, drága bajtársam, én ott álltam Szerafend el Harabban, távol az édes szülőföldtől, szemben a krakkói Henryk Machhal, a világ legerősebb emberével. Egy fénykép is látható volt, kérlek, amint egy teherautó éppen áthalad a Mach úr mellére fektetett deszkán. De mint említette Mach úr, már kovácsok is dolgoztak, kérlek, a mellén, meg egyebek, kérlek. Mach úr, kérlek, békeidőben másfél kiló marhalábszárat fogyasztott el naponta, nincs mit csodálkozni a vegetatív neurózison, amit a kalóriaérték szerint kiszámított zabpehelyleves váltott ki Mach úrból. Én tehát mit tehettem? Elintéztem, kérlek, hogy Mach úr ezentúl háromszoros adagot kapjon mindenből, kivéve persze a cigarettát, a zsilettpengét és a kotont.

Tétova mozdulattal meglöki az asztalt, a fehér pléhlapnak támasztott mankó a földre esik. Litwin a szék támlájába kapaszkodva lehajol érte és fölveszi, s ettől a csekély megerőltetéstől arca kivörösödik.

– Mi lett ezzel az emberrel? – kérdi zihálva, amikor Zmigrodzki előrebillenő fejét ismét felemeli.

Zmigrodzki egy ideig még hallgat. Mindkét kezével rátenyerel az asztalon heverő képeslapra, mintha támasztékra volna szüksége, hogy beszélni tudjon.

– Antwerpenben, kérlek, egy hét szabadságot kapott Mach úr. Ezzel a dicsőséges Eighth Army elvesztette a világ legerősebb emberét. Mach úr ugyanis egyenesen Krakkóba utazott.

– Az oroszokhoz?! – kiált fel Litwin.

Zmigrodzki úgy néz a kapitányra, mintha most látná először.

– Hazament – suttogja –, hazament, drága bajtársam!

Annyira izzad, hogy tenyere alatt a papíron nagy nedves folt támad. De amikor Nowak őrmester visszasompolyog a teraszra, új erőre kap, s monokliját két ujjal lengetve, negédesen integet az őrmesternek, mint egy kislánynak, akivel meg akar ismerkedni.

– Halló, őrmester úr! Nos, mit látott, kérem, őrmester úr? Sétál-e még Kretek kapitány úr a Marszalkowskán, őrmester úr?

Nowak megérzi rögtön a fagyos ellenszenvet, s önkéntelenül vigyázzba áll.

– Nem hinném, főhadnagy úr – mondja rosszkedvűen.

– Na, látja! Ezek a hazárdjátékok nem magának valók, őrmester úr – folytatja Zmigrodzki ugyanabban a hangnemben. – Maga egy derék, majdnem egészséges ember, őrmester úr. Láza is csak harminchat nyolc volt ma reggel. Haladéktalanul jelentkezzék, kérem, Bugajski ezredes úrnál, aki majd Londonba küldi, ahol különleges kiképzésben vesz részt. S egyszer eljön a nagy nap, kérem szépen, amikor ejtőernyővel leereszkedik Varsóban, a Lazenki Park közepén, s azonnal felveszi a harcot a vörös ügynökökkel…

Nowak különben is pici szeme most két ponttá zsugorodik.

– Nem áll módomban, főhadnagy úr – mondja barátságtalanul. – Holnap lekapcsolják az egyik tüdőmet.

Zmigrodzki arcát a tenyerébe rejti, hüvelykujjával a halántékát szorítja, s így marad egy ideig. S mikor újra az asztalra ejti a kezét, a monokli is leesik, a szeme vörös és fátyolos.

– Stand easy^* – mordul az őrmesterre.

Nowak már emeli bal lábát a szabályos pihenj álláshoz, de a mozdulat félbemarad, dühös legyintéssel – melyben önmagát inti: te hülye, majdnem végrehajtottad a parancsot – az asztalhoz siet, összeszedi képeit, felkap egy széket, és a falhoz húzódik, távol a tisztektől.

Toprongyos, szakállas figura megy át az udvaron. Karját magasba emelve lengeti, olykor megáll, héber imákat gajdolva hajlong, s tánclépésben ugrál tovább. Ő a bolond Mandel. Gedérában lakik, napjában többször is végigjárja a falut, benéz minden udvarra, egy-két piaszterért táncol, hosszú pajeszát csavargatva péntek esti dalokat zümmög. Amikor meglátja a lengyeleket, jiddisül szitkozódva öklét rázza Litwin felé.

– Zolszte vakszen vi a cvibelach. – Úgy nőj, mint egy hagyma. Vagyis fejeddel a földben.

– A Zsidó Brigád^* – mondja Litwin, de szellemessége most hatástalan marad. Zmigrodzki kimerült, a rosszulléttel küszködik, semmi nem érdekli. Nowak sértődötten ül, hasán összefont ujjaival malmozik.

– Mit hallgatózol? – rivall Litwin Abedre.

 

 

Mit leskelődsz? Mit hallgatózol? Ma reggel másodszor rivallnak Abedre igazságtalanul. A fiúnak esze ágában sem volt hallgatózni, azt hitte, hogy Litwin akar még tőle valamit, azért maradt a teraszon. A vizit idején huszonöt-harminc perce van, ezalatt eszik valamit a raktárban, ládáján ülve nyújtózik, s azt számolja, hogy három hónap múlva mennyi pénze lesz, vagy egy év múlva, vagy két év múlva. Nagy szerencse, ha idejében be tud sietni a raktárba. Ez ritkán sikerül, mindig feltartja valaki, most is tíz percet vesztegetett el fölöslegesen, s még rá is kiabáltak. Abed megvárja, amíg az orvos kíséretével eltűnik Michalek őrnagy szobájában, és egyetlen lendülettel rohan a búvóhelyére. A raktárajtót belülről bereteszeli, letelepedik a ládára, s kibontja a kendőt az étellel. Egy-két falatot elrágcsál a kenyérlepényből, felemeli a födőt a lábasról, megnézi, mivel töltötte meg Zara, Mahmud felesége. Paradicsomban főzött csípős paprika és hagyma. Abed egy darabka lepényt ujjai között kanállá formál, belemártja a langyos, fűszeres lébe, s addig tartja benne, amíg egészen átnedvesedik. Akkor a szájába veszi, s hagyja, hogy a fűszeres íz szétáradjon az ínyén. Azután gondosan visszacsomagol mindent, nincs étvágya, a fülledt hőség kiszárította a torkát. Mostanáig csak játszogatott a hamszin, épp hogy bemutatkozott, az igazi szenvedés mindig a késő délelőtti órákban kezdődik. Orrfacsaró bűz terjed a szomszéd gazdaságokból, s áthatol a bódé falán. Máskor is érezni az istállószagot, de az állandó gyenge széljárás csak el-ellebegteti. Hamszinkor felforrnak a szagok, szinte égetik a bőrt, s átjárják a ruhát, az ágyneműt, a takarókat. Abed a bódé résein át az eget kémleli, a nap delelő felé tart, a napkorongot nem látni a homokréteg mögött, széles kerek foltot izzít fehérre a szürkeségben, s lila körök jelennek meg és tűnnek el körülötte. Valaki végigmegy az udvaron, a szentjánoskenyérfa gyümölcsei megroppannak, és ez most úgy hallatszik, mintha sziklákat törnének. A csend is egészen más, mint egyébkor. Hiányoznak megszokott elemei, a növények zörrenése s a széljárás egyhangú moraja. A hangok a semmiből robbannak ki magányosan és élesen.

Abed megpróbál elindítani magában egy gondolatsort: ha minden hónapban hat fontot félretesz, akkor az jövő ilyenkor… a számok összekavarodnak az agyában. A törött mosdó felett kinyitja a csapot, a víz tűzforró. Ledobja magáról a köpenyt, a nadrágot, de a szandált a lábán hagyja. Végre kihűl kissé a víz, megtölt egy vödröt, a feje fölé emeli, s lassan csorgatja magára. A második vödör víz már tűrhetően hűvös, Abed megborzong, visszaül meztelenül a ládára, bedugult fülét a vállára nyomva, szandálját rázogatja. A zuhany maga volt a boldogság, s Abedet kellemes álmodozásra csábítja. Csaknem egy esztendeje mindennap dolgozik, s a reggeli pihenő egy részét azok a gondok foglalják el, hogy ha egyszer majd kér egy szabadnapot, milyen mulatságokkal töltse. Tavaly átkozott rosszul végződött egy ilyen boldognak remélt nap Jaffában, még ma is keserűen gondol az elszórt pénzre. Negyven piasztert tervezett a gyönyörökre, ebből tizenkét piaszter volt az útiköltség, s huszonöt piasztert szánt egy bordélyházra. Aznap volt éppen a király születésnapja, s a bordélyok negyedében nagyon sok szabadságos katona lézengett. Abed úgy határozott, hogy délutánig vár, addig sétál egyet a városban. A nyüzsgő piacon, a szabadban sütött birkahús szagától megrészegedve vett három felláfelt – szójababpogácsákkal töltött lepényt –, hat piasztert adott ki. Később megkívánt egy jégbe hűtött görögdinnyét is, ezzel együtt tíz piasztert költött el. A terven kívüli lakoma után moziba ment, de ez most nem került pénzbe. Az Alhambra mozi előtt jobbára fiatal suhancokból álló csődület vett körül néhány ausztrál katonát. Az ausztrálok megvettek egy csomó jegyet, és a pénztár előtt osztogatták némi szórakozás fejében. Minden jegyért le kellett térdelni előbb, s muzulmán imagyakorlatokat végezni. Kissé távolabb elképesztően magas, durva arcú ausszi állt, egy pici arab gyereket fogott kézen. A fiú képén látszott, hogy az előbb még kiadósan bőgött, maszatos arcát fölfelé fordította, s csipás szemével riadtan pislogott az iszonyú magasságba, a széles karimájú kalap alatt fogatlanul vigyorgó, ráncos, vörös arcba. A gyereket az ausszik finom, fehér-kék csíkos matrózruhába bújtatták, mellecskéjén szélesre kötött fekete selyemszalag pompázott. Lábán lakkcipő, fehér harisnyája pontosan, katonásan lehajtogatva mocskos kis térde alatt. Az ausszi megsimogatta a gyerek kopasz fejét, melyet világos foltok tarkítottak, az ótvar sebhelyei.

– Don’t you be afraid, Johnny! – mondta – I’m Muhammad the prophet.^*

Abed váratlanul könnyen jutott a jegyéhez. Egyik katona észrevette, hogy esze ágában sincs tolakodni, nyugodtan szemlélődik az izgatott, lökdösődő suhancok között, erre odalépett hozzá, és ellenszolgáltatás nélkül adta át a jegyet, majd barátságosan azt mondta:

– Maállum. – Valóban.

Ennek nem sok értelme volt, de az aussziknak roppantul tetszett ez a szó, és minden átnyújtott jegyhez hozzáfűzték:

– Maállum.

A moziban egyiptomi filmet játszottak, megható szerelmi történetet, a híres énekessel, Muhammad Abdul Vahab efendivel és az érzéki Aszmahánnal a főszerepekben. A szövegből Abed alig értett valamit, a katonák egész előadás alatt kártyáztak, fütyültek, egymással kiáltoztak, s a székeket csapkodták. Amikor Abdul Vahab efendi megtudta, hogy Aszmahán nem lehet az övé, s kezét szívére téve elcsukló zokogással hajtogatta: Ja habibati! – szerelmem – az ausztrálok harsogva röhögtek, s Abdul Vahab efendi vágyakozó dalával egy időben azt énekelték:

 

Uahad viszki Uahad bir Uahad zikzik Kojész ktir.

 

Egy whisky, egy sör és egy kummantás, az a jó.

Így hát a mozi se jelentett nagy élvezetet Abednek. Az előadás után visszaballagott a bordélyok szennyes utcájába, de most még több katona sétált itt, mint délelőtt. Nyurga, szénfekete szudáni suhancok sárgaréz kávéskészlettel jártak házról házra. Nőket nemigen lehetett látni, a nagy forgalom miatt ki sem jöttek az utcára. Az a ház, amelyet Abed végül is kiválasztott, talán a legocsmányabb volt a negyedben. Salétromtól zöldes, szabálytalan falának támaszkodva, apró zsámolyon kövér nő ült, a köpeny fedetlenül hagyta combjait, előtte egy kerek tálban faszén parázslott. Mellette nargile. A nő összezárt mutató- és hüvelykujját a szájára téve, cuppantott Abednek.

– Akarsz? – kérdezte.

Abed bólintott.

– Jalla – mutatott a szörnyűség a kapu felé, már nem is foglalkozott tovább Abeddel, két pálcával a faszenet rakta a nargile alsó tartályába.

Csigalépcsőn kellett fölmenni egy folyosóra, amelyből négy apró szoba nyílt. Szemben a korlátnak katonák támaszkodtak, s bámultak le az udvaron halmozódó szemétre. A lépcsőn három gyerek futkározott, lerohantak, azután újra fel, egymást kergetve játszottak. A katonák, két lomha kelet-afrikai néger kivételével, mind ausztrálok voltak, bűzlöttek a pálinkától. Szünet nélkül szitkozódtak, s trágár élceket küldtek az afrikaiaknak, akik a homályba húzódtak, s az izgalomtól komoran és hallgatagon letelepedtek a legfelső lépcsőfokra. Az egyik – vaskos, bikanyakú fiú – Abedet méregette rosszindulatúan, s végül azt kérdezte:

– A tied is körül van metélve? – s kézjelekkel próbálta mutatni, hogy mit akar.

Abed vállvonogatással jelezte, hogy nem tudja, mit mond a katona, valójában minden szót értett.

– Hagyd ezt a tetvest – mondta egy vörös hajú fiú. – Inkább zörgess rá Billyre.

A bikanyakú katona odaállt az első ablakhoz, és mélyen behajolt.

– Fejezd már be! – kiáltotta – fejezd be, mert szétverjük a pofádat.

Az utolsó szobából kilépett egy néger katona. Testes, alaktalan férfi volt, már nem egészen fiatal, lassan jött végig a folyosón, lehajtott fejjel, imbolygó léptekkel, szinte öntudatlanul.

– Nézzétek a bikát! – rikkantott a zömök fiú.

– Ez olyan, mint egy tehén – mondta a vöröshajú –, mint egy tehén a bika után.

Mutatóujjával hátulról megbökte a néger fenekét, az tátott szájjal nézett vissza, üres tekintetét végigjártatta a katonákon, megnyalta az ajkát, aztán visszafordult, és baktatott tovább. Csakhamar kijött a nő a folyosóra, rút volt, mint az ördög, foghíjas és kancsal, kétoldalt az arccsontja vörösre hennázva. Sovány combján félrehúzta a köpenyt, és szenvedélyesen az ajkába harapott. A katonák nevettek.

Abed előretámolygott a nő felé, a korlát mellett, távolabb az ablaknyílásoktól, melyekre még szúnyoghálót sem tűztek, s ha valaki elment előttük, mindent láthatott.

Gyötrelmes és undok volt az egész, a nő le sem vetkőzött, csupán a köpenyét nyitotta elöl szét, és gorombán nógatta Abedet. Ráadásul harmincöt piasztert kellett fizetnie a tervezett huszonöt helyett. Amikor lekászálódott Abed az ágyról, elszörnyedve látta, hogy a vörös hajú katona az ablakpárkányra könyökölve vigyorog. Allah tudja, mióta nézhette őt.

– Kojész? – kérdezte arabul a katona. – Jó?

Abed, mintha üldöznék, átrohant a folyosón, a végén a falnak esett, majdnem legurult a lépcsőn; az egyik katona játékból elgáncsolta.

Így telt el az utolsó szabadnap. Nyolcvan piasztert költött ezen az örömtelen napon, nyolcvan piasztert, ennyit négynapi munkából takarít meg.

 

 

A forró raktárban a víz percek alatt felszárad Abed testén, s már újra kiütköznek a verejtékcseppek. A fiú tűnődik, ne öntse-e le magát még egyszer egy vödör vízzel. De a deszkák résein át meglátja az orvost, Ráhel nővért és Lydia főnővért. Pani Grünwaldowa szobája előtt állnak. Még a férfiak és a nők pavilonja következik, s azzal vége a vizitnek. Abed gyorsan felkapja nadrágját, rendszerint a vizit vége felé szokott kibújni a raktárból, de ma hajtja a kíváncsiság, miért öltözött fel Kretek kapitány már hajnalban. Az orvossal egy időben ér a teraszra, ahol most megint Litwin kapitány ül csak egyedül. Mendez doktor rosszkedvű és komor, láthatólag őt is kínozza a hamszin, arca sárgás, könnyzacskói vörösek és dagadtak.

– Wie geht es, Herr Hauptmann?^* – kérdi bágyadtan.

Litwin a fejét ingatja. Se jól, se rosszul.

Mendez doktor általában angolul beszél a lengyelekkel, csupán a sziléziai Litwin kapitánnyal németül és Bugajskival olaszul.

Most jön vissza handabandázva és rikácsolva Kaplinszki udvara felől a bolond Mandel. Litwin az előbbi élcét újból elsüti.

– A Zsidó Brigád!

Mendez doktor arcán piros folt támad, s az indulattól megborzong.

– Hallgasson ide, kapitány úr – mondja rekedten, s a fejét minden szónál megrázza –, maga most Palesztinában van, egy zsidók által vezetett kórházban. És ha ebben a stílusban akar továbbra is viselkedni, biztosíthatom, hogy egy nap ott találja magát az udvaron, a trágyadombon.

Kaplinszki udvara felé mutat, így áll némán egy pillanatig, akkor sarkon fordul, és siet az első szobába, mögötte Lydia nővér, aki útközben fennkölt mozdulattal a homlokához kap, s azt kiáltja:

– Unerhört!^*

Ráhel nővér a teraszon marad, kezében notesz, ceruza.

– Ej, Piotr, Piotr – csóválja a fejét. – Mikor volt széklete, galambom?

Litwin nem válaszol. Mereven ül, keskeny ajkait összeszorítja, és az orrán át kapkodja a levegőt. A szeme sarkából egy könnycsepp bújik ki.

– Küldünk majd hashajtót – mondja Ráhel nővér. – Altatója van még?

– A disznó olasz! – hördül fel Litwin a sírással küszködve. – A disznó olasz! Én elmondanám neki, mit csináltunk a disznó olaszokkal!

– Én elhiszem – sóhajt fásultan Ráhel nővér. – De maga ne higgye, Piotr, hogy a doktor haragudna, bármit csináltak. Ne higgye – mondja még egyszer, s totyog a szobába az orvos után.

Mendezék házában az idősebb Mendez professzor szobájának falán egy fénykép függ. Kis csoport férfit látni a képen, fekete ingben, fejükön bojtos sapka. Középen fiatalon, de felismerhetően Mauritio Mendez, s kezét fasiszta üdvözlésre emeli.

A vizit elhagyja az első szobát, Ráhel nővér még megáll az ajtóban és visszaszól:

– Ha észreveszem reggel, babuskák, hogy benedvesítették a lepedőt, esküszöm, kapnak tőlem.

A hamszin fojtó éjszakáin az álmatlanságtól vergődő betegek vizes lepedőkbe csavarják magukat, s másnapra felszökik a lázuk.

Abed az ajtó sarkából leskelődik.

Mendez doktor meghökkenten nézi az ágyon ruhástul heverő Kretek kapitányt.

– What’s the matter, Captain? – kérdi, s felemeli Kretek karját, a csuklóját tapogatja.

– Kérem, doktor… nagyon kérem, doktor… – Kretek alig nyitja szét ajkait, s ahogy beszél, a beteg torokból úgy jön a hang, mint valami csipogás. Az orvost nem láthatja, a barett egészen eltakarja a szemét. – Vitessen egy másik szobába, doktor.

Az orvos visszateszi Kretek kezét az ágyra, a combja mellé, leveszi fejéről a barettet, megigazítja a homlokhoz ragadt hajszálakat. A lázas szempár könyörögve fordul az orvos felé:

– Kérem, tegye meg, doktor… nem akarok zsidók között meghalni.

Az orvos már nyúlt a vérnyomásmérőért, melyet Lydia nővér tart a kezében, de a mozdulat élesen irányt változtat, a fejéhez kap, belemarkol a hajába, egész picit megtántorodik, mintha elszédült volna, nagy lélegzetet vesz, s kigombol két gombot a köpenyén. Nem néz többé a kapitányra, tekintetét Steiner verejtékező arcára emeli. Az őrmester a mennyezeten járatja végig a szemét, mintha egy bogarat követne, állkapcsa sebesen mozog. Az orvos végre megszólal, de közben mereven nézi Steinert.

– Rendben van, kapitány. De ma még legyen, kérem, türelemmel. Ráhel nővér segít magának levetkőzni. – A többit Steinernek mondja átmenet nélkül: – All right, Sergeant?

– All right, doctor. – Steiner oldalra fordul, háttal az orvosnak.

Lydia arca lángol az undortól és gyűlölettől. Valamit mondani akar, de Mendez doktor megrázza a fejét. Majd elkéri a vérnyomásmérőt, és Vogel ágyához lép.

Ráhel nővér gyöngéden Kretek háta alá csúsztatja a karját.

– Most levetkőzünk szépen, babuskám. Kigomboljuk ezt a csúnya zubbonyt…

Lydia észreveszi Abedet, s ráförmed:

– Semmi dolgod nincs?

Az ingerültség kivételesen nem a fiúnak szól, de Abed mégis úgy érzi, hogy ez is része az alattomos harcnak, melyet a főnővér folytat ellene és Muhammad Ali érdekében. Bánatosan ballag, és az egyetlen, ami védekezésül eszébe jut, hogy holnap hoz Mendez doktornak egy tyúkot. Ettől kissé megnyugszik, s folytathatja magában az ajtó sarkában elkezdett töprengést. Miért haragszik Kretek kapitány pan Steinerre? Az őrmester szelíd és jó ember, valahányszor a kapitány rosszul érzi magát, ő csenget helyette. Régebben beszélgettek is, olykor elkértek valamit egymástól, és mindig nagyon finoman és barátságosan. A lengyeleket nem lehet megérteni – szögezi le határozottan Abed, és egy törzsőrmesterre gondol, aki a hacori katonai táborban fiául akarta fogadni, mert – ahogy mondta – Abed annyira a szívéhez nőtt, a vérző, magányos, sokat szenvedett lengyel szívéhez, hogy nem tud többé megválni tőle, magával viszi majd a háború végén, bárhová kerül is. S másnap, amikor Abed bement az altisztek barakkjába, hogy összeszedje a szennyest, a törzsőrmester megragadta mellén az inget, lopással vádolta, szitkozódva fenyegette, hogy feljelenti a parancsnokságon.

 

 

Michalek őrnagy szobájában az ágy mellett egy apáca ül. Az őrnagy gondosan megfésülködött, haját feszesre kente, a pizsamakabát helyett frissen vasalt katonainget öltött magára, a pizsamanadrág fölé pedig egy takarót csavart. Az apáca – testes, egészséges, középkorú nő, paraszti arcvonásokkal – Jeruzsálemből jött, a bárónőt látogatja rendszeresen, Abed először találja most az őrnagynál. Michalek áhítatos mosollyal a könyveit rakja szét az ágyán, és néma jelekkel mutatja, hogy egyik-másik milyen kitűnő. Az apáca francián kívül egyetlen más nyelvet nem beszél, Michalek francia szókészlete viszont rendkívül csekély, és így a társalgás meglehetős zökkenőkkel folydogál.

– C’est merveilleux – mondja az egyik könyvre az apáca –, c’est très-très bon.^*

Abed a csipesszel elzárja a csövet Michalek mellén, az őrnagy az ing szárnyait szemérmesen összehúzza a fiú keze fölött.

– Un bon garçon^* – mondja az apáca.

– Nem bon… nem bon… – legyint megvetően Michalek. – Egy arab.

– Je connais beaucoup d’arabs chrétiens. Ils sont très bons chrétiens^* – mondja a hivatásos jóindulat hangján az apáca. Tekintete az őrnagy csonka lábfejére esik.

Michalek felélénkül.

– Oroszország. – S lassan tagolja a szavakat: – Szibéria. Lefagyott. – S kezével fűrészelő mozdulatot tesz.

– Oui, je comprends – mondja megint csak a hivatásos részvét sóhajával az apáca. – Il fait très froid en Sibérie.^*

Az őrnagy most egy kicsit gyötrődik, hogy merre terelje a kínlódó beszélgetést. A falon függő képekre mutat.

– Afrika. Háború. El-Alamein. Tobruk.

– Oui, je comprends – sóhajt az apáca. – Il fait très chaud en Afrique.^*

Abed végez az üvegekkel. Michalek szigorúan int, hogy kifelé.

 

 

Abed az udvaron az órájára néz. Itt az ideje, hogy áttegye a gumicsöveket pani Barbara combján és karján. Azután sorban Hefciba, pani Beata és Steiner üvegei. De a vizit már elvonult, és így megengedhet magának néhány perc késést. A gügye Ibrahimmal, pani Grünwaldowa emberével akad ma némi beszélnivalója. Ibrahim megismerkedett egy Abu Taufik nevű m’rári emberrel, aki angol katonai táborokból csempészett áruval kereskedik. A rendőrség nemrég elkobozta egész készletét, s most új, megbízható helyet keres, ahol cigarettákat, corned-beef konzerveket és a gyapjú katonai ingeket elrejtheti. Ibrahim beszélt neki Abed raktáráról, Abu Taufik boldogan kapna is rajta, most már csak Abeden múlik, hogy az ajánlatot elfogadja. A fiú azonban habozik, nem lelkesedik túlságosan érte, hogy Abu Taufik a nyakára járjon, de csábítja az egy-két font, amit munka nélkül kereshet. Ezért aztán – bár határozott választ soha nem ad – mindennap tárgyal a dologról Ibrahimmal, játszik a csábító üzlet gondolatával, és Abu Taufik egyre sürgetőbb üzenetein keresztül élvezi, hogy ő milyen fontos személyiség.

Pani Grünwaldowa egyedül álldogál a teraszon, és beles Amer szobájába. A négy asszony körülüli az ágyat, és egészen eltakarja a Dzsauarist, a földön lerágott csirkecombok hevernek, Amer már elkezdte a táplálkozást, délutánig abba sem hagyja, de már délig a szoba rendszerint olyan, mint egy szemétdomb, minden ételmaradékot a földre szórnak. Pani Grünwaldowa, amint észreveszi Abedet, abbahagyja a leskelődést, és int a fiúnak, hogy nyújtsa a karját. A nyugágy szétnyitva áll az ajtó előtt, Ibrahim kihozta az éjjeliszekrényt is, rajta a Monaldi-készülékkel s az elmaradhatatlan parfümszóróval, alul a vastag kötet képes újság. Az asszony még nem heveredik a nyugágyra, átkarolja Abed vállát, és a szobába kísérteti magát. Abed körüljártatja szemét az émelyítően beszagosított helyiségben, s megállapodik a szépítőszerekkel zsúfolt polc felett, egy színezett fényképen. Pani Grünwaldowa áll a képen, hosszú fehér ruhában, kezét egy művirágokkal díszített márványoszlopra helyezi, vörös haja merev hullámai közé tűzve gyöngyökkel kirakott csat.

– Hol van Ibrahim, pani? – kérdi Abed, s közben nagy figyelemmel próbál hasonlóságokat felfedezni az asszony és a régi kép között.

– Hagyd csak Ibrahimot – morogja pani Grünwaldowa –, még elrontjátok.

– Nem, pani – vigyorog Abed –, Ibrahim buta. Ibrahimot nem lehet elrontani.

– Ó, ti majmok – sóhajt az asszony –, mindannyian egyformák vagytok. Ha holnap meghalok, Ibrahim is csak arra gondol, hogy mit lopjon el tőlem.

– Hol van Ibrahim, pani?

Az asszony megérzi a kérdésben bujkáló kihívó állhatatosságot, megragadja a fiú mellén a köpenyt, és ránt egyet rajta. Abed a váratlan támadástól elveszti egyensúlyát, előrebukik, szája hozzáér az asszony vállához, vakon belekapaszkodik a karjába, de rögtön elkapja a kezét, mintha tüzes vashoz nyúlt volna.

– Hol van Ibrahim, pani? – csattan fel.

Az asszony nem válaszol. Ágya fölé hajol, és a párna alatt keres valamit.

– Beszéltél a kapitány úrral? – kérdi, s előhúz a párna alól egy angol szappant, zöld dobozban.

– Igen, pani – hajlong Abed enyhén sértő nyomatékkal. – Igen, pani. Beszéltem a kapitány úrral. Nem üzent semmit a kapitány úr, pani. A kapitány úr jól van. A kapitány úr nem üzent semmit, pani.

– Ó, te majom – mondja pani Grünwaldowa, és a szappant becsúsztatja Abed zsebébe. – Ezt add oda szépen a kapitány úrnak.

A teraszon az asszony Abed segítségével a nyugágyra ereszkedik, s rögtön egy képes újság után nyúl, az ölébe teszi, gyors, ideges mozdulatokkal lapoz, s megállapodik egy képnél, amely az újság két oldalán terül el, szélesen. Kék ég. Napfényben fürdő zöld gyepen fehér ruhás férfiak állnak félkörben, kezükben teniszütőket tartanak. Mosolyogva néznek a kép középpontja, a kerek fehér asztal felé, melyen színes poharak vesznek körül egy üveg Queen Anne whiskyt.

Pani Grünwaldowa a lap fölé hajol.

– Kibírhatatlan a bűz – suttogja. – Egy trágyadombot raktak nekem a szomszéd szobába. Egy beduint.

– Ó, nem, pani – tiltakozik Abed –, Amer nem olyan büdös. A büdös az istállókból jön.

– Istállók – lihegi az asszony, s ez úgy hallatszik, mint a sírás. Mintha csak éppen annyi ideig sírt volna, amíg a szót kimondta.

– Mindenütt vannak istállók, pani – magyarázza szigorúan Abed. – Az egész világon vannak istállók.

Pani Grünwaldowa leveszi az éjjeliszekrényről a parfümszórót, bepermetezi az arcát, hónalját.

– Hol van Ibrahim, pani? – kérdi Abed.

– Menj a pokolba – sziszegi az asszony. – Menj a pokolba, te majom – és belepermetez Abed képébe.

– Mi baja van velem, pani? – kiáltja elkeseredetten Abed, és öklével a szemét dörgöli. – Én nem csináltam semmi rosszat.

Az asszony a szeme sarkából nézi, s kis bujkáló mosollyal hunyorít. Ettől Abed igazán dühös lesz, sarkon fordul, még félig vakon Amer ajtajáig botorkál, az ajtóban megáll, tenyerét homlokára, szívére téve háromszor meghajol a seih ágya felé. Hadd lássa pani Grünwaldowa, milyen tiszteletet ad ő annak, akit úgy neveznek itt, hogy: trágyadomb. De az asszony ismét a képeslap fölött mereng, a képet simogatja öt széttárt, bunkónyi ujjahegyével.

 

 

– Ja Allah – sóhajt Abed, s megcsóválja a fejét. Mennyi időt vesztegetett el fölöslegesen Ibrahim miatt, akiről végül is nem tudta meg, hol csavarog. A lomha Ibrahimnak apró útjai a végtelenségig tartanak, még ha csak egy csomag cigarettáért küldik is az Izsek kocsmájába, a kórháztól őt-hat percnyire. Amikor összeszidják, karjait szelíden széttárja, s azt mondja: várni kellett, pani – s rosszallóan csettint hozzá –, mindenre várni kell manapság, pani. Délig persze úgyis előkerül a gügye, ő főzi majd a kávét a tiszteknek, akik ebéd előtt körülveszik pani Grünwaldowa nyugágyát, és hordja-viszi a székeket, derekára kötve csinos kis kötény, amit az ünnepélyes szertartáshoz pani Grünwaldowa szigorúan megkövetel. S megtanította arra is a fiút, hogy minden csésze kávé mellé, amit átnyújt, azt mondja: kérem, uram.

Abed az órájára néz, s gyorsan kiszámítja, hogy Hefciba üvege még nem ürülhetett ki, van tehát egy kis ideje, leül majd a lány ágya szélére, s kivárja boldog nyugalomban, amíg az utolsó csepp is lefolyik, s meghallgatja végre Hefciba titokzatos történetét a jemeni imám lányáról, akinek egy beduin asszony megjósolta, hogy esküvője napján oroszlán tépi szét. A történetet a lány tegnap délután kezdte mesélni, Abedet azonban Lydia főnővér kihívta a szobából, s így még mindig nem tudja, valóban elpusztította-e az oroszlán az imám leányát. Ami persze valószínűtlen, mert ha az ember vigyáz, ilyesmi nem fordulhat vele elő.

Előbb azonban virágot kell szerezni Hefcibának. Nyár közepéig a megszokott napi kedveskedés nem okoz gondot, az udvaron bőségesen terem a virág, de ha nem akarja megkockáztatni, hogy Lydia főnővér vagy Bartos kapitány rákiabáljon, szedhet a kórház felé vezető út szélein is. Ősz elején persze meg kell elégednie a gyér, sárga aranyesővel, ami még megkapaszkodott a szűk, poros ösvényen túl, Stiaszni kerítésében. Abed megkerüli a pavilont, az ösvényre néző fal mellett éppen akkor vergődik el Jösua Stiaszni megrakott szekerével, a vendégoldalak közül kibuggyanó lucerna majdhogy súrolja á fiút. Abed a falhoz lapul, tenyerét megszúrja egy kaktusz levele, a Dzsauaris és pani Grünwaldowa ablaka között fut fel, és a hegyében pattanásig feszülő bimbó.

– Abu abuk! – a nagyapád! Abed az öklét rázza a szekér után, amely most fordul be húsz lépéssel arrább az udvarra, két jemeni kislány tárja ki a kaput. Átugrik az ösvény túlsó oldalára, a kerítésről gyorsan letör néhány csenevész ágat, s szalad vissza. Háta mögött az udvarról felcsattan Jösua hangja.

– Ki engedte meg? Szeretném tudni, ki engedte meg?

Abed riadtan megtorpan, először azt hiszi, hogy Jösua miatta üvölt, talán észrevette, amikor a kerítésről letörte azt a néhány piszok kis ágat, s már visszafordulna, hogy valami szorongó magyarázatot adjon, amikor a gazda ismét felhördül.

– Megmondtam, hogy egyetlen rohadt lengyel sem teheti be a lábát az udvarra? Megmondtam. Itt nincs a számukra sem tej, sem tojás. Értettétek?

Abed megkönnyebbülten ballag tovább, s majdnem nekiütközik Sienkiewicz őrnagynak, aki ez idő tájt botorkál mindig délelőtti sétájára a kórháztól az országútig. Az őrnagy fején szemöldökéig behúzott barett, rangjelzéses, nyitott inge a rövid katonai nadrág alja alatt lebeg. Zömök, széles testéhez mérten kurta lábaival úgy csoszog, jobbra-balra dőlve, mint aki gólyalábakon egyensúlyoz, háta mögé kulcsolt kezei között tábori látcső. Összehúzott szemmel Abedre mordul, ennek azonban nincs különösebb jelentősége, az őrnagy a kötelességszerűen mogorva tisztek közé tartozik, akik mindenben találnak tiszteletlenséget vagy szabálytalanságot. Abed játékosan a sapkájához emeli kezét, erre az őrnagy úgy tesz, mintha hozzá akarná vágni a látcsövet. A fiú pedig egyetlen lendülettel fut az emeletes pavilonig, fel a lépcsőkön, útközben lecsipegeti az aranyeső fonnyadtabb szirmait.

Hefciba ajtaja előtt hallgatózik. Semmi nesz. Halkan benyit a szobába, s mindjárt vissza is menekülne, félszegen hátrál, azután mégiscsak megáll, szemét lesüti, keze a kilincsen. Hefciba ágya mellett az éjjeliszekrény előtti széken Mendez doktor ül. A jemeni lány oldalt fekszik az ágyon, keskeny szemét mozdulatlanul egy pontra szegezi, a doktor mellén vagy a nyakán, ajkai félig nyitva, tekintetében keserű panasz. Az orvos megnyúlt arccal bámul maga elé, a lány karját fogja a levegőben, ahogy a pulzust mérik, de valamivel a csukló felett tartja, a finom kék eres kézfej természetellenes, ernyedt tartással lóg a levegőben. A mesékben alusznak el így, egy félbemaradt tevékenység közben.

– Gyere csak be, Abed – szólal meg az orvos. – Gyere beljebb.

Abed becsukja az ajtót, s két lépést megy előre az ágy keretéig.

– Az üvegeket hagyhatod, majd én elintézem – mondja Mendez. – Te csak szellőztess ki, és csinálj egy kis rendet az ablakban.

Abed kicsit tétovázik kezében az ágakkal, azután leteszi az éjjeliszekrényre, s mellé az ablakpárkányról egy üveg olajbogyót, a kristályvizet, egy törött vajtartót s a két uborkát, amit ő hozott reggel. Széttárja a redőnyözött ablaktáblákat, a szobába belibeg a tehéntrágyával keveredő friss takarmány szaga. Az ablak Jösua udvarára nyílik, innen felülről az egész gazdaság életét látni. Jösua a vendégoldalakat emeli le a szekérről, az istálló előtt a két jemeni kislány guggol, bokájuk felett összeszűkülő bő bugyogóban, egy kosárból tojásokat szedegetnek ki, megtisztítják a ganajtól és a ragadós pihéktől, s préselt papírtálakra rakosgatják. Sienkiewicz őrnagy a kapuban Jösua tevékenységét követi tekintetével. A gazdát mérhetetlenül ingerli a kíváncsi vizsgálódás, szeme indulatosan az őrnagyra villan, végigméri, de azután végzi tovább a munkáját, s halkan szitkozódva ráncigálja a beszorult deszkát.

Abed mellett egy régi újság hever a földön, a fiú összegyűri, dörzsölni kezdi vele a beporosodott ablakpárkányt, lassan és alaposan, hogy semmit ne veszítsen el abból, ami az udvaron történik.

Az őrnagy előremegy valamicskét a kapun túlra, és Jösuát igézi.

– Vusz iszt? – mondja behízelgően, s azután még egyszer, a barátkozni akarás minden melegségével: – Nu, vusz iszt?^*

Jösua végre kirántja a vendégoldalt, a szekérről ömlik a lucerna, ekkor ismét szembefordul az őrnaggyal, maga előtt tartja a korhadt deszkát, arca lassan kivörösödik.

– Menjen innét, kérem – mondja fulladtan, s aligha veszi észre, hogy héberül beszél.

Az őrnagy nem ért héberül, a gazda azt is közölhette: ma nagyon meleg van. Ezért hát még barátságosabban bólogat.

– Arbeit – vágja ki diadallal és ártatlanul.

A két jemeni lány felnéz a kosara mellől.

Jösua földhöz vágja a deszkát, s a lányokra üvölt olyan hirtelen dühvel, hogy az egyik ijedtében megbillen, és rátenyerel egy tojásra.

– Göula! Azriéla! Rakjátok le a szekeret! Lusta kis kurvák!

És hatalmas lépésekkel siet a házba.

Az őrnagy kissé hátrál, de nem megy el.

A lányok felugranak, az istálló fala mellől felkapják a vasvillákat, nekiesnek a lucernának, fél szemmel az őrnagyra sandítva. Sienkiewicz félrehajtja a fejét, s még mindig nem mozdul.

– Vusz iszt? – mondja most a lányoknak, esett igyekezettel. – Nu, vusz iszt?

A lányok könyökükkel egymást bökdösve kuncognak.

Sienkiewicz ekkor a szeméhez emeli a látcsövet, s mutatja a lányoknak, hogy ők is belenézhetnek.

A két kis fekete bogárból kitör a nevetés, a szekérnek dőlnek, maguk körül forognak, az egyik a lucernakupacra veti magát, a másik meggörnyed a kényszerítő görcsös ingertől.

Sienkiewicz áll még egy pillanatig az előrenyújtott látcsővel, akkor lassan az ösvényig cammog, körülnéz, hogy észrevette-e valaki, s kezét újra a háta mögé kulcsolva elindul az országút felé. Lejjebb – innét is látni – az öreg Hazanov szőlőt kötöz, majd őt fogja ismét megszólítani. A lányok a kapuhoz szaladnak, az elapadhatatlan nevetés egymáshoz szorítja őket, egyszerre hajlonganak oldalra, előre. Az őrnagy nem néz vissza, csoszog tovább, jobb karja időnként megrándul, alighanem a vállát vonogatja.

Abed eltünteti zsebében az összegyűrt szennyes újságot, becsukja az ablaktáblát, a külső világ egy csapásra szűrődik ki. A fiú elszédül a homályban, melyből érthetetlenül és idegenül bontakozik ki a szoba, mintha hosszú idő után most látná először. Holott a látvány az ablakból mindössze egyetlen percig tartott, vagy még talán addig sem, a szobában ezalatt csupán annyi történt, hogy a doktor visszahelyezte a takaróra Hefciba karját, megsimogatta a lány haját, és az éjjeliszekrényről felvette Abed nyomorult virágait.

– Aranyeső – szól álmos és oktató hangon a fiúnak, aki most zavartan rakosgatja az ablakpárkányra vissza az olajbogyót és az uborkákat. – Aranyeső – mutatja a lánynak is –, még sohasem láttam csokrot aranyesőből.

Hefciba ügyet sem vet a virágra, s az sem érdekli, hogy Abed a szobában áll még, a doktor kezéért nyúl.

– Szomjas vagyok, Mario – rebegi –, ma annyira szomjazom, édesem.

Abed meggondolatlan buzgalommal kap az ásványvíz üvegéhez, a doktor azonban megelőzi, karját mint egy sorompót leereszti a fiú ujjai és az üveg között.

– Hagyd csak, kisfiú – mondja kis krákogás után, s kihúzza másik kezét is Hefciba ujjai közül, a szája elé emeli, egy enyhe mosolyt rejt el. – Menj szépen. Ne töltsd itt az egész napot.

Abed meghajtja magát, kifordul a szobából, és a szürke, sötét korridoron az illemhely és az arab orvos ajtaja között a falnak dől. A hányinger határát súroló fáradtság tör rá, a csekélyke idő, amit Hefciba szobájában töltött, inkább kimerítette, mint az egész délelőtti futkosás, s úgy érzi, képes volna most elaludni, álltában, a falnak támaszkodva. Mahmud képe villan egyszerre az agyába, s némi vágyakozással gondol rá, hogy a bátyja a falu határában szánt, egyedül, embert sem lát késő délutánig. Mahmud megy az eke után, senki sem hajtja, s ha jónak látja, letelepedik egy olajfa árnyékában, cigarettát sodor magának erős ujjaival. S Abed jólesően gondol a megszokott szilárd mozdulatra, amelyben annyi megfontoltság van, ahogy Mahmud a nyitott szelencét tartja, két kisujjával és gyűrűsujjával alkotott ékben, s felette csavar, a leheletvékony papír biztosan gömbölyödik a széles, barna kezek között. – Ja Allah – sóhajt Abed, s az ajtót figyeli szemben, a két lány szobájának ajtaját, ahová nemsokára be kell nyitni, s már bent ül bizonyára az utálatos nazareti, rosszindulatú tekintettel követi majd minden mozdulatát, és lesi az alkalmat, hogy rákiabáljon, és elnevezze őt arabul sakálnak, disznók fiának. Mikor lesz vége ennek a gyötrő napnak? Micsoda nyugodt boldogság este együtt ülni Mahmuddal a gyékényen, a sárgás fényű petróleumlámpa mellett. Zara is késő délután végez Kantorovicsnénál, s azután megállás nélkül a házban dolgozik lefekvésig, csupán néhány korty teára ül le melléjük a gyékényre. Halkan beszélnek, s általában arról, hogy mit szereztek aznap, vagy pedig, hogy miért nem tudták elhozni a gazdaságokból, amit szerettek volna. A szerzésnek roppant jelentősége van életükben, ezek az apróságok nagyon nagy örömet nyújtanak. Mindegyikük rejt valamit a köpenye alatt, amikor hazatér a faluba, ez azonban nem lopás, az ilyesmit senki nem nevezheti lopásnak. Tegnap például Mahmud a kulacsában tejszínt hozott, s a zsebét teletömte kölessel, Kaplinszki úrtól pedig kapott öt szál korhadt kerítéslécet. Zara három tojást rejtett el, s Kantorovicsné adott neki egy zománcavesztett teáskannát. Abed kikapart a szemétből két szakadt, szétfoszló köpenyt, s egy nagy zacskó szentjánoskenyeret szedett össze. Zara a kincseket rögtön elrakta, ő mindent a legcélszerűbben használ fel, egy rozsdás szög sem marad felhasználatlanul. Mindennek helye van: a korhadt léceknek, betondarabkáknak, de még egy papírdoboznak is. Lefekvés előtt utolsó szavaikkal is erről beszélnek: ha Kaplinszki úr odaadná az udvarára kihajigált kútgyűrűt… ha a kórház konyhája mellől el lehetne szállítani a kupacokban heverő törött téglákat… A szerény kívánságokból mindennap teljesül valami, s így hát este a gyékény felett, a tea, olajbogyó, kecsketúró és dohány körül mindig tompa és fáradt elégedettség száll.

 

 

Legalább dél lenne már, csak már dél lenne – nyöszörög magában Abed, s elhúzza melléről a köpenyt, a fülledt korridoron teste egészen átnyirkosodott. Megrázkódik, mint egy kutya, amikor a vizet rázza le, nyújtózik egyet, és megadóan lép az ajtóhoz, kopog, belülről kiáltás hallatszik. A fiú azt hiszi, hogy ez neki szól, és benyit a szobába. A fehér bőrű, szeplős pani Zosia az ágy szélén ül, arca lángvörös, haja ziláltan hull a homlokára. Bő pizsamanadrágja szárát a térdéig felhúzta, s látni lehet a szánalmas lábszárakat. Pani Barbara hanyatt fekszik az ágyon, most az ő arca sápadt – mintha a két lány kicserélte volna egymás színeit –, szeme félig lehunyva.

– Nem igaz! Nem igaz! – sikoltja pani Zosia, s előrehajol, közelebb pani Barbara arcához. – Nem igaz, hogy klozettban szerelmeskedtem. Aki ezt mondta, haljon meg. Még ma haljon meg.

Pani Barbara elfordítja fejét a fal felé. Abed rémülten áll, legszívesebben visszaosonna, de hát ebből is csak baj lehet, neki az a feladata, hogy cserélje a gumicsöveket pani Barbara karján és lábán.

Pani Zosia öklével az éjjeliszekrény lapját veri.

– Sajnálod tőlem, hogy még tetszem valakinek? Mennyi van nekem hátra az életből? Én vagyok erkölcstelen, te szemét? Nem te feküdtél le mindenkinek, aki egy darab kenyeret adott neked?

Barbara megalázott, könyörgő pillantást vet pani Zosiára, azután Abedre emeli a szemét, és újra a lányra. Abed leül az ágy szélére, és kibogozza a gumicsövet.

– Mi az én bűnöm? – rikácsol Zosia. – Hogy elbeszélgetek néha egy arabbal? Ez nem tevehajcsár. Tiszta ember. Egyetemet végzett, és éppen olyan katolikus, mint te. Ha riszálnám a seggemet most Londonban, mint a katonakurvák, mint Wladislawa Zeidler például, azért senki nem szólna egy szót sem. És miért nem a barátnődről beszélsz, Izabella Gumowskáról, aki nyáron férjhez ment Tel-Avivban egy csámpás Icighez? – Két kezével belemarkol a hajába, és sírásba fúló hangon lihegi: – Csak engem szóltok meg?… Csak engem?

Ebben a pillanatban lép a szobába az arab orvos. Ajka körül férfias és nagyvilági mosoly, amit még a korridoron irányított be.

Pani Zosia felkapja a fejét, és torkaszakadtából üvölt; – What do you mean? Ez nem kávéház, ahová kopogás nélkül lép az ember. Hol érzi magát? A tevék között? Mit áll még? Get out, you… get out!^*

Faruk Fásira ráfagy a mosoly. Motyog valamit, s majdhogy kizuhan az ajtón. Pani Zosia az ágyra térdepel, fejét a párnába temeti, és vinnyogva sír. Vézna kis feneke az égnek áll, lábáról a földre hullott a papucs, meztelen sarka fekete, a por beleette magát a bőr redőibe.

Abed pani Barbara karján is megköti a gumicsövet, a művelet jóval tovább tart most, mint máskor, ujjai alig akarnak engedelmeskedni. S ahogy végzett, azonnal hátrál kifelé.

Faruk Fási görnyedten áll a folyosón, közel az ajtóhoz, s mintha hallgatózna. A helyiség enyhe homályában a vörös köpeny zöld csíkjai égnek, mint a sötétben az óramutatók. De amikor Abed nyitja az ajtót, kiegyenesíti magát, arrább húzódik, s visszaerőszakolja tartására a nagyzoló könnyedséget. Tekintetéből még nem tűnt el egészen a riadtság és keserűség, és ez így együtt valami szánalmas kifejezéssé vegyül. S mivel az egyik világból kizárták, nehéz szívvel kapcsolatot keres a másik világgal.

– Kint is ilyen rekkenő a hőség, Abed? – kérdi. – Itt fullasztó a hőség.

De Abed nem egykönnyen engesztelődik.

– Kul min Allah – mondja tartózkodóan. Minden Allahtól jön. S végtelenül udvariasan hajol meg, tenyerét szíve fölé helyezi. – Szükség van valamire, efendi?

Fási doktor lassan nemet int. A pici szellőzőablakon keresztül kevéske fény szóródik sárgásbarna bőrére, a hintőpor lepergett, s kiütköznek a feketehimlő apró sebhelyei.

– Rúh! – mondja halkan. Eriggy.

Abed leszalad a lépcsőn, s épp hogy kiér a szabadba, amikor utoléri a nazareti kiáltása.

– Erdzsáj! – Gyere vissza!

De Abed úgy dönt, hogy ezt már nem hallotta meg. A raktárba bandukol, hogy eltegye a mézet, amit Mahmud küldött az anyjának. Leül egy pillanatra a ládára, kifújja magát. A bódé sarkának támasztva a halál szürke, szakadt vásznú kellékei, három összehajtogatott spanyolfal. Abed oldalra hajol, hogy belásson a spanyolfalak mögé. Felkel gyorsan a ládáról, és kihajigál a sarokból néhány rozsdás, üres bádogkannát, papírdobozt, törött nyelű, kicsorbult ásót, s csípőre tett kézzel, elmerülten bámulja a kiürített sötét zugot. Ez éppen jó lenne – gondolja –, ez éppen elég Abu Taufik csempészárujának. Arrább tol egy spanyolfalat, hogy teljesen lezárja a sarkot, és elgondolkozva, álmatagon nézi. Kint megreccsen a kavics, lépések hallatszanak, de amikor Abed kitekint a deszkák résein, már nem látja, ki futott el a bódék előtt. Muhammad Ali lehetett – gondolja, s megint elkedvetlenedik. Zsebre vágja a kis üveg mézet, kilép az ajtón, bezárja, kétszer is megnézi, hogy jól működik-e a zár – mintha a kereskedő kétes holmija máris ott lapulna a raktárban –, s elindul a nők pavilonjába.

 

 

A teraszon Nowak őrmester szuszogva hajol pani Maria ágya fölé, jobbról is, balról is mustrálgatja az asszonyt, aki még nem vette őt észre, a melegtől kábultan, félálomban bóbiskol. Abeden kis izgalom fut át, egyedül ő tudja a titkot, hogy a kövér őrmester a négy font csábító illatát szimatolja. Nowak úr arcára mélységes aggodalom ül ki, négy font az több mint félhónapi zsoldja, mézsörre átszámítva: százhúsz üveg. S amikor pani Maria a neszezésre felvonja áttetsző, rózsaszínű szemhéját, túl hangosan és túl vidáman szólal meg:

– Jó hűvös nap, pani Maria… Hogy érezzük magunkat ebben a finom enyhe időben?

– Végem van, Nowak úr – nyögdécsel az asszony –, megyek a fiam után, Nowak úr.

– Hagyja már abba – szól rá majdhogy durván az őrmester. – Mit panaszkodik? Maga a legegészségesebb mindannyiunk között.

– Witek, kisfiam – suttogja elviselhetetlen hangon az asszony. – Maga ismerte a fiamat, Nowak úr.

– Witold Kierzekowski hadnagy! – Nowak őrmester jelentősen hümmög: – What a man!^*

– Elesett Afrikában, Nowak úr… Afrika… Mi közünk van nekünk Afrikához?

Nowak ingerülten legyint. Mi közünk van Afrikához? Marha kérdéseket talál ki ez az utálatos vénasszony. Mi közük volt Afrikához teszem azt, az új-zélandiaknak, az ausztráloknak, a kanadaiaknak, a ghurkáknak? Mi közük volt azoknak a rohadt francia úrigyerekeknek, akik mellükön a kifényesített kettős kereszttel olyan szenvedő képpel harsogták: Pour cette putaine terre africaine… – ezért a kurva afrikai földért – mintha a háborúnak minden terhe rájuk nehezedett volna. Mi köze volt Afrikához a szomorú szemű kis fekete szicíliainak Tobrukban – akinek pornográf képei most is Nowak úr zsebében vannak, órája pedig Nowak úr karján –, a kis disznó olasznak, aki a tűzszerészeknél használatos piros zsinórral a sapkája egyik oldalára ezt varrta ki: Mamma ritorneremo. S a másik oldalra: Italia, mia mamma!^* Mi közünk van ehhez a piszkos, zsidó világhoz itt, ez a kérdés – mondja az ingerült legyintéssel Nowak úr. De hangosan így szól:

– Háború volt, pani Maria.

– Háború… ó, istenem! – Az asszony feje időközben lecsúszott megint a párna szélére, könyörgő pillantást vet pani Beata üres ágya felé, s kétségbeesetten motyogja: – Hol van Beata?

– Mit kérdezi? – morog Nowak őrmester. – Maga is tudja, hogy hol van. Majd én elintézem magát, ne féljen. – Átkarolja az asszony vállát, és felemeli, vagy inkább felrántja. Pani Mariából fájdalmas kiáltás szakad ki.

– Nem kényelmeskedünk – mondja Nowak úr, s amíg az ágyat rendezgeti, egy pillanatra sem hagyja abba a méltatlankodást. – Az ezredes úrnál ül a kislány. Most mondja neki az ezredes úr éppen: milyen kár, kérem, pani Beata, hogy más népek is harcoltak a sivatagban. Miért nem lengyel vér folyt csak, mondja a jó ezredes úr, miért nem dögöltetek meg, drága fiaim, úgyis mihez fogtok kezdeni. A jó ezredes úr. Igaz, pani Maria? – s visszanyomja az asszony tehetetlenül ide-oda csukló fejét a párnára.

Ezt a pillanatot használja ki Abed, hogy beosonjon a szobába.

 

 

Az élveteg ezredesnéhez délelőtt megérkezett a férje, az ágy lábánál ül a széken, kezében papírlap, s fakó hangon magyaráz valamit az asszonynak. Adam Swiecicki ezredes, hatvan év körüli hajlott hátú férfi, petyhüdt pofazacskói az álla alá érnek, és állával együtt fordított hármas halmot alkotnak. Vékony, horgas orrával, nehezen mozduló szembogarával bagolyra emlékeztet. Gyér őszes haját egyik halántékától a másikig fésüli, arca szürke, beteges. Régebben gyakran látogatta az asszonyt, az utolsó hónapokban egyre ritkábban, s ahányszor a kórházba jön, mindig éppen Londonból érkezik. Az ezredesné fásultan hallgatja, de amikor Abed belép a szobába, megélénkül, a fiúra mosolyog, mint aki egy monotonon zörgő szekéren olyan tájhoz ér, amire végre érdemes figyelni. Abedre hunyorít, titokzatos jeleket int, ajkát csücsöríti.

Az ezredes szeméhez emeli a papírlapot, azután visszaejti keresztbe vetett combjára, és a levegőbe mondja, a salétromfoltnak vagy a feszületnek az asszony feje fölött.

– A kulturális bizottság elnökének Mateusz Lubienski kapitányt választottuk. Ezen nem is volt vita. Telitalálat. The right man in the right place.^* A segélybizottság elnökének Marek Nahorny őrnagyot jelölték, én ellene szavaztam. Szeretném hangsúlyozni, nem anyagi megbízhatóságában kételkedtem. Nahorny ebből a szempontból feddhetetlen. Kapcsolatai az angolokkal azonban, főleg angol felesége révén, enyhén szólva túlzottan bizalmasak. Az már néhányszor kiderült, kérem, hogy a feltétlen lojalitás az angolok iránt nem mindig válik az emigráció hasznára. Ezt így persze nem lehetett elmondani Londonban, főleg Pociej és Kossakowski előtt nem, említenem sem kell, hogy Brigadier Isherwood is ott tartózkodott, de biztosíthatom, megtaláltam a módját, hogy mindenki értse, amit mondani akarok. Ennek ellenére Nahornyt megválasztották, Mlodozeniecben csalódtam, véleményünk Nahorny személyét illetően tökéletesen egyezett, Mlodozeniec mégis Nahorny mellett szavazott, azt hiszem, igaza lesz Mikolaszewskinek, aki nemrég célzásokat tett Mlodozeniec titokzatos varsói kapcsolataira. Tudja, ki kellene nekünk, Bocika, aki rendet teremtene ebben a londoni gezereszben? Egy Jozef Bugajski… De maga nem figyel rám, Bocika.

Az asszony összerezzen.

– Miért bánt engem, Halacska? – nyafogja. Hangja puha és tehetetlen, mint ő maga. Szavai vízen ringanak, hullámok közül bukkannak fel, s tűnnek el ismét a hullámok mögött. – Nekem mindig lázam van, és senki sem törődik velem. Én is Londonba akarok menni, Halacska. Nekem itt rossz dolgom van, ez a szoba is olyan ronda, itt a falon, pont a fejem fölött van egy nagy folt…

Az ezredes előrehajol, megfogja az asszony csuklóját, óráját a szeméhez emeli.

– Ennek is utánanézünk ma – mondja azután határozottan –, a maga állandó lázának, Bocika. Kérem, hogy most előttem mérje meg. Referálni fogok az orvosnak.

Ahogy követi az asszony tekintetének irányát, észreveszi végre Abedet, és szigorú képpel méregeti.

– Ez az a fiú, Krystyna, aki olyan jól beszél lengyelül?

– Igen, Adam – mondja az asszony –, ez Abed.

– No gyere, fiam, gyere közelebb.

Abed közelebb lép, de közben minden figyelmét leköti a zaj, ami a szomszéd szobából szűrődik ki. Ráhel nővér hangját hallja, majd Musztafáét és Muhammad Aliét.

– Meglátjuk most, mennyire tudsz lengyelül – mondja az ezredes. – Három szót mondok neked, ha mind a három szót érted, akkor nemcsak lengyelül tudsz, hanem félig már lengyel vagy. Szeretnél lengyel fiú lenni?

Abed semmitmondó fintort vág.

– Bátorság… Hűség… Becsület… – Az ezredes szemét lehunyva nagyot sóhajt, mintha a szavak hatnák meg ennyire. – Mind a három szót érted?

– Igen, panie.

Az ezredes mutatóujjával megböki Abed mellét.

– Mi az: hűség?

– Aki a barátját szereti.

– Bravó – mondja az ezredes, és jobb keze ujjainak végével ráüt egy picit nyitott bal tenyerére, s úgy kapja vissza a kezét, kihajlított csuklóval, mint egy zongorista valami bravúros futam után. – Bravó!

Zsebébe nyúl, előhúz egy pénzdarabot, hosszasan nézi: egy shilling. Akkor visszateszi az ezüstpénzt, és egy réz kétpiaszterest vesz elő.

– Ez a tiéd. – Becsúsztatja a pénzt a fiú zsebébe, egy könnyed legyintéssel tudtára adja, hogy végeztek, s ismét az asszonyhoz fordul, láthatólag jobb kedvűen.

– Maga még ebben az évben Londonba utazik, Krystyna. Vége a játéknak, Bocika, tudom, hogy mit beszélek. Kossakowskin keresztül most kitűnő a kapcsolatom Brigadier Isherwoodhoz…

 

 

A szomszéd szobában fertelmes bűz terjeng, a görög asszony becsinált. A bepiszkított lepedőt Muhammad Ali rakosgatja össze, undorodó pofával a földön guggolva, s már az ágyra tették a tiszta lepedőt. Musztafa egyengeti ki, miközben Ráhel nővér gyúrja erre-arra a görög asszony gipszbe ágyazott testét, a bárónő segítségével. Fathijjéből semmit nem lehet látni, a takaró alá temetkezett. Abed az ágya mellé áll, ujjával megkopogtatja az anyja vállát. Fathijje összerázkódik az ijedtségtől, de nem húzza le magáról a takarót, kis rést nyit csupán, s onnét pislog ki, mint egy gyerek, aki azt játssza, hogy barlangba bújt.

– Ja ibni… ja ibni… – nyöszörög. Fiam.

Abed leguggol, fejét az ágy szélére hajtja, s ő is a kicsi résen keresztül suttog Fathijjéhez.

– Elhoztam a mézet, amit Mahmud küldött. Délután veszek neked mézsört is.

– Bodzsa… Bodzsa… – panaszkodik a takaró alatt tompán Fathijje.

– Tajib – mondja Abed. Jól van. Feláll, az éjjeliszekrényre teszi a mézet, s a takarón keresztül végighúzza tenyerét Fathijje parányi testén, fejétől a lábujjáig. Azután csak áll az ágy mellett révetegen, néz valamit, maga sem tudja, hogy mit, s váratlanul éri egy durva támadás, elbódult tudatáig lassan kúszik fel, hogy mi is történt. Muhammad Ali a lába elé csapta az összecsomagolt bűzös lepedőt, s most karjait széttárva vad indulattal bömböl.

– Te nem tartozol közénk, te ótvaros? Az ujját nem mozdítaná meg! A szádba tömöm mindjárt ezt a lepedőt – s sziszegő gyűlölettel mélyen meghajol. – Ja efendi, ja szidi, ja muallem! – uram, nagyuram, mesterem! S így marad meghajolva, széttárt karokkal.

Abednek egy pillanatnyi idő kell, amíg teljesen magához tér. Akkor hirtelen önti el a legkeserűbb düh, s fölemelt ököllel rohan Muhammad Alinak. Ráhel nővér hátulról elkapja a köpenyét, és visszarántja.

– Megvesztél? – kiáltja. – Gyere! Azonnal gyere! – s a köpeny nyakát markolva kivonszolja a dühtől rángatózó fiút az udvarra.

– Megbolondultatok mind? – lök egyet Abeden. – Ti is marakodtok, nyomorultak? Még ti is bántjátok egymást?

– Egy botot dugok a fenekébe – lihegi Abed. – Ennek a kerítőnek.

Ráhel nővér két ujjával összeszorítja a fiú orrcimpáit, hogy elhallgattassa.

De Abed nem hallgat, gyűlöletét most a nővérre fröccsenti, s a levegőt kapkodva tör ki belőle náthás orrhangon a sértés.

– Maga hagyjon! Maga kommunista!

Ráhel nővér elengedi hirtelen Abed orrát, s még ugyanazzal a mozdulattal végighúzza ujjait gyengéden a fiú arcán.

– Kisfiam – mondja szánakozva –, micsoda kis sakál vagy te is, kisfiam. – S ezzel indul vissza a teraszra. Abed döbbent tekintetét a nővér hátába fúrja, s addig nem mozdul a helyéről, amíg Ráhel nővér – miután megigazította pani Maria fejét a párnán – el nem tűnik a szobában. Mintha arra várna, hogy visszaforduljon, hogy magyarázatot adjon valami bizonytalan és titokzatos dologról.

 

 

A férfiak pavilonja előtt, a teraszra már megérkezett a cseh kapitány. Tömött, zöld viaszosvászon táskáját lerakta az asztalra, s a karját rázogatja, mintha ki tudja, micsoda hatalmas tehertől szabadult volna meg. Zmigrodzki ismét keresztrejtvényt fejt. Litwin és Nowak türelmetlenül pislog az összedrótozott nyelű táskára, melyen jókora foltokat hagyott az elolvadt vaj, szétloccsant paradicsom. De a kapitány nem nyúl a csathoz, rosszindulatú képéről leolvasható, hogy azért halogatja, mert annyira várják. Fonnyadt, pici arcában tengernyi ránc fut a szája felé, ajkait nem látni, alul-felül domborúan behajlanak a száj üregébe – mintha a sűrű ráncok húznák be –, s eltakarják apró fogait. Feje, alacsony homloka fölött dús barna hajával, vastag szemöldökével, az egzotikus zsugorított fejekre emlékeztet. Bő zubbonyát, nadrágját, mintha karókból összetákolt bábura aggatták volna, a nadrágszárak lengenek minden mozdulatnál, sehol nem árulják el a test vonalát. A rangjelzést és a kitüntetések szalagjait leszedte a zubbonyról, amely alatt kék-piros csíkos műselyem inget visel. S csupán a vállán hagyta meg a félkör alakú szalagot: Czechoslovakia.^* Meztelen lábán fehér tornacipő. Antonin Bartos kapitány nyolc hónapig feküdt az ágyon, melyet nemrég Tyc hadnagy foglalt el. A kórház fennállása óta ő az egyedüli, aki újra helyet kapott az egészségesek világában, csupán utókezelésre jár még Mendez doktorhoz. Hazájában gazdatiszt volt. Gedérában egy kertésztől bérelt két dunam földet és egy pici kunyhót, melyben azelőtt a kertész a szerszámait tartotta. A két dunamon kicsiny gazdaságot rendezett be, zöldséget termel, melyet Mendezék vesznek át tőle, s olyan növényekkel kísérletezik, aminőket ezen a vidéken nem termelnek: például spárgával és mákkal. Naponta két órán át a kerti munkát irányítja a kórházban, ezért ebédet és vacsorát kap. A sokféle tevékenység mellett még azzal is gyarapítja zsoldját, hogy néhány piaszter borravaló fejében bevásárol a betegeknek. Délután írja össze a szükségleteket, másnap délelőtt meghozza az árut, s amit Gedérában nem lehet kapni, azért hetenként kétszer a közeli városokba utazik.

Mendez doktor gyakran hivatkozik Bartos kapitányra, aki szerinte, ha vigyáz magára, száz évig is elélhet. Bartos tehát az egészségesek fölényével járkál a betegek között, s némi undorral egyben, mert napjai továbbra is – s még ki tudja, meddig – a nyomorékok társaságában telnek. Utálja a falut, melynek vendéglőjében naponta látnia kell, hogy poharát külön mossák el forró vízben, s a vegyeskereskedésben minden mozdulatát figyelik, nem nyúl-e hozzá az élelmiszerhez. S mégis itt érzi magát egyedül biztonságban, a kórház közelében. Ha egy-két napra hivatalos katonai ügyben Jeruzsálembe utazik, rosszullét és rettegés foga el, s csak akkor nyugszik meg, amikor ismét látja a kórház megritkult és kifakult kaktuszsövényét. Szívesen ad tanácsot a betegeknek, akik azonban félnek tőle, mert ha rosszkedvű, fenyegető jóslatokba bocsátkozik egyik-másik állapotát illetően. Azért mégis meghallgatják, mert mindent tud a betegségről, s hitelét emeli, hogy előadásait teletömi orvosi műszavakkal: pleuritis exhudativa… cor pulmonale… Jól beszél lengyelül, túlságosan is jól, finomkodó modorosságokkal él, mint egy afrikai törzsfőnök, aki Oxfordban tanult.

A tömör szürkeség az égbolton egy helyütt felszakad, éles napfény önti el a teraszt, de csak olyan pici időre, mintha egy villám csapott volna le. Bartos kapitány az égre néz, hunyorogva és fontoskodva, a jelenség okát vizsgálja.

– Ez a hamszin, uraim – mondja. – Ez öli meg az embert. – Legyint. – Davos! St. Moritz! – és bontogatni kezdi a táska csatjait, s mert a főhadnagy az egyedüli, aki tevékenységét nem kíséri figyelemmel, hangjában sokat sejtető jelentőséggel így szól:

– Maga nagyon izzad mostanában, panie Zmigrodzki.

De Zmigrodzki nem kérdezi meg, hogy mit jelent ez, és hogy mi lehet a következménye.

– Adja már ide, kérem, a levelezőlapjaimat – mondja ingerülten.

Bartos kapitány körülményesen kiszedegeti a táskából az árut, s lerakja sorban az asztalra. Nowaknak négy üveg mézsört hozott és egy fél font vajat. Litwinnek egy üveg olajbogyót, Zmigrodzkinak képes levelezőlapokat bélyeggel. A főhadnagy megfordítja az egyik lapot, s kis fintorral nézi a képet, mely a gedérai víztornyot ábrázolja, este, tetején az óriási, világító David pajzsa.

– Milyen képeket vásárol nekem? – morogja. – Legközelebb egy pajeszos rabbit hoz nekem.

Néhány piasztert ad Bartos kapitánynak, eltolja az újságjait, már írja a címet: Mr. Bohdan Piorkowski. London. A számlát azonnal rendezni kell. Azelőtt másképp volt, tíznaponként, a zsoldfizetéskor intézték el egyszerre, de két hónapja egy Jan Bzdok nevű tengerészhadnagy – ott feküdt, ahol most Vogel – magával vitte a jeruzsálemi temetőbe adósságát, két font vaj, négy font datolya és nyolc üveg mézsör árát. Bartos kapitány gondosan megszámolja a pénzt, visszaad Nowaknak egy félfontos bankjegyből, a battle-dress gombján lógó ceruzával áthúz egy cédulán néhány tételt.

– No, panie Litwin – szólal meg bizalmaskodó mosollyal, miután táskájában újrarendezte a megmaradt árut. – Hogy állunk a dologgal, panie Litwin?

Litwin kapitány előhúzza zsebéből a papírlapot, melyre a fogadásokat jegyezte, s maga elé teszi. Bartos két ujjal megfogja, és hunyorgó szeme elé emeli. Nem szól semmit, csak hümmög, morog, a fejét csóválja. Zmigrodzki is abbahagyja az írást, s a cseh kapitány arcát lesi. A bárónő közeledik az udvaron, a terasz felé tart, egyenlő hőfokon mosolygó madonnaarcával. Bartos az asztalra teszi a papírlapot, rátenyerel, s jobb kezét szíve fölé helyezve meghajtja a fejét.

– Bon jour, baronesse.

– Bon jour, mon capitaine – mondja a bárónő, s összébb húzza amúgy is szorosan kötött pongyoláját. – Alors? Megkapta?

– Ha tudná, baronesse – mondja széles karlendítéssel Bartos. – Az egész világot bejártam érte. Az egész világot, mondom. Végül Jaffán találtam meg. – S mikor a táskájáért nyúl, hogy újra kinyissa a csatokat, Litwin gyorsan elhúzza a szabadon hagyott papírlapot és zsebre vágja. Bartos kivesz egy könyvet a táskából, s úgy nyújtja át, mint valami roppant értéket. – Voilà, baronesse. – A könyv címlapján bivalyvontatta szekér, félkör alakú ponyvával, fölötte a cím: Lantern is Her Hand.^*

– Merci, mon capitaine – mondja a bárónő, és mellére szorítja a könyvet. – A szobámban hagytam a pénzt. Majd jöjjön be érte.

– Oh, lá lá – emeli fel a tenyerét tiltakozóan a kapitány.

Tyc hadnagy meghallotta a bárónő hangját, és kiszól a szobából:

– Pani Jadwiga! Pani Jadwiga, kérem. Egy pillanatra, bocsásson meg.

– Excusez moi – biccent a bárónő, és belibeg a szobába Tyc hadnagyhoz.

Bartos kapitány nadrágzsebéből kihúz három csomag angol cigarettát, Abednek nyújtja.

– Add oda, édes fiam, Sienkiewicz őrnagy úrnak.

Zmigrodzki mankóját dühösen a földhöz koppantja.

– Miért, kérem? Más nem izzad? Ebben a Gyehennában, kérem?

Bartos olyan jelentősen és fölényesen képes hallgatni, hogy Zmigrodzki végül is valóban megszeppen, és Litwinnek mondja, majdhogy segélykérően:

– Ki nem izzad, kérlek, drága bajtársam? Az természetes, ha meleg van, akkor az ember izzad.

Litwin megértően bólint.

– Ne törődj vele, Bolek. Te akkor is ott leszel a Marszalkowskán.

Bartos egy intéssel visszakéri a papírlapot, futó pillantást vet a jegyzetekre, már csak azon gondolkodik, milyen fordulatokkal nyilvánítsa véleményét. S állát simogatva megfontoltan néz az őrmesterre. Novak biztos volt benne, hogy ő lesz az első, akit Bartos kipécéz, s már jó előre ellenséges kifejezést öltött.

– Mondja, Nowak úr… ha én magának most azt mondom, hogy holnap elvisz az ördög, maga ezt elhiszi?

Novak vállat von.

– Ugye, ezt maga sem hiszi el? Akkor miért hisz, kérem, jelentéktelen dolgoknak? – Végighúzza kezét a papírlapon. – Ezek közül egyik sem érett meg. Mindennek meg kell érnie, Novak úr, mint egy sajtnak. Az, hogy átmenetileg valaki rosszul van, kérem, ez nem jelent semmit. Én egy esztendővel ezelőtt egyszer három napig nem tértem magamhoz. És nézzen meg most. – Hátralép az asztaltól, hogy mindenki jól lássa, s ahogy fölényes mosollyal felveti a fejét, a peckes tortástól még jobban kitűnik iszonyú véznasága. – Nézzenek meg, uraim, kérem. Hajnalban keltem, megöntöztem a paradicsomot, leszedtem az uborkát, hagymát dugványoztam, kérem, bevittem a virágokat a faluba, bevásároltam, két mérföldet tettem meg gyalog ebben a forróságban… És észrevesz rajtam egy verejtékcseppet? Na látja, uram, kérem.

Nowak komoran hallgat. A mézsörös üveg pléhdugóját az asztal lapjába akasztja, tenyerével rácsap, az üveg száján kibuggyan a mézsör habja. Nowak egy hajtásra kiissza az egészet, az aranyló folyadék végigcsurog az állán, mellén, s egy kevés Zmigrodzki újságjára csöppen. A főhadnagy utálattal visszahajtja a nedvességre a következő lapot, s gondosan felitatja a csöppeket, melyek amúgy is felszáradnának egy perc alatt. Litwin az olajbogyó üvegével bajlódik, zsebkésével feszegeti a zárókupakot. A pillanatnyi csönd, mint a hirtelen jött szellő a lángot, úgy izzítja fel a száraz hőséget. Amer Dzserusi szobájában a négy asszony énekel álmosító vontatottsággal, a hangok jajongva el-elcsuklanak.

– Jaali jaalili jaali…

Abed öntudatlanul velük zümmög, Litwin goromba indulattal rávillantja a szemét, akkor arrébb és arrébb húzódik, mind közelebb az ajtóhoz, a kapitány villámló tekintete valósággal bekergeti a szobába.

 

 

A bárónő Tyc hadnagy ágya szélén ül, a rézkeretnek támaszkodva kezét összekulcsolja ölében, s szája apró, ideges rándulásaival adja tudtára figyelmét a hadnagynak, aki szorosan a másik kerethez lapul – alig foglalja el az ágy ötödét –, s olvas valamit. Bal kézzel tartja a papírt, jobb keze nedves, piszkos körmű ujjaival időnként csettint egyet. Abed továbbmegy Steinerhez, de a két szoba közötti ajtót nyitva hagyja, hogy amíg a forrósággal hánykolódva viaskodó őrmester üvegeit cseréli, minden szót halljon.

– Most már tudod, mi a pokol, Krzysztof, a pokol, amit úgy hívnak: hadsereg. Nem lehetsz egyedül, Krzysztof – hallatszik az éneklő, rekedtes hang –, ez a pokol, soha nem lehetsz egyedül, száműztek a tömegben élők sötét magányára. Körülugrálnak, Krzysztof, mint a négerek a cölöphöz kötött áldozatot, berondítanak emlékeidbe, mocskos kezükkel széttépik álmaidat. Elnyújtott üvöltésre ébredsz reggel, értelmetlen kiáltások dübörögnek egész nap az agyadban: Right turn… Left turn… Slow march…^* A sötétben sétálsz este, ma nem akarsz elsüllyedni a kantin füstjében, ahol az angolok a Lili Marleen-t harsogják órák hosszat, utálod ezt a dalt, bármilyen nyelven éneklik is. Ma a gondolataidba akarsz merülni, eszedbe jut egy régi mazuri tavasz… s egyszerre a fenekedbe rúg valaki hátulról, hogy a kerítésnek esel. Feltápászkodsz, ausztrál katonák vigyorognak a hátad mögött, s még rájuk is kell mosolyognod, hogy érted a tréfát, különben megvernek. Éjszaka becsempésznek egy arab lányt a barakkba, a földön ül, s boldogan szorongatja a három Corned-beef konzervet, amit összeszedtek neki. Azután leoltják a lámpát, hajnalig hallgatod gyötrődve az ágyakról sorra a nyögést, horkanást, lihegést és az idétlen gügyögést. Felriadsz, mert motozást hallasz az ágyad mellett, az arab lány akar melléd bújni, testéből árad a trágya szaga, iszonyodva ellököd magadtól, a lány a másik ágyra mászik, közvetlen melletted… micsoda förtelem, Krzysztof. Éjszaka a sivatagban. Fekszel a forró homokon, járőrcsapdát alakíttok, sisakos, mozdulatlan, alaktalan árnyak körülötted, mintha halottak között feküdnél, s egyre szorosabban közéjük préselődsz, egy sakálfalka vonítása vagy egy foszforos nyomjelző lövedék, mely mintha felétek tartana, s mindinkább összeszorultok. És akkor úgy érzed, nem bírod tovább, Krzysztof, szeretnél felugrani a Bren-gun mellől, belerohanni a sűrű éjszakába, az égő csillagok alá, hanyatt feküdni valahol a pusztaság közepén, s ott maradni mindörökre egyedül, nem látni többé soha embert, végre egyedül, egyedül a végtelennel. Solitudinem dona mihi Domine!^*

Rövidke csend. Azután a bárónő áhítatos hangja:

– Egyedül Istennel.

Papírzörgés.

– Ez a harmincnyolcadik levél, pani Jadwiga – mondja szárazon Tyc hadnagy. – Levelek a pokolból. Ez lesz a címe. Már Londonból is van rá érdeklődés.

Abed leveszi a csipeszt a gumicsőről Steiner mellén. Az állandó hánykolódástól az őrmester válla alá gyűrődött a párna, feje lelóg a párna mögött, nyaka megfeszül. Abed rendbe akarja tenni az ágyat, az őrmester a szemével int, hogy menjen, hagyja őt békében.

 

 

A teraszon még nem fejezte be fejtegetéseit Bartos kapitány, s az ellanyhult figyelmet egy sanda fordulattal ismét felrázza.

– Teljesen megfeledkezünk pani Grünwaldowáról – mondja erős éllel Litwin kapitánynak, aki zsebkésével véseget valamit az asztal lapjába. – Ezek a domború körmök, kérem, uraim, ezt úgy hívják: dobverő ujjak. Ez akkor keletkezik, kérem, amikor a szív megterhelődik, mert át kell vennie egy részét a tüdő funkciójának. Cor pulmonale! Mit mondjak még, uraim, kérem?

– Szappant küld nekem – mondja mentegetőzve Zmigrodzkinak Litwin kapitány. – Egy angol szappant. Mondd, kérlek, koszosnak tart? – S keze fejével undorral eltolja maga elől a zöld dobozkát.

Bartos kapitány elégedett. Még egy utolsó pillantást vet a papírra, azután visszateszi Litwin elé. Hóna alá csapja a viaszosvászon táskát, s mellékesen, mintegy menet közben mondja:

– Egyre mérget vehetnek, uraim. Az ezredes úr cachectizálódott.

Litwin kapitány morog valamit.

Bartos mélységesen gyűlöli Bugajskit, de az ezredes sem titkolta soha megvetését a kapitány iránt. Egy katonatiszt, aki cipőpasztát, mézsört és levelezőlapokat árul! Ettől már csak egy lépés, hogy homoszexuális legyen, vagy portás egy kuplerájban. Bartos nem is teheti be a lábát az ezredes pavilonjába, s ha Sienkiewicz őrnagynak elad valamit, az üzletet rendszerint az udvaron bonyolítják le. Amióta az ezredes végképp ágynak dőlt, Bartos naponta ejt el valami végzetes jóslatot, mely azonban nem következik be, s így a cachectizálódást, vagyis a végső leromlottságot, nem kell készpénznek venni, még akkor sem, ha Litwin kapitány ma történetesen az ezredesre fogadott.

Bartost most láthatólag ingerli Litwin közönye, szeretne valami rosszindulatú megjegyzést tenni az ezredes személyét illetően, a forróság azonban megfosztja képzelőerejétől, s csak ennyit mond:

– Na ja, uraim, kérem. Versenyistállói voltak Varsóban. Hajaj, kérem. Elmúltak azok az idők.

Zmigrodzki abbahagyja az irkálást, megigazítja a monokliját, a könyökére támaszkodik.

– Mondja, Bartos úr, kérem – szólal meg azon a meleg, érdeklődő hangon, ahogy valaki egy nagyon okos embertől kér tanácsot –, mondja, drága bajtársam, maga cseh vagy szlovák, magyar vagy zsidó, vagy mi az ördög?

Bartos kapitány nem tud mit felelni, az orrán át szívja szaporán a levegőt, arca a megvetéstől behorpad. Mielőtt válaszolhatna, Litwin is hozzáfűzi a magáét:

– A cseh nyelv, kérem szépen, mintha egy gyerek beszélne lengyelül. Ez a cseh nyelv.

Ekkor a szobából elnyújtott vonítás hallatszik, amiből azután kiszakad egy robbanásszerű feloldó köhögés, de nem szűnik meg, fulladásos hörgésbe úszik át, s ismét elvékonyodva nyúlik tovább hosszan és kínosan.

A bárónő kijött a teraszra, arca a rémülettől falfehér.

– Abed – szólal meg, s a keze reszket, amint kinyújtja –, szaladj az orvosért. Pan Steinernek rohama van.

Abed nekiiramodik. Az udvaron egész a laboratóriumig kíséri a tűrhetetlen vonítás. Steiner gyakran kínlódik asztmarohamokkal, de általában nem ebben az évszakban törnek rá, leginkább ősz végén, amikor virágba borulnak a narancsfák, és az éles szag jó ideig elönti az egész világot.

Az orvost a laboratóriumban találja, kis kerek asztal mellett ül, Lydia főnővérrel. Kávét isznak, az orvos időnként az asztalon heverő összehajtogatott újságra pillant. Gramofon szól, érzelmes német dalt játszik: „Auch du wirst mich einmal betrügen, auch du…”^* Lydia főnővér köpenye az utolsó gombig nyitva, lötyögő bő kombinéja alig takarja egymástól távol fekvő, lapos melleit. Nyaka alatt nagy vörös pattanás. Ujjaival az ütemet dobolja a fal mellett álló hosszú fehér sublót lapján. A sublóton áll a gramofon, s mellette kusza zagyvaságban egy csomó egymáshoz nem illő holmi. Borszeszlángon fehér tálkában kifőzött fecskendők, hajkefe teli hajjal, szakadt fedelű könyv. A mikroszkóp és a centrifuga között egy piszkos szappantartóban aprópénz. A laboratórium fala mocskos, mocskosabb, mint a pavilonoké. Egy székre dobva fürdőköpeny, a földön vattapamacsok közt gyékénypapucs, az ajtóra szegezett fogasra akasztva férfinadrág. Hátul, az ablak alatt üres Monaldi-üvegek, ismeretlen rendeltetésű eszközök.

– Nur weg von hier^* – mondja Lydia főnővér, s mintha a belépő Abedhez szólna. – Utálom ezt itt, mint a dögvészt.

A doktor fásult tekintetét Abedre emeli.

– Mi a baj?

– Steinernek rohama van – hadarja Abed –, nagyon nagy rohama van.

– Adrenalint! – szól az orvos, de nem igyekszik túlságosan, még kiissza maradék kávéját, egy sort elolvas az újságból. S az újság felett utálkozva követi Lydia idétlen és szögletes mozdulatait, amint nyögve feltápászkodik, s a polcon matat, kikeresi az ampullát, lereszeli, és szívja fel a fecskendőbe az orvosságot, s közben szünet nélkül hányja rosszkedvét az orvosra, a kórházra, az egész világra.

Az orvos egy szót sem szól, elzárja a gramofont, átveszi a fecskendőt, s kisiet a laboratóriumból. Abed az ajtóig követi, amikor a főnővér hangja megakasztja.

– Te itt maradsz. Felmosod a követ.

Abed először tiltakozni akar, ez nem az ő dolga, ez Musztafa dolga, vagy Muhammad Alié, de semmiképpen sem az övé. Ám érzi, hogy ez most nem az a hangulat, amikor büntetlenül ellentmondhat. Átszalad tehát a pavilonhoz tapasztott mosdóhelyiségbe a felmosórongyért, visszarohan, szétteríti a csöpögő rongyot a vörös kövön. Túllenni rajta, minél hamarabb végezni.

– A sarokban is, te dög! – kiált a főnővér, és enyhén megrúgja a földön guggoló fiú vállát. Abed összeszorítja a fogait, vadul dolgozik, s mikor úgy véli, hogy befejezte, nem várja meg, mit kér tovább a főnővér, kiugrik a laboratóriumból, a mosdóhelyiségben ledobja a rongyot, és siet vissza Steiner szobájába.

Az őrmester hanyatt fekszik az ágyon, arca lilásvörös, erősen zihál még, de a roham megszűnt. Fátyolos barna szemével bocsánatkérően pislog az orvosra, aki már Vogel pulzusát méri. Kretek nyöszörög, de nem érteni, mit mond. Mendez doktor úgy hajtja oldalra a fejét, ahogy a fülét teszi egy beteg hátára.

– Doktor… Az őrmester… – motyogja Kretek – hogy van az őrmester?

– Rendben van, kapitány – mondja Mendez –, nincs már semmi baj. – S leül Kretek mellé az ágy szélére.

– Árulja el nekem, kapitány – szólal meg nagyon lassan és tagoltan –, mit csinált maga a háború előtt? Úgy értem, mi volt a foglalkozása?

A kapitány háromszor tátog, amíg végre a szó kitöredezik.

– Fogtechnikus.

– Igen – mondja az orvos. Az ágy vaskeretéről leemeli a törülközőt, és felitatja a verejtéket Kretek arcán.

A másik szobában Tyc hadnagy újra ír, a bárónő már visszament a szobájába. A teraszt is elhagyta Bartos kapitány, a három férfi némán bíbelődik a maga dolgával.

Abednek eszébe jut a cigaretta, amit át kell adni pan Sienkiewicznek, megtapogatja a zsebét, és rohan tovább.

Sienkiewicz őrnagy még nem tért vissza sétájából, az ágyán pani Beata ül, egy album fölé görnyed, kibomlott hajfonata a takaróra hull, a takarón heverő néhány fényképre. Beata nagy gonddal lapoz az albumban, és közben átnyúl a szomszéd ágyig, az ezredes karját simogatja, s ezzel eltorlaszolja az utat Abed és az őrnagy éjjeliszekrénye között.

– Bocsánat, pani – szól Abed illendő várakozás után, s mutatja a kezében tartott cigarettákat.

Pani Beata visszahúzza kezét, az ezredes karja tehetetlenül zuhan le az ágy mellett. Abed elrakosgatja a cigarettát a Monaldi-készülék két oldalán, s az ezredesre vet egy szolgálatkész mosolyt. Bugajski elkeseredett harcot vív a rosszulléttel, felsőteste szüntelen mozgásban van, egész arcát megrázó erővel hunyja le a szemét, s hirtelen nyitja fel, orrával fintorog, mély lélegzetet vesz, s a levegőt ajkát berregtetve fújja ki. Beata mindebből nem vesz észre, vagy nem szándékozik észrevenni semmit, mámorosan forgatja a képeket.

– Abed – szorítja rá mutatóujját egy pontra az albumban –, meg akarod nézni, milyen volt az ezredes úr húsz évvel ezelőtt?

Abed a kép fölé hajol. Az ezredes lovon ül, fején különös, hátracsapott csákó. Bal keze a csípőjén, jobb kezében lándzsa, a lándzsa végében pici zászló. Szigorú megvetéssel néz egy irányba, ahol valószínűleg az aljas ellenség – aki már nem került a képre – áll, vagy inkább a földön hever legyőzötten és kegyelemért könyörögve.

– Az ezredes úr kisfiúkorában – mutat egy másik képre pani Beata. – Nem voltál még tízéves, ugye, Jozef?… Mellette ez a szép férfi az ezredes úr édesapja.

Kerek dohányzóasztal mellett ülnek, mindketten egyenruhában, ridegen, mosolytalanul. Lábukat egyformán keresztbe vetik, a csizmákon tükröződik a fényképész lámpája. Mellüket kidomborítják, a csákókat feszes mozdulattal tartják a combjukon. Az ezredes úr édesapjának hosszú, hegyesre pödört bajusza van, oldalt választott, s merevre kent hullámos ősz haja. Mély ráncaival, egyenes, vékony orrával hasonlít kissé az ezredes úrhoz, mármint ahhoz az ezredes úrhoz, aki itt fekszik, az a gyerek a fényképen pufók és selymes arcú, rövidre nyírt haja olyannyira szőke, hogy majdnem fehér.

Abed nem sok ideig elmélkedhet, miért kellett az ezredes úrnak már gyerekkorában is csákót viselni, s egyenruhát fényes gombokkal, pani Beata máris egy újabb képre irányítja a figyelmét.

– Látod, Abed, itt, ebben a gyönyörű kertben lakott az ezredes úr. Ez volt az ezredes úr háza.

Egyemeletes, hosszúkás fehér épület, a tornác palatetejét középen hasasodó fehér oszlopok tartják. A tornác lépcsőjétől kétoldalt kúp alakúra nyesett bokrok sorakoznak a ház mentén.

– Ez itt az ezredes úr drága, finom édesanyja, és itt ez a kishúga – mondja Beata –, ez a sok-sok ember pedig mind-mind az ezredes úréknál dolgozott.

A család és a személyzet a tornác előtt sorban más-más tartásba merevedve, a fényképész által elrendezett bárgyú esetlegességben.

Elöl az ezredes úr, az ezredes úr édesapja, az ezredes úr édesanyja, az ezredes úr kishúga. Ők ülnek. Az ezredes úr – mármint az egyenruhás kisgyerek a képen – karját keresztbe fonja a mellén. Az ezredes úr édesapja kezében kutyakorbácsot tart, lába előtt tarka foltos kutya hever, akkora, mint egy borjú. Az ezredes úr édesanyja – magas, sovány asszony, roppant konttyal – ölében nyugvó kezei között könyv. Az ezredes úr kishúga két szőke copfjának végében szalagcsokor. Egyik fehér harisnyás lábát elöl tartja, a másikat a szék alá húzza, csupán a lakkcipő orra érinti a földet. Mögöttük kendős asszonyok álldogálnak, közöttük kopaszra nyírt férfiak köténnyel, kurta mellényben.

Pani Beata elégedetlen Abed néma szemlélődésével, s megböki a fiú karját.

– Te csak hallgatsz itt, te buta.

– Szép ház – mondja engedelmesen Abed –, nagyon szép ház.

Az ezredes csuklik, a ezzel fel is adja a harcot, átengedi magát a rosszullétnek. Feje hátrafeszül, szembogarai eltűnnek az alig mozduló szemhéjak mögött, cserepes ajkai szétnyílnak.

Pani Beata becsukja az albumot, és átül az ezredes ágyára.

– Nem szabad, Jozef – mondja, mint egy gyereknek, s markába szorítja az ezredes mutatóujját. – Benedvesítem egy kicsit a szádat.

Bugajski egyhangú halk hörgéssel lélegzi ki a levegőt, azután az egész felsőtestét megrázó csuklástól a hörgés abbamarad, s kis idő múltán folytatódik ismét, és a kínos torokhangokból egy szó formálódik: Abed.

– Abed – ismétli tanácstalanul pani Beata. S mintha kérdezné, valóban ezt mondta-e az ezredes úr.

Abed sejti, miről lehet szó, a padlóra szegezi szemét, pani Beata kék posztópapucsára.

– Pani Beata, kérem – hajtogatja zavartan –, kérem, pani Beata…

Pani Beata csodálkozva bámul rá, s a fiú zavarából lassacskán megért valamit. Szótlanul kicsoszog a pavilonból, a teraszon elfordul a szentjánoskenyérfa felé.

Abed úgy viszi a mosdóhelyiségből a pavilonba az ágytálat, köpenyével eltakarva, mintha lopott holmit rejtene. S azután görcsös buzgalmában, amint az ezredes sovány combját emeli, egyre beszél:

– Tessék csak, kérem, panie Bugajski… én itt vagyok, amíg kell, panie Bugajski… tessék csak nyugodtan, panie Bugajski – s az ágy vaskeretéhez támaszkodva mindenhová néz, csak az ezredesre nem, a feszületre, pan Sienkiewicz falra akasztott térképére, egy fényképre – két matrózruhás kisfiú összehajtja a fejét – s a bekeretezett, aranyszegélyű díszes iratra, melynek közepén nagy betűkkel két érthetetlen szó áll: Virtuti Militari.

Az ezredes tapogatózó ujjai Abed kezét keresik. A fiú az érintéstől összerezzen, s felegyenesedik.

– Igenis, panie Bugajski – hadarja –, igenis, értem, panie Bugajski.

Abed kiviszi az ágytálat, a mosdóhelyiségben leemeli a polcról a sterogenolos üveget, néhány cseppet a tenyerébe önt, kezet mos. Amikor visszatér a pavilonba, Beata ismét az ágyon ül, s egy benedvesített törülközővel az ezredes ajkait nyomogatja.

– Ez az utolsó krízis, Jozef – mondja enyhén gügyögve –, a doktor előre megmondta, hogy lesz egy ilyen krízis, és utána kezdődik a gyógyulás. Ezen a krízisen át kell esnünk, Jozef.

A tüllfüggöny meglebben, Litwin kapitány áll az ajtóban, széles karlengetéssel köszön, bécsies kedéllyel egy monarchiabeli tiszt szerepét játssza, s ehhez még tábeszes tartást is vesz fel.

– Szeavusz, szeavusz, Jozef… szeavusz, kérlek.

Pani Beata arcának rezzenésében olyan leplezetlen az iszonyat, hogy Abed rögtön arra gondol: vajon ismeri-e a lány a tisztek játékát?

Az ezredes megpróbálja összezárt ajkait széjjelebb húzni, a kényszerített mosoly minduntalan visszaereszkedik, az erőfeszítés megremegteti szája szélén a lankadt izmokat.

Litwin kapitány most kissé előregörbed, balját melléhez emeli, mintha egy kard markolata állna ki a hóna alól, jobb kezével képzeletbeli monoklit igazítva szórakozik tovább.

– Kérlek, ezredes úr, van, kérlek, rettenetes kurva meleg. Eine scheissliche Hitze, jawohl.^*

Az ezredes ismét csuklani kezd. Litwin végre felfog valamit pani Beata szánalmas jeleiből, s levetkezi az undok szerepet. Kezét a pizsamanadrághoz szorítja, papucsait összevágja.

– Nem is zavarlak tovább, Jozef. Mindannyian döglődünk ma, rólad beszéltünk Bolek Zmigrodzkival, azt mondtam, megnézem, hogy viseled te ezt a dögletes forróságot. De hála a jóságos istennek, te erős vagy, erősnek is kell lenned. Mind ott akarunk sétálni a Marszalkowskán, Jozef. Mit festem Schritt und Tritt.^* – S Abedhez fordul. – Gyere, add a kezed, te kis disznó.

 

 

Pani Grünwaldowa teraszán már elkezdődött a délelőtti cercle. A gügye Ibrahim megérkezett titokzatos körútjáról, s most kávét főz a fal mellett térdepelve, a pici petróleumfőzőn, derekára kötött kötényével a port törli ki a csészékből. A pavilonokból kihordott székeket elhelyezte már az asszony nyugágya körül, egy széket szorosan a nyugágy mellé rakott, ez Litwin kapitány helye lesz. A biztonság okáért pani Grünwaldowa jó előre rátett néhány újságot és a parfümszórót. Az asszonnyal szemben Zmigrodzki főhadnagy ül, mankójára támaszkodva. A nyugágy mögött, Ibrahim és az ajtó között a falnak dőlve Michalek őrnagy, mellén keresztbe fonja karjait, s bizonyos időközönként rikácsol valamit érthetetlenül és céltalanul.

– Tolvajok vagytok mind. Mi? Öt közületek, ennyi tesz ki egy embert. He? A prófétátok egy nagy bolond.

Mach úr szelleme, úgy látszik, ma egész nap kísérti Zmigrodzkit, most is az erőművész történeteit meséli. Az asszony már nem figyel rá, szeme összejátszik a kapitánnyal. Litwin megállt a főhadnagy háta mögött, és a töredező előadást nógató mozdulatokkal kíséri. Zmigrodzkit annyira kifárasztja a beszéd, hogy nem hallja meg Litwin motoszkálását, minden mondat újabb erőfeszítés, sípolva szedi a levegőt, s gyöngyöző homlokát mankóra támaszkodó karjához dörgöli.

– Mach urat bezárták ebbe a pici szerszámos barakkba… Képzelje el, pani Irena… Cölöpökhöz volt láncolva a barakk, mint egy sátor… Egyszer csak kiszakadtak a cölöpök a láncokkal, kérem, pani Irena… és elindult a barakk, kérem szépen, végig a gyakorlótéren, pontosan Captain Robertson előtt. Captain Robertson éppen vezényelt, kérem: For inspection, port arms… amikor elment előtte egy barakk, kérem, zörgő láncokkal… Don’t disturb the drill, please – mondta a barakknak Captain Robertson… Ne zavarja a gyakorlatot, kérem…

– Mi lett ezzel a Mach úrral? – kérdi érdektelenül pani Grünwaldowa, épp hogy mondjon valamit.

– Hazaáruló, vörös ügynök – harsog Zmigrodzki széke mögött Litwin kapitány.

– Mach úr rebarbaralevest eszik Krakkóban – mondja csüggedten Zmigrodzki –, főtt tojásokkal és kövér marhahússal.

Abed elhelyezkedik a földön Ibrahim mellett.

– Te is megjöttél? Te kutyafejű! – rivall rá Michalek őrnagy.

Abed Ibrahim fülébe súgja:

– Hol voltál, te kutyafejű?

Ibrahim röhög.

– A postán, te kutyafejű.

Az asszony leszedi a holmit a székről a nyugágya mellett. Amióta Litwin megérkezett, sugárzik belőle az elégedettség, minden mozdulatát a kapitánynak ajándékozza, s cinkos és gyermekdeden átlátszó jelekkel érezteti: ők egymáshoz tartoznak.

Litwin azonban nincs elragadtatva a feltűnő imádattól, lomhán elhelyezkedik a széken, s undorral a földre dobálja a képeslapokat. Ujjaival malmozik, fejét ingatva dúdolgat: Oh, Suzanna, oh wie ist das Leben schön… s egy csókot csücsörít az ezredes pavilonja irányába.

Pani Grünwaldowa sietve és hízelkedően aláhúzza Litwin kajánságát.

– Micsoda románc, édes istenem, még a múlt század elejéről. Mintha Zygmunt Krasiński^* találta volna ki. Egy modern író, egy Maugham vagy egy Huxley ma már nem merne ilyesmit leírni.

– Okos asszony – mondja Litwin kapitány, s alattomos pillantást vált Michalek őrnaggyal. – Okos asszony. Zsidó asszony.

Pani Grünwaldowa olyan ámuló és kétségbeesetten szorongó várakozással fordul a kapitány felé, mint a beteg, aki most tudta meg, hogy állapota súlyos, és lesi az orvos nyilatkozatát: vajon halálos-e?

Litwin az ég felé fújja a füstöt, lassan és jóllakottan. A csendben Zmigrodzki nehéz lélegzete súlyos huhogássá erősödik.

– Beszéltél a kereskedővel? – kérdi Abed halkan Ibrahimtól, és segít a földön sorba rakni a csészéket.

– Ma délben idejön a kórházba.

– Három fontot kérek tőle.

Ibrahim kockacukrokat rak a csészék mellé.

– Három font sok pénz – füttyent –, nagyon sok pénz.

Fellép a teraszra Sienkiewicz őrnagy, megáll a nyugágy előtt, kezét dörzsöli. A havas fagyból térnek így haza a meleg kandalló mellé.

– Nemrég ment el Swiecicki ezredes úr – mondja, s leül Zmigrodzki oldalán, szemben az asszonnyal. – Egy percre megtisztelt engem is – tenyerével rácsap a combjára. – Az ezredes úr nagyon optimista, uraim. Jó hírek, minden megy, minden mozog. A leszerelt katonák első csoportja már elindult Ausztráliába és Kanadába. Világot látunk, uraim… „See the world!”^* Na, kérem – mutatóujját, mint egy revolvert, kivágja Zmigrodzki felé. – Mennyi volt a lázad ma, Bolek?

– Harminchét hat.

– Nekem harminchét négy, kérlek. Ez a Monaldi-drainage annyit használ, mint a verébszar. Bocsánat, pani Irena.

Litwin gondosan eregetett füstkarikái után mereng.

– Bocsánat, mért nem használ? A doktornak használ. Egy G’schäft neki.

– Na ja – legyint Sienkiewicz.

Ibrahim szétosztja a csészéket. – Kérem, uram… kérem, uram… kérem, uram… – hajtogatja, mint egy gép.

– Ez a kávé, pani Irena – mondja egy hörpintés után Sienkiewicz. – Allah szakállára mondom, ez az orvosság, nem a kalcium.

Sienkiewicz őrnagy hangulata most a forróság ellenére is emelkedett, minden bizonnyal sikerült végre sétája közben elbeszélgetni valamelyik gazdával, valakivel a másik világból. Ismét a combjára csap.

– Úsznak a hajócskák Ausztrália felé, uraim. Megtöltjük a glóbust derék lengyel emberekkel.

Zmigrodzki felemeli fejét mankóra támasztott karjáról.

– Az utolsó napomat töltöttem, drága bajtársam, a jeruzsálemi kórházban, amikor behoztak a szobába két skót tisztet. Egy lieutenantot és egy second lieutenantot. Ezek a skótok, kérlek, egész nap a lengyelek miatt sírtak, ugyanis azt vették a fejükbe ezek a skótok, hogy a lengyeleket Skóciába telepítik le, ezért sírtak, kérlek, mint a ringyók, hogy a rohadt lengyelek elveszik a munkát a szorgalmas highlanderektől, ezek a korcs kutyák, kérlek, ezek a szifiliszes lengyelek. Másnap, kérlek, amikor jött értem a dzsip, felöltöttem a battle-dresst, a skótok meglátták a jelzést rajta: Poland.

– Erre mit szóltak? – kérdi Sienkiewicz.

– Nem fogod elhinni, kértek. Ragyogtak az örömtől. Very good people – azt mondták –, very good nation. Sőt kérlek: Very good army.^*

– Rablók – mondja Sienkiewicz.

Pani Grünwaldowa felocsúdott kissé a Litwin okozta dermedtségből, s úgy látja, most van az alkalom, amikor neki beszélnie kell.

– Én nem féltem a honfitársainkat, kérem, hamarosan feltalálják magukat mindenütt. Régi és nagyon jó barátunknak még harminckilencben sikerült letelepedni az Egyesült Államokban, egy áruházban dolgozott, a legalantasabb munkát végezte, csomagokat hordott, padlót mosott – államtudományi diplomával! –, s kérem, ma ő a második ember abban az áruházban.

– Nem Schwarznak hívták ezt az urat? – kérdi Litwin. – Vagy Baumann-nak?

Az asszony úgy határoz, hogy gyenge tréfának veszi a kötekedést, oktató és szelíd szemrehányással védekezik.

– Ez nem illik magához, Piotr.

Litwin elismerően hümmög.

– Okos asszony – mondja, de nem ereszti le a hangsúlyt. Pani Grünwaldowa már tudja, hogy mi következik, lehunyja a szemét, arccsontja fölött a bőr megrezdül. – Okos asszony. Zsidó asszony – hajtja végre a kivégzést Litwin, s egy rövid biccentéssel Michaleket biztatja.

Az őrnagy felhorkan.

– Beszédet akarok tartani – ordítja. – Beszélnem kell az emberekhez.

– Nagyon helyes – mondja Litwin. – Beszélj csak, Janek.

Sienkiewiczről egy szempillantás alatt leolvad a kedély. Feltartott ujját a kapitány felé rázza, de végül is nem szól semmit. Az őrnagyra pedig kár egyetlen szót is pazarolni. Michalek imbecillis hülye, már rég elmegyógyintézetben volna a helye, s csupán Bugajski ezredesnek köszönheti, hogy még itt van. Inkább ehhez kellene egy emberi szót szólni, ehhez a hervadt nőhöz, akinek az arcán most minden vonás lefelé tart. Zmigrodzki, karjai között a földet bámulja.

– Tele vagyunk beszéddel, kérem. Ha megnyomják a hasunkat, jön belőlünk a beszéd.

Litwin, mint egy idomító, ismét ad valami apró utasítást az őrnagynak.

Michalek bömböl.

– Elég a botrányból! Külön szobába a zsidókkal!

– Édes öregem – mondja fojtott haraggal, szaggatottan Sienkiewicz –, nem akarok… érted… nem akarok többet egy szót sem hallani, kérlek. Az ezredes úr is figyelmeztetett néhányszor. Érted, hogy mit akarok mondani, Janek?

– Az ezredes úr után én vagyok a rangidős – jelenti ki Michalek, és gőgös képpel elnéz a többiek feje fölött.

– Egy hülye vagy, kérlek – legyint Sienkiewicz, és pani Grünwaldowához fordul, aki dermedten fekszik a nyugágyon, bőrét ijesztő mély barázdák szántják, a hőségben megtöredezett a vastag kenőcs- és púderréteg.

– Magánál főzik a legjobb kávét a világon, pani Irena. Kávé nélkül én nem létezem. Persze maga nem járt Bezulukban. Kávé, kérem!? Az egy keleti mese volt. No, a szibériaiak csináltak egy teakivonatot – emlékszel, Bolek? –, húsz gramm tea, cukor s csak néhány csepp víz. Az aztán olyan kábítószer, pani Irena, erősebb, mint a hasis. Az embernek látomásai voltak. Két évnél tovább nem húzta senki, aki ezt itta. Két év után kikészült…

Az asszony összehúzza arcát, ajkába harap, a sírással küszködik.

Litwin nem hagyja magát eltéríteni játékaitól. Átkarolja pani Grünwaldowa nyugágyát, egészen oldalra dől, közel a vergődő asszonyhoz, a hajába szagolva búg egyet, azt játssza el, hogy nem tudja türtőztetni már a szenvedélyét, s túlzott érzelemmel, öblösre mélyített hangon énekelni kezd, ajka majdnem érinti az asszony összekuszált vörös hajszálait.

 

Lankáidon, Monte Cassino, mért nyílnak piros pipacsok? Vér ömlött a földre. Itt hulltak a porba a lengyel sasok…

 

Mintha tudná, hogy Michaleket ezzel lehet teljesen megvadítani. Az őrnagy felveti a fejét, két öklét egymás után többször is a magasba lökve – ahogyan súlyzót nyomnak ki – rikácsol.

 

Lankáidon, Monte Cassino, miért nyílnak piros pipacsok?

 

Sienkiewicz tenyerével keményen végiggyömöszöli az arcát.

– Istenem – suttogja –, édes istenem. – Azután kezét kopasz feje búbjára teszi, mintha az esőtől védené.

Abed összeszedi a kávéscsészéket, ezalatt senki nem szól, Zmigrodzki fülét a karjára tapasztva figyeli a pavilont, ahonnét most lép ki az orvos Lydia főnővérrel. Nowak lopakodik az ajtó sarkáig, s mikor az orvos már jócskán eltávolodott a pavilontól, az őrmester elindul a társaság felé, a teraszra. Amint talpa alatt elhal a kavics csikorgása, megszólal Zmigrodzki.

– Mi jót hozott, szép Nowak úr?

Nowak alig leplezett izgalommal súgja Zmigrodzki fülébe:

– Vogel agonizál, főhadnagy úr.

Zmigrodzki összerezzen, s mint akit megcsiklandoztak, mutatóujját a fülébe dugja, s megrázza a kezét. Tekintetét lassan Litwin hetyke rókaarcára emeli.

– Ideje már, drága bajtársam, hogy hazasántikáljunk.

– Fáradtak vagyunk, mi? – vonja fel a szemöldökét Litwin. – Sokat izzadunk, mi, Bolek? – s a karját nyújtja Zmigrodzkinak. S amíg el nem hagyja a helyet, mindvégig hátat fordít az asszonynak, ezzel megtakarítja a köszönést. Zmigrodzki Litwin karját szorítva feltápászkodik, s pani Grünwaldowára mosolyog.

– Nagyon kellemes volt, kérem szépen, pani Irena. – S mankójával ügyködve körülményesen lemászik a teraszról.

Michalek köszönés nélkül vonul el.

Sienkiewiez meghajtja magát.

– Hálás vagyok a kávéért, pani Irena.

Az asszony hangtalanul, könnyek nélkül sír. Sienkiewicz tétova zavarral széttárja karjait: ő nem tehet semmiről.

Abed abbahagyja a törölgetést, az asszonyt figyeli, amint görcsösen a nyugágy karfáját markolva erőlteti fel magát. S akkor ő is feláll, megfogja pani Grünwaldowa karját. Az asszony ellöki a fiú kezét, s rögtön visszahuppan a nyugágyra, ül maga elé meredve, mintha végérvényesen beletörődött volna, hogy nem tud többé felkelni. De Abed nem tágul a nyugágy mellől, leguggol, feje egyvonalba kerül az asszony fejével.

– Pani – mondja halkan –, ha marad még, bekapcsolom a Monaldi-üvegeket.

S hangjában nehéz nem észrevenni a búgó kedveskedést.

Az asszony végső erőfeszítéssel egy lökésre felnyomja magát a nyugágyról, és rögtön belekapaszkodik az ingatag favázba. Jó ideig szorítja, s addig nem ereszti el, többszöri próbálkozás után, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy támaszték nélkül is képes megállni. Nyújtózik, a derekát tapogatja, s szögletes rándításokkal kapkodja erre-arra fejét, egyetlen pont sincs, ahol tekintete megnyugodhatna. Mindenütt ellenség: az izzó égbolt, a földön kuporgó két fiú, az udvaron tántorgó férfiak. Kezét a falnak támasztva, néhány lépést tesz a terasz végéig, s a pavilon oldalához lapulva kikémlel a kórház határán túlra.

Az ösvényen egy csapat gyerek közeledik, kettős sorban vonulnak, keményen, kifeszített mellel. Duzzadnak az öntudattól és a jóltápláltságtól. Erős combjukon feszül a szoros rövidnadrág. Kék ingüket felül gomb helyett piros zsinór húzza össze, fejükön kerek, felhajtott karimájú vászonsapka, övükben tőr és kulacs. Előttük nagyobbacska fiú vezényel szigorúan: – Bal-jobb… egy-kettő… A gyerekek lépést igazítanak, és teli torokkal harsognak:

 

Tied most a szó testvérem parabellum, szólj hát te puska és géppisztoly, te is…

 

Amikor a vezénylő fiú az asszony mellé ér, oldalra veti a fejét.

– Salom – kiáltja, s magasba emeli a kis háromszögletű kék-fehér zászlót.

– Salom – rebegi pani Grünwaldowa, az idegen illatú szó bátortalanul és sután hullik ki és olyan halkan, hogy inkább csak ő hallja belülről.

Merev arcára anélkül, hogy egy vonás is megrándulna, folyni kezdenek a könnyei, ettől mintha maga is megdöbbenne kissé, mozdulatlanná mered, nem nyúl a szeméhez, hagyja, hogy a kis patak végigcsiklandozza bőrét, feloldja a púdert, a szája szélén bizseregjen, s lekússzon az álla alá.

Ibrahim az éjjeliszekrényt emeli. Abed rácsap a vállára.

– Fogjál meg! – kiáltja, s nyargal a férfiak pavilonjába.

 

 

Nowak az ágyán ül, keserű, csalódott tekintetét belefúrja Litwin és Zmigrodzki hátába. A tisztek a szomszéd szoba ajtajához támaszkodnak, és elzárják egészen az utat. Abed lábujjhegyre ágaskodva a vállaik között leskelődik.

Vogel a hátán fekve alszik, hüppögve nyeli a levegőt, kis szakaszokban, mint a halak, s csuklik hozzá. Az ágyon mellette Ráhel nővér.

– Kísérteties volt – mondja Steiner, s feljebb tornázza magát. – Ez valami kísérteties volt, főhadnagy úr, tessék elhinni. Felébredt, és olyan gyorsan, mint egy majom, felült az ágyon, törökülésben ült és vigyorgott. Az éjjeliszekrényén állt egy alma, felkapta, és elkezdte majszolni. Az volt a furcsa, főhadnagy úr, hogy csak rágta gyorsan, de nem nyelte le, kijött a száján a megrágott alma, az egész álla tele volt almával, s közben vigyorgott, kérem, főhadnagy úr – megrázza a fejét –, ez nem is igaz, el sem lehet hinni az egészet. Néhány percig tartott csak, mert jött a doktor, adott neki egy injekciót, és visszafektette. Most alszik tovább, tessék csak nézni, főhadnagy úr… Ez a szegény gyerek.

Abed a nagy igyekezetben, hogy valamit lásson, homlokával nekidől véletlenül Litwin hátának. A kapitány megfordul, és elkapja Abed köpenyét.

– Megint leskelődsz, te ördög?

– Csendesebben – szól Ráhel nővér.

– Hallgass, te orosz bestia – évődik Litwin.

– Te lengyel szamár – mondja bágyadtan a nővér. S int, hogy egy szót sem többet.

– Főhadnagy úr, kérem – mondja halkan Steiner –, ha kiolvasta már valamelyik újságot, nagyon szépen kérem…

– Természetesen, Steiner úr – raccsolja óriási készséggel Zmigrodzki –, az összeset beküldöm, édesem. Magának ne adnám oda, Steiner úr? Még azt is beküldöm ezzel a mi kis mohamedánunkkal, amit még nem olvastam ki. Majd maga visszaadja, Steiner úr, én ráérek.

A teraszon Litwin megfontoltan így szól Zmigrodzkihoz:

– Régóta érzem, Bolek, hogy van benned némi vonzódás Mózes népe iránt.

– Tévedsz, kérlek, Piotr – lihegi Zmigrodzki, s megfogódzkodik az asztal lapjában. – Nem kedvelem az izraelitákat. – Közel hajol Litwin füléhez, s mint valami titkot suttogja: – De a lengyeleket sem, drága bajtársam.

 

 

Abed leballag a teraszról, a magasságba pillant, s rögtön összehúzza a szemét, az ólomszínű égen éppen a feje felett izzó kerek fehér folt jobban kápráztat, mint a szikrázó nap. Dél van. Muhammad Ali már elkezdte hordani az ebédet, az emeletes pavilon felé igyekszik, kezében két alaposan megrakott tálcát egyensúlyoz, Musztafa a konyha ajtaja előtt várakozik, Ibrahim ledobta a kabátját a földre, s egy bögrével vízért megy, a déli imára készül. Abed besurran a raktárba, kinyitja a csapot, s amikor a víz lehűlt, alátartja a fejét, hagyja, hogy a tarkójára csorogjon. Letelepedik a ládára, lábszárát nyomogatja, izmaiba tompa fájás állt be hirtelen, ha a fejét forgatja, nyakában is érez egy kis fájdalmas rándulást. A hamszin teljes erővel tombol, minden lélegzetvételnél érezni a száraz és szúró forróságot, mintha tűz mellett guggolna, szemben a lángokkal. Végtagjaira most mázsás súlyok nehezednek, s a csontok forgóiba belényilall az apró tűszúrásokhoz hasonló sajgás. Még jó, hogy kora délutánig alig akad dolga, a másik két fiú húsz-huszonöt perc alatt végez az ebéddel, s utána együtt esznek majd a szentjánoskenyér-fa alatt. A gondolattól, hogy Muhammad Alival kell megosztania ebédjét, Abed elszomorodik, de ezen már nem lehet segíteni, ősi, megmásíthatatlan szokás. A fellahok a földeken is együtt esznek mindig, leterítik a földre kockás kendőiket, s erre a közös asztalra azután ki-ki elhelyezi mindazt, amit magával hozott, egymásra halmozzák a lepényeket, és egyetlen közös kupacba öntik az olajbogyókat. Abednek tehát együtt kell tölteni a pihenőt Muhammad Alival. Nagyon bántja a fiú viselkedése, és most már tudja jól, hogy rangban előbb-utóbb fölébe kerül a kórházban, a főnővér majd gondoskodik erről. Aprócska vigasz, hogy a kórház nem tarthatja fenn magát sokáig, egyre szaporodnak az üres ágyak, a nyár folyamán négyen haltak meg, s helyükre csupán az egy Vogel jött.

Rövid idő alatt négyen haltak meg, s alig beszélnek már róluk. A halottak emléke gyorsan szívódik fel a kórházban, egyedül talán Jan Bzdok tengerészhadnagy, egy cingár, szőke, pattanásos arcú fiú szelleme tartósabb, mivel hirtelen halálával egy csomó rendezetlen adósságot hagyott hátra. A hadnagy sokat ivott, a kórházban is rendszeresen berúgott. Matraca alatt lopott tárgyakat találtak, jobbára értéktelen holmit, például Litwin kapitány sárga és büdös elefántcsont szipkáját. A halhatatlanság mértékében utána Jakob Sekel őrmester következik, egy utánozhatatlan elmés mutatvánnyal. Az őrmester a kórházteremben is dohányzott, s ha az orvos vagy valamelyik nővér megjelent, az ajkán lógó cigarettát nyelve hegyével behajtotta a szájába, s addig bent tartotta, amíg ismét tiszta nem lett a levegő. Katonai rangját is ennek a mutatványnak köszönhette. A szerafendi tábor uszodájában egy ízben a trambulinon rágyújtott a cigarettára, azután fejest ugrott, a víz alatt átúszta az uszodát, s a túlsó parton kimászott égő cigarettával a szájában. Aznap egy szakasz kanadai fiú égette össze a száját, s Jakob Sekel tekintélye rendkívüli módon megnőtt a táborban. „Ha angol alakulatnál szolgálok – mondogatta a kórházban –, ma már régóta ezredes vagyok.” Jakob Sekelt tehát még emlegetik néha, de már nemigen esik szó a csendes, jóindulatú Stanislaw Lipinski hadnagyról, inkább csak Abed gondol rá, amikor ládájából előhalássza a csodálatos amerikai képes levelezőlapot, amit a hadnagytól örökölt. Domborművű rózsa pompázik a lapon, egy ideig még valódi virágillat is áradt belőle. Alatta szálkás női írással: „To my little Polish bull… az én kis lengyel bikámnak egy párizsi éjszaka emlékére. Az elégedett kis Liz.” És nem emlegeti senki már a szikár, csontos nőt, aki a bárónő szobájában feküdt. Nina Boznanskának hívták, megindítóan csúnya volt, becsületes vénlányarcából ősz borosták ütköztek ki, s vöröses bőre elárulta, hogy még sohasem érte festék. Valami kiéletlen nevelői hajlamtól serkentve, a múlt század erkölcseit idéző intelmekkel látta el a tiszteket, jóságosan és megértően, mint egy alázatos, ám kérlelhetetlen guvernant. Valamikor egy krakkói kórust vezetett, a kórházban is gyakran énekelt, mély, meleg hangján, unalmas és kegyes dalokat: Oh, Jesulein, süss, oh, Jesulein, mild… Nina Boznanska halálát a születésnapja reggelén fedezték fel, különös módon. Még jócskán a reggeli előtt megállt az ágy mellett Zmigrodzki, Litwin és Lipinski hadnagy, s mivel az asszony mélyen aludt, úgy vélték, kedves és mulatságos lesz egy születésnapi dallal ébreszteni. „Élj száz évig, s még száz évig” – zengték jókedvűen és hosszasan, sárga ujjaival Litwin fellengzősen vezényelt. De az asszony nem mozdult többé, hajnalfelé halt meg, békésen, senkit sem zavarva.

A lengyelek halálát követő hivatalos procedúra mindig ugyanaz. Vöröskeresztes katonai autó berreg az udvaron, angol egészségügyiek ugranak le, kék battle-dresst hordanak, vékony fehér csíkokkal. Fontoskodva járkálnak a kórházban, papírokat lobogtatnak, leltárt készítenek az elhunyt felszereléséről, személyi holmijáról, aláírnak, aláíratnak. Érkezésükkor a konyhában pálinkával kínálják őket, s miután a sötétbarnára pácolt egyszerű koporsót a komoran ácsorgó tisztek előtt felteszik a kocsira, a lugasban terített asztal mellett teát szolgálnak fel nekik, angol rumos keksszel.

Maallum – sóhajt Abed, s fejét alig képes felemelni. – Egy évig tarthatják fenn a kórházat, de két évnél semmi esetre sem tovább. Egy év alatt megtakarít még hetven fontot, ez a száznyolcvan fonttal együtt – amit egy dobozban a földbe ásva rejtett el a gyékénye alatt – kétszázötven font. Háromszáz font kell hozzá, hogy feleségül vegye Abdul Rahman unokáját, Fatmát, a házasságot két esztendővel ezelőtt beszélte meg Mahmud Abdul Rahmannal, a kislány apja is, anyja is rejtélyes betegségben korán elpusztult. Fatma most tizenkét éves, mulatságos, egérarcú pici lány, ha a faluban a kút mellett találkozik Abeddel, bátran a fiúra vihog, s úgy emeli fejére a korsót, hogy a sűrű redőjű köpenyen át is kidomborodnak fejlett mellei. Tudja, hogy ez a komoly fiú lesz az ura, s láthatólag örül neki. Abed kemény tekintettel néz rá ilyenkor, s ujjával megfenyegeti. De Fatma nem fél tőle, nevetve elszalad, nem feledkezik meg róla, hogy fenekét jobbra-balra forgassa közben, távolabbról visszafordul, és huncut fintorokat vág. Mire a háromszáz font összegyűlik, Fatma már túl lesz a tizenharmadik évén, addigra megkomolyodik, s megtanulja, hogy csak akkor nevethet, ha az ura is jókedvű. Háromszáz font, ja Allah, mennyi pénz! Hozhatna magának asszonyt a határon túlról is, az egyiptomi pusztaságból, harminc-negyven fontért mindössze, de hát Allahnak hála, erre nem szorult rá. A sivatagi nyomorúságban nevelkedett lányokban nincs sok öröm. Soványak, görbe lábúak, kehesek, s annyi az eszük, mint egy nőstény kecskének. Fatma mégiscsak egészséges fellah lány, apja tiszteletre méltó férfi volt, s tekintélyes ember a nagyapja, Abdul Rahman is. Abdul Rahman jó ember, bizonyára vadonatúj lábasokat ad majd Fatmával, gyékényeket, korsókat, szitákat, petróleumfőzőt, s a háztartáshoz szükséges holmit megtoldja talán egy kecskével és néhány tyúkkal, hiszen nem akárkihez adja az unokáját. S az is nagyon fontos, hogy Fatma dolgos lány, kilencéves kora óta Kantorovicséknál szolgál, tizenöt piasztert kap naponta, öt piaszterrel többet, mint általában a katrai lányok…

A fiú gondolatai közé tolakodik most alattomosan Hefciba sokszínű lágy arca, puha, meleg tenyere. Fatma behennázott, formátlan körmű barna kis keze kemény és cserzett. S ahogy felmerül Abed előtt Fatma keze s a bugyogóból kilátszó meztelen, erős lábfeje, az a melegség, ami Hefcibára gondolva elöntötte, Allah jótékony akaratából átsugárzik egyszerre Fatmára. Ja ohti… ja ohti – ismételgeti magában. Kicsi húgom. S azután újra egy fájdalmas villanás: mi lesz egy év múltán Hefcibával?

Kiszámíthatatlan idő óta ül a ládán Abed, elnehezülő feje a mellére hajlik, s küszködik a nyomasztó álmossággal, mely zavaros, szétfoszló és újból visszatérő képeket lebegtet körülötte. Két tenyerével köröket ír le a ládán, rászorítja kezét a görcsös, szálkás felületre, a szandálján mereven bámul egy hasadást, egy sáros foltot a köpenye alján, lábai között a beton töredezéseit. Csupa fogódzó az álom alattomosan imbolygó foszlányai ellen. A szemét dörzsöli öklével, hosszan és olyan erővel, hogy néhány pillanatra belévakul, s mikor újra kibontakoznak előtte a bódé határai, nagy elhatározással felemelkedik, a falhoz botorkál, homlokát a deszkához támasztja, s egy résen át figyeli az udvart. Ibrahim most fejezte be az imát, egyedül ő imádkozik a fiúk közül, térdepléséből fölegyenesedik, közben felveszi a földről a bögréjét is. Jobb keze mutatóujját a vízbe mártja, s megérinti a szemét és ágyéka fölött a nadrágot – a próféta tisztálkodási parancsa némiképp leegyszerűsödött. Abed már zárja a bódét, amikor Ibrahim hóna alá csapja a kabátját, felkapja bugyrát, s ballag a szentjánoskenyér-fához. Bambán lefittyedő ajakkal álldogál, megvárja, amíg Abed is odaér, s csak akkor guggol le, s teríti szét a kendőjét. Abed melléje ül, ő is leteríti a kendőt, egymásra rakják gondosan a kenyérlepényeket, a kendő közepére Abed lábosát s a doboz olajos halat, amit tegnap pani Grünwaldowa ajándékozott Ibrahimnak. Lomhán baktatva megérkezik Muhammad Ali s mögötte Musztafa egy óriási teáskannával s négy bádogbögrével. Abeddel és Ibrahimmal szemben ülnek le, Musztafa szétosztja a bögréket, és teát tölt. Egyetlen szó nélkül, megfontoltan elrendezik holmijukat, a kenyérlepényeken és az olajbogyón kívül Musztafa egy lábos szójababot hozott, barna paprikás lében, Muhammad Ali pedig mézet és négy apró kemény tojást. Nem néznek egymásra, hangtalanul esznek, lustán és kelletlenül. Ibrahim kanalat formál a kenyérlepényből, és a szójababot meregeti, Musztafa az olajos halban mártogat. Abed mézet csurgat a lepényére, és a forró teát kortyolja.

Pani Grünwaldowa pavilonja és az emeletes épület között az ösvényen megáll egy beduin fiú. Mint aki trágyában hánykolódott, kefiájától a kaftánja rojtos végéig mindenütt barna sárfoltok, a foszló selyem mellétől egész a köldökéig hasadt, s kilátszik a bőre, mely csak alig világosabb, mint a fekete köpeny. Fejét majdhogy a válláig hajtja félre, ajkai szétnyílnak, s szürkésfekete arcából fehéren izzó szemével követi a falatozók ingerlő mozdulatait. Abed épp egy olajbogyót emel a szájához, amikor tekintete találkozik a beduin fiú sóvár pillantásával. Elgondolkozva rágcsálja az olajbogyót, s a magot jelentősen kiköpi a fiú irányába.

– Taal – kiáltja. Gyere.

A fiú három gyors lépést tesz előre, s megáll.

– Gyere – ismétli Abed.

A beduin fiú most már fut, de a kendők előtt néhány lépésnyire megtorpan, olyan váratlanul, mintha egy fal nőtt volna hirtelen előtte.

– Jallah – mondja Abed. Igyekezz.

A beduin fiú erre ott helyben lekuporodik, és ültében vonszolja magát lassan a kendők felé. Fekete szemgolyói érthetetlen bizalmatlansággal vibrálnak.

– Kul – mondja Abed. Egyél.

Egy sakál puha és sanda mozdulatával legyinti rá kezét a beduin fiú a kenyérlepényekre. Az első falatokat üresen tömi magába, ahhoz sincs türelme, hogy a lepényt belemártogassa valamelyik lábosba, a mézesüvegbe vagy az olajoshal dobozába. Tépi a fogával, morogva, felhúzott ínnyel, repedt bőrű lábfejével izgalmában ütemesen veri a földet.

A lugasban már befejezték az ebédet, a doktor siet haza, köpenyét levetette, térde alá érő suta rövidnadrágot húzott és lila-sárga csíkos inget. Mendezék a kórháztól ötvenlépésnyire bérelnek házat, Bartos kapitány kertészete mellett. Lydia főnővér átvág az udvaron, a szentjánoskenyér-fánál megáll, összeráncolt homlokkal nézi a beduin fiút, valamit mondani akar, de azután jobbnak látja az őrjöngő hőségben minél kevesebb indulatot kifejteni, továbbvonszolja csámpás lábait, s bezárkózik a laboratóriumba. Az udvaron bágyasztó mély csend, a pavilonokban is mindenki alszik, vagy megpróbál aludni, egy sóhajtás szabadul el valahonnét, horkanás, köhintés. Musztafa háttal Muhammad Ali hátának dől, Ibrahim hanyatt veti magát, kabátjával betakarja az arcát, Abed a fához húzódik, és a vastag törzsön nyugtatja fejét. A beduin fiú lankadatlanul eszik, hosszú, fekete körmei ott cikáznak mindig a kendők fölött. Egy távoli angol táborból idáig hallatszik a kürt, hosszan szól és nyújtottan, s még nem ér véget, amikor Abed is zuhanni kezd az öntudatlanság egyre mélyebb és feketébb rétegeibe. S oly éles fordulattal ébred, a verejtéktől nyirkosan, mint aki a zuhanás végére ért, de puhára esett, a tengerbe vagy egy magas szalmakazal tetejére. A beduin fiú eltűnt az udvarról, de amint Abed bágyadtan körülnéz, Muhammad Alit sem látja. Musztafa alszik még, nyála vastagon folyik, Ibrahim is horkol a kabátja alatt. Abed az órájára pillant: három óra múlt. Van még egy kis ideje, fél négykor kezdődik újra a munka, négy óra felé adja ki a szerszámokat a fiúknak, a nyesőollót, fűrészt Bartos kapitánynak. Kábultan, imbolyogva feláll, a teáskannát a feje fölé emeli, a magasból csurgatja szájába a maradék teát. A férfiak pavilonjából gyenge neszezést hall, abbahagyja az ivást, figyel egy darabig, s mikor újból megüti fülét az alig hallható csosszanás, elindul a teraszra, kezében az üres teáskannát lóbálva. A teraszon lerakja a kannát az asztalra, és ezzel egy időben látja meg Muhammad Alit. Tyc hadnagy ágya mellett áll, szétvetett lábakkal. A hadnagy keze lassan és remegve csúszik fel a fiú combján. A kanna koppanására Muhammad Ali megfordul, ellöki Tyc hadnagy kezét, mormol valamit a fogai között. Azután nekiiramodik, az udvaron vissza-visszanéz Abedre gyilkos pillantással, s megáll a laboratórium előtt. Kopog, s a várakozás közben felemelt jobb keze begörbített középső ujjával háromszor a levegőbe bök. Lydia főnővér nyitja az ajtót, s Muhammad Ali eltűnik a szobában. Abedet a harag és az utálat teljesen magához téríti, s arra gondol keserűen, mit hazudik most róla Muhammad Ali Lydia főnővérnek.

– Te fattyú! – sziszegi.

Ibrahim kibújik a kabátja alól, álmosan és kócosan a bugyrát kötögeti, azután mint a kutya, ha álmában érzi meg, hogy jön valaki, hirtelen felveti a fejét, tekintetével körbepásztázza az udvart, s mikor a háta mögött a teraszon megtalálja Abedet, izgatottan mutogat a raktár felé.

A bódé oldalának dőlve cingár, apró férfi áll, homlokára a piros fez alól göndör, vörös tincs hull, kaftánján háromnegyedes európai kabát. Ez Abu Taufik, a kereskedő.

Abed kissé eltúlozva, mennyire nem fontos neki a találkozás, már sértésnek is vehető lassúsággal sétál a bódéhoz. Abu Taufik sem árulja el türelmetlenségét. Fémkeretes szemüvegét feltolja a homlokára – nyilvánvalóan az üzleti tekintély miatt hordja –, azután visszapöccinti az orrára. S csak amikor Abed egy lépésre áll előtte, löki el magát a faltól, kezét finomkodó tartásban egy pillanatra még a levegőben hagyja, s mielőtt megérinti homlokát és mellét, előbb csettint az ujjával.

– Hát te vagy az – mondja, s alaposan szemügyre veszi a fiút.

– Igen, efendi – válaszol udvariasan Abed. Jól megnézi magának ő is Abu Taufikot, és ismerősnek találja a fehér, szeplős arcot. Az elferdült orral és a pamacsszerű vörös bajusszal. Ismerősnek és ellenszenvesnek.

– Emlékszem az apádra, kedvesem. Szuliman Nadzsarra – mondja Abu Taufik, s közben nem veszi le kezét a melléről. – Többször jártam Katrában. Te akkor még gyerek voltál.

– Igen, efendi – mondja Abed, s szemét a kereskedő széttárt ujjaira szegezi, a két óriási ékköves gyűrűre.

– Erről van szó, ugye, kedvesem? – kérdi Abu Taufik, s gyűrűjével megkocogtatja a deszkafalat. – Ez a te bódéd.

– Igen, efendi – mondja Abed. Lehajtja fejét, s nagy figyelemmel szemléli a kereskedő gondosan fényezett magas szárú fekete cipőjét.

– Reggelenként hozom az árut, kedvesem – szól megfontoltan Abu Taufik, mintha már megkötötték volna az üzletet. – Ibrahimtól hallottam, hogy fél hétig egyedül vagy a kórházban.

– Ibrahim igazat mondott, efendi.

– Senki nem tudhatja meg – mondja Abu Taufik, gyűrűs ujjait a szeme előtt forgatja, öklét összezárja, szétnyitja, majd karját hirtelen a magasba löki. – Ilyen könnyen még nem keresett ember pénzt.

Abed egyre jobban viszolyog az üzlettől. A kereskedő minden mozdulata szélesebb a természetesnél, nyájassága erőszakos és kíméletlen. S egy hamis sóhajjal kísért mondata után: „Jó testvérem, a szerencsét meg kell ragadni…” – a fiú előtt megvilágosodik, honnét ismeri.

A háború alatt a tanító, Ahmed Fauzi muallem, meghívta néhányszor a fellahokat az udvarára. Titokzatos és nyugtalan összejövetelek voltak ezek, Abed is elment egyszer-kétszer az apjával. Ott látta a kereskedőt, akiről azt hitte akkor, hogy valami nagy ember. A ház küszöbén ülve beszélt a fellahokhoz, bölcs és nagyszerű népemnek nevezte őket. Beszélt a hatalmas német vezérről és harcos testvéréről, Hadzs Amin el Huszeini jeruzsálemi főmuftiról. Átszellemülten hirdette ki a főmufti utasításait és vérszomjas jóslatait, zsidó földeket és javakat osztott szét, a megvalósulásnak egyetlen feltétele volt csupán: a legyőzhetetlen vezérnek előbb ki kell verni a brit patkányokat Palesztinából… A fellahok unottan hallgatták, a késlekedő esőre gondoltak közben, jövedelmező munkára az angol táborokban, semmitmondóan bólogattak, egyetlen szót sem vettek komolyan, és csak a legostobábbak marakodtak össze azon, hogy kié legyen majd Joram Kaplinszki szép kövér felesége. A kereskedő beszéd közben többször széttárta a kabátját, s látni engedte az övére csatolt hatalmas parabellumot…

Abu Taufik kigombolja a lüszterkabátot, s belső zsebéből egy bádog angol cigarettásdobozt vesz elő.

– Dohányzol?

– Igen, efendi – mondja Abed, a kereskedő derekára pillant, ahol a fegyver volt valaha. Az övébe tűzve most egy köteg papír, levelek vagy elszámolások.

– Tedd el az egész csomagot, kedvesem.

– Köszönöm, efendi. – Abed a köpeny zsebébe csúsztatja a cigarettát. Feszülten várja az üzleti ajánlatot, s kéjesen gondol a pillanatra, amikor végre visszautasíthatja.

– Másfél font – mondja végre Abu Taufik, s az égre néz. – Ennyi pénz! Semmiért! – Fejét csóválja, s a nyelvével csettint, mintha maga is meglepődne saját nagylelkűségén.

Abed megkönnyebbül, hogy a kereskedő ilyen keveset ajánlott fel, nem három fontot vagy annál is többet. Ő is csettint a nyelvével, égre emelve a szemét, pontosan úgy, mint Abu Taufik.

– Ez nem sok pénz, efendi. Ez nagyon kevés pénz – mondja, s elvigyorodik az örömtől, hogy kimondta.

Abu Taufik úgy tesz, mint akit gyászhír ért. Két kezével egyszerre kap a melléhez, s megtántorodik.

– Kevés? Kevés, kedvesem? – kiáltja megrendülten. – Másfél font? És még jön valami hozzá! Olcsóbban adok neked mindent, kedvesem, mindent, eladhatod itt a lengyeleknek. Hádá hu! – üti meg tenyerével a homlokát, mint aki most jött a gondolatra. Ez az. – Egy csomag cigarettán két piasztert keresel, egy konzerven négy-öt piasztert. Hádá hu? Be is csaphatod őket. Ezek kutyák. Árulók.

– Kit árultak el, efendi? – kérdi Abed.

– A németek vezérét – súgja meg bizalmasan Abu Taufik. De hát ez mellékes dolog, visszatér rögtön a lényegre. – Pénzt csak üzlettel lehet keresni! – S egymás után vágja ki ujjait. – Cigaretta! Corned-beef! Margarin! Csokoládé! Tea! Szappan! Borotvapenge! Hádá hu! – S mivel Abed még mindig tartózkodóan vigyorog, döntő érvként kihúz a köpenyéből egy köteg papírpénzt, s meglegyinti a levegőben. – Hádá hu!

– Ez nagyon veszélyes dolog, efendi. – Abed fölöslegesnek tartja elmagyarázni, hogy ő úgysem árulhat a kórházban, ehhez egyedül Bartos kapitánynak van joga.

Abu Taufik elteszi a pénzt kaftánja külső zsebébe, s még ugyanazzal a mozdulattal széthúzza a zsebet, és Abed felé fordítja.

– Látod, kedvesem? Itt vannak az angolok. Ebben a zsebemben. – S hangjában enyhe sértődés, hogy Abed nem látta meg azonnal, ki is ő valójában. Gyűrűs kezét kinyújtja. – Teasdale őrnagy ebből a tenyeremből eszik. – Az ismeretlen brit személyiség nevét Abu Taufik így ejti: Tisztel médzser. S nem magyarázza meg, ki az, bizonyára nagy ember lehet, az egész világnak ismerni kell Tisztel médzsert. – Ha Tisztel médzserrel dolgozol, nem lehet semmi bajod. Ha a rendőrök okoskodnak, Tisztel médzser tudja, hogy Abu Taufik az angolok barátja. Abu Taufik csak a zsidókat nem szereti, meg hát a lengyeleket sem. Tisztel médzser segít Abu Taufiknak. Abu Taufik segít Tisztel médzsernek…

Abed most megkérdezhetné: miért kell akkor Abu Taufiknak az ő raktára? Miért nem tartja az árut a saját házában? És miért nem szólt Tisztel médzser egyetlen szót sem, amikor az árut legutóbb elkobozták. De Abed mindezt nem kérdezi meg. Így szól csendesen, kis bocsánatkérő mozdulattal:

– Három font, efendi.

Abu Taufik már nem hadonászik a kezével, szónoki kedve is elapadt. Fájdalmasan sóhajt.

– Te gyűlölsz engem, jó testvérem.

– Én nem gyűlölök senkit, efendi – mondta békésen Abed.

– Ismertem az apádat, Szuliman Nadzsart – szól mély szomorúsággal Abu Taufik. – Bölcs és jó ember volt. – S kis hallgatás után hozzáteszi: – Adok két fontot az én testvéremnek, Szuliman Nadzsar fiának.

S Abed még semmiben nem volt annyira biztos, mint hogy Abu Taufik rövid alku után beleegyezik a három fontba is. Két és fél fontot azért ajánl majd fel, mert annyira szereti őt, ahogy még senkit, s végül három fontot, mert Allah ostobasággal verte meg. Egyelőre azonban sejtelme sincs, hogyan rázza le ezt az embert, ha majd a három fontba is beleegyezik.

– Háromszáz piaszter, efendi – mondja Abed, s lehajol, hogy kipiszkáljon egy lábujjai közé akadt kavicsot.

Abu Taufik boldogtalanul liheg, mint egy elhagyott szerelmes.

– Kedvesem… Testvérem… Kedvesem…

Éles és kétségbeesett jajdulás hasítja a csendet az udvaron.

– Segítség! Nővér! Segítség!

A bárónő áll a teraszon, a nők pavilonja előtt, s egészen belegörnyed a sikoltásba.

– Bocsánat, efendi – hadarja Abed –, üzenek majd Ibrahimmal, efendi – s rohan a pavilonba.

– Két és fél fontot adok, testvérem – kiáltja utána Abu Taufik.

Az ügyeleteshelyiségben Ráhel nővér is meghallotta a sikoltást, és kisietett az udvarra. Szájában fésű, a pihenés idejére kibontotta kontyát, s most útközben igazgatja vállára omló, sűrű, ősz haját.

 

 

Pani Mariával rettenetes dolog történt. Félig ül az ágyon, pani Beata tartja a fejét. Két kezével a levegőt markolja, arca lilás és a kínlódástól eltorzult. Iszonyúan kitátja a száját, feje reszket az erőlködéstől, s mindezt szörnyű, a gyomor mélyéről feltörő hörgés kíséri, mint aki hányni akar, de nem jön belőle semmi.

– Megfullad – sír fel tehetetlenül pani Beata –, Istenem, jöjjön már valaki.

– Segítsen, édes nővér – suttogja a bárónő, s kezét imára kulcsolja. – Az isten áldja meg.

Abed mozdulni sem tud a rémülettől, s a sírás környékezi. Ráhel nővér megrántja a köpenyét.

– Rohanj a doktorhoz, érted? – A mindig nyugodt nővérre most rátapad a többiek sűrű izgalma. – Fuss, kisfiam! Mondd azt, hogy légmell. Meg tudod jegyezni?

– Igenis, nővér, igenis – lihegi Abed, s egy perc se múlik el, és már az orvos háza kapuján kopog. S hogy senki sem szól, öklével veri az ajtót.

– È aperta – hallatszik egy női hang. – Entrate!^*

Az ajtó nyitva van, Abed átbotorkál a koromsötét előszobán, benyit az ebédlőbe. Mendezné egy nagy ovális asztal szélére könyököl, füzetes könyvet olvas réveteg figyelmetlenséggel. Mellette, a sárgaréz oszlopra boruló rózsaszínű lámpaernyőn át csupán halvány fény szóródik szét a puha és fülledt szobában, az ablakokra leeresztették a súlyos brokátfüggönyt. A faltól falig érő vastag perzsaszőnyegen ormótlan bútorok; négyszögletes csipkékkel teleaggatott piszkoszöld plüsskanapé, rojtos szövetű fotelek, széles tálaló, melynek márványlapját faragott alakok tartják. A tálalón egy rézmenóra körül összezsúfolva vázák, gipszszobrok, porcelán állatok. Mendezné leteszi a könyvet az asztalra, s kerek arcában ragyogó, apró fekete szemét kedvetlenül emeli a szuszogó fiúra. Fogai között hosszú szipkát mozgat.

– Cosa vuoi?^*

Mendezné olaszul beszél, egyetlen szót nem tud más nyelven, de nincs is szüksége rá. Hétszámra nem mozdul ki a házból, a fotelbe süppedve olvas vagy horgol. Kövérkés asszony, de a kövérsége lágy és arányos, valójában kívánatosnak mondható. Szép formájú, ápolt lábfeje meztelen, otthon még papucsot sem hord, bokája felett vékony aranylánc.

– A doktor kell azonnal – hadarja reménytelenül Abed, tudja, hogy az asszony úgysem érti, amit mond. – Valaki rosszul van. Nagyon rosszul van. A doktor jöjjön a kórházba. – S fejével szédülést, rosszullétet, ájulást jelző köröző mozgást végez.

– Che vuoi con il signor dottore?^* – kérdi az asszony, s a cigarettáról leveri a hamut a tányérnyi hamutartóba, melyet egy deszkából kivágott s rikítóra színezett néger gyerek tart a fotel mellett.

– A doktor jöjjön a kórházba – Abed majdhogy toporzékol. – Pani Maria meghal, ha nem jön a doktor. Jöjjön azonnal a doktor.

– Il signor dottore dorme.^*

– Ja Allah! – néz a mennyezetre Abed, s torkaszakadtából kiáltozni kezd.

– A doktort várják a kórházban! Doktor! Kórház!

Az asszony meghökken. A szokatlan indulatból megérzi, hogy komoly baj lehet.

– Aspetta un po’^* – mondja rosszkedvűen. Feltápászkodik a fotelból, s elindul a szomszéd szobába nyíló ajtóhoz, de előbb egy pillantással felméri, elég távol áll-e a fiú a sublótra rakott tárgyaktól, s kezével egy-két lépéssel hátrább hessegeti.

Jó néhány perc múlik el, amíg az ajtóban megjelenik álmosan, derékig meztelenül a doktor, s mögötte Abed nem kis meglepetésére az idős Mauritio professzor. Ő is bágyadt az álomtól, ágyékáig csúszott fehér pizsamanadrágja felett irdatlan, szőrös pocak domborodik, kanyargó, sűrű szőr borítja karját, mellét, ördögi látvány, de százszor több erő és határozottság sugárzik belőle, mint a savanyú és elnyűtt Mario doktorból. Mauritio Mendez ritkán tartózkodik a kórházban, melynek engedélye az ő nevére szól, mellékesen a Rockefeller Institute-ban dolgozik, Jeruzsálemben.

– Mi történt? – kérdi Mario, s még tántorog az álmosságtól.

– Pani Maria megfullad. Nem kap levegőt.

– Spontán pneumotorax – dünnyögi Mauritio professzor.

– Si, papa – nyom el egy ásítást Mario.

– Vado anch’io^* – mondja a professzor. S Abednek: – Ki van most Kierzekowskiné mellett?

– Ráhel nővér.

Most jön csak ki a szobából Mendezné, karján összehajtogatott takaró.

– Non ho capito, che ha detto^* – mondja mentegetőzve.

– A feleségem nem értette, hogy mit akarsz. Megtanulhatnál végre olaszul – szól halvány kedéllyel Mario doktor.

– Igen, doktor – mondja komolyan Abed. – Megtanulok olaszul.

– Hány nyelven is beszél? – nyújtózik a professzor.

– Angolul, lengyelül és héberül – mondja Mario. – Ugye Abed?

– Igen – helyesel Abed, s egyszerre nagyon könnyűnek érzi magát. A két férfi ráérő nyugalma felszabadítja a szorongó feszültségből, nem, pani Maria nem hal meg, nincsen igazán nagy baja.

– Ezek két hónap alatt megtanulnak egy nyelvet – legyint Mauritio professzor, s közelebb inti a fiút. – Gyere, drága. Hozol a faluból három csomag Empire cigarettát. Értetted? Hai capito?

– Igen – mondja Abed.

– Úgy kell mondani: si, signore.

– Si, signore. – Abed keze már a kilincsen van, amikor Mario megállítja.

– Előbb mondd meg Ráhel nővérnek, hogy készítse elő a szívókészüléket.

– Si, signore.

– Andiamo^* – mondja a professzor, s rámosolyog a fiúra.

– Si, signore – bólint hálásan Abed, s repül vissza boldogan a kórházba.

A pavilon teraszán az oszlopnak támaszkodva leskelődik Nowak őrmester. Litwin is kijött a szobájából, az ajtó előtt áll, nem fárasztja magát, hogy közelebb menjen. Nowak arcáról kényelmesen követheti az események menetét. Az őrmester alsó ajkát az orráig tolja, s felső ajkát rágja, átkarolja az oszlopot, egészen rásimul, és – amikor Ráhel nővér kijön a szobából – úgy járja körül, mintha bújócskát játszana.

– Hol az orvos? – kérdi Ráhel nővér Abedet.

– A doktor öltözik. A professzor is jön – mondja Abed, s fontosságának tudata sugárzik belőle.

– No, gyere velem a laboratóriumba, te professzor!

– Nem lehet – rázza a fejét Abed –, a doktor elküldött a faluba.

– Eriggy a pokolba – legyint Ráhel nővér, s kezével tölcsért formál a szája előtt.

– Musztafa! Muhammad Ali!

A fiúk a konyhából bújnak elő. Muhammad Ali gyilkos pillantást vet Abedre, aki a köpenyét kényelmesen felakasztja a raktár falán egy szögre, s kihívó lassúsággal sétál ki a konyha mellett a kórházból.

 

 

A falu főútja, melynek első házaiban van Izsek kocsmája, lefelé a dombról öt-hat percnyi út. Máskor napjában többször is elküldik Izsekhez, ma azonban először éri az a boldogság, hogy rövid időre a kórházon kívül lehet. Ja Allah, a legjobbkor jött, soha még ennyire nem vágyott erre. Ezek az utak különös változatosságot nem nyújtanak, de mégis kívül van a kórházon, ahol a levegő is fülledtebb, mint másutt. S van még egy állandó útja mindennap késő délután Piskéhez, a fuvaroshoz, akinek elviszi a másnapi rendeléseket, hogy mit fuvarozzon a faluból, a péktől, a mészárostól, a szövetkezeti boltból. Piske a falu szélén lakik, jó tizenöt percnyire, s ez a Piskénél töltött idővel együtt mindennap negyven perc öröm és boldogság, Öt órakor megy Piskéhez, ezután a munka hét óráig már semmiség. Abed előhúz a nadrágzsebéből egy gyűrött cigarettát, rágyújt, de csakhamar eldobja, az egész dohány kihullik a papírból. Si, signore – mondja magában, miközben eltapossa a száraz bozótra hullott parazsat. Si, signore – ízlelgeti a kellemes szavakat. – Si, signor dottore. Si, signore.

A főút első háza előtt kis csoportosulás. Munkások ácsorognak vállukra akasztott kapákkal egy hirdetmény előtt. Abed megáll a hátuk mögött, valaki hangosan mormolva olvassa a szöveget: „…a robbanás következtében két épület dőlt romba, további három épület súlyosan megrongálódott. Használhatatlanná vált a saronai rendőrség telefonközpontja és radarberendezése. Tizenhét brit betolakodót tettünk ártalmatlanná. Harcosaink épségben tértek vissza támaszpontjukra. A Nemzeti Katonai Szervezet jelentése. Méltó választ adunk a brit banditák Tel Aviv-i garázdálkodására, a harcoló Ción alázatra tanítja Titus fiait…”

Eliézer Blum, Hazanov kocsisa veszi észre először Abedet.

– Menj a dolgodra! – kiált rá.

Abed maga sem tudná megmondani, miért állt meg, a zsidók meg az angolok csetepatéja igen kevéssé érdekli. Legfeljebb annyi a jelentősége számára, hogy ha a britek olykor részleges kijárási tilalmat rendelnek el, miszerint délután hat órától kezdve másnap hajnalig tilos az országúton tartózkodni, vagy az országúton áthaladni, akkor a kórházból egy órával előbb őt is hazaengedik. Így hát nem jelent nagy veszteséget, hogy Eliézer Blum elzavarta a hirdetmény elől.

Két házzal arrább Izsek vendéglőjének pici teraszára lépcsők vezetnek fel. A lépcsők alsó két fokán jemeni férfiak üldögélnek, fiatalok és nagyon öregek vegyesen. A fiatalok széles mozdulatokkal vitatkoznak, az öregek csüggedten sodorják vállukig érő hosszú pajeszukat, egyik-másik térdére fektetve göcsörtös, hosszú bot. Gedalja Kantorovics kocog a szamarán előttük az úton. Gedalja a leggazdagabb paraszt Gedérában, nagy, kövér ember, csoda, hogy a vékony lábú kis szamár hogyan bírja el ezt a hatalmas terhet.

Szikár, sötét bőrű jemeni áll fel, kezét összekulcsolja a hasán, szemét a legalsó lépcsőfokra szegezi.

– Gedalja úr – szólal meg rekedten.

– Mit akarsz? – torpan meg szamarával Gedalja, s megigazítja állán a parafa sisak szíját.

– Nincs munka, Gedalja úr.

– Örülj, hogy ebben a pokolban nem kell dolgoznod – mondja Gedalja.

– Egy hónapja nem dolgozunk, Gedalja úr.

– Hat hét múlva itt a szüret – mondja Gedalja. – Addig nincs munka.

– Hat hétig ki ad nekünk enni, Gedalja úr? – A jemeni hangjában remeg az indulat.

– Maradtatok volna Jemenben – mondja nyugodtan Gedalja.

A jemeni felkap egy botot a mellette ülő öreg térdéről, és Abed felé bök vele. – De ezeket dolgoztatjátok, mi, Gedalja úr? Az araboknak nem mondjátok, hogy nincs munka?

Abed nyakát behúzza rémülten, s szalad fel a lépcsőn.

Gedalja a szamár fejét a jemeni mellének irányítja, a szüntelenül mozgó, hosszú fülek majdhogy súrolják a rongyos kaftánt.

– Pimaszkodsz, te szaros, – néz keményen Gedalja a jemeni arcába. – Itt nem szeretik azokat a munkásokat, akik pimaszkodnak. – Kirántja a jemeni kezéből a botot, s az útra hajítja. Ezzel otthagyja a jemenieket, de még visszaszól.

– Majd szüretkor találkozunk.

A jemeniek szótlanul bámulnak utána, s csak amikor Gedalja befordul az ösvényre, emelik fel fenyegetően sovány, barna karjukat.

– Fáraó fia!… Izrael vétkese! Hámán!

Izsek pufók arcú, igen kis termetű, nyomorék férfi, egyik lába rövidebb, mint a másik, arca szőrtelen, mint egy gyereké. A teraszon áll, kezében piros lábost tart, s ravasz mosollyal pislog felfelé, egy sudár, magas termetű beduin asszony arcába. A beduin asszony tojásokat árul, marokra fogott kötényében legalább ötven darab. Izsek akar is vásárolni, hiszen már kihozta magával a lábost, s csak a kicsinyes kereskedelmi hagyományból engedi, hogy az asszony még jó néhányszor elismételje színtelen ajánlatát.

– Egy piaszter egy tojás, havadzsa… Az üzletben két piaszter… Friss tojások, havadzsa, egy piaszter egy darab, havadzsa, jó tojások, havadzsa…

Izsek hallgatja, de nem szól, az asszony mellére hulló láncot nézegeti, a láncon fityegő ezüstpénzeken az osztrák császárok képmásait. S amikor az asszony egy kicsit elfárad, azt mondja otromba kedéllyel:

– Eszmai! Hallod! Én ingyen adok neked két tojást.

Az asszony a lépcsőig hátrál.

– Egy piaszter egy tojás, havadzsa, tizennyolc piaszterért adok húsz tojást…

– Eszmai – szól ismét Izsek, s a tekintete egyáltalán nem vidám. – Én ingyen adok neked két tojást. – S keze félúton ágaskodik az asszony melle felé, amikor észreveszi Abedet.

– Eriggy be! – rivall rá. – Ne bámészkodj!

A fehérre meszelt falú, ételszagú, dísztelen kis teremben mindössze négyen tartózkodnak. Mindjárt az ajtónál egy vörös hajú katona ül, a bambaságig részeg, barettje a földön hever, derékszíja a szék támlájára akasztva. Merev figyelemmel matat az asztalt elborító sörösüvegek között, nyelvét is kidugja buzgalmában. Kis ezüstpapírdarabkát kapart le az egyik üveg nyakáról, tölcsért formált belőle, s ezt próbálja belenyomni egy puha, kövér kenyérgalacsinba, ujjai közül azonban többször is kiesik a pici gombóc, összenyomódik az ezüsttölcsér. Végre mégiscsak megszületik a mű, akkor a katona oldalra dől a széken, behunyja fél szemét, s megcéloz egy pontot a mennyezeten, a több tucatnyi sztaniol csillag között, amit ugyancsak unatkozó és részeg katonák hajítottak fel tegnap vagy tegnapelőtt. De a dobás már nem sikerül, nincs erő benne, a kenyérgalacsin jelentéktelen röppálya után visszaesik a kőpadlóra. A katona morogva nézi, megfenyegeti ujjával, azután az asztalhoz dől, végigtapogatja zubbonyát, míg elöl, a térde fölötti óriási zsebben megtalálja cigarettáját.

A pultnál a bolond Mandel egy pohárka tiszta vizet tölt, a tejszínű folyadékot rázogatja, s közben ugyanazt az átkot mormolja:

– Zolszte hengen, vi a lamp. – Úgy lógj, mint egy lámpa.

A pult előtti asztal mellett, a székeken hintázik a két magas, izmos Hazanov testvér, Avsalom és Ahicur, mindkettő fején széles karimájú ausztrál kalap. A pulthoz támasztva „turiják”, a narancsosokban használatos rövid nyelű, éles pengéjű, súlyos kapák. Avsalom egy mézsörös üvegről óvatosan leszedte a címkét, kis hengert sodort belőle. Lassan becsúsztatja az üvegbe, a pohárból néhány csepp sört önt hozzá, s azután addig rázogatja, forgatja az üveget, amíg a papírhengert a mozgó folyadék belül szétnyitja, s a címke középen, szabályosan az átlátszó üveg belső falára tapad. Ahicur jeges narancslét kortyolgat, minden húzás után meglötyögteti a maradékot, s mikor kiürül a pohár, leteszi az asztalra, benedvesített ujját a karimáján húzogatva, búgó hangokat csal ki. Azután megunja ezt is, megfordítja a poharat, s rágyújt egy cigarettára. A lengyel katona is szájába erőszakol egy felhasadt cigarettát. Ahicur elé támolyog, de nem bír megállni, rátámaszkodik a bolond Mandel vállára.

– Fire, please – motyogja, s arcán gödrök támadnak, ahogy beszívja a meggyújtatlan cigarettát.

Ahicur feláll, csendes derűvel végigméri a tántorgó katonát, azután két vállánál megragadja a zubbonyt, s mint egy ingó tárgyat, szilárdra egyensúlyozza, minden mozdulatában erő és józanság. Biztos kézzel előrenyújtja a cigarettát a lengyel remegő ujjai felé, de amikor eléri a másik cigarettáját, mellette tolja tovább, s szenvtelenül, mintha egy papírt égetne ki, belenyomja a parazsat a katona tenyerébe, és még egyet forgat is rajta.

A katona felsikolt, kiejti kezéből a cigarettát, szeme előtt elhúzza a tenyerét. Tátott szájjal, végtelen értetlenséggel bámulja maga előtt a hatalmas fiút, aki úgy néz vissza, mint a legjobb barátja, s még hunyorít is cinkosan, mintha közösen követtek volna el egy jó tréfát. A katona csak bámul, azután megégetett tenyerét a hasához nyomja, rászorítja a másik kezét is, visszabotorkál a székéhez, leül, fejét az asztal lapjára hajtja, s az orrát húzza szipogva.

Izsek ezalatt lebonyolította az üzletet, s a tojásokkal teli lábossal a pulthoz sántikál.

– Kikészültél, Jacek, édes fiam? – szól lengyelül a katonának. – Te szép, okos lengyel fiú. Ki fog most visszavinni a táborba, te állat? Megint hívhatom az MP-t. – Azután Abedre rivall. – Mit akarsz?

– Három doboz Empire-t.

Izsek leteszi a lábost, s a falra akasztott, cigarettákkal teli szekrényben matat. Abed ezalatt rátenyerel a hűvös márványlapra, egész a pulthoz lapul, hogy a bolond Mandel eltakarja őt a Hazanov testvérek elől. Rémülten vette észre, hogy Ahicur tekintete rávillant, s gyanítja, hogy valami hasonlót tervez vele is, mint a lengyel katonával. De a támadás váratlanul Izsek részéről éri. A vendéglős vállon ragadja, és ellöki a pult mellől.

– Ne nyúlj nekem semmihez. Az hiányzik csak, hogy behozzátok ide ezt a dögvészt. Már az egész falu retteg miattatok. Gyerünk, kifelé! A cigaretta a doktor számlájára lesz?

– Si, signore – mondja Abed, s szeme sarkából a Hazanov testvéreket lesve, hátrál.

– Si, signore – rázza Izsek magasba a karját. – Latinul jön nekem ez a bacilus. Mit gondolsz, édes fiam, mi vagy te? Én megmondom, édes fiam. Egy koszos, büdös, ótvaros arab vagy te.

– Si, signore – mondja Abed az ajtóban engedelmesen, s fut le a lépcsőkön. Ez a párbeszéd enyhén eltérő változatokban mindennap megismétlődik. Izsek veszekedése unalmas zene Abed fülének, s most is legfeljebb csak azon bosszankodik, hogy elfelejtett az anyjának mézsört vásárolni. De visszamenni már nincs mersze. A Hazanov testvérek lomha, kegyetlen pillantásai meggyőzték, ha visszamenne, nem kegyelmeznek, gyakorolgatják majd rajta kipróbált kínzásaikat. Avsalom fenékbe rúgja, Ahicur lelöki a teraszról, vagy a karját csavarva arra kényszeríti, hogy azt kiabálja: kecskével háltam tegnap.

Az út a kórházig, fölfelé a dombon, most maga a gyötrelem. Abed szandálja minduntalan beleakad az egyenetlen ösvény apró hasadékaiba, talpát megnyomják a kővé száradt, hegyes kis buckák. Rövid szakaszokat jelöl ki magának, s mikor a határokat eléri, néhány pillanatra megpihen, rendszerint azokon a helyeken, ahol a házak, az udvarok gyümölcsfái vagy az ösvényt szegélyező ciprusok között kiláthat az országútra, távolabb a földekre. A látvány egyhangú, bármikor, a nap bármelyik órájában ugyanezt látná. Balra, ahol az országút élesen kanyarog Kasztina felé, óriási, csillogó, megvonalazott tábla: frissen öntözött, vízben álló narancsos, a fákat körülvevő gátak szabályos négyszögeivel. A fák mögül, az országúton három angol lovas csendőr bukkan elő, lassan poroszkálnak, rendetlenül, s fekete egyenruhájuk gallérján még a szürkeségben is felvillannak az ezüstszámok, mint egy-egy pici láng. A domb katrai oldalán, szemben, a rendőrség erődítménye előtt, az őrszem megállít egy arab kocsist, s a szekér oldalának támaszkodva mond valamit. Elégedetten rácsap a ló farára, visszasétál a helyére, és az országutat fürkészve várja, amíg ismét közeledik egy szekér, és megtörheti végtelen unalmát a néhány arab szóval, amit ismer. Undok szavakkal – azt hiszi, hogy kedveskedik velük – a prófétát emlegeti, a kocsis anyját, húgát vagy hitét… Ezt látni innét felülről a dombról, Sahevics úr néma udvarán át, Serman úr gujávafái közül… Egy fellah távolabb gépgereblyével hosszú, sárga csíkokba gyűjti a szalmát… Egy kislány – már katrai földön – két vörös damaszkuszi tehenet legeltet… S az országúton megint egy kígyózó, lassú konvoj, a katonák kalapjából ítélve ausztrálok vagy kanadaiak.

Nem nagy események ezek, de arra jók, hogy néhány pillanatra elfeledtessék Abeddel a kínzó forróságot. Az utolsó pihenőt a konyha előtt szándékozik tartani, a fa alatt. Különös, kecses törzsű, sűrű lombú fa ez – állítólag Ben-Gefen apja hozatta nagyon messziről, s ültette el itt negyven évvel ezelőtt –, apró levelei a legenyhébb szellőtől is titokzatosan surrognak. Ez a surrogás olykor emberi beszédnek hallatszik, egyhangúan siránkozó panasznak. De télen, amikor az esőt hajtó szél váltakozó erejű lökései érik, éles, magas, méltatlankodó hangok vitáznak a mélyebben mormogó, védekező és megalázkodó hangokkal. A fa alatt beleolvadva a szürkeségbe, mint egy kaméleon, a beduin fiú kuporog. Hátát a fa törzsének támasztja, s kaftánját felhúzva, guggolva vizel. Abed felháborodik ezen, ez nagyon nagy arcátlanság, s még szentségtörés is.

– Levágom – vicsorít dühösen a fiúra.

A beduin fiú összerázkódik, megrettenve feláll, s mintha komolyan venné Abed fenyegetését, kezét ijedten altestére szorítva, szaladni kezd.

– Nem bántlak – kiáltja utána Abed kissé megenyhülve.

A beduin fiú esetlen, ugrándozó futással igyekszik le a dombról, mint egy elkergetett, szomorú, korcs állat.

 

 

A kórház konyhája körül a levegő megsűrűsödik. Abed enyhe csikarást érez, mint mindig, amikor átlépi a láthatatlan határvonalat, ami mögött érezhetően más fajsúlya van még a melegnek is – fullasztóbb és nehezebben nyelhető –, mintha súlyos, csikorgó kapun át érne az ember egy tökéletesen lezárt, kővel kerített, áporodott helyre. Abed a konyha falának támaszkodva tart egy kis pihenőt, tekintetével elidőz az udvar egy-egy fontosabb pontján. Egészen rövid fülelés is elegendő; a csend fokából, apró neszekből, a lépések üteméből az udvaron Abed mindig tudja, hogy történt-e valami a kórházban, amíg távol járt. Most azonban még fülelni sem kell, elég, ha Nowak őrmester képére pillant – a szerszámos bódé előtt ácsorog Bartos kapitánnyal –, s megállapíthatja, hogy az izgalom, amit pani Maria váratlan rosszulléte keltett, időközben felforrt és leülepedett. Muhammad Ali magyaráz valamit Bartos kapitánynak, minden mozdulata mélységes felháborodást húz alá, fejét csóválja, széttárja karját, öklével a mellét veri. Nowak őrmester egy legyintéssel elhallgattatja, akkor Musztafának folytatja tovább, Musztafa elfordul, alacsonyan repülő varjakat bámul. Muhammad Ali mérgében lerántja a fiú sapkáját, földhöz vágja, rátapos. Abed egészen a falhoz simul, úgy figyel. A konyha ablakából szűrődő csörömpölés elnyomja Muhammad Ali hangját, de fölösleges is a szavakat hallani ahhoz, hogy Abed megértse a rosszakaratú háborgás okát. Húsz perccel múlt négy óra, tehát már jó ideje álldogálnak a raktár előtt, amit Abed kulcsa nélkül nem bírnak kinyitni, Muhammad Ali ég a vágytól, hogy dolgozzék, legalábbis ezt a látszatot igyekszik kelteni, neki az életénél is fontosabb, hogy porhanyósra kapálja a földet a rózsatövek körül, megnyesse a sövényt azon a kevés helyen, ahol még nem száradt ki, s megöntözze a pavilonok előtt a muskátlik kis szigeteit. Abedet mindez nem zavarja, esze ágában sincs sietni, kényelmesen nyújtózik a fal mellett, azután hirtelen indul futásnak, és szapora lihegéssel érkezik Bartos kapitány elé, mintha az egész utat szaladva tette volna meg Izsek kocsmájától a raktárig. Muhammad Ali sunyi képpel lesi, mit szól a késéshez a kapitány. De csalódására a kapitány hangjában szemernyi harag sincs, amikor megkérdi:

– Hol voltál ennyi ideig?

– A doktor elküldött a faluba – mondja Abed, s szavaival inkább Muhammad Alit illeti. – Nem tudom, miért engem küldenek mindig. Mindenhova engem küldenek.

– Nyisd ki végre, te jóság.

Abed betolja a kulcsot a zárba, nagyon lassan forgatja meg, de még egy intéssel távol tartja a fiúkat. Kitárja az ajtót, visszacsapja, lenyomja újból a kilincset, húzogatja figyelmesen a nyikorgó, egyenetlenül összeszegezett deszkalapokat, egy iparos gondjával, aki valami akadozást fedezett fel, s most azt vizsgálja, hol is a hiba. S közben érzékenyen méri a hatást, addig játszogat csak, amíg Muhammad Ali idegessége hajszálnyira van a kiszámíthatatlan irányú robbanástól, akkor abbahagyja, s nyájasan bólint, hogy lehet hordani a szerszámokat. Ő maga az ajtóban marad, figyelme megoszlik Bartos kapitány és a raktár között, s támadásra készen várja, ha netán a fiúk olyasvalamihez nyúlnának, amihez nincs joguk.

– Nem értem, amit magyaráz – mondja Nowak őrmester Bartos kapitánynak. – Ha az a levegő bemegy, miért nem jön ki az a levegő?

– Nézze, drágám – szól elnéző türelemmel Bartos kapitány –, nézze a kezemet. – Két tenyerét párhuzamosan egymáshoz közelíti. – Ezek itt a mellhártyák. A pleurák. Ez a jobb kezem, az van a tüdő felől, ez a bal kezem, ez a bordák mellett libeg. A két hártya között egy kevés folyadék van. Folyik, kérem. Cirkulál. Hogy ne tapadjanak egymásra, érti, uram, kérem? Na, most vegyünk egy beteg tüdőt. Azt még maga is tudja, uram, kérem, hogy a tüdőben hólyagok vannak, ezek a hólyagok megtelnek levegővel, ezeket a hólyagokat úgy hívják, léghólyagok. A beteg tüdőben a léghólyagok elvesztik rugalmasságukat, elpukkadnak, kérem, mint egy luftballon. Amikor sok pici léghólyag pukkan el, a levegő, kérem, a pleurán keresztül bejut a pleuraüregbe.

– Ez halálos? – kérdi Nowak őrmester.

Bartos mintha nem hallaná a kérdést:

– Pani Maria esetében más, kérem, a helyzet. Pani Mariának kavernái vannak. Egy nagy kaverna, kérem, ránő a pleurára. Amikor lélegzik, uram, kérem, a maga kavernája is megtelik levegővel. Amikor ez a kaverna felszakad – megnyílik, s a levegő beleszakad a pleuraüregbe. Látja ezt a kis rést a két tenyerem között? És akkor mi történik, uram, kérem? A levegő feszíti a mellhártyákat, nézze, ahogy távolítom a kezeimet egymástól. Az egyik hártya rátapad a bordákra, a másik, ez a jobb kezem itt, kérem, a tüdőre feszül. Egyre több levegő áramlik a pleuraüregbe, a pleura pedig egyre jobban nyomja, nyomja a tüdőt. S a kilégzést ugyebár mindig jobban akadályozza.

Nowak őrmester szédül.

– Ettől meg lehet halni? – kérdi megtörten, s egyszerre roppant mennyiségű levegőt fúj ki, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy a pleurái rendben vannak.

– Feltaláltak, kérem, erre egy szívókészüléket, egy tűt vezetnek a pleuraüregbe, és ez a készülék szívja a levegőt egészen addig, kérem, amíg a pleurák lassacskán újból használhatók lesznek. Reaktiválódnak. Érti, uram, kérem? Ennyi az egész.

Bartos elbámul a konyhán túl, a hatalmas fa mozdulatlan lombjára.

– Szívja, uram, szívja, szívja a levegőt – mondja szórakozottan.

Nowak őrmesteren látszik, hogy semmit sem ért. A pontos kórisme kevéssé érdekli, tekintetével ő is megcélozza a fát, az alacsony konyha tetejére hajló ágakat.

– És ez mindig használ? – kérdi, s elpirul az idegességtől. Bartos kapitány minduntalan arra kényszeríti, hogy leleplezze magát. – Ez biztosan használ?

Bartos kapitánynak remek pillanatokat nyújt a játék az együgyű lélekkel.

– Látja ezt a fát, Nowak úr? – mondja válasz helyett. Könnyed mozdulattal előremutat, s olyan ellágyultan emeli szemét a lomb csúcsára, ahogy emberre talán még sohasem nézett – Ficus religiosa. Imádkozó fa. Vallásos fikusz. Amikor ez a fa, kérem, hallgat, maga biztos lehet benne, hogy akkor itt a pokol van. Maga emlékszik rá, hogy volt valaha is ilyen erős hamszin?

– Rohadt meleg van, az igaz – mondja Nowak, s szeretne valamiképp rátérni ismét a szívókészülékre.

Bartos felkiált:

– Jön az orvos! – És rögtön lázas és kapkodó tevékenységbe kezd, kiragadja a nyesőollót Musztafa kezéből, csattog vele, segít az öntözőcsövet Muhammad Ali vállára hurkolni. S közben vezényel.

– Katonásan! Katonásan!

Mario Mendez a nők pavilonjából lépett ki, Lydia főnővérrel. Egy ideig együtt közelednek beszélgetve, az udvar közepén válnak el, Lydia a laboratóriumba siet. Mendez a szerszámos bódé felé tart. Nowak – az orvos közelében mindig bizonytalan veszélyektől fél – csendben eloldalog.

Bartos kapitány egy kegyben álló cseléd meghitt mosolyával integet.

– How are you, doctor?

Mendez morog valamit, s Abed felé nyújtja a karját.

– Hoztál cigarettát?

– Si, signor dottore – mondja Abed, s átadja a dobozokat.

– Jövőre meglátja, doktor – sürgölődik Bartos kapitány –, jövőre paradicsomot csinálok ebből a kertből. Jövőre nem ismer rá, kérem…

Mendez félbeszakítja.

– Nézzen be délután a laboratóriumba, Bartos úr – órájára pillant –, úgy másfél óra múlva. Az apám elhozta a leleteit Jeruzsálemből.

– Hálás köszönetem a professzor úrnak – mondja a kapitány, és cinkos mosollyal kissé meghajtja magát. Tudatában van, hogy a doktorral egyazon üzlet részesei, a doktort az angolok azért fizetik, hogy gyógyítson, ő pedig hasznos és értékes bizonyítéka, hogy a gyógyítás nem jár sikertelenül.

– Meleg van – mondja a doktor.

– Jól bírom, hála istennek – mondja keményen Bartos kapitány.

Mendez végigméri, a lötyögő nadrágtól egészen a kopott barettig, gyanakvó pillantása megállapodik a Czechoslovakia jelzésen, ezután a kapitány szemébe néz, azzal a kutató, ferde tekintettel, ahogy a betegek érthetetlen panaszait hallgatja.

– Lát rajtam egy verejtékcseppet, doktor? – kérdi Bartos kapitány. Csípőre tett kézzel homorít, s valóságos tánclépésekkel megy közelebb Mendezhez, de rövidke, csendes várakozás után csalódottan ereszti el magát. A doktor nem figyel rá, elgondolkodva bontogatja a cigarettás dobozt.

– Úgy másfél óra múlva, Bartos úr – mondja szórakozottan. – See you later.^*

– Értem, doktor – bólint Bartos kapitány. Amikor Mendez elballag, a fiúkkal kezd kiáltozni, s addig nem hagyja abba, amíg a doktor el nem tűnik a laboratóriumban.

– Gyerünk, kölykök!… Ma nagy munka lesz… Nálam dolgozni kell… Ma nincs irgalom… Nálam valaki vagy dolgozik, vagy mehet.

S tereli maga előtt a két fiút.

 

 

Abed bezárja a szerszámos bódét, ő is baktat a nők pavilonjába, útközben végiggondolja legközelebbi teendőit. Pani Beata üvege, azután pan Steineré és pan Michaleké. Még nem éri el a teraszt, amikor hirtelen megüti fülét a tompa zaj, alig hallható zümmögés – csupán a hamszin fülledt csendjében észrevehető –, de amint meghallotta, mind tűrhetetlenebb zúgássá erősödik. Abed némi keserű bűntudatot is érez, bántja a délelőtti dolog, amikor azt kívánta, hogy pani Maria haljon meg. Ezért hát nem nagyon igyekszik be a szobába, előbb a teraszon lapulva terepszemlét tart. Pani Maria mélyen alszik, áttetszően halvány arca fáradt és békés. Ágya és a nyugtalanul hánykolódó, fel-feljajduló ezredesné ágya között a földön üvegekből és egy ütemesen rezgő pici motorból összeszerelt készülék, melyből piros cső vezet pani Maria takarója alá. Pani Beata az anyja ágya szélén ül, egy könyv fölé hajol, gyorsan lapoz, olykor két-három lapot is egyszerre, de tekintete a könyv fölött vándorol anyja ősz hajától a szívókészülékig. Kezében zsebkendőt gyűröget, s megtörli vele időnként orrát, szemét. Az ágy végében áll a bárónő, s ahányszor pani Beata a szemét törli, végighúzza vértelen, hosszú ujjait a lány feje búbján.

– Ne gyötrődjék, pani Beata – mondja kegyes és mély hangján, mely úgy hallatszik mindig, mintha imádkozna –, megtettünk mindent, amit lehetett. – S kis szünet után: – Bemegyek hőmérőzni. Maga is hőmérőzzön, drágám.

Az ezredesné abbahagyja a hánykolódást, felül.

– Ez könyörtelenség. Aludni akarok, esedezem. Zárják el a gépet.

– Nem tehetek róla, pani Krystyna – motyogja Beata, s tanácstalanul néz a bárónőre.

– Ne válaszoljon ennek – csattan fel a bárónő hangja, a méltatlankodástól szinte selypegőn. – Ez a nő annyit sem érdemel, hogy válaszoljanak neki.

– Na, hagyjon békében – nyöszörög az ezredesné –, mit akarnak tőlem? – s a legcsekélyebb hangváltás nélkül, mint a csendes fohász röppen el: – Nyalja ki a seggemet, pani Jadwiga.

A bárónő arcából kifut a vér, a sértés a testét is átjárja, s reszketni kezd, mintha a hideg rázná.

– Maga borzasztó – lihegi –, maga irtózatos, pani Swiecickowa.

Beata összekulcsolt kézzel könyörög.

– Pani Krystyna, felébred az anyám.

– Miért bántanak mindig? – sopánkodik az ezredesné. – Én nem érzem itt jól magam. Rosszul vagyok, esedezem. Úgy utálom ezt a szobát, magukkal együtt – s kislányos kérkedéssel teszi hozzá: – Engem elvisznek Londonba. Engem az uram elvisz Londonba.

A bárónő mély lélegzetet vesz, s nem válaszol.

– Hőmérőzöm – mondja reszketeg fenséggel. S mintha azt mondaná: megyek a máglyára. – Maga is hőmérőzzön, pani Beata. – Ezzel elvonul a szobájába.

Abed, Beata mögött, a bárónő után lopakodik, de amint halkan becsukja az ajtót, tenyere a rémülettel vad szorítással tapad a kilincsre. Fathijje ágyára kétoldalt hosszú, kézzel bepólyált deszkákat erősítettek, olyan az ágy, mint a koporsó. A bárónő nem hallotta meg, hogy Abed benyitott a szobába, a görög asszony földre hullott takaróját emeli föl, rázogatja, s elegyengeti az asszony testén, az ételfoltos, megszürkült gipszen. S a haragtól sápadtan háborog.

– Bejrut… Ott jó volt neki… Francia tisztek… Mindenki kellett ennek… Az egész Bataillon Africain…

A csekély tevékenység láthatóan megerőltette. Derekát fogva nyújtózkodik, így veszi észre Abedet, s ámulva követi a fiú riadt tekintetét Fathijje ágyáig. S amint megállapítja, mitől ijedt meg a fiú, a misszionárius szenvedély azonnal legyőzi benne a felháborodást, és ismét a jóindulatú részvét hangján szól.

– Nincs semmi baj, gyermekem. Ráhel nővérrel együtt tettük fel a deszkákat. Szegényke annyira hánykolódott. Én itt vagyok a Madame mellett, segítek mindig, amikor kell.

Abed elereszti a kilincset, tenyere ég a szorítástól. Anyja ágyához lép, rátámaszkodik a fehér deszkakeretre. Fathijje alszik. Amikor Abed föléje hajol, parányi teste görcsbe rándul, és nagyon lassan feszül ismét egyenesre. Vörösesbarna szemhéja, amelyen valószínűtlenül vastag erek domborodnak, megrezzen.

– Volt egy kis láza délután szegénykének – mondja a bárónő. Közelebb hívja Abedet, s fontoskodva lehalkítja hangját. – Azt hiszem, Lydia főnővér ma nem adta be szegénykének az injekciót.

Abedet rosszullét környékezi. Szája tátva marad, és hangtalanul mozog. Iszonyú dolog kavarodik az agyában, nagyon gyorsan jött, alattomosan, szinte kipukkant valami sötéten gomolygó ködből. A reggeli kép a férfiak teraszán, Litwin fogja az undok cédulát, amire a fogadásokat jegyzik. Valaki Fathijje nevét mondja, talán maga Litwin kapitány. S talán éppen így: Abed anyja. Ő ott motoszkál a teraszon, előtte beszélik meg az anyját, akárcsak pani Mariát vagy Bugajski ezredest. Nowak őrmester minden órában becselleng a nők pavilonjába, s ő tudni fogja, hogy Fathijjét lesi… Abed menekülni igyekszik a konokul terjengő látomástól, szemét kapkodva rántja el a bárónőről a mennyezetre, anyja ökölnyire fonnyadt arcára, a görög asszony takaró alól kibukkanó fehér lábfejére, s hosszasan néz kartávolságnyira egy széket, melyre valaki újságpapírokkal megtömött ágytálat rakott. Ujjait a szék felé nyújtja, megérinti a támlát, s akkor bomlik ki tudatában az önkéntelen mozdulat értelme: egy szó még… egy rossz gondolat még… s megfogja azt a mocskos széket… megragadja és széttör vele mindent a szobákban, a mosdókat, poharakat, lázmérőket, sterogenolos üvegeket, Monaldi-készülékeket, porcelán ágytálakat. Összetör mindent ebben a büdös kórházban, azután lerohan a dombról, ki a szabad mezőre, Mahmudhoz. Hasra fekszik az olajfa árnyékában, a frissen szántott földön, hogy szája érintse a mélyből kifordított növényszagú, hűvös rögöket, és elpanaszolja végre Mahmudnak, az izmos, nyugodt, erős Mahmudnak: minden rossz itt, testvérem, az emberek sakálok, testvérem…

A bárónő szerencsére nem beszél többet Fathijjéről, elég volt óvatlanul a szomszéd szoba falára pillantania, hogy újra elmerüljön a harag hullámaiban.

– Az a rossz asszony – sziszegi –, arra a rossz asszonyra vigyázz, Abed! – Szavai nem érik el a fiút, végtelen mélységű kútba zuhannak, s eltűnnek puhán és nyomtalanul. – Tudom, mit beszélek, Abed. Nagyon vigyázz arra a rossz asszonyra!

– Igen, pani – mondja Abed a széknek –, dolgoznom kell, pani – mondja a görög asszony lábfejének. S úgy botorkál ki a szobából, mint az alvajáró.

Az ajtó mögött megáll, fejét rázza, nagyokat fúj. Lassacskán kifújja magából céltalan bánatait, visszatérnek a megszokott gyakorlati gondok, még kábák és homályosak, mint a hajnali eszmélet, és olyan egyhangúan kattognak, mint az a gép ott, pani Maria ágya mellett: Mendez doktornak mondja meg, hogy az anyja nem kapott ma injekciót, vagy Ráhel nővérnek, vagy mégis inkább Mendez doktornak? Ha Mendez doktornak szól, az a legjobb persze, de akkor Mendez doktor összeszidja Lydia főnővért. Lydia főnővér pedig bosszút áll rajta, az biztos – Allah változtassa őt kígyóvá. Ráhel nővér beadhatja az injekciót anélkül, hogy Mendez doktor vagy Lydia főnővér tudna róla, neki ahhoz joga van, injekciót adni. De mi lesz akkor holnap és holnapután? Honnét tudja meg ezentúl, hogy kapott-e Fathijje injekciót? Ki mondja meg neki? Nem jobb mégis, ha vállalja Lydia főnővér bosszúját, és Mendez doktorral beszél?

Annyira elmerül a töprengésben, hogy a mögötte hirtelen kinyíló ajtótól megtántorodik, s majdhogy nekiesik pani Maria ágyának. A bárónő nagy erővel lökte ki az ajtót, s mint egy hibbant tornatanárnő, megáll a két szoba között, előrelendíti karját, s térdét magasra emelve helyben masírozik, ahogy a kisfiúk játszanak katonásdit – utálatosan idegen ez a megszokott jámborságtól –, egy indulót énekel a dühtől fulladozva és rekedten:

– „Le regiment du Sambre et Meuse…”

A bizonyos francia tisztekre vonatkozó kissé szokatlan, ám hatásos célzást az ezredesné azonnal megérti. Feljajdul, fejére húzza a takarót – amely a heves mozdulattól nagyot repül, magával rántva a rátapadó hálóinget –, s a comb hajlatáig kitakarja kövérkés lábait.

Pani Beata arcát a tenyerébe temeti, s megcsóválja fejét, mint aki nem hiszi, amit lát.

– Az anyám – suttogja reménytelenül –, pani Jadwiga, kérem. Az anyám.

A bárónő teljesen megfeledkezik magáról. Szánni valóan közönséges mozdulattal löki csípőre a kezét.

– Nem megy Londonba. Mindent megmondok az urának – hadarja, s úgy szökik vissza a szobájába, mintha attól tartana, hogy üldözőbe veszik, vagy hozzávágnak valamit.

Beata előrehajol, közel a meg-megrebbenő takaróhoz, az ezredesné arca felett.

– Legyen elnézéssel, Pani Krystyna – szól könyörögve –, én tudom, hogy ez nagyon rossz. De hát keresztények vagyunk, pani Krystyna. A doktor azt mondta, hogy holnap már elviszik a gépet…

Abed kocsizörgést hall Kaplinszki úr udvara felől. Kisiet a teraszra, azt hiszi, hogy Mahmud tért vissza a mezőről, de csak az udvar mellett halad el egy üres szekér, a szárazságtól meghasadt, árkos ösvényen. Abed a férfiak pavilonjára emeli szemét, s nagyot sóhajt. Pan Steiner üvege, azután pan Michalek üvege… Folytatni kell az utat, rakosgatni a rohadt üvegeket, hallgatni a nyomorult emberek nyűgös panaszait… Minden megy tovább ezen a rohadt napon, ezen a rohadt forró napon, ebben a rohadt, vigasztalan szürkeségben.

 

 

A kórház udvarán máskor ebben az időben már a délutáni cercle-re készülődnek a tisztek, a teraszokon ácsorognak ilyenkor, szédülten az ebéd utáni álomtól, s az inget tétován a pizsamanadrágba gyűrögetik. Most azonban egy lelket sem látni a betegek közül, s még kábultabb a csend, mint a szilencium óráiban. Bartos kapitány ollója csattog a bokornyi sövényszigetek egyikén, Musztafa a földbe rejtett vízcsap kerekével bajlódik, Muhammad Ali kezében tartja az öntözőcsövet, a férfiak pavilonjába ballagó Abedet figyeli, s azt méregeti, vajon eléri-e a vízsugár a fiút, ha a csövet feléje irányítja, ujját már előre ráhelyezi a pici lyukra. A Dzsauaris ajtaja nyitva áll, Amert széles fekete spanyolfal veszi körül; négy asszony borul egymásra, ültükben alszanak, mélyen és mozdulatlanul. Ibrahim a nyugágyat nyitja szét pani Grünwaldowa teraszán, ingerlő lassúsággal, hóna alatt fehér fejpárna. Amikor a nyugágy már áll, földre ejti a párnát, hosszan és gyanakodva nézi, mielőtt lehajol érte, s azután még guggolva is pihen egy kicsit. Muhammad Ali kezében az öntözőcsőből egyszerre kirobban a víz, a fiú hirtelen rándítással magasba fordítja a rézfejet, de már késő, Abed belépett a szobába, a permet végigzáporozik a teraszon, s eláztatja Zmigrodzki asztalon heverő újságjait.

Abed figyelmét a szobában először a főhadnagy ragadja meg. Zmigrodzki pilledten fekszik az ágyon, fejére kendőt borított, mely a bőrére tapadva követi az arc vonalát, behorpad a száj és szem üregei felett, s a nedves rongyból ijesztő maszk formálódik. Nowak az ajtó melletti ágyon ül, háttal Zmigrodzkinak. Éjjeliszekrényét rendezgeti. Kiürítette a fiókot, s tartalmát a párnára fordította: egy köteg levél, üres orvosságosdobozok, fiolareszelők, egy kezdetleges zsilettpengefenő szerszám s egy sixpounder^* kifényesített hüvelye, amiből Nowak fekete játékkockákat szór ki. Nowakkal szemben Tyc hadnagy a papírjait rakosgatja, elölről hátrarak egy lapot, egyet kiszed a csomó közepéből és előreteszi. Zmigrodzki másik oldalán Litwin kapitány a könyökére támaszkodva dohányzik, a füstöt orrán és száján át fújja felváltva, lassan és módszeresen. Agyongyűrt lepedőjének jó része a földre kígyózik, a cigarettavégek és kiköpött olajbogyómagok közé, s csak az ágy végében takar valamit a rozsdafoltos matracból.

– Ez így igaz – szólal meg álmatagon a kapitány, s szavai a nyomott csend mélyén, a semmiből jönnek. Nyelvével lomhán lesöpri az ajkára tapadt dohányszálakat. – Ez így igaz – s egy szemöldökrándítással nyomatékot ad –, így van, ahogy mondom.

A szobákban tilos a dohányzás, Abed kötelességei közé tartozik, hogy figyelmeztesse Litwint. Ma azonban nincs kedve, hogy végighallgassa utána a kapitány izgága sértéseit. Lekuporodik inkább az ágy mellé, és felszedegeti a cigarettavégeket. A kapitány leereszti kezét az ágyról, összemarkolja a pici sapkán keresztül Abed haját.

– Ez így igaz – morogja –, mint a szentírás. – S ránt egyet a fiú fején.

– Nincs kedvem most, hallja! – kiált dühösen Abed, s köröző mozgással kiszabadítja fejét, de sapkája a kapitány ujjai között marad.

Litwin meglengeti a sapkát Zmigrodzki kendőbe burkolt arca mellett.

– Mindennap hozott valamit a táborba – folytat egy csapásra megélénkülve valami történetet, mintha csak az imént hagyta volna abba –, nem azt mondom, hogy nagy dolgokat, egy halat, egy darab kenyeret, ha mást nem, akkor egy kis mahorkát. Szerelmes vagy belém? – mondtam neki. – Mi az ördögöt akarsz tőlem, te sztársina? Mit gondolsz, Bolek, mit felelt rá? Hasonlítasz az apámra, polszki kapitán.

Abed felhasználja a lélegzetnyi szünetet, s kikapja sapkáját a kapitány kezéből. A szoba sarkából felvesz egy pici seprűt, és sepregetni kezd az ágyak körül.

– Nem volt sokkal idősebb, mint ez a kis rabszolga – mondja Litwin –, mint ez a mi kis ütődött muzulmánunk. De mondtam én mást is ennek az őrmesternek. Megmagyaráztam neki a materializmust, elképzelheted, Bolek. Olyan barom volt, azt hitte, hogy csak úgy viccelek vele, mindenen nevetett. Nem vagy te rossz ember, polszki kapitán, azt mondta, egy bűnöd van csak, hogy kezet emelsz Oroszországra. Még nem, te ruszki sztársina, de egyszer még kezet emelek! Egyet-kettőt kiherélek közületek, és dobálom majd a golyóitokat, mint azok az ördöngös bűvészek a cirkuszban. Másnap megint hozta a mahorkát. Nem volt rossz gyerek. Azért köztük is vannak emberek. – Litwin fölhúzódzkodik az ágyon, a keretnek támaszkodik, és Nowak szüntelenül mozgó, domború hátát figyeli. – Te Nowak, te! – kiált fel. Lovat biztatnak így, amikor megtorpan az akadály előtt. Nowak széles háta mozdulatlanná merevedik. – Te Nowak! Nincs valami jó kis képed? Te Nowak!

Nowak összerakja a leveleit, tenyerén egyenletesre ütögeti a lapokat, a kötegre vékony gumit húz, s beteszi a fiókba.

Litwin megrántja Zmigrodzki karját.

– Bolek!

A főhadnagy fél szeméről lehajtja a nedves kendőt.

– Drága bajtársam – mondja jelentősen Litwin, s Zmigrodzki raccsolását utánozza –, dhága bajtáhsam. Tudod azt, hogy az őrmester úr egy nagy stratéga? Egy sthatéga, kéhlek szépen. Egy stratégiai terven gondolkodik most Nowak úr. Derekára köt, kérlek, három csomag TNT-t, és álcázott pizsamában kibújik a fedezékből, kúszni kezd az udvaron, Mandel úr, a gedérai samesz fedezete mellett, bekúszik pani Maria ágya alá. Object: a masina, kérlek. Egy katonás húzással felrobbantja a szívókészüléket.

Nowak a falra szegezi szemét, s hangja mélyen mordul.

– Ne szórakozzék velem, kapitány úr.

– Négy font, Bolek – vág a szemével Zmigrodzki felé Litwin: jó lesz figyelni, most jön csak a java. – Nagy pénz az, Bolek. Nagy pénz a négy font. Már majdnem a kezében volt, az istenit neki.

Nowak félfordulatot tesz. Alsó ajkát feltolja az orra alá, s a nehézkes vadak tunya utálatával megnézi magának előbb, aki ingerli.

– Miért nem nyugszik már? – szólal meg. – Maga is ugyanabban a rakásban van, mint én. Mi kell magának tőlem? Én éppen úgy végigcsináltam ezt a rohadt háborút, mint maga. De azért van különbség köztünk, azt tudja. Azt maga is tudja, hogy mi a különbség köztünk.

Litwin magasra erőlteti a hangját, a levegőbe szimatolva búg, mint egy kacér nő.

– Jaj, ne izgasson, édesem. Mondja csak, ne reszkessen.

Nowak kihúzza magát, s ujjával a mellét ütögeti.

– Én hazamehetek, kapitány úr. Én azt is megtehetem. Ez a különbség. Nekem abból semmi bajom nem lesz otthon. Én akármikor hazamehetek.

Litwin szívére teszi a kezét, s azt játssza, hogy megsemmisült Nowak szavaitól. Zmigrodzki lehúzza arcáról a kendőt, fejét Nowak felé billenti, de a tekintete üres és érdektelen.

Nowak azt hiszi, hogy újabb ellenség tört rá.

– Igenis, így van, főhadnagy úr – dünnyögi csendes daccal. – Én háború előtt is a két kezem munkájából éltem, főhadnagy úr.

– Nahát, kérlek, Bolek – mondja Litwin, s keze még mindig a szíve fölött. – Kígyót melengettünk, dhága bajtáhsam! Leszögezem, kérlek, ma utoljára osztottuk meg férfias játékunkat ezzel a derék, egyszerű, alacsony beosztású lengyel emberrel. Verstanden, Bolek?

Tyc hadnagy lecsapja maga mellé a papírjait.

– Istenkém – sóhajt –, micsoda ócska cafatok vagytok.

Litwin mélységes elismeréssel hümmög.

– Ez igen, Bolek. Ez, kérlek, egy eredmény. Megszólalt a kis buzi. Ez már valami. – S gügyögve integet a hadnagynak.

– Woitek baba! Kutyus. Puszit!

Tyc felordít, megragad egy könyvet az éjjeliszekrényén, és vaktában a falhoz vágja. A könyv Nowak ágyára esik, az őrmester undorral a szoba közepére hajítja. A hadnagy őrjöngő rohamában összegyűri iratait, vak dühvel apró darabokra tépi a lapokat, s közben ordítozik, és szórja szét a papírszeleteket, lábával a matracot veri.

Abed abbahagyja a sepregetést, az izgalomtól nem tudja hamarjában, mit tegyen, felveszi a földről a könyvet, egy lépést megy előre Tyc felé, aztán visszahátrál a mosdóig. S háttal a férfiaknak remegő kézzel mosogatni kezdi a poharakat.

Litwin nyerítve nevet, de nevetésében érződik most némi idegesség.

Zmigrodzkinak megerőltető próbálkozások után sikerül felülni az ágyon, lábával előretornázza ágya alól a mankót, legörnyed érte, s két kézzel kapaszkodva, az erőfeszítéstől vörösen felegyenesedik. Végtelen lassan a hadnagyhoz vergődik, jobbjával megfogózkodik az ágy vaskeretében, baljával felemeli a mankót, s gondos célzás után rávág Tyc hadnagy rángó bokájára. A hadnagy felrántja a lábát, kidülledt szemmel nézi Zmigrodzkit – kuszált vonásai elhülyült csodálkozássá lágyulnak –, mintha kísértet állt volna meg előtte.

– Kérem, Tyc úúúr – Zmigrodzki kissé éneklő hangja halk és semleges. – Ezt abbahagyni, kérem, nagyon gyorsan, gyorsan, Tyc úr.

Tyc némán ereszkedik vissza az ágyra, s közben nem veszi le tekintetét a közömbös, gyűrött arcról. Összekoccanó fogai mögül fel-felhorkanó búgás tör elő.

Zmigrodzki, még mindig az ágy keretébe kapaszkodva, tipegve fordul Nowakhoz, a monoklit szemére illeszti, de nem ereszti el, két ujjal csípi az üveg szélét, s kissé előredűlve, mozdulatlanul szemléli az őrmestert.

Nowak nem sokáig állja a rámeredő élettelen, fátyolos szemeket – nem lehet felfedezni bennük rosszallást, de együttérzést sem –, zavartan elkapja tekintetét, feje a mellére rugózik, kezét a térde között görcsösen összekulcsolja.

– Én egy súlyosan beteg ember vagyok, főhadnagy úr – mondja elnyűtten.

Zmigrodzki hunyorgó fintorral lehullajtja szeméről a monoklit, s hallani a csöndben, az üveg hozzáütődik a pizsama gombjához. S a hangja éppoly színtelen, mint ahogy Tychez szólt.

– Tudom, Nowak úúúr. De mégis, kérem szépen. De azért mégis.

Int Abednek, hogy segítsen elszabadulni az ágykerettől, egyszer megpróbálta elereszteni, s azonnal egyensúlyát vesztette.

Abed odasiet, kissé meghajol, hogy Zmigrodzki könnyedén átkarolhassa. Az ágy előtt elveszi a mankót, megragadja hóna alatt a főhadnagyot, s a tehetetlen testet lassacskán az ágyra ereszti.

Zmigrodzki felemeli tenyerét, hogy elég, így akar maradni, ülve. S miként Nowak, ő is háttal ül most a vigyorgó Litwinnek. A kendőt felveszi a párnáról, megtörli vele az arcát, s nyújtja Abednek, hogy ismét nedvesítse be.

– Ha eljönne egyszer az idő, kérlek, Piotr – szólal meg elgondolkodva, s nagy érdeklődéssel figyeli közben a mosdónál tevékenykedő Abedet, mintha a kendő bevizezése bonyolult és különös figyelmet érdemlő művelet volna –, ama idő, kérlek szépen, ami nekünk természetesen nem jön el, ama idő, drága bajtársam, amikor el kellene mindent felejteni, majdnem biztos vagyok benne, kérlek szépen, Piotr, az elsők között lennél, akiket szeretnék elfelejteni.

Litwin krákog, jelzésül, hogy hallja, amit a főhadnagy mond, de nem szól semmit, karját a tarkója alá kulcsolva fekszik, szája körül megmeredt a gúnyos vigyor.

– A legelsők között, kérlek szépen – tűnődik fáradtan Zmigrodzki, s átveszi Abedtől a nedves rongyot. Szétnyitja, rázogatja, azután felakasztja a fejére, mint aki inhalálni készül. Arca előtt lebeg a kendő, egy-két vízcsöpp a pizsamanadrágra hull.

– Very good people – hallatszik a raccsoló, fakó hang a kendő mögül. – Very good nation. Very good army.

 

 

Abed résnyire nyitja a szomszéd szoba ajtaját, s megállapítja, hogy semmi tennivalója nincs. Az őrmester alszik még, a csipesszel elzárta mellén a gumicsövet. Akkor kibotorkál az indulattól párolgó szobából, s a teraszról visszapillantva úgy látja, hogy vibrálnak és reszketnek bent a tárgyak, mintha faszénparázs fölött remegő légáramlaton nézne át. Hátát a falnak veti, de alig pihen egy csekély időt – Muhammad Ali sunyi lépéseket tesz az öntözőcsővel –, ellöki magát a faltól, és átrohan pani Grünwaldowa teraszára, az asszony már az ajtóban áll, így hát Muhammad Ali úgysem meri erre irányítani a csövet.

Ibrahim a székeket rendezgeti a nyugágy körül, a kávéscsészék rendben sorakoznak a földön, a kávéfőző mellett. Pani Grünwaldowa a legnagyobb aprólékossággal hozta rendbe magát, hajába csatot tűzött, bőrére lárvaszerűen tapad a vastagon felkent krém, szája gondosan kifestve.

– Abed – nyögi, ahogy óvatosan a nyugágyra ereszkedik –, felébredt már a kapitány úr?

– Igen, pani – mondja Abed, s fél szemmel próbál valami jelt adni Ibrahimnak, hogy fölösleges, amit csinál.

– Nem üzent semmit a kapitány úr?

– Nem, pani.

– Készülődnek már a majmok? – kérdi az asszony, s kis tükörben a fogait nézegeti, ínyét felhúzza, s nyelvével az elmázolt festéket dörzsöli.

– Nem, pani – mondja Abed, s mély lélegzetet vesz –, ma nem jönnek, pani.

– Nem jönnek? – Pani Grünwaldowa szeme tágra nyílik. S mintha azt latolgatná, hogy komolyan beszél-e a fiú. Végül is úgy dönt, hogy Abed tréfál vele. – Te majom, te! – s ölébe ejti a pici tükröt. – Dehogynem jönnek! Ezek a majmok! – s a hangja panaszossá válik. – Itt vannak mindig a nyakamon. Pihenni sem tudok ezektől a majmoktól. Az a sok buta beszéd – fáradtan legyint, s közelebb húzza kissé a széket, amit majd Litwin kapitánynak szán. – Abed, az ágy felett a polcon találsz egy dobozt, az van ráírva: Cadbury. Tudsz olvasni?

Abed bólint.

– Hozd ide, kérlek, azt a dobozt!

Abed bemegy a szobába, leveszi a szandálját, feláll az ágyra, a polcot csak így éri el. A dobozt hamarosan megtalálja, ledobja a takaróra, s kíváncsian szemlél egy díszes faragású faládikót. Felpöccinti a csatot, s szemügyre veszi a tartalmát. Különböző nagyságú és formájú üveggyöngyök között levelek és levelezőlapok, legfelül pedig egy fénykép. Mosolygó, bajuszos tiszt hunyorog a képen kancsalul a magasba, erősen kopaszodó férfi, boltozatos homloka fölött középen gyér, göndör, világos színű hajcsomó, tányérsapkáját a tarkójáig tolta. A kép alsó sarkában, átlósan, gömbölyű iskolás írással ez áll: Jerzy Grünwald. A másik sarokban, ugyancsak átlósan, egy kereszt, s mellette: 1944. Vicenza. Abed visszacsukja a ládikót, lemászik az ágyról, s most a Cadbury feliratú dobozt vizsgálgatja, sorra megforgatja ujjai között a színes sztaniolba csomagolt, s a melegtől vajpuha csokoládészeleteket. Rövid töprengés után kettőt zsebre vág, azután még egyet, mert megtetszik a felirat rajta – Gold Star –, s kis rendezgetéssel, tologatással eltünteti aprócska vétkét.

A teraszon pani Grünwaldowa teljes buzgalommal intézkedik.

– Mosd fel a követ, Ibrahim. Várj, előbb nézd meg, hogy elég lesz-e a cukor. Ne felejts el a konyháról kistányérokat kérni.

Abed átadja a dobozt.

– Pani – mondja lágyan és nagyon komolyan –, pani, higgyen nekem. Nem jönnek ma. A kapitány úr biztosan nem jön.

– Takarodj el előlem, te ördög – visítja az asszony –, ti mind csak loptok és hazudtok. Utállak benneteket!

Abed vállat von, összenéz Ibrahimmal, homloka előtt húzogatott tenyérrel jelzi véleményét az asszonyról, aztán arrébb oldalog, s bekukkant a Dzsauaris szobájába. Az asszonyok nemrég ébredhettek fel, az imbolygó fekete sátor mögül újra hallatszik a vontatott ének, az el-elcsukló, jajongó dallam.

– Jaali… jaalili… jali…

– Hagyjátok abba, gyilkosok! Nem bírom! – üvölt torkaszakadtából pani Grünwaldowa. – Megtébolyodom ezektől! Koszos beduinok… Kérem az orvost! Azonnal jöjjön az orvos!… Abed!

 

 

Abed a falhoz lapulva szökik, és szinte bemenekül Michalek szobajába.

Az őrnagy nem hallotta meg, hogy Abed benyitott. Háttal a fiúnak, az ágykeretre támaszkodik, jobb kezét szíve fölé helyezi, s kibámul a nyitott ablakon. Stiaszni istállójának kerítését látni az ablakból, egy tehén beakasztotta fejét két léc közé, s nyakát a szálkás fának dörzsölve kérődzik. Michalek kezét a szíve felől épp a tehén fejének irányába löki.

– Kishitűek ők – szólal meg mélyen buzgó méltósággal –, akik azt kérdik: mi értelme volt?… Együtt vagyunk, igen… És együtt leszünk, ha szétszórnak bennünket, akkor is…

Abed némi tétovázás után mer csak az üveghez nyúlni, az biztos, hogy Michalek őrjöngeni kezd, ha meglátja őt. De az őrnagy annyira elmerült képzeletbeli beszédében, hogy nem figyel az apró neszekre. Mélységesen megrendült önmagától, újabb és újabb összetételekben ízlelgeti szavait.

– Együtt vagyunk… mind együtt leszünk… mindnyájan együtt leszünk… mindnyájan együtt leszünk… ha egyszer megkapjuk a hírt… ha egyszer eljön a nap… a költő szavai… „Ha sasaink majd villámröptük szárnyán, lecsapnak Hrobri hajdani határán…”^*

Abed leemeli a felső üveget, de megcsúszik a kezében, és súlyos koppanással visszabillen. Michalek ijedt gyorsasággal fordul a fiú felé, megcsípi mellén a köpenyt.

– Te itt vagy? – kiált. – Eddig hol voltál?

– A doktor elküldött a faluba – mondja Abed, s kirántja köpenyét Michalek kezéből.

Az őrnagy összezárt hüvelyk- és mutatóujjával függőleges vonalat húz ütemesen a levegőbe.

– Benned nincs rend! Benned nincs fegyelem! Te a sátán vagy! – s aztán áhítattal: – Térj meg, Belzebub, az Isten irgalmas.

Abed sanda pillantást vet Michalekre, elhúzza a száját, s nagy nyugalommal a mosdóhoz viszi az üveget, kiönti a poshadt vizet.

– Miért nem kapcsolja be soha a készüléket, panie Michalek? – kérdi fölényes jóakarattal.

– Semmi közöd hozzá – mondja az őrnagy, s olyan közömbös, irány nélküli hangon folytatja, mintha nem is Abedhez szólna, mintha rajtuk kívül mások is tartózkodnának a szobában. – Nincs egy cigarettánk?

Abed vizes kezével megragadja a teli üveget, s cipeli vissza az éjjeliszekrényre.

– Vegye ki a zsebemből, panie Michalek – és felemeli a könyökét.

Az őrnagy kikotorássza a köpeny zsebéből Abu Taufik angol cigarettáját. Elégedetten dünnyög.

– Ez igen. Ebből kettőt veszek.

Abed megtörli kezét a köpenyben, elteszi a dobozt, s azt mondja jámbor igyekezettel:

– Szerzek magának olcsó angol cigarettát.

Michalek elkomorul.

– Azt nem! – kiált vadul. – Én egyetlen millt nem pazarolok el a zsoldomból, mint a kéjencek és a stricik. Nekem minden shillingre szükségem van. Mert én mindig a jövőre gondolok – s vizes szemében bárgyú öröm csillog. – Én boltot akarok nyitni Londonban. Lengyel vendéglőt – lehuppan az ágyra. – A lengyel vendéglő nagy üzlet.

Abed az őrnagy mellén a pici csövet beleilleszti az üveg csövébe.

– Nagy szükség van rá – mormogja az őrnagy, s széttárja pizsamakabátját, hogy Abed nyugodtan működhessen. – Az okos ember mindig gondol a jövőre – s kezével betűket ír a levegőbe, mintha máris a cégtáblát festené. – The White Eagle. A fehér sas.

Abed leveszi a csipeszt, s kihalász a zsebéből egy cigarettát.

– Ezt még itt hagyom, panie Michalek.

Sienkiewicz őrnagy dobbant a küszöbön, undorral nézi Michalek mohó mozdulatát, ahogy a cigarettáért nyúl.

– Te eriggy ki – szól Abedhez, s azután rosszkedvűen Michaleknek: – Néhány percre zavarlak csak, Stanek.

 

 

Abed befordul a lépcsőházba, s szalad fel Hefcibához.

A lány olvas, s csak az ajtó nyílására pillant fel, azután újra a könyvbe merül, közömbösen tűri Abed körülményes babrálását az üvegekkel, közben a fiú mindent elkövet, hogy Hefciba figyelmét magára vonja. Nagy lendülettel s a kelleténél jóval zajosabban ügyködik, zörögve közelebb tolja az ágyhoz az éjjeliszekrényt, becsapja a félig nyitott fiókot. Azután kihúzza, s megint becsapja. Hefciba megrökönyödve felnéz.

– Mi bajod van?

– Semmi – mondja Abed sértődötten. De amikor látja, hogy a lány vissza akar térni könyvéhez, gyorsan hozzáteszi. – Hoztam neked valamit.

– Igen? – kérdi Hefciba, de ez nem hallatszik nagy érdeklődésnek.

– Találd ki, hogy mit! – mondja Abed.

– Egy uborkát – mosolyodik el Hefciba, de fél szeme már a könyv lapjain.

– Nem. Találd ki – erősködik Abed.

– Aranyláncot, madarat, macskát, elefántot – hadarja Hefciba.

Abed titokzatos képpel a köpeny zsebébe mélyeszti kezét, igen vontatottan szedi elő a három folyékonnyá puhult csokoládédarabkát, s nyitott tenyerén Hefciba orra elé tartja.

– Csokoládé – ámul Hefciba. – Kitől kaptad?

– Vettem – mondja magától értetődően Abed. Kitől is lehet kapni ilyesmit?

– Igazán kedves vagy – hatódik meg Hefciba, s lerakja végre maga mellé az undok könyvet. – Zárd el a fiókba, légy szíves. – Meleg bizalommal teszi hozzá. – Tudod, hogy most egy kicsit jobban érzem magam, mint délben?

– Ezt én látom – mondja komolyan Abed, s kiveszi zsebéből a törött hőmérőt, hogy szakértelmének ezzel is nyomatékot adjon. – Kérlek, Hefciba, leülhetek melléd?

– Kérlek, Abed – bólint a lány –, ha van időd.

Abed letelepedik a székre, ahol délben a doktor ült, ő is ugyanúgy igyekszik ülni, keresztbe vetett lábakkal, fontoskodó arckifejezéssel. S áhítattal nézi a lány finom kis kezét, a fénylő rózsaszínű körmöket.

– Hefciba, kérlek – tartja fel az ujját enyhén szemrehányó figyelmeztetésre –, tegnap nem fejezted be azt a mesét az imám lányáról.

Hefciba is feltartja az ujját.

– Hol hagytam abba, kérlek? – kérdi ugyanazzal az érdeklődő komolysággal.

– Vége volt az esküvőnek, és lefeküdtek aludni…

– Igen. Lefeküdtek aludni – tűnődik egy kicsit a lány, s dallamos, mesélő hangon folytatja tovább, sokszínű nyomatékot ad a jelentősebb részeknek. – Az imám katonákat állíttatott a palota köré kardokkal meg puskákkal meg ágyúkkal. Lehettek talán ezren is… meg száz ágyú. Zara ajtaja előtt például tíz lándzsás katona állt… meg a folyosón is mindenütt. Közeledett az éjfél, és kérlek, nem történt semmi. Az imám lánya békésen aludt, mellette pedig dajkája, akit úgy hívtak: Raszmijje. Egyszer csak Zara borzasztó álmot látott. Azt álmodta, hogy egy oroszlán rohan feléje, tátott szájjal. Zara nagyon megijedt, és sikoltozva az ablaknak ugrott. Mielőtt Raszmijje megakadályozhatta volna, kiugrott az ablakon, és összetörte magát az udvar kövén.

Abed hallgat még, a gondolatait rendezi.

– Ez nem volt igazi oroszlán – jelenti ki –, ezt csak álmodta.

– Mindegy, te buta – mondja Hefciba –, mégis oroszlán miatt halt meg.

– Nem így van – akadékoskodik Abed. – A beduin asszony azt jósolta, hogy széttépi az oroszlán.

– Nem, Abed – mondja kedvetlenül Hefciba –, akkor te nem figyeltél.

Hirtelen pattan fel az ajtó, Lydia főnővér ront be, feltartott kezében fecskendő.

– Mi ez itt, Abed? – kiáltja már a küszöbön. – Ezentúl te is itt fogod tölteni az egész napot, mint a doktor?

Abed mozdulni sem mer az iszonyattól.

– Adok én neked munkát – folytatja Lydia metsző éllel –, nem lesz neked időd üldögélni. – De amikor Abed feláll, máris rárivall: – Ülj vissza! – S lecibálja Hefcibáról a takarót. – Gyerünk, fordulj meg!

Hefciba az ajkába harap, s szorosra feszíti magán kétoldalt a hálóinget.

– Ne kényeskedj! – sipítja Lydia. – Nem vagy te mindig ilyen kényes. – Durva mozdulattal a lány háta alá nyúl, oldalára löki Hefcibát, s felrántja a hálóinget. Abed előtt felvillan Hefciba pihés, barna háta, megindítóan kicsi feneke, vad szégyennel kapja el a fejét, s összerezzen rögtön egy halk vinnyogásra. Lydia most szúrja a tűt a lány combjába. Abed arca tüzel a tehetetlen haragtól, de a torkát szorító keserűség csupán ijedt és bátortalan lázadásban tör ki. Háttal Lydiának, hangját mélyen lefojtva motyog maga elé, s titokban azt reméli, a főnővér mégsem hallja meg.

– Az anyámnak ma nem adott injekciót…

A főnővér valóban nem hallja a halk rebegést. Abed izgalmában görcsösen markolja combja alatt a széket, de válasz nem jön. S hosszas csend után meglepetten figyel fel Lydia szomorú árnyalatú hangjára.

– Nem csoda, ha az ember ideges ebben a hamszinban. Es ist kein Wunder^* – s azután: – Nézz rám, Hefciba, súgok neked valamit.

Abed laposan oldalra sunyít. Hefciba hason fekszik – a nővér közben betakarta –, arcát belefúrja a párnába, két kezét kinyújtja, s az ágy keretébe kapaszkodva szegül szembe, hogy Lydia a hátára fordítsa.

– No, nem baj, lányom – legyint Lydia, s megsimogatja Hefciba kanyargó, fekete haját. A lány fejét rázva tiltakozik az érintés ellen. Lydia ekkor Abed mellé csoszog, csontos mutatóujjával felnyomja a fiú állát.

– Mi a dolgod most?

– A lengyel lányhoz megyek – mondja roppant zavarban Abed.

Lydia a karja alá nyúl, felsegíti a székről, s belékarolva viszi magával az ajtó felé.

– Menjünk ki, Abed – mondja –, Hefciba most szépen aludni fog.

A korridoron a főnővér elereszti a fiút, s egyetlen szó nélkül indul lefelé a lépcsőn. A harmadik lépcsőfokról hirtelen visszafordul.

– Abed – szól olyan egyszerűen, mintha csak megfeledkezett volna valami jelentéktelen intézkedésről. – Fathijje kámforinjekciót kap minden másnap. Tegnap adtunk már, tehát csak holnap jár megint – s húzza maga után csámpás lábait, óriási férficipője minden lépcsőfokon csattan egyet.

 

 

Abed már benyitott a lengyel lányhoz, amikor a nővér megszólította. S nincs ideje tépelődni Lydia szokatlan viselkedésén, a szobából felcsattan az arab orvos bosszús hangja.

– Határozd el magad, te birka. Bejössz, vagy kint maradsz?

– Bemegyek, efendi – sóhajt Abed, és csukja maga mögött az ajtót.

Az ablakon behajtották a táblákat, az elsötétített szobára tapinthatóan sűrű rosszkedv ülepedett. Zosia felhúzott térddel fekszik az ágyon, egy alaposan megszürkült, valaha fehér színű játék mackót cirógat, s gügyögve becézi. A nazareti nemigen törődik vele, székét a két ágy között pani Barbara felé fordította, s makacs, majdhogy kihívóan alázatos tekintettel igyekszik letörülni a nyers, visszautasító kifejezést a lány arcáról.

Abed úgy tevékenykedik a gumicsövekkel, hogy ne takarja el pani Barbara fejét Faruk Fási elől, az ágy végére húzódik, s a falnak dől.

– Nincs vagyonom, az igaz – mondja kimérten a nazareti, s ez hosszan fontolgatott válasznak hallatszik, valami régen elröppent kérdésre. – Nincs vagyonom, Miss Barbara, de ellenségem sincs, és sok jelentős személyiséget sorolok a barátaim közé. Én nem vagyok olyan ember, Miss Barbara, aki előkelő ismerőseivel akar valamit elérni, mindezt azért mondom, hogy jobban megismerjen. Néhány nevet említek csak azok közül, akik gyakori vendégei házamnak. Mister William Shearer, Assistant Superintendent of Police… Monsieur Michel Daguerre, magas rangú vámtiszt Bejrutból… Elia Hovanessian főtisztelendő úr, akivel közösen fizetünk elő a National Geographicra. Én mindig európai társaságban forogtam. Miss Barbara, ezzel azonban nem szándékozom azt a benyomást kelteni, hogy szégyellem arab mivoltomat. De hát ez az igazság. Katolikus és európai nevelést kaptam Bejrutban, európai irodalmon nőttem fel. Könyvtáramban Victor Hugo, Dumas és Eugène Sue mellett megtalálható a teljes Shakespeare-sorozat is. És természetesen az orvosi könyvek. Én biztos vagyok benne, Miss Barbara, Miss Zosia a boldogságot és a tiszta életet választja, ha arra a megtisztelő elhatározásra jut, hogy sorsát összeköti az enyémmel.

A nazareti szünetet tart, választ vagy jelet vár. Barbara szigorúan és kérlelhetetlenül hallgat, Zosia megfenyegeti kezében a mackót, és az orrára koppint.

– Kanada! – kiált fel megvetően Faruk Fási. – Ausztrália! Dél-Afrika! Mondja meg őszintén, Miss Barbara, mi várhat Miss Zosiára egy ismeretlen földrészen, ahol nem veszi körül a féltő szeretet? A magam részéről, kérem, Miss Barbara, a világ legszebb városát sem cserélném fel azzal a várossal, amelynek pora a Megváltó lábnyomát őrzi. Nazaret kisváros, Miss Barbara, de egy beteg embernek ez a csendes és békés élet maga a mennyország. – Homlokára üt. – Miss Zosia említette, hogy zongorázni tanult. Ígérem – emeli esküre a kezét –, hogy az első ajándékom egy zongora lesz. Magam is szeretem a zenét. Elia Hovanessian főtisztelendő úr gyönyörűen hegedül. Haifától pedig mindössze három óra az út autóbusszal Bejrutig, ahol francia operatársulatok lépnek fel, bármikor elutazhatunk. Én egyszer láttam a Sevillai borbélyt. Az, kérem, Miss Barbara, felejthetetlen volt… – kezét szíve fölé helyezi, s behunyt szemmel, mély rajongással ismétli. – Felejthetetlen…

Zosia hangosat cuppant a mackó fejére, s hirtelen támadt játékos jókedvvel búgja.

– You are a good man, Faruk. I like you, Faruk.^*

A nazareti gyanakodva emeli tekintetét Zosia kócos hajára.

– Thank you, Miss Zosia – mondja bizonytalanul.

Pani Zosia a mackó mancsával integet vissza.

– Hallo, Faruk. How are you, Faruk?

Abed elvégezte a dolgát, indul kifelé, s a homályban belebotlik az arab orvos lábába. Már majdnem kibukik szájából arabul a bocsánatkérés, amikor elhatározza, hogy megajándékozza a nazaretit.

– I beg your pardon, Sir.

A nazareti megszorítja a karját.

– Malees – mondja halkan arabul. Nem tesz semmit.

 

 

Amint kiér Abed a lépcsőházból, Ráhel nővér siet el mellette, gézcsomót és párnahuzatokat nyalábol össze, hátsó felét szögletesen ringatva fut az ezredes pavilonja felé, a melegtől és az egész napi járástól megdagadt lába szélesen kibuggyan a fűzős cipő fölött.

– Gyere velem – kiált Abedre. – Hol voltál?

– Dolgoztam – vonja fel a vállát a fiú, és kényszeredetten ballag a nővér után.

A pavilon ajtaján a tüllfüggönyt félreakasztották, Abed már a terasz előtt látja, hogy az orvos is a szobában áll, Lydia főnővérrel. Mendez kisandít az ajtón, Ráhel nővért keresi, s mikor észreveszi mögötte a fiút, egy intéssel tudtára adja, jó, hogy itt van ő is. Lydia főnővér a vérnyomásmérő vásznát tekeri az ezredes karjára. Abed tekintete először Lydia kezén rögződik, s onnét kúszik fölfelé Bugajski arcára, akkor rémülten hátrább lép. Bugajski feje mellett elborítja a párnát a barna kávézaccszerű hányadék, de az ezredes arca tiszta és vizes, látszik, hogy az előbb moshatták meg. Száját kitátja, nyelvével a szájpadlását nyalogatja, arcát összehúzva cuppog, mint aki keserű orvosságot vett be. Az orvos lehajol, a vérnyomásmérőt pumpálja. Lydia az éjjeliszekrényen egy tálkából fecskendőt vesz elő. Ráhel nővér a két ágy között egy tiszta párnahuzatot bont ki. Kerülgető csoszogását követve Abed fölfedez a padlón is egy jókora tócsa nedves kávézaccot.

Az orvos befejezte a vérnyomásmérést. Lydiára néz, mintegy a saját gondolatainak felelve bólogat, s Ráhel nővérhez fordul.

– Ne húzza át, nővér. Terítse csak úgy rá a párnára.

Ráhel nővér karját az ezredes nyaka alá csúsztatja, talpa a kövön megcsúszik, egyensúlyát vesztve alaposan megrántja Bugajski fejét.

– Hozz egy rongyot – súgja Abednek –, nem látod, hogy fel kell mosni?

Abed rohan a mosdóhelyiségbe, szerencsére a vödörben színültig áll a víz, belecsapja a felmosórongyot, s köpenyét, szandálját, az egész teraszt összelötykölve vágtat vissza. Ráhel nővér fűzős cipőit kerülgetve izgatottan tevékenykedik, szemét olykor behunyja, hogy ne lássa a tócsát, riadt buzgalmában nagyokat szuszog. Az ezredes feje most már tiszta huzaton nyugszik, vonásai kisimultak, de a cuppogást nem hagyta abba. Lydia oldalt felhajtja a takarót, s hogy ne kelljen az ezredes vékonyka testét megmozdítani, egészen a földre guggolva adja combjába az injekciót.

– Ha sete? – lép közelebb az ágyhoz Mendez. – Szomjas?

Az ezredes bólint.

– Néhány csepp teát adhat neki, nővér – int az orvos.

Abed meglapul a sarokban.

Ráhel nővér az éjjeliszekrényről Bugajski szájához emeli a kacsacsőrű bögrét.

– Iszunk egy kis teát, édeském – simogatja el az ezredes haját fölfelé a homlokáról. – Ez elveszi azt a csúnya rossz ízt a szánkból.

Az orvos tépelődve emeli tekintetét a székre készített infúziósüvegről Lydia fehér, vörös foltos arcára.

– Peritonitis – mondja halkan, s a hangsúlyban kérdés. – Peritonitis tuberculosa?!

Bugajski köhint, a bögre csőrére csücsörítő ajkát hirtelen fordítja el, néhány csepp tea az állára hull – Ráhel nővér az ujjaival törli le –, s mozdulatlanul, megnyugodva pihen. Földöntúli komolyság árad belőle, tárgyilagos figyelemmel néz végig mindenkit sorjában, az orvoson állapodik meg, száját kerekre nyitva susog, mintha egy pihét fújna el.

– Signor colonello?! – hajol az ágy fölé Mendez.

Az ezredes köhögni kezd, teste összerándul, nyakát a vállai közé szorítjal, támasztékot keres a megerőltető beszédhez, s hördülve birkózik külön-külön, minden egyes szóval.

– Nasce… l’uomo… a… fatica…

Az orvos gyengéd fenyegetésre emeli az ujját, hogy nem szabad folytatni, inkább ő maga szavalja tovább.

– Ed è rischio – ekkor elakad, nagyot nyel, s mint aki fél, ha nem fejezi be gyorsan, nem lesz képes végigmondani, egy lélegzetre elhadarja.

– Ed è rischio di morte il nascimento…^*

Bugajski kétszer is bólint nagyon komolyan, s visszazuhan a csendes és fegyelmezett kábulatba, a vér lassacskán kifut az arcából.

– Was will er? – kérdi Lydia, és csüggedten legyint. Az ezredes is ért németül, az ember hirtelenében nem tudja, milyen nyelven beszélhet ebben az őrült, bábeli világban. – Mit akar? Mit mondott? – ismétli héberül.

– Leopardi – mondja az orvos, és szemében a holdbéli tájak kopár üressége.

– Le-o-pard… – tagolja a szót értetlenül Lydia.

Az orvos egy fújtató erejével ereszti ki öntudatlanul visszafogott lélegzetét.

– Készítse elő az infúziót – mondja Lydiának –, tegyen a Ringer-oldatba egy ampulla strophantint.

Ráhel nővér a takarót az ezredes nyakáig húzza fel, s a válla alá nyomkodja.

– Cseréljünk hálóinget? – kérdi.

Mendez hosszasan gondolkozik, mintha a kérdésnek rendkívüli jelentősége volna.

– Nem, nem – mondja azután. – Talán később.

Lydia az ágy fejénél, a magas rézkeretre kötötte az infúziósüveget, s az ezredes karját tapogatja.

– Kézfejbe adja – mondja az orvos, és Bugajski néma nézelődésének irányát próbálja felfogni.

– Subito si sentirà meglio – mondja. Nemsokára jobban lesz.

Bugajski megint csak bólint.

Lydia háromszor szúr a kifeszített, inas kézfejbe, amíg megtalálja a vénát, az ezredesen nem látszik, hogy érzi a szúrásokat, valamennyire elöntötte már a morphinkábulat, szemhéja egyre nehezebben emelkedik. Abednek a sarokban az a sejtelme támad, hogy őt figyeli. S egy csekély jelre – Bugajski csupán a lepedőn nyugvó mutatóujját emelte meg egy picit – előrelép, hangját a túláradó segíteni akarás megremegteti.

– Vigyem el a könyvet, panie Bugajski?

Az ezredes szeme egészen kicsit rebben.

– Igenis, panie Bugajski! – mondja Abed.

– Mit mondtál? – kérdi Mendez.

– Az ezredes úr azt akarja, hogy egy könyvet vigyek el valakinek.

Az orvos csodálkozva néz a fiúra, nem képes felfogni, miből értette meg az ezredes kívánságát. Abed jól tudja, min töpreng az orvos, s ez most halvány büszkeséggel tölti el.

Az ezredes szemhéja lassan csukódik le, ahogy valami roppant súlyt engednek óvatosan a földre.

– Most aludni fog – mondja az orvos. – Szeretném, ha itt maradna valaki mellette. Te mit csinálsz? – kérdi Abedet.

– El kell mennem Piskéhez.

– Rendben van – mondja az orvos. – Ráhel nővér kérje el Muhammad Alit Bartos úrtól – s Lydiát hívja. – Komm, gehen wir.

Kimennek a pavilonból, Ráhel nővér billeg utoljára, előbb összeszedi a bepiszkított gézcsomókat.

– Várd meg, kérlek, Muhammad Alit – szól vissza Abednek az ajtóban.

Abed lábujjhegyen az éjjeliszekrényhez lép, megkeresi a könyvet, zsebébe csúsztatja, elréved az infúziósüvegben a folyadék felszínére törő buborékokon. Bugajski megemeli kissé a kezét – az infúzióstű körül a véraláfutástól egész a csuklójáig megkékült –, ujjaival külön-külön megérinti a lepedőt, ahogy a zongora négy billentyűjét nyomják le lassan, egymás után.

– Ki hajtotta föl ezt a rohadt hálót? – hallatszik a pattogó hang a teraszról. Sienkiewicz őrnagy tért vissza a sétából, lerántja a moszkitóhálót, belép a szobába.

– Mit lábatlankodsz itt? – kiált a megszokott méltatlankodással. Könyökével félretolja Abedet, leül az ágy végére.

– Okos bajtársaink vannak, Jozef – csap a combjára. Megszokta, hogy Bugajski ébren is lehunyt szemmel fekszik, Abed szorongó jeleire pedig ügyet sem vet, a falra szegezett térképen kutat valamit. – Ez a Michalek! Ez még a világos pillanataiban is egy marha. Köpi a dolgokat, kérlek, mint egy gép, Anzio, Salerno, Nettuno, de még véletlenül sem fordult elő, hogy valamit helyesen tudott volna. S hogy magyaráz nekem ez a mesüge Monte Cassinóról, ő, aki Cervaróban s vezérkarral páholyból nézte az egészet. Hogy a Rocca Janulán brazilok álltak! Kérlek, intettem neki, Rocca Janulát az új-zélandi gyalogság tartotta, mi ott voltunk az élen, a Via Casilina mellett. Mindig az élen, mi, Jozef? Na ja, aki Cervaróban bujkál… Rocca Janulán az új-zélandiak, a franciák pedig Carigliano előtt…

Abed az őrnagy lába elé kuporodik.

– Panie Sienkiewicz…

– Mit akarsz? – hőköl hátra meglepetten az őrnagy.

– Az ezredes úr rosszul van, kérem, panie Sienkiewicz.

Az őrnagy szögletes, kemény mozdulattal vágja a fejét Bugajski felé, s megrovó szigorúsággal méregeti előbb az ezredest, azután az infúziósüveget.

– Értettem – mondja, s rövidre húzza a szót. Hangsúlya a katonáé, aki tudomásul vett egy parancsot. Szemüvegét megtörli, az orrára helyezi. Összekulcsolt karjával erősen benyomja a hasát, s lefelé mered Bugajski arcára, olyan erővel szorítja nyakára az állát, hogy tokája vastagon kigömbölyödik alóla, s szája haragos kifejezésre biggyed. Mogorva méltósággal ül, ahogy a túlbuzgó hivatalnokok veszik át a szolgálatot, s ezzel együtt a világ valamennyi gondját.

– Panie Sienkiewicz – suttog Abed –, cserélhetem az üvegeket?

Az őrnagy tagadóan rázza a fejét.

– Te még itt maradsz? – kérdi barátságtalanul.

– Nem, panie Sienkiewicz. Engem elküldtek valahova, Muhammad Ali jön helyettem.

– Sajnálom – mordul az őrnagy. – Sajnálom, hogy nem te maradsz itt. Ezt, kérem, meg kell mondanom.

Az őrnagy szavai Abed nyugtalanul remegő gondolatait egyetlen súlyos jégtömbbé fagyasztják. S erről a hideg, sima felületről lecsúszik Muhammad Ali kihívó élcelődése: – Elmehetsz, fiú. Nem kellesz már, fiú! – anélkül, hogy a legcsekélyebb karcolást is ejtené. Muhammad Ali az ajtó közepén állt meg, szétvetett lábakkal, Abed az ajtófélfához szorulva bír csak kibújni a vödörrel, de nem veszi tudomásul a rosszindulatú játékot, lesütött szemmel viszi vödrét a mosdóhelyiségbe. Muhammad Ali ezt teljes győzelemnek fogadja el Abed fölött, s a szájában forgatott datolyamagot a fiú hátába köpi.

 

 

Abed a konyhába készül – ilyenkor veszi át rendszerint a szakácsnőtől a fuvaros számára a rendeléseket –, de a tökéletesen öntudatlan ösztönök a kórházon kívülre vezetik, pani Grünwaldowa pavilonjának hátsó falához. Leguggol a fal mellett, az ösvény szélén, Stiaszni udvarával szemben, könyökével a térdére támaszkodva tartja állát, fogait olyan erősen szorítja össze, hogy az állkapcsa belesajdul. Stiaszni udvarában egy jemeni kislány takarmányt darál, kézzel hajtja a jókora kereket, melynek fogójáért, ha fenn megakad, mindig ugornia kell, hogy ismét elérje. A hasznos emberi tevékenység melege lassacskán olvasztani kezdi a szilárd jégtömböt, de először csak egy szorongató gondolat szabadul fel: milyen nagyon egyedül van ez a jó ember, ez a panie Bugajski, ja Allah, milyen borzasztóan egyedül… Amikor Abed apját, Szulimánt három esztendővel ezelőtt parázsló gyomorfájdalmai a gyékényre szegezték, még a távoli Tul-Káremből is jöttek rokonok, sógorok és unokatestvérek s jelentős személyek M’rárból és Kasztinából. A fél falu ott lebzselt mindig az udvarukon, s mindenki hozott valamit, csirkét, datolyát, dohányt, tojásokat. Türelmesen üldögéltek vagy féloldalra dőlve hevertek, csendesen beszélgettek, kávét ittak, s ha besötétedett, tábortüzet gyújtottak. Sorra nyitottak be Szulimánhoz, vigasztaló szavakat hajtogattak, s ha nyílt a pici ajtó, Szulimán látta, milyen sokan vannak, és mindannyian miatta jöttek el, olyan előkelőségek is például, mint a kasztinai tanító, a bet-daraszi muhtár vagy Ali Dzsábri tizedes a katrai rendőrségről. S a nyitott ajtón keresztül hallotta, hogy róla beszélgetnek, jótéteményeit emlegetik, bölcs és igaz cselekedeteit. Szulimán rövid szenvedése az ünnepnapok sorozatát jelentette, pedig Szulimán egyszerű fellah volt, s nem olyan nagy ember, mint az ezredes úr, három sor kitüntetéssel, egyikét, úgy mondják, magától a királytól kapta.

Átható sterogenolszag libeg pani Grünwaldowa ablakából, nyilvánvalóan Ibrahim tisztogatja a mosdót, vagy a poharakat mossa el. Abed oldalra pillant, az ablakra, akkor döbbenten ugrik fel, hátrál egy lépést, és megbabonázva mered a falra. A láthatatlan napkorong az égről leköltözött a málló vakolatra, pani Grünwaldowa és a Dzsauaris ablaka között a fölfelé kúszó kaktusz hegyében tányérnyi lángoló csoda; a bimbó délelőtt óta kipattant, s pompás virágot szült. Szemernyi por sincs a sárgás pihék körül, a lilásvörös szirmok dúsan ágaskodnak, konok és diadalmas daccal felülemelkedve a levegőtlen forróságon, a fertőtlenítők és orvosságok émelyítő bűzén, a haldokló növényzeten, csillognak a tisztaságtól és frisseségtől. Bizsergetően jó érzés megérinteni a ruganyos, hűvös szirmokat, megtapogatni az élénkzöld, húsos szárat. Abed végighúzza ujjait a bibéken, bámulja az ujja hegyére tapadt arany szemcséket, s ugyanazt az örömöt érzi, mint mikor új kincset szerez a ládájába. Később azután nehéz szívvel hagyja el a virágot – s azzal a csekélyke vigasszal, hogy végül is az övé marad, egyedül ő látta, talán nem is veszi észre más –, s a kórházon kívül kerül a konyha felé, hogy visszanézve még jó ideig láthassa.

Ilse, a kövér osztrák lány már várja a konyha előtt, Ilse jó lány, Abedet egy pillanatra csábítja a gondolat, hogy megosztja vele titkát. S a szakácsnő sohasem fogja megtudni, mitől fosztotta meg magát, hogy óvatlanul rámordult Abedre a néhány percnyi késés miatt.

Az úton Piskéhez Abed még a virágról ábrándozik, de a feszes szirmok csakhamar eltűnnek a kórházi gondok mögött, s ezek közül is az ezredes úr emelkedik ki, azután váratlanul egy régebbi eset, követhetetlen, milyen társítások nyomán fordul meg Abed emlékezetében.

Azon a napon, amikor az angolok megszállták a kórházat, s Abedet egy dzsipen magukkal vitték, miután az udvaron átadta a doktornak a raktár kulcsát, egy ideig még folyt a kutatás. Két katona indult éppen az ezredes pavilonjába, Abed a nyomukba szegődött. A katonák berontottak a szobába, egyikük az éjjeliszekrény felé csörtetett – ördög tudja, mit keresett ott –, s nekibotlott az ezredes ágyról lecsüngő karjának.

– Vidd el a mancsodat – kiáltotta durván. Mind your bloody hand, George.^*

Sienkiewicz felemelkedett a másik ágyról. A haragtól egy ideig nem bírt szólni, öklét rázta némán, kopasz fején verejték gyöngyözött. S egyszerre bömbölve szakadt ki belőle.

– You should have respect for a Colonel of the British Army! – Adja meg a tiszteletet a brit hadsereg ezredesének.

Bamba ámulat jelent meg a katona képén. Visszahátrált a másikhoz, az ajtóban feszes vigyázzba vágták magukat, s rámeredtek a széktámlára akasztott zubbonyon a három sor kitüntetésre.

– Sorry, Sir – mondta a katona megszeppenve. – Very sorry, Sir – tette hozzá a másik, és egymást taszigálva kibújtak a szobából.

– Disznók! – bömbölte az őrnagy, s egyensúlyát vesztve visszaesett az ágyra. – Gyalázat!

– Nem láttad a szalagjaikat, kérlek, Stefan? – mondta az ezredes megrovón s kissé szégyenkezve. – Az a gyerek Burmában harcolt.

A katonákból az udvaron, mikor kissé eltávolodtak a pavilontól, kirobbant a nevetés.

– You should have respect – kiáltozták. Add meg a tiszteletet! S hol az egyik, hol a másik feszítette mellkasát, mulatságosan eltúlozva tisztelegtek, díszlépést csattogtattak. Add meg a tiszteletet! A katona, aki elkövette az ezredessel a vétséget, csípőre tette kezét, derekát előrehajlította, s egy eszelős főtörzsőrmester vékony hangján sipította: You should have respect for a Polish officer! Add meg a tiszteletet egy lengyel tisztnek.

Ettől azután úgy nevettek, hogy le kellett ülniük a földre.

 

 

Abed rátér egy silány, keskeny ösvényre, innét már látni is Piske házát. Ez a legkívülebb eső ház a faluban, s talán nem is Gedérához tartozik a műveletlenül hagyott, sűrű bozóttal borított föld, amelynek szélén áll. Jó tizenöt percig kell ide gyalogolni az utolsó zsidó gazdaságtól, a gazdák éjjeli őrsége nem is kerül erre. Néhányszor figyelmeztették a fuvarost, hogy hagyja ott a magányos helyet, s költözzék beljebb a faluba. Ha a vándorló beduinoknak eszükbe jut, hogy elhajtsák a lovait, hát semmit sem lehet tenni. De Piske évekig bolyongott a lengyel erdőkben, bujkált vermekben, romok között, mocsarak partján, így hát semmiféle érzéke nincs a veszély iránt. Bezárja jól a kaput nappal is, ez minden óvintézkedés. Közvetlenül a háború után vándorolt Lengyelországból Gedérába, alig másfél esztendeje. Már az első havi bérmunkából megtakarított annyi pénzt, hogy vehetett a beduinoktól egy kiéhezett arab lovat. Jelenleg négy lova van s egy szekere meg a viskó, amit egy kasztinai fellahtól vásárolt. Három lovat mindennap bérbe ad, a negyedikkel ő maga vállal fuvarokat.

Abed Piske kerítése elé ér, s megzörgeti a kaput.

– Ki az? – hallatszik a fuvaros hangja az ablakra akasztott, nedves, csöpögő zsák mögül.

– Én vagyok, Abed.

– Te vagy az, kicsi? – kisvártatva nyitja a kaput. Vastag, rozsdás láncon akkora lakat lóg, mint egy középkori vár kapuján, jó ideig tart, amíg Piske elbabrál vele.

A szobában a deszkából összetákolt asztalon két füstölt hering csupasz gerince az aranyló bőrrel, egy üveg narancsdzsem, uborkák. Piske gondosan szétrakosgatja a maradék heringdarabkákat egy karéj kenyéren, s a dzsemmel az egészet lekeni.

– Eszel valamit? – hunyorog apró szemével.

– Nem, köszönöm – mondja gyorsan Abed.

– Az embernek, ha dolgozik, enni kell – mondja Piske olyan hangsúllyal, mint aki mentegetőzik a pazarlás miatt –, az étellel nem lehet takarékoskodni.

A görbe lábú, alacsony fiúban van valami szánalmasan embertelen. Hátracsapott homlokát majdnem a szemöldökéig benövi vörösesszőke, kemény, göndör haja, széles pofacsontjai között tömpe orr, domború, vastag felső ajka nagy, sárga fogakat takar. Derekára kötve rézzel kivert, díszes bőr töltényöv, beduin örökség – Piske állandó üzleti kapcsolatokat folytat a beduinokkal –, az övre kötve kocsilámpa. A szoba tele arab holmival, Piske ágya téglalábakon egy ajtólap, szalmazsákkal. Mellette a földön nargile. A falon díszes ostorok lógnak s egy beduin kard. Az asztal előtt összegabalyodott lószerszám hever s egy gombolyag drót. A bútorzathoz tartozik még az elég jó állapotban levő sublót, keleti faberakással, tetején különös formájú kövek meg egy könyv.

Abed félrehajtja a csöpögő zsákot az ablakon – így védekezik Piske a forróság ellen –, és kibámul a bozótos, elhagyott földre.

– Én félnék itt egyedül – mondja határozottan.

– Én nem félek senkitől – húzza ki magát a fuvaros. – Négy évig voltam katona. Partizán.

Ez a dolog semmiképpen sem megy Abed fejébe, hogy Piske lengyel katona volt, mint például Zmigrodzki főhadnagy vagy Kretek kapitány. A kérdés már régóta izgatja, de nem merte eddig soha elárulni bizalmatlanságát – miért is bántaná meg Piskét! –, most azonban eszébe jut egy fogás, amivel ravaszul meg lehet kerülni az ügyet.

– Te is voltál Afrikában, Piske?

– Afrikában! – legyint Piske. – Mi keresnivalóm van Afrikában? Az túl finom nekem. Mindig csak Lengyelországban, sehol másutt.

Piske ezzel el is árulta magát Abed előtt, s a fiú büszke rá, hogy túljárt a fuvaros eszén. A lengyel katonák mind Afrikában jártak, ezt ő jól tudja, erről sokat hallott beszélgetni. De hát Piske barátságos fiú, ezért Abed jóindulatúan megbocsátja apró füllentését. Előveszi az Abu Taufiktól kapott angol cigarettát, s kínálja a fuvarost.

Kipiszkálni a cigarettát egy feszes csomagból, ez a finom művelet nem Piske fagyott, tömpe ujjainak való. Végül is Abed pöccint ki egyet, Piske nyomogatja, nézegeti, s csak sokára gyújt rá.

– Mindig csak Lengyelországban – ismétli elgondolkozva –, sehol másutt. Mit mondjak, nem volt gyerekjáték. Az a négy év. Cöcö. Jobb nem is emlékezni rá. Sokszor mondtam magamnak, nem bírod tovább, Piske, ez már nem embernek való. Kétszer megsebesültem, egyszer majdnem megfagytam, egyszer meg bekerítettek a németek. Mit mondjak még? Itt vagyok. Élek – s fejét ingatva énekelni kezd egy dalt, Abed számára érthetetlen nyelven! – Zug nist keinmul… – És rögtön lengyelre fordítja: – Ne mondd soha, hogy ez az utolsó utad… Ez nagy igazság. Ez nagyon nagy igazság.

Piske nem szívja le a cigarettát, csak pöfékel, hüvelyk- és mutatóujja között fogja, míg a többi ujját előkelően feltartja, s minden szívás után megnézi a cigarettát, mintha azt akarná tudni, mennyit fogyott közben.

– Félni! – kiált fel. – Ilyen nálam nincs. Az a baj csak, tudod, hogy nem szívesen hagyom itt a házat esténként. Néha elmennék én is a moziba – legyint. – De azért itthon is elszórakozom – a földön heverő lószerszámokra mutat. – Most is ezt a szíjat drótozom össze. Olvasok – s felnyitja a sublóton fekvő könyvet. Fényes fekete vászonba kötött imakönyv. A brit hadsereg adta ki zsidó katonák számára. Az első oldalon Ima a Királyért.

– Ezt olvasod? – kérdi ámulattal Abed.

– Ha nincs más – mondja Piske. – Azt szeretem olvasni, hogy Ima a harc előtt meg Ima a szülőkért. Sok minden eszembe jut ilyenkor, hajaj…

Hála a hamszinnak, most nem beszél az emlékeiről. Abed úgyis sokat tud már Piske életéből, a fuvaros életét mindenki ismeri. Az emberek felkéredzkednek a kocsira: „Vigyél be, Piske, drágám, a főtérre…” Cserébe végig kell hallgatni néhány adatot egy nem túlságosan színes életből. A világháború kitörésekor Piskének tíz testvére élt. Éltek a szülei, sőt mind a négy nagyszülője. Két nővére már férjhez ment, egyik bátyja megházasodott. A három családnak összesen hat gyereket adott az isten. Ahogy mondani szokás: szép zsidó család. S amint ezt az Örökkévaló megparancsolta: sokasodjatok – a testvérek is megházasodtak, a házastársaknak is voltak szülei, testvérei, ennyi meg ennyi, és azoknak is voltak gyermekeik, ennyi meg ennyi… s mikor Piske ott tart, hogy a testvérek házastársainak a testvéreinek a házastársai, a szerencsétlen utas szédül, s nevetgélni kezd, mert azt hiszi, hogy most nevetni kell, mert Piske valami mulatságosat mesél, akkor Piske jóindulatú bizalommal s némi büszkeséggel elárulja, hogy ebből a végtelennek tetsző tömegből már egyedül csak ő él…

Piske most a töltényövből – melynek rekeszeiben szerszámokat és elszámolásokat tart – előhúz egy fémkeretes, csíptetős szemüveget, felteszi az orrára, és lapoz az imakönyvben. Abed önkéntelenül a könyvbe pillant; egy héber ima angol fordítására: Our Lord, King of the Univers…^*

– Itt a rendelés holnapra – húzza meg Piske karját –, ma gyorsan vissza kell mennem.

Piske leteszi az imakönyvet, s az írást böngészi.

– Mi újság a kórházban? – kérdi közben, s ez is a napi beszélgetés egyik fontos része.

Piske nagyon sok beteget ismer. Azelőtt, amikor még Bartos kapitány a kórházban feküdt, Piske vásárolta be az apróbb napi szükségleteket is. Általában kedvelték, sokat élcelődtek vele, némi megvetéssel ugyan, de barátságosan. Piske nem utasította el soha a tisztek játékait, hasra vágódott azonnal, ha „feküdj”-t vezényeltek, s ha véletlenül egy font vaj helyett csak egy fél fontot hozott Litwinnek, s a kapitány ezért ráüvöltött: – Piske Vajnberg közlegény. Három nap fogda! – Olyan erővel harsogta: – Igenis, kapitány úr! – hogy az alvók fölébredtek és levegő után kapkodtak.

– Az ezredes úr rosszul van – mondja Abed.

– Szegény – csóválja a fejét Piske. – Finom ember. Igazi úriember. – S mintha megbánta volna elérzékenyülését, ajkát biggyeszti. – Mit csináltak velünk ezek az úriemberek? Mit tudod te! – azután hirtelen ismét felderül. – Te! Mesélek neked valamit. Harminckilencben Varsóba utaztam. Nagy ünnep volt éppen, nagy felvonulás, a rendőrök is fehér ruhába öltöztek. Te még olyan szépet nem láttál. Micsoda lovasok, mintha kötelet húztak volna ki előttük, olyan egyenes sorokban mentek. Taram. Taram. Taram. Param. – elragadtatott képpel, rugózva utánozza a könnyűlovasok mozgását. – Az első sorban minden katona kezében kürt, gyönyörű zászlókkal, piros meg fehér színű zászlókkal. Az látvány volt! Elöl a parancsnok, kivont karddal – a falhoz ugrik, lekapja a beduin kardot, nagy lendülettel forgatja –, így csinált a karddal, meg így, meg így. Az egészet végignéztem, este indult csak a vonatom Katowicébe – s hangsúlyából nem érződik, hogy kellemetlen lett volna az emlék, mégis enyhe keserűséggel morogja, miközben visszaakasztja a kardot.

– Úriemberek. Lengyel urak. – A beduin kard mellett a gyalulatlan polcról, rozsdás bádogkannák mögül leemel egy üveg gujávabefőttet. – Azt mondta mellettem egy úriember: „Na, Juda, elbírnál egy ilyen kardot?”… Aztán négy évig hordtam a vállamon egy golyószórót. Az anyjuk istenit… Az anyjuk istenit nekik… – Piske az orrát húzza, szipog, s nyújtja a befőttet Abednek.

– Ezt add oda Hájimke Steinernek.

– Ki az? – kérdi csodálkozva Abed.

– Ki az, ki az? Az őrmester. A férfiak pavilonjában.

– Pan Steinert Witoldnak hívják – mondja Abed.

Piske már vigyorog.

– Witold Steinernek az Anders tábornok küldjön befőttet. Én Hájimke Steinernek küldöm.

Abed nem érti.

– Ez ugyanaz a pan Steiner?

– Igen – mondja Piske, s fagyott, vörös hüvelykujjával vonalat húz Abed homlokán –, ez ugyanaz a pan Steiner.

Nyitja az ajtót, megáll a küszöbön feszesen, és vezényel magának.

– Indulj! – A rozsdás csövekkel, ismeretlen rendeltetésű gépalkatrészekkel zsúfolt udvaron átszellemült képpel, díszlépésben vonul a kapuig. Orrán még mindig ott a csíptetős szemüveg, derekán a számlákkal megtömött, cifra töltényövre akasztva leng a kocsilámpa.

– Igazi katona vagy, Piske – mondja Abed. A befőttet átteszi bal kezébe, s úgy tartja derékszögbe hajlított karral, mint a puska agyát. S jobbját előrelendítve, ő is katonásan megy a maga útjára.

 

 

A katonás menetelés – s az ábrándozás közben, hogy egyenruhában van, puskát fog, és lépései ütemére dobosok verik előtte a vállukra akasztott hosszúkás, díszes dobokat – könnyűvé teszik útját visszafelé. A konyha előtt most nem tartja meg a szokott pihenőt. Siet átadni a befőttet pan Steinernek, hogy azután rögtön megnézze az ezredes urat, mielőtt még a főnővér újabb munkát ad.

A férfiak pavilonjában a Tyc hadnagy melletti üres ágyon kókadtan ül Bartos kapitány. Abed meglepetten veszi észre, hogy az ágyra lepedőt terítettek, s az ágy fejénél egy összehajtogatott takarón, két áthúzatlan párna tetején hever a nyesőolló. A szobában semmi nem változott, a papírszeleteket sem söpörték el a hadnagy ágya körül. Tyc mélyen a padló fölé hajol, egy-egy papírdarabot megfordít, azt nézi, van-e írás rajta. Litwin újabb cigarettavégekkel szórta tele a követ, lepedőjének csak a csücske maradt az ágyon, most éppen a matracot rúgja le, fél lába már a csupasz sodronyon. Zmigrodzki hanyatt fekszik, arcán a nedves kendővel. Nowak a falnak fordulva horkol.

– Azt hiszik, uraim, kérem, nem tudom, hogy miért nem mutatta meg a leleteket? – szólal meg Bartos kapitány. – Nekem elég egy pillantás, kérem, és rájövök rögtön, hogy semmi bajom. Ezért nem mutatta meg. Mert tudja, hogy én is értek hozzá úgy, mint ő. Miről van szó, uraim, kérem? Kevés a beteg, félnek, hogy a kórházat az angolok nem tartják tovább, gyerünk, kérem, növeljük a létszámot, ahogy lehet. Itt van ez a Bartos, hozzuk vissza a kórházba. Azt hiszik, uraim, kérem, nem mondtam meg neki? Megmondtam, hogy nem nyugszom bele, elutazom Jeruzsálembe, felülvizsgálatra. Menjek! Utazzak! Miért? Mert úgysem tehetek semmit, ők jóba vannak az angol felülvizsgáló orvosokkal – ujjait dörzsölve mutatja, hogy itt pénzről van szó. – Ez egy banda, uraim, kérem!

Nem lehet tudni, kihez beszél, senki nem figyel rá, csupán Litwin kapitány vet olykor gunyoros, sanda pillantásokat egy-egy erélyesebben megnyomott „uraim, kérem” után.

– De én nem megyek bele a csapdába – rázza az öklét Bartos kapitány. – Nem én! Privát orvost keresek fel. Egy rendes privát specialistát. Tessék, itt a cím – s kihúz a zubbony belső zsebéből egy névjegyet –, doktor Mordeháj Mandelbaum, Hadassza Kórház.

Litwin végre rávigyorog, s hangjában szelíd nyájasság.

– Mondja, drága Bartos úr, kérem, maga hová való, úgy értem, hol született?

– Uzshorodon – mondja Bartos, és annyira elfoglalják gondolatai, hogy nem veszi észre, mennyire érdektelen ez a kérdés most.

– Akkor maga ukrán, szláv testvérem – csapja össze a kezét örömmel Litwin.

– Nem – mondja Bartos kapitány –, nem vagyok ukrán.

Litwin megjátszott döbbenettel csóválja a fejét, s megfogja Zmigrodzki karját. A főhadnagy felhorkan a kendő alatt.

– Bolek, kérlek – mondja Litwin –, te szoktál keresztrejtvényt fejteni. Bartos úr nem ukrán, nem cseh, nem szlovák, nem magyar. Akkor micsoda a Bartos úr, kérlek?

Bartos kapitány érzéstelenítve van minden ellen, ami nem függ össze keserveivel.

– Hat hónapra előre fizettem a kert bérét – kiált fel. – Ki téríti meg ezt nekem? És a munkám? Bírta volna ezt a munkát egy beteg ember? Ilyen a beteg ember, uraim, kérem? – s ültében peckesre homorítja magát. – Aki reggeltől estig keményen, fáradtság nélkül dolgozik? Akin ebben a pokolban sem lehet látni egy verejtékcseppet? Még az orvos is izzad, kérem.

Zmigrodzkit ma kizárólag az izzadással lehet felizgatni, indulatosan lerántja a kendőt, s miután undorral végigmérte Bartost, nagy üggyel-bajjal teregeti ismét az arcára.

Abedet annyira meglepi az új fordulat, hogy Bartos úr visszajön a kórházba, elfelejti a dolgát Steinerrel, az ajtó előtt ácsorog még, keze a kilincsen.

– Mi ez az üveg? – támad rá a kapitány, mintha attól tartana, hogy Abed máris átvette az ő üzletét. – Hol vetted?

– Nem vettem. Piske küldi Steiner őrmester úrnak.

Bartos nézi a befőttet.

– Gujávabefőtt – állapítja meg, s újra összegörnyed. – Itt a nyesőollótok. Vidd majd vissza a raktárba a rohadt nyesőollótokat. Nincs egy rendes szerszámotok. – S mély, fáradt keserűséggel mondja maga elé. – Ez jár az embernek hat év szolgálat, négy év frontszolgálat után. Ezt érdemli tőlük az ember.

 

 

Abed csendesen besomfordál Steinerhez. Most, hogy mindenki a végsőkig pilledt, az őrmester csodálatos módon jobb kedvű. Képes újságot tart a kezében, s a nyitott szemmel nyugodtan fekvő Vogelt nézi.

– Ne félj, Mojse, lesz ez jobban is – mondja biztató mosollyal a földművesnek.

Abed leteszi a befőttet az éjjeliszekrényre.

– Ezt Piske küldi, panie Steiner.

– Piske – ismétli jelentősen Steiner. – Jó ember. Boldog ember ez a Piske. Ez a Piske legalább otthon van.

Abed az üvegeket cseréli.

– Ha én egészséges volnék, Abed – vet Vogelre egy pillantást az őrmester –, belépnék én is egy kibucba, mondjuk, a Genezáret partján. Minek a pénz az embernek? Gondtalanul dolgozni, az a jó, fiam. Az a jó élet.

Kretek ébredezik. Felnyitja szemét, és csipogó hangján megszólal.

– Doktor… az őrmester… hogy van az őrmester?

– Nincs itt a doktor – feleli Steiner –, de én jól vagyok. Nincs már semmi bajom.

– Jól vagy, Witek? – csipog Kretek.

– Oké, Andrzej – feleli Steiner kis hallgatás után, s szavait puha fátyol veszi körül –, nyugodj meg, kedves Andrzej. – Abed meglepődött képére néz, és erőtlen mosollyal suttogja: – Huszonöt éve ismerjük egymást. – Azután hangosan: – Andrzej, egyik délután Gogolewski tanár úrról álmodtam.

– Gogolewski – nyöszörög Kretek. – Jól vagy, Witek?

Steiner tekintetében elhamvad a vékonyka derű.

– Nyavalyát vagyok jól – mondja majdnem durván –, mitől lennék jól?

Borzongatóan magas és éles sivítás tör a szobába. Olyan magányosan és váratlanul villant, mintha egy kés hideg és éles pengéje csapott volna le Abed szeme előtt a szürkeségben.

– Bocsánat, panie Steiner – hebegi, s otthagyja a félig elkészített Monaldi-üvegeket, fut a teraszra.

A szomszéd szobában mindenki az ajtó felé fordul, de még nem keltek fel, hogy megnézzék, mi történt. A sikoltás után csend támadt, s a fojtott hallgatásból szinte megnyugtatóan gördül ki a folyamatos jajgatás.

A nők pavilonja előtt a teraszon a bárónő birkózik pani Beatával. A lány földre akarja vetni magát, a bárónő kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja tartani, derekára kulcsolja kezét, magához rántja a vonagló testet, s addig szorítja, amíg pani Beata elernyed, s feje rácsuklik a bárónő mellére. A bárónő két kézzel fogja most a lány fejét, a vállához fordítja. Gyereket akadályoznak meg így, hogy olyasmit nézzen, amit nem szabad.

Ráhel nővér megy a laboratóriumból az ezredes pavilonjába, vállára vetve ágyhuzatok, Lydia főnővér a teraszról türelmetlenül int, hogy siessen. Sienkiewicz őrnagy is a teraszon áll, háttal a pavilon ajtajának, s mozdulatlanul elnéz az ösvény felé.

– Az ezredes úr! – kiáltja magán kívül Abed, és rohan, hogy utolérje a nővért még a pavilon előtt.

Ráhel nővér visszafordul Abedhez, s azonnal felfogja a fiú eszméletlen izgalmát.

– Befejezte szegény – mondja halkan és olyan részvéttel, ahogy a közeli hozzátartozók halálát tudatják. – Szaladj, kisfiam, egy spanyolfalért…

Még mondani akar valamit, de Abed elrohan, és néhány lépéssel a pavilon után áll csak meg. A nyitott ajtón át beles a szobába, egyetlen mozdulatot lát csupán – az orvos a bokánál tartva emeli magasra az ezredes úr meztelen, vézna testét –, s két kezével kap a szeme elé, a halántékát szorítja. Így áll egy ideig, akkor leereszti a kezét, a földön egy kavicsot bámul, arrébb rúgja, utánaballag, aztán továbbrugdalja, egészen a szerszámos bódéig. A bódéban a ládára roskad, agya hátul a tarkója felett erősen lüktet, mintha rongyokba burkolt kalapáccsal vernék ütemesen. A tompán nyilalló sajgás elmossa szeme előtt a tárgyak helyét, eltolódnak vagy a homályba vesznek. Gyors és jelentéktelen cselekvésekbe próbál kapaszkodni, feláll, visszaül, megint feláll. A ládát nyitja, kivesz belőle egy régi képeslapot, elejti, lecsapja a láda fedelét. A mosdóhoz megy, s a tükörbe pillant, elhúzza kezét az arca előtt, leguggol a mosdó alatt a vödör elé, benedvesíti arcát, lábujjhegyre ágaskodva nyújtózik, azután lassan a spanyolfalakhoz lép. Kiráncigál egyet, s a földre eresztve lomhán húzza maga után az udvarra. Szembe vele Michalek őrnagy botorkál, kezében feszület, az alját piros kendőbe csavarta. Az ezredes pavilonjától nem messze megtorpan, lábát szétterpeszti, dereka kissé előrebukik, karjával kalimpál, mint aki szakadék szélére ért, még egy mozdulat és belezuhan.

– Abed – kiált elfulladva –, Abed, fiam! – S magasra emeli a feszületet.

– Igenis – lihegi Abed –, igenis, jövök, panie Michalek. – A pavilonhoz támasztja előbb a spanyolfalat Sienkiewicz őrnagy mögött, az ingatag keret lebillen, végigkarcolja a porló vakolatot, s a földre esik. Az őrnagy erre sem fordul meg, kezét a háta mögé kulcsolva figyeli az ösvényt. Mendez feje kibukkan a pavilon ajtaján, s rosszkedvűen méregeti Michaleket, aki úgy tartja magasba a feszületet, mint egy elbukni készülő szent.

– I beg your pardon, Major – szól az orvos halkan Sienkiewicznek –, amíg nem hoztuk rendbe, ne engedjen be, kérem, senkit.

Feleletképpen az őrnagy hátrakulcsolt keze szétnyílik és összezárul.

Abed Michalekhez szalad. Az őrnagy megragadja a vállát, óvatosan indul el, talpával minden lépés előtt letapogatja a földet, mint a vakok.

– Árvák vagyunk – szól panaszosan Abedhez. Az ég felé rázza a keresztet, s eszelősen üvölti az egész világnak. – Árvák vagyunk! Árvák vagyunk, uraim!

Abed most látja csak, hogy a kendő, amellyel a feszületet fogja, aprócska lengyel zászló, az autók orrán szokott lebegni hasonló.

A teraszon Michalek kezet nyújt Sienkiewicz őrnagynak. Sienkiewicz két tenyere nehézkesen birkózva válik el egymástól, mintha kötelek közül kellene megszabadulni. Tekintete változatlanul az ösvényre fagyott.

– Árvák vagyunk, Stefan – mondja gyászosan Michalek, és széttárja a karját. – Mindennek vége… Volt egyszer egy ember… egy katona… – s púpozott lapáttal vet a bánatára. – Volt egy hadsereg.

Egymás után sorra lépnek ki a pavilonból, az orvos, Lydia főnővér és az összenyalábolt, vértől mocskos ágyneművel Ráhel nővér. Michalek az ajtó felé settenkedik – Abed kis késéssel fogja el az orvos jeleit, hogy ne hagyja az őrnagyot egyedül –, s belopózik s szobába. Abed az ajtó sarkában áll, de hiába leskelődik, az ezredes úr arcát nem látja, Michalek mélyen föléje hajol, s egyhangú mormolással ügyködik. Kiteregeti a takarón, az ezredes melle fölött a gyűrött zászlót, gondosan a közepére helyezi a feszületet. Az ágy keretét szorítva áthajol Bugajski teste fölött, az ezredes kezét a feszületre kulcsolja.

– Szólj értünk Krisztusnak – válik ki némileg hangosabban a szüntelen mormolásból. Michalek megsimogatja Bugajski véraláfutásos csuklóját, felegyenesedik, szája elé tartott, összezárt tenyerébe dünnyög tovább, ujjai hegyével felnyomja az orrát.

Abed csak nagyon szaggatott fokozatokban meri tekintetét Bugajski melléről az arcára emelni, de amikor szeme megrögződött az ezredes homlokán, egyszerre megnyugtató, majdhogynem mosolyra ingerlő ámulat fogja el. Az arc idegen, de nem borzasztó, egyáltalán nem borzasztó, egy ravasz kisfiú arca, aki azt játssza, hogy alszik, mert hallani akarja, mi történik körülötte. Egyik szemhéja mélyebbre zárult, mint a másik, s ez kis kacsintó fintort képez. Mindig előrehulló őszes szőke tincseit valaki – Ráhel nővér vagy Lydia főnővér – jóindulatú igyekezettel hátrafésülte, de a hajfürtök nem engedelmeskednek, kócosan ágaskodnak fölfelé. A vékony, lila ajkak is gyerekes daccal szorulnak össze: azért sem beszélek. Abed különös vágyat érez, hogy megérintse a kisimult, sárgás fényű bőrt, és látomásszerűen éli át, hogy az érintés nyomán megrezzen az ezredes úr arca.

– Jönnek – riasztja föl Lydia főnővér sikoltása. Lydia a teraszon szorosan az orvos mellé húzódott, s olyan rémülettel pislog az udvarra, mintha a távolból fenyegető, tüntető tömeg közeledne.

A férfiak pavilonja előtt a teraszról most kászálódik le Zmigrodzki, egyik kezével a mankóba, másikkal Litwin karjába kapaszkodik. Tyc hadnagy már az udvaron ténfereg, s várja a többieket, bokájáig felhúzza uszálynyi hosszú hálóingét, barettjén félig leszakadt sas imbolyog, csőre a földre kókad. Kínosan bajlódva bújik ki az ajtón Kretek kapitány, karjával Nowak és Steiner nyakába csimpaszkodik. A két őrmester jóval magasabb Kreteknél, begörbített térddel csoszognak a terasz széléig. Zmigrodzki után Nowak lép le a teraszról, addig Steiner egyedül tartja a kapitányt, egyik kezével a nyakát ölelő kart szorítja, másikkal a zubbonyt ragadja meg Kretek melle fölött. Nowak a derekánál átkarolja a kapitányt, leemeli, s térdét a terasznak támasztva megvárja, amíg Steiner is leér.

Az orvos közben többször akart kiáltani, de erejét vesztve, mindig csak lankadtan fújt egyet. Végre elhatározza magát.

– Menjenek vissza, drága uraim… Kretek úr, tudja, hogy milyen veszélyes dolog, amit csinál?… Steiner úr, kérem… Herr Hauptmann, Sie sind doch ein vernünftiger Mensch^*… – s fáradt könyörgéssel fordul Sienkiewiczhez. – Do please tell them… beszéljen velük, őrnagy úr. Én felelős vagyok önökért, őrnagy úr.

Az őrnagy fagyott arca meg se rezzen.

A férfiak botladozva vonulnak előre, leglassabban Kretek és a két őrmester, a kapitány lába alig érinti a földet, feje a mellén billeg. Steiner alig bírja már a roppant terhet, zihál, köhög, hosszú lábai összeakaszkodnak. Tyc a hálóingét emelgetve hol előttük, hol mögöttük tipeg. Láthatólag együtt akarnak érkezni, nem előzik meg egymást.

A doktor már rekedt a kiáltozástól, s reménytelen pillantást vet Ráhel nővérre.

A nővér ledobja a pavilon fala mellé a véres ágyneműt, meglepő gyorsasággal totyog az udvar közepére, könyöke a dereka mellett sebesen jár, ökölbe szorított kézzel dagasztja a levegőt. Megáll a férfiak előtt, s karját lengetve hátrál, ahogy a csapdába szorult madár verdes szárnyaival.

– Woitek, kisbabám, feküdjön vissza az ágyacskába… Andrzej, édes tündérem, maga is felkelt, rossz kisfiú… Witek, galambom, azt hittem, magának több esze van…

Semmi jele, hogy a férfiak egyáltalán meghallották Ráhel nővér sopánkodását, talán nem is látják az asszonyt, talán nem is látnak senkit a világon, némán fújtatva és lihegve küszködnek a jelentéktelen távolsággal.

Ráhel nővér egyre csüggedtebben verdes szárnyaival, s csak akkor kap új erőre, amikor az emeletes pavilon lépcsője előtt meglátja pani Zosiát s mögötte az arab orvost.

– Zosia, galambom – csattan fel –, ezt ki engedte meg? Akarsz egyet a fenekedre?

Pani Zosia a pavilon sarkáig sétál, Faruk Fási követi, egy pillanatra sem veszi le mélységesen aggódó tekintetét a lány arcáról. Pani Grünwaldowa Ibrahim vállára támaszkodva álldogál a teraszon.

– Babuskák – süvölt még egyszer Ráhel nővér, s minden tiltakozását ebbe az egy szóba sűríti. – Babuskák, kérem – azután leereszti karját, tudomásul veszi, hogy céltalan minden, arrább húzódik, utat enged a férfiaknak. Cserzett, ráncos arca remeg az indulattól, amint elvánszorognak előtte. – Csak csinálják – mondja fájdalmas, sértődött panasszal sorra Zmigrodzkinak, Steinernek, Tyc hadnagynak –, csak tegyék ezt velem, édeskék… majd én is ilyen leszek magukhoz. – Fityulája a fején bánatosan félrecsúszott, s szemére szakadt alóla egy ősz hajfürt.

A férfiak elérik a teraszt, vergődve tornásszák fel magukat. A begombolt vastag szövetzubbonyokból tömör verejtékszag párolog, a pizsamanadrágok nedvesen tapadnak a sovány lábszárakhoz, a kövön egyre több aprócska tócsa gyűlik.

Az orvos szótlanul hátrál a terasz széléig. Köpenyén egy gombot csavargat zavart buzgalommal. Lydia ernyedt tartással áll mellette, csámpás cipője orra sután befelé fordul.

– Menjünk – mondja szorongó félelemmel, s azt lehetne hinni, a következő szónál sírásba tör ki –, menjünk el, Mario.

– Nem –, mondja fásultan az orvos, s kezét a köpeny zsebébe süllyeszti. – Itt maradunk. Ezért fizetnek bennünket.

Sienkiewicz őrnagy, amikor az elhaló nyögésekből tudomásul veszi, hogy már mindenki a teraszon van, megfordul a sarka hegyén szabályosan, keze először a derekáig emelkedik, s ökölbe szorulva simul a rövidnadrág varrása mellé. Gyors, tömör üdvözletet biccent, ez azt is jelentheti: kezdhetjük. Nowak egy horkanással felnyalábolja Kretek kapitányt, s valósággal beemeli a szobába. Ő maga Michalek őrnagy mellé húzódik, s a kapitányt derekánál átkarolva tartja. Sorra támolyognak be a többiek – először Litwin, majd Zmigrodzki, Steiner és Tyc, és elhelyezkednek a másik oldalon, a két ágy között. Utoljára Sienkiewicz őrnagy lép a szobába, az ágy lábához áll, háttal az ajtónak. Vár egy keveset a verejtékszagú, piszmogó csendben, amíg a gyötrött, fátyolos szemek végigsimogatják Bugajski arcát, vár, amíg a lihegés, krákogás valamelyest csillapodni kezd. Kimért, hűvös lassúsággal sétáltatja körül tekintetét a férfiakon, akik közben tétován rendezgetik magukat, begombolnak egy gombot a zubbonyon – a homályban villognak a kitüntetések piros, kék, sárga csíkjai –, fél lépést csoszognak előre, hátra. Utoljára Michalekre kerül a sor. Az őrnagy úgy véli, hogy valami jelt kapott, s felordít: „Együtt vagyunk… Mindnyájan együtt leszünk…” Sienkiewicz heves szemöldökrándítására abbahagyja. Akkor Sienkiewicz őrnagy egy ideig maga elé néz, s amikor a csoszogó neszek is megszűnnek, felemeli szemét a takaró fölött a feszületre, az ezredes arcára s a falon a két matrózruhás kisfiú fényképére. Szája megmozdul, talán mond is valamit, de a csendet hasító éles csikorgás és felbőgő motorzaj elfojtja. Egy konvoj gördül súlyosan az országúton, a kasztinai kanyarnál a tűrhetetlen fékcsikordulás leszerelő katonák kiáltásaival keveredik. A távolabbi teherautókról énekfoszlány lebeg, s robbanásszerűen erősödik fel, mintha az egész Brit Nyolcadik Hadsereg egyszerre harsogna:

 

Underneath the lantern By the barrack gate, Darling I remember…*

 

A szobában egy csosszanás sem hallatszik.

Abed mindenről megfeledkezik a roppant csodálattól, amint sorra veszi a férfiak fegyelemben megkeményedett arcát, egyenesre feszült testét. Egészen valószínűtlennek rémlik most a néhány perccel ezelőtti kép az udvaron, a szánalmas tántorgással. A kétségbeesett fegyelmet azonban nem csekély kínlódással tartják. Kretek arca lilásvörös, és reszket az erőfeszítéstől, annyira vigyáz rá, hogy feje ne billenjen vissza a mellére. Derekával Nowak őrmester karjának dől. Nowak őrmesteren csak annyi látszik a megerőltetésből, hogy vastag alsó ajkát ütemesen tolja előre. Mellette a falnál Michalek őrnagy természetellenesen előrehajló, görcsös tartásban meredt meg, de most már nem változtat rajta. Tyc hadnagy a hálóingéből kis csücsköt gyűrt összezárt öklébe, s ezzel eltünteti a hasadást, ami combjától a térdéig húzódik. Steiner irdatlan sörényére nem fér rá a barett, a feje búbján áll vízszintesen, a sas oldalra csúszott, a jobb szeme fölé. Zmigrodzki kissé ferdén áll, bal vállát a mankó feljebb nyomja, hunyorog, a homlokáról bő forrásként buzgó verejték a szemét csípi. Egyedül Litwin képén rejlik valami enyhe kajánság, de lehet, hogy a hegyesre pödört, nedvességtől fénylő bajusz és a túlzottan félrecsapott barett hat együtt ilyen undokul hetykén. Abednek eszébe jut a reggeli fogadás. Litwin kapitány négy fontot nyert az ezredes úr halálán, talán ennek örül most a kapitány úr, ja Allah, micsoda sakál… A végtelenül hosszú konvoj zaja a távolba gördül, és elhalnak az énekfoszlányok is.

 

My Lili of the lamplight, My own Lili Marlene.

 

Sienkiewicz őrnagy felveti a fejét.

– Imához!

A parancs lengyelül hangzott el, de a karok az angol szabályzat szerint félkörben lendülnek, a kifelé fordult, nyitott tenyerek rezegnek a barettek partjain.

– „Isten, ki Lengyelországot…” – kezdi az éneket Sienkiewicz nagyon magasan. A többiek fokozatosan kapcsolódnak bele, más és más hangerővel. Michalek bömböl. Kretek csupán az ajkát mozgatja. Litwin kapitány nem énekel még, hetyke vigyora széjjelebb húzódik, vad köhögés rázza meg. Szemét elárasztják a könnyek, de a rövid roham végén sem apadnak el, végigcsurognak az arcán, és összegyűlnek a bajusza alján. A kapitány csúnyán, kaffogva sír, horkanva kapkodja a levegőt, melle fölött két kézzel markolja a battle-dresst, s nyomja vissza a szégyenletes hangokat. Zmigrodzki kurta és kelletlen pillantást vet rá, orrát felhúzza, mintha valami rossz szag csapta volna meg.

Az udvaron halk surrogás. Amer Dzserusi négy felesége most indul haza, megállnak a terasz előtt, összedugják fejüket, belesnek a szobába, s a kendők között, a vékony résen át látni, hogy sötét szemükben kuncogás villan.

Az orvos vigasztalan tekintetét az ólomnál is sötétebb mennyboltra emeli, elszédült a hosszú ácsorgástól, kábultan köröz a fejével, s apró jelt ad Abednek, hogy készüljön fel. Abed lábujjhegyen a pavilon sarkáig settenkedik, megragadja a spanyolfalat, de az éneket még nem fejezték be, Mendez int, hogy várjon. Hat óra múlt, jelzik Abed óráján a görbe mutatók. A fiú várakozás közben elválasztja mellétől a rátapadt, agyongyűrt köpenyt, s ahogy igazgatja magán, keze a zsebéhez ér. Végighúzza zsebe fölött az ujjait, s a köpenyen át is kitapintja a könyv fedelének domborulatait. Az agyára nehezedő súlyos nyomás most egyszerre felenged, s ahogy körülnéz, a kórház udvara ismét nyers és valóságos képére fordul. Kemény vonalak határolják ismét a pavilonokat, a sebzett kaktuszsövényeket, a nyugágyak rozsdafoltjait, a fikusz mozdulatlan lombját. S határozott körvonalat kapnak az udvar más-más pontján lehorgasztott fejjel várakozó nők, pani Grünwaldowa, pani Zosia, s a bárónő vállán szakadatlanul zokogó pani Beata. A forró nap zaklatott eseményei összezárulnak Abed körül, s az eszmélet mélyén gyenge és félénk öröm kuporog. A gyönyörű könyv most már az övé, nem veszi el többé senki. A ládájában lapul mától fogva, később egy angol katonai zsákban – amire a fejét hajtja –, a gyékénye fölött.

 

 

Később, amikor már nem létezik a kórház, jóval azután, hogy legördültek az országútról az utolsó konvojok, s kiürültek az utak mentén a táborok, Abed nagyobb ünnepekkor előveszi majd a könyvet, s Katrában, a poros udvaron üldögélve megmutatja a szomszédainak, Abdul Kadernak vagy Taufik Habibnak. A fellahok elismerően csettintenek a nyelvükkel: „Ja Allah, mi mindent hagytak itt a katonák… Ahmed Karadzsi is szerzett egy ausztrál kalapot…”

De holnap még elviszi a könyvet Piskéhez, s megkéri, hogy olvasson belőle valamit. Piske szemére illeszti csíptetős szemüvegét, felüti a könyvet, minden bizonnyal azon az oldalon, ahová utoljára tűzték a röntgenfelvételből kivágott könyvjelzőt, s ahol a sorok szélén reszketeg ceruzavonás látható. Nehézkesen, akadozva elolvas egy részt, a fiú oldalra hajtott fejjel, önfeledten figyel, hogy valamit megértsen. De hiába. Semmit nem ért meg, semmit, egyelőre semmit, egyelőre semmit, semmit, semmit…

 

Kik hívatlanul bolygunk szertehulltan, Ma nékünk egész jövőnkben s a múltban Egy ország van csak messze földeken, Melyben lengyelnek még öröm dereng – A gyerekkor! Ez megmaradt – bár eltűnt – Tisztának, szentnek, mint első szerelmünk, Hibák emléke össze nem zilálja, Nem bolygatja meg remény délibábja, Sem váltakozó események árja, Fáradt szívem hadd idézze e szép kort, Melyben nem sírtam, lázongtam! Melyben nem sírtam, lázongtam! De szép volt A gyermekévek tája: csupa illat, Szelíd lankáján kis virágok nyilnak, S én… minden mérges növényt eltiportam S nem láttam meg a hasznosat a porban.*