Avraham Bogatir hét napja

S a földön sötétség és zűrzavar volt…

Gen. I.

A két őr éppen eléri a falu utolsó házát, amikor távolabbról, az országút felől lövések hallatszanak, s talán kiáltások is. Legalábbis Jichak tisztán emlékezik rá, hogy ezt kiáltották: „Menekülj… végünk van…” Jerahmiél, aki nem szívesen beszél egyszerre két mondatnál többet, csak arra emlékezik, hogy lőttek, és hogy rendőrségi fegyverrel lőttek, ezzel a széles csövű puskával, mely egyszerre kilenc éles acéldarabot szór szét a sötétben. A Greener-gun lövése valóban éles volt, mint a sikoltás.

A dörrenésekre önkéntelenül megfordulnak az ötszáz méterre magasodó kasztinai rendőrség tornya felé, melynek csak tompa körvonalát és idegesen pásztázó fényszóróit látják a holdtalan éjjelen. Pillanatnyi csend után megszólal egy golyószóró hosszan, konokul. Még figyelnek, de több lövést nem hallanak.

– Valaki köhögött egyet – mondja Jichak –, ezek már attól is becsinálnak. A tetűk.

És köp.

Jerahmiél nem felel, a felszántott földet nézi, egy göröngyöt szétnyom a bakancsával.

– Nekem mondhatjátok, hogy teljesen bolond vagyok – ugrál Jichak –, én akkor is csak azt mondom… megcsókolhatjátok a fenekemet… ezek a gyerekek, ezek igen. És mi? Hajaj. Nulla. Tudod, mit mondott Churchill? Palesztinában a szamarak háborúja folyik. Oké, ez a goj^* is elismeri, hogy háború. Ez a titesz…

Titesz, Jichak zsargonnal sűrűn kevert beszédében Titust jelenti, az imperátort, aki lerombolta Jeruzsálemet.

Jerahmiél erre sem felel. Tüzetes vizsgálat alá veszi a paradicsomot, beletúr a földbe, és csak magának mondja: – Száraz.

Jichakot dühíti Jerahmiél közönye.

– Mit értünk el vele, hogy sajnáltattuk magunkat a világ előtt? Rási! Amit ő mond, az az igazság. A legjobbat is a gojok közül öld meg.

Jerahmiél, miközben egy olajfacsemete körül lábával ledöngöli a földet, a fogai között mormolja:

– Ostoba vagy, mint egy öszvér.

Jichak erre igazán elkeseredik, és véleményét egyetlen szóval fejezi ki, amelyet háromszor, háromféle hangsúllyal kiált az éjszakába, olyan felháborodással, miként egykor Mózes, aki Istennel való társalgása után egyszerre meglátta az aranyborjút.

– Humanizmus! Humanizmus! Humanizmus!

Jichaknak rossz napja van kétségkívül. Múlt éjszaka ellopták teljes lószerszámát, a rendőrség persze nem jött ki a nyomkeresővel (hogy égjenek el mindannyian, hulljon ki minden foguk, egy maradjon csak, hogy legyen, ami fájjon – ha valaki egy illegális plakátot ragaszt valahol, a britek már egész hadosztályt mozgósítanak). Ez még semmi. Amir Spak, akire ma este a szolgálat esett volna, egy rozsdás dróttal elvágta a lábát, mire őt osztották be helyette. (Mintha más nem is volna ebben a rohadt faluban… Mindig arra a lóra raknak, amelyik úgyis húz.) És éppen Jerahmiél Jerenburggal, ezzel a szikár, szótlan gazdával, aki mellett nem lehet a szokásos kis pihenőket megtartani a rejtett padon, Avraham Bogatir háza mellett. Jerahmiél viszi, vonszolja kegyetlenül a megszabott úton, és még beszélni sem lehet vele, pedig mennyi halaszthatatlan mondanivalója van az embernek egy ilyen hosszú éjszakán; hogy Jehezkiél Sahevics uborkáját első osztályúnak, míg az ő paradicsomát másodosztályúnak minősítette ez az amhoorec,^* ez a Mojse, aki az átvevőhelyen dolgozik. Hogy miért kellett közköltségen mandolinokat venni a fiataloknak? Mi ez, szövetkezeti falu vagy zenekar? Hogy a műhelyben napokig bíbelődnek egy elromlott gépgereblyén, és ha végül megcsinálják, azon sincs áldás… Jerahmiélt mindez nem érdekli, pontosabban nem tartja érdemesnek, hogy Jichakkal eszmecserét folytasson. De kit tart érdemesnek erre Jerahmiél? Talán egyetlen gazdát, közös szomszédjukat. Avraham Bogatirt, akinek háza a kettőjük háza között áll.

Jichaknak már a torkát fojtogatja a keserűség ma este, hát elhatározza, hogy ezen a ponton lendül támadásba.

– Szép kis gazdaság – mondja, ahogy elhaladnak Avraham háza előtt. – Nézd meg ezt a kerítést! Pfuj. Nyolc dunam^* narancsos, ami nem terem egy font gyümölcsöt. Évek óta hagyja, hogy felverje a gaz. Udvar ez? Trágyadomb. Én mondom, Jerahmiél…

De nem mond semmit, mert Jerahmiél ránéz – igazán nem csúnyán, még csak nem is hirtelen –, és Jichak kutyául bánja az egészet. Ördög vigye el a rossz hangulatát. Pont Avrahammal kellett, ajaj, akivel amúgy is rokonságba kerül nemsokára. Nagyobbik fia. Amosz sokat ül esténként Rinával, Avraham leányával, a padon – itt pusztuljak el, ha ezek a tejhozamról beszélnek. És Jichak ezt nem is bánja, mert Rina egy darab arany. És Avraham? Hát igen. Ha Rina arany, Avraham az emberek között gyémánt, akit sorsa rázúduló sziklái sem bírtak porrá zúzni.

Jichak magába szállása csak egy pillanatig tart, azután eszébe jut az ellopott lószerszám, beugrik gyorsan a saját udvarába, körülnéz, és izgatott fejhangon kiáltozni kezd:

– Állj! Ki vagy? Lövök!

Jerahmiél döbbenten ragadja meg a karabélyt, és figyel. Avraham udvara felől tompa dobbanás hallatszik, amit elnyújtott tehénbőgés követ.

Nurit nyugtalankodik – mondja megkönnyebbülten magában –, neki is itt az ideje.

Jichak szégyenkezve lép ki a kapun.

– Amióta ellopták a lószerszámot… – kezdi, de Jerahmiél kíméletlenül félbeszakítja.

– Ostoba vagy. Gyerünk. Még egy kör belefér.

Jichak szeretné ezt a félórácskát nyugodtan elfecsegni a háza közelében, de nem mer szólni, megadóan lépeget Jerahmiél után. Megy az országút felé a két gazda, erre-arra nézelődve – sokat mosolyogtak már a karcsú angol rendőrtisztek a torzonborz falusi őrségeken –, hát nem nyújtanak valami katonás látványt. Az afrikai háborúban zsákmányolt olasz karabély hanyagul lóg le a vállukról. Jichak csámpás, lomha, pocakos, mint a Makkabi egyesület egyik kiöregedett és elhízott veterán súlyemelője, Jerahmiélnek – aki sem beszédben, sem mozdulataiban nem tűr feleslegest – inas, eres testére, valószínűtlenül kidudorodó izomcsomóira feszesen tapad cserzett bőre. Annyit hordoz csak csontjain, amennyi feltétlenül szükséges a szakadatlan munkához.

Ismét az országút közelében mennek. Hangfoszlányok szállnak a levegőben, egy közeledő teherautón énekelnek. A dal szövege egyszerű, mindössze három szóból áll: „Békét hoztunk nektek.” Valamelyik déli település tagjai térnek haza, egy éjjeli kirándulás után. Az ösvény vonalában, ahol a két őr tartózkodik, éles lámpafény lobban az országúton. Majd tompa angol beszéd üti meg a fülüket.

– Katonák – suttogja Jichak –, lehet egy szakasz is.

A vezényszót már jól hallani.

– Saluting to the front!^*

Csattognak a bakancsok, a tiszt jöhetett meg. A motorberregés egyre erősebb, csikorog a fék, az autó megáll. És a két őr csendben követi az eseményeket. Nem látnak semmit, de tisztán hallják az angol kényesen elnyújtott hangját:

– Your identity cards, please…^*

S pár perc múltán:

– Okay, driver…^*

Nem történt semmi különös. Az autó elindul, s már ismét énekelnek, de a szöveg most lényegesen különbözik az előbbitől.

 

Elég volt, fiúk, ne várjunk sokat Metéljük körül az angolokat. A pipit utána Szórjuk be szépen homokkal, Menjünk az utcára. S kiáltsuk teli torokkal: Elég volt, fiúk, ne várjunk sokat…

 

S az országúton egyhangúan kattog a rádiós hangja.

– Taylor one to Taylor two… Taylor one to Taylor two… over…^*

– Valami történt, ajaj – állapítja meg komoran Jichak, de úgy látszik, már nem mer megjegyzéseket fűzni hozzá, fél, hogy Jerahmiél újból összeszidja. Szó nélkül teszik meg a húszpercnyi utat hazáig. Jichak ormótlan, zsebórából átalakított karórájára néz, szemrehányó pillantást vet Jerahmiélre. Jó negyedórával túllépték az időt. Egyeseknek milyen szerencséjük van, mire a következő őr. Jehezkiél felkel, felöltözik, kikáromkodja magát, már egy félórácskát megtakarított. Áh… legközelebb kérni fogja, hogy ne osszák be többé ezzel a gólemmel. De nem mer barátságtalan lenni hozzá.

– Salom^* Jerahmiél, aludj jól. – És siet ébreszteni a váltást.

Avraham ablakából egy sebzett oroszlán mormogása hallatszik.

Avraham úgy alszik éjjelenként, hogy mellét a fáradtság roppant súlya nyomja, vad, fájdalmas horkantásokat présel ki belőle, és hiába zuhan vissza a mély, fekete semmibe, izmai nem ernyednek el soha; mindig az ébrenlét kábult, tompa határán marad. Sokáig álmodik most is dörejt, dobogást, robbanást, míg tudata fel nem fogja, hogy az ajtón kopognak. Ennyit csak. Arra már nem képes, hogy gondolkozzék. Gépiesen megy az ajtóhoz, kinyitja, és minden csodálkozás nélkül mered rá egy fekete arcra. Ébredő értelme lassan dolgozza fel, amit az ismeretlen mond.

– Engedjen a szobába, és zárja be az ajtót.

Avraham csak áll szelíden, míg durván félre nem lökik.

– Menjen már, nem érti!

Avraham kissé magához tér, villanyt akar gyújtani, de az ismeretlen a kezére csap.

– Maradjon nyugodtan.

Most ér el Avraham az öntudatnak arra a fokára, hogy összegezni tudja a benyomásokat. Az ismeretlen melle vadul zihál, állati izzadtság csap ki belőle, teste reszket, keze is, amelyben a revolvert tartja – ezt Avraham inkább érzi, mint látja –, gyerekes hangja pedig végsőkig feszített izgalomtól durvul el.

– Dögöljön le aludni. Nem hallja?

Avraham szeretne valamit szólni, de újból meglökik.

Némán botorkál ágyához, lefekszik. Az ismeretlen egy széket tapogat ki magának, leül az asztal mellé. Csak ül, zihál, nem mozdul. Avraham az ágyból figyeli, gondolatai gyorsan és kuszán csaponganak.

Milyen furcsa, hogy senki sem ébredt fel a szobában. (Avraham ugyanis a tágas hallban alszik míg az egyik szobában Malka és Rina, a másikban Dan.) Máskor Malka még egy kutyaugatásra is felébred, Dan pedig ösztönösen megérez mindent, és izgatottan rikácsol… Ez a suhanc a kiejtése szerint szabre…^* De észrevenni a keleti hangsúlyt is. Sovány… Valamit kellene mondani, hogy nincs ellenségek között. Az ördögbe, hová tettem a műfogsorom?

– Akarsz egy cigarettát?

– Fogja be a száját.

Ez nem sikerült.

Ördög vigye el, nem az én gondom. De mit csinálok, ha házkutatás lesz az éjjel? Ez a rohadt statáriális törvény… Láthatják a marha britek, hogy fegyverrel tört be. Mit izgatom magam? Nagyobb baj, hogy reggel el kell vinni Dvorát a bikához, azután műtrágyát vételezni… Rina segíthetne, de akkor megint elkésik az iskolából. Rina az iskola után azonnal szedi az uborkát. A paradicsomot is régen öntöztem… Az almafák között fel kell szántani, a hét végén oda ültetjük a káposztát. Az öntözőcsöveket is tovább lehet vinni… és még a takarmány! Úristen, ki bírja ezt? – Most alkudni kezd magával. – Mi lenne, ha csak holnapután mennék a műtrágyáért? A paradicsom is kibír még egy napot… Amoszt kölcsönkérem egy napra Jichaktól. Rina is segített nekik, amikor építkeztek… Az Isten verje meg, hogy nem tudnak egy munkást küldeni a közvetítőből, pedig lassan vége a szüretnek… Mi ez? Hát ez még meg sem mozdult, amióta itt ül. Bánom is én! Legsürgősebb mégis a paradicsom… A szántás… A paradicsom… – S már zuhan is Avraham a fekete mélységbe.

Öt órakor egy műszer pontosságával ébred Avraham a legmélyebb álomból is. De most, amikor a szokásos nyögések után kinyitja a szemét, megdöbben. Éjjeli látogatója az asztal lapjára borulva alszik. Gyerek! – kiált fel majdnem Avraham. – Tizenhét év körüli kamasz vagy még fiatalabb. Köldökéig nyitott inge mögül kikandikálnak a bordák rácsai fejletlen testén. Barna bőréről ítélve iraki, taskenti, perzsa – de mindenesetre keleti származék. Az asztal szélén a revolver épp hogy le nem esik. Avraham gyorsan mérlegel. Most öt óra. Malka csak fél hatkor ébred, de Rina fél ötkor már elkezdi a fejést, tehát akkor látnia kellett a fiút, hacsak nem rohant ki hebehurgyán, ahogy szokott. Avraham sebtiben magára kapja a nadrágját, ingét, bebújik a szandálba – mindez egy pillanat –, végighúzza kezét csapzott ősz haján, és óvatosan kicsoszog az udvarra. Az istállóban kannacsörömpölés, Rina még nem fejezte be a fejést. A szomszéd udvarban a kerítésre támaszkodva áll Jichak.

– Jó reggelt, Avraham. Megbolondulok ettől a gyakori őrségtől. Azt hiszed, lehunytam egy percre is a szemem? Már hajnalban öntöztem. Tudod, mi az újság? Tele van a falu gojokkal. Lövések is voltak az éjjel. Annyi a kék sapka,^* mint a sáska. Valami nagy disznóság történhetett. Avraham!… Avraham!… Te aztán finom ember vagy.

– Dolgom van. – És siet vissza Avraham a házba.

Az asztal széléről felveszi a revolvert. Parabellum gyártmány, akkora, mint egy ágyú. A matrac alá dugja, hevenyészve megágyaz. Ráteszi kezét az alvó vállára, és majdnem úgy ébreszti: Kisfiú! De azt mondja hangosan:

– Hé, legény!

A fiú megmozdul, felemeli nehézkesen a fejét, maga elé bámul, aztán riadtan felugrik.

– Hol van a fegyver?

– Nyugodj meg.

Avraham gyorsan egy pohár hideg tejet tölt, kakaót szór bele, elkeveri, és nyújtja a fiú felé.

– Hogy legyen mire cigarettázni. Nesze egy Dubek.

Aztán suttogva:

– Ide figyelj, fiam. A rendőrség…

Nem tudja tovább folytatni, Jichak nyit be kopogás nélkül, méltatlankodva.

– Ej, ej, havér, havér.^* De szaladós vagy ma. Mintha csak ő dolgozna a faluban. Én nem, mi? Mégis válaszolok, ha beszélnek hozzám. No lám, milyen helyes fiú, ki ez a fiú, Avraham?

Micsoda barom! Úristen, micsoda ökör! S Avraham kínjában akaratlanul talál rá a megoldásra.

– Dolgozni jött. A munkaközvetítőből küldték.

– Na végre! Itt az ideje. Nem is tudod, legényke, mekkora szerencséd van. Ilyen gazdát, mint Avraham Bogatir, nem találsz még egyet Erecben.^* Itt aztán megtanulsz mindent, ami kell… Mennyit fizetsz a fiúnak. Avraham?

– Tizenkét fontot.

– Nem is rossz. Még én is elmennék ennyiért. Hajaj, amikor mi itt elkezdtünk dolgozni, tudod, mit kerestünk? Egy csomag halvára valót. És tudod, milyen föld volt ez? Nem ment bele az eke, csákánnyal törtük fel. És tudod, hány órát dolgoztunk?

– Jichak!

– Jól van. Nekem mondod? Más idők. Most szakszervezet van, bizony, a dolgozók szakszervezete. Nem mondom, három font egy hónapra, az is sok, de tizenkét font… Mikor jöttél, fiú?

– Éjjel.

– Éjjel? Mivel?

Még mit nem kérdez ez a szarvasmarha. Avraham felel.

– Autóstoppal.

– És nem tartóztattak fel a britek, mondd, nem igazoltattak? Nagyon ugráltak ám egész éjszaka. Úgy éljek, olyan az élet most, mint Chicagóban annak idején. Én onnan jöttem. Az Államokból, éppen harmincöt éve. Mi, Avraham? Harmincöt éve. Otthagytam a baseballt meg a jankele dudelt, és idejöttem, a drága ereci földet túrni. Harmincöt éve. Nem csekélység, mi?

És már le is ülne Jichak, mert hosszú távú előadásra készül, de szerencsére egy harsány hang süvölt.

– Apa! Már megint elfecseged az időt. Meddig várjak?

– A fiam. A szabre. Nincs bennük semmi tisztelet. Ez a legnagyobb baj Erecben, én mondom neked. Majd jövök este egy kicsit beszélgetni, Avraham. Mit is akartam mondani még, ja, add kölcsön a régi lószerszámodat, tudod, az enyém…

– Szólj Rinának az istállóban. Odaadja.

– Köszönöm, Avraham. Salom. Salom, legényke. Aztán fel a fejjel, egészséges munka ez. Tizenkét font… Nahát…

És végre elmegy. Avraham elmosolyodik, s talán a fiú arcán is mosolyt jelent egy pici rándulás.

– Hát így vagyunk. Valamit mondanom kellett. Mi a neved?

– David.

– Gyere, David. Befogjuk a lovat. Maradj most mellettem, az a legbiztosabb.

S a fiú egy mozdulatára:

– A Parabellumot eldugtam. Egyelőre nincs szükséged rá. Gyerünk.

Az udvaron David különös beszélgetésnek lesz tanúja. Avraham megszokta, hogy reggelenként előadást tartson Baraknak, a lovának, ugyanis Barak az első, akivel szót válthat. Látszólag elég rossz a viszony közöttük, mert lovat úgy még nem sértegettek, mint Avraham Barakot. Igaz, lusta, makacs dög, mértéktelen az evésben, szórakozott a munkában, kényes, egy-két légy már idegesíti, és gyáva is, egy papírhulladéktól az úton megvadul. Ez Barak. Nagy baj azért nincsen, Barak tudja, hogy Avraham jó. Avraham pedig a családhoz tartozónak érzi a lovat, és olyannak fogadja el, amilyen. Sokszor eladhatta volna, mert alakra szép állat, de nem vált meg tőle, és csak szokásból szidja most is, miközben elé teszi a vizet.

– Te ronda dög. Te undor. Egy szamárért odaadlak egyszer. Csak zabálni tudsz, te… Meg vagyok áldva veled.

Barakot semmi sem izgatja. Nyugodtan szürcsöli a vizet, és kényesen megrándul, amikor Avraham a hátára dobja a szerszámot.

– Ide figyelj, David! Meg kell tanulnod befogni a lovat…

Úgy beszél a fiúhoz, mintha valóban a munkaközvetítőből küldték volna. Csodálatosképpen a fiú is alkalmazkodik. Néz, és még érdeklődést is mutat.

– Így. Látod? Aztán ezt hátradobod. Most tedd a zablát a szájába. Állj nyugodtan, te istenverés!

Barak ide-oda rángatja a fejét. Összeszorítja nagy, sárga fogait. David fél tőle, mint a tűztől.

– Ej, ne félj! Itt kétoldalt megnyomod, látod, ahol nincsenek fogai, és ez a félkegyelmű barom akkor kénytelen kinyitni a pofáját.

A nyomásra Barak tényleg kinyitja méltatlankodva a száját. Avraham belöki a zablát, a ló rosszkedvűen csámcsog rajta.

– Na látod! Ennyi az egész.

Davidnak mindez annyira tetszik, hogy felnevet.

Szinte hihetetlennek rémlik, milyen alvilágian durva volt ez a fiú éjszaka. De a nappal Avrahamé, és Avraham élvezi is fölényét. Tesz-vesz, sürgölődik, mint egy hajóskapitány, egy hadvezér. Közben azért siet – ő tudja, miért –, szeretne már kettesben lenni a fiúval. Rina görgeti ki az istállóból a teli kannát.

– Jó reggelt, apa!

– Jó reggelt, Rina. Ez itt David. A munkaközvetítőből küldték. Tudod?

– Tudom. Készen vagytok?

– Igen.

– Kihozom Dvorát.

Rina átnéz a fiún, kezet sem nyújt. Davidból a lány furcsa, szorongó ellenszenvet vált ki. Rina egész valószínűtlen jelenség. Tizenöt éves, de keblei – amelyeket alig takar a rövid, bő ingecske – erőtől duzzadnak. Napszítta, szalmasárga haja vastag copfba fonva, széles csípőjéig ér. Hatalmas combján feszes rövidnadrág. Tiszta, kék szem világít foltosra égett, barna arcában. Lába fejét elborítja a rászáradt trágyalé. Nem szép, mégis vonzó, mint az érett, sárga búzatábla.

Avraham kocsira rakja a kannát, int Davidnak, hogy üljön a bakra. A kocsi végéhez köti az üszőt, és a fiú mellé ül.

Rina utánuk szól.

– Apa. Gyorsan végezz! Ne állj le beszélgetni a bolt előtt!

Avraham sóhajt, és hogy visszanyerje tekintélyét, ismét oktatni kezdi Davidot.

– Vedd át a gyeplőt. Hojsz! Ne feszítsd meg. Lazán tartsd. Csak épp hogy megmozdítod. Így. Hojsz, te büdös dög!

Barak szokása szerint valamitől megijed, és szaladni kezd.

A tejátvevő helyen leadják a kannát. Ez a falu központja, mellette a raktár és a szövetkezeti bolt. Szabadtéri klub alakul ki itt reggelenként, a gazdák, a műtrágyára várakozva, szekereik mellett megbeszélik az élet legforróbb kérdéseit.

Vad szenvedély fűti most is az ácsorgó kis csoportot.

– Rohadjon el inkább a paradicsom, mint hogy ezért az árért odaadjam…

– Mit csinál az elnökség? Mondjátok meg, mit csinál az elnökség?

– A Migdal cég meg akarja venni az egész narancstermést még a fán. Mi a fenének várunk vele?… Hé, Avraham, nálad dolgozik a traktor a jövő héten?

Avraham bólint, most nem ér rá a szokásos reggeli eszmecserére. Egyedül Jerahmiél kérdő tekintetére válaszol mérgesen.

– Mi az? Nem láttál még munkást? Gyia, te büdös barom!…

Zavartalanul poroszkálnak végre az állatorvosi állomás felé. És most Avraham – éjszaka óta erre a percre vár – kényelmesen, nagy felsőbbséggel, mint aki tudja, hogy teljes mértékben élvezi már a másik bizalmát, könnyedén megkérdi:

– Mondd el, hogy történt!

Davidot meglepi a kérdés, nem válaszol.

– No, legény – folytatja Avraham ugyanazzal a hangsúllyal, de már bizonytalanabbul –, ki vele!

A fiú tekintete ellenségessé válik, Avraham zavarba jön.

– De azt megmondhatod, hová valósi vagy?

– Jeruzsálembe.

– Jeruzsálem. A szép Jeruzsálem… – S a vesztett csata után újra harcol a fiú bizalmáért. – Csak azt akarom mondani, hogy itt maradhatsz, amíg tiszta nem lesz a levegő. Papírod van?

David megrázza a fejét.

– Majd csinálunk valamit. Bízd rám. Azt hiszem, nem árt neked, ha itt maradsz. Hát igen. Emberek vagyunk, és ha tudunk, miért ne segítsünk. Csak arra kérlek: vigyázz! Itt nem szeretnek benneteket.

Nagyot sóhajt.

– Én sem, ha tudni akarod.

A fiú hallgatja, arcán nem látszik nagy lelkesedés. Avraham átöleli a vállát.

– Itt maradsz, mi?

David bólint.

Már az állomásnál vannak. Leszállnak a kocsiról. Avraham bevezeti a nyugtalankodó Dvorát.

– Itt a menyecske – fogadja kedélyesen az üszőt Joszele Sapira, az állatorvos. – Nagylány lettél, mi, Dvora? Látom, hála istennek, kaptál segítséget is, Avraham. Gyere ide, fiam.

David szolgálatkészen, kissé elfogódottan csinálja, amit az állatorvos mond neki. Dvora nyakát kalodába szorítják. Közben Avraham egy vizes ronggyal lemossa az állat farát, és a farkát magasra emeli.

– Tartsd! – szól Davidnak.

David önfeledt csodálattal, feszülten figyeli, ami történik. Joszele vastag üvegcsövet dug hátul az üszőbe, szegény Dvora reszket az izgalomtól. A csőbe most egy hosszú drót kerül, melynek végén kis zseblámpakörte ég. Avraham a jószág oldalához lép, hátát teljes erővel lenyomja, szinte fekszik rajta, mintha a bika nehezedne rá. Dvora lehorgasztja fejét, szemei kimerednek, nyála vastagon folyik. Joszele egy fecskendőt tol óvatosan az üvegcsőbe, és figyelmesen néz utána. Egy mozdulat még, és már húzza is ki.

– Mazzal tov!^*

Kiszabadítják Dvora fejét a kalodából, az állat még mindig reszket az izgalomtól.

Hazafelé menet Avraham is jobb kedvű. David is felszabadultabb.

– Láttál már ilyet, David?

– Még soha.

– Tetszett?

– Érdekes volt.

Az ösvényről ráfordulnak az aszfaltútra. Avraham felkiált.

– Pipacsok.

Angol ejtőernyősök – akiket vörös sapkájuk után pipacsoknak neveznek mostanában – állnak az úton, két dzsip mellett, vagy ötven méterre tőlük. Ebben a pillanatban adják vissza egy gazdának az igazolványát. Oké… a gazda továbbmegy, a tiszt int Avrahamnak – aki közben megállt –, hogy jöjjön közelebb. David görcsösen markolja az ülést, Avraham legyint a gyeplővel, Barak olyan hirtelen ugrik meg, hogy Dvora kötele elszakad, a tehén pedig rohan a lucernának. Az angoloknak borzasztóan tetszik a jelenet, harsogva nevetnek a gazda rémületén. Avraham szinte lelöki Davidot a bakról: „Kerítsd be”, kiabálja, és rohannak az állat után. Az egyik ejtőernyős tréfásan megcélozza Dvorát Tommy-gunjával, a többiek biztatják a megvadult állatot: „At the double… at the double…” Futás! Végül megsajnálják a verejtékben fürdő Avrahamot, és segítenek üldözni Dvorát. Játékosan, hangosan kergetőznek, azután elfogják az állatot, és a kocsihoz vezetik. A tiszt mosolyogva megveregeti a teljesen kimerült Avraham vállát: „Go on…” – int, hogy tűnjenek el.

Mintegy kétszáz méterre járnak már, amikor Avraham először néz a fiúra. David mintha megtébolyodott volna, arca szürke, ajkai hangtalanul mozognak. Kezével bizonytalan mozdulatokat tesz. Lassan emeli szemét Avrahamra, olyan a tekintete, mintha kérdezni akarna.

– Nincs semmi baj – mondja Avraham, és izgalmában fecsegni kezd. – Tudod, mi jutott az eszembe? Egyszer, a harmincas években, a zavargások alatt Felső-Galileában voltam, bikát vásároltunk… Este van, ülök az istálló előtt…

David feje a mellére hanyatlik.

– Szedd össze magad, David – rivall rá Avraham idegesen –, úgy csinálsz, mintha csak neked lenne okod a félelemre… Ha elkapnak veled ezek a rohadtak, legalább hét év, a statáriális törvényük szerint. Hacsak nem rúgnak fenékbe, hogy másnap ítélet nélkül Kenyában vagy Szudánban találom magam, valamelyik brit koncentrációs táborban. Nem azért mondom. Meg akarlak nyugtatni.

David mosolyogni próbál.

– Maga jó ember.

– Ördögöt! Ördögöt vagyok jó. Egyszerű, öreg, orosz zsidó vagyok. Kár lenne érted, ennyi az egész. Inkább közülük száz, mint közülünk egy. Vágjál valami rendesebb képet, a fene egyen meg.

Behajtanak a kapun. Avraham leugrik a bakról, Dvorát az istállóba vezeti.

– Gyere, fiam. Reggelizünk. Utána lucernát kell kaszálni a teheneknek. Kaszáltál már?

– Nem.

– Majd megtanulod.

Fél nyolc. A reggeli már az asztalon van. Hering, olajbogyó, tejföl, uborka. Rina az asztal mellett ül, és tanul. Malka a kocsizörgésre kiment a konyhába, süti a rántottát.

– Mosakodj meg, David. Megmutatom, hol a fürdőszoba.

A konyhán mennek keresztül.

– A feleségem, Malka. Ez David.

– Jó reggelt, David. Siess mosakodni.

Miközben David a fürdőszobában mosdik:

– Ezt küldték? Nem valami nagy munkaerő.

– Mit csináljak?

– Dolgozott már gazdaságban?

– Majd beletanul.

– Fekete. Beér Tuviában még sohasem dolgozott fekete.

– Miért? Nem éppen olyan zsidó, mint te vagy én?

– Mi bajod van?

– Ostobaságokat beszélsz.

– Megszokhattad. Tükörtojást akarsz?

– Ördög vigye el a tojást… Gyerünk, David!

Félig vizesen kihúzza a fiút a fürdőszobából.

– Mindjárt nyolc óra, és még nem csináltunk ma semmit.

Leülnek.

– Tedd le már a könyvet, Rina!

– Igen, apa.

– Dan?

– Nem jött ki.

David most veszi csak észre, hogy az asztalon egy felesleges teríték is van még.

– Kávét kérsz vagy tejes teát, David?

– Kávét.

Átveszi a poharat, de majdnem kiönti a kávét rémületében. Iszonyatos üvöltés hallatszik a szobából. Felpattan az ajtó, és megjelenik egy magas, sovány fiatalember, bal keze a csípője felett furcsa, kacska tartással, jobb kezével vadul gesztikulálva kíséri izgatott, érthetetlen kiáltásait. Inge rendetlenül lóg kigombolt nadrágja felett, kopasz fején szeméig behúzott, kopott sapka. Egy pillanatig áll csak az ajtóban, azután kirohan az udvarra, onnét hallatszik a szaggatott üvöltés.

David nem tudja, hova legyen zavarában.

– Ez a fiam, Dan – mondja Avraham komoran. És Malka hozzáteszi:

– Ő a mi bánatunk.

Süvöltve ront Dan vissza, nagy robajjal ül asztalhoz. A hadonászást és a kiáltozást csak egy-egy pillanatra hagyja abba, amíg az ételt a szájához veszi.

– Hatmillió zsidó… – bukkan fel ez a két szó az értelmetlen, elhadart szavak tengerében. Majd hihetetlenül elvékonyított hangon sipít, mintha nem is az ő torkából jönne a hang: – Miért… Miért… – és újból a saját hangján csatázik egy ismeretlen ellenféllel. Bár a szavak értelmetlenek, a hangsúlynak van bizonyos logikája. Az állandóan váltott, kétféle hang kusza zagyvaságában egészen könnyen felismerhetőek a kérdés, felelet, támadás, felháborodás, szitkozódás színei. Közben néhány értelmes szó is keveredik az áradatba. Legtöbbször ezek a szavak térnek vissza: Hatmillió zsidó… George Washington… Mózes apánk… És egy keresztnév: Giora. Szemben ül a megdöbbent Daviddal, és ujjával többször a fiú feje fölé mutat a falra. David hátrafordul, és egy szelíd arcú, vele egykorú fiú bekeretezett képét látja a falon.

– A nagyobbik fiam volt; Giora – mondja Avraham színtelen hangon –, már nem él. Kilenc évvel ezelőtt Szodomában angol aknára lépett… Rina, elkésel az iskolából!

Nehéz olvasni Avraham arcáról. Ez az arc ráncos, foltos, cserzett, finomabb rezdüléseket nem mutat már, nem vonul át rajta indulat, hangulat. De David riadt gyerekarcán pillanatról pillanatra változik s döbbenet, a megrendülés és a teljes idegenség.

A család nyugodtan eszik tovább, senkit sem zavar az őrjöngés. Malka olykor – mintha értelmes emberi lényhez beszélne – megfogja Dan hadonászó kezét.

– Egyél, Dan… Ezt még edd meg, Dan…

Rina elrohan az iskolába. Avraham egy csomag cigarettát dob az asztalra.

– Gyújts rá, Dan.

Dan üres szemében egy pillanatra mintha az értelem fénye gyúlna, szabályos tempóban ezt mondja:

– Adj előbb a munkásnak.

Nem történt csoda. Dan már újra hajtja a magáét és talán még vadabbul.

– Indulunk, David – kel fel Avraham –, késő van.

Már az ajtónál állnak, amikor Dan körmönfont ravaszsággal Avraham háta mögé somfordál, eltorzult arccal öklét ütésre emeli. Avraham nyugodtan megfordul – mintha hátrafelé is látna –, és csendesen mondja:

– Vigyázz, Dan! Visszaküldlek abba a házba. Emlékszel?

Dan vinnyogva a szobájába rohan, és a rácsos ablakon keresztül öklét rázva, rettenetes fintorokat vág Avrahamra.

– Nem kell félned Dantól – mondja Avraham már a bakon, útközben. – Tulajdonképpen szelíd. Engem gyűlöl. Négy éve tart ez így, hogy az ördög vinné el az egész életet. Egy évig kórházban is volt. Alaposan megkínozták, csak rosszabb lett. Azt mondta az orvos, hozzuk haza, és hagyjunk rá mindent. Ez a roncs, ez a hülye… a fiam, a legjobb lovas volt a faluban. Tizenhét éves korában mezőgazdasági szaklapok közölték a cikkeit. Harmincnyolcban – ajaj, hogy múlik az idő – Giora elment a Palmahhal^* Szodomába gyakorlatozni. Te jeruzsálemi vagy, voltál már a Holt-tengernél?

– Egyszer.

– Dolgoztál ott?

– Á.

– Akkor te még nem tudod, mi az a pokol. Én ott dolgoztam huszonöt évvel ezelőtt. Szodomában. A műtrágyagyárban. Valamelyikünk egyszer fogadásból reggeltől estig nem ivott egy korty vizet. Négy kilót fogyott egyetlen nap alatt. Szodoma… Tudod, mi az a Jeriko rózsája?

– Nem.

– Nahát, aki először jár Szodomában, már az első napokban tele lesz randa, gennyes sebekkel. Ezt hívják Jeriko rózsájának. Szép kis élet. Akkoriban csak három hetet dolgoztunk a gyárban, negyedik hétre hazajöttünk a faluba. Amit Szodomában kerestünk, abból vettünk felszerelést, műtrágyát. Mondhatom, egy pohár sört nem ittunk abban a poklok völgyében. A gazdaság még nem nagyon hozott akkoriban. De vittük valamire. Most már egy ember nem elég. Igen. Legalább Dan maradt volna meg. No, mindegy. Dobd le a kaszákat.

– Nem nagy dolog, nem kell hozzá egyetem – már bent állnak a lucernában. – Magadtól rájössz majd a nyitjára. Nézd meg, hogyan csinálom. Kicsit feljebb az élével, különben minden göröngybe belevágod. Nagyobb lendülettel, könnyedén mintha söpörnél. Úgy, úgy. Most dolgozz csak szépen magad ebben a sorban.

Hagyja egyedül dolgozni Davidot, ő előtte kaszál, hátra sem néz. Eltelik jó háromnegyed óra, David úszik a verejtékben, szeme káprázik, keze reszket, kaszája minduntalan a földbe akad. De nem hagyja abba a munkát, csak amikor Avraham is leteszi a kaszát.

– Szünet.

Leheverednek. Avraham végigjártatja szemét a földön.

– Magasan vágod. Különben elég jól megy.

David láthatóan örül. Rágyújtanak.

– Június negyedikén ment el – folytatja Avraham. – Hárman voltak még vele a faluból. Ma mind a három házasember, kettőnek már gyereke van. Igen. Szodoma mellett volt valami régi angol erődítmény, még az első világháború idejéből. Egy akna ottmaradt, az a nagy tányérakna, tankok ellen. Csak háromszáz kilóra robban. De ki tudja, mióta rejtőzött a földben? Hány sakál szalad át egy ilyen aknán, nem igaz? A rugó elgyengült, és éppen Giora alatt robbant. Mind a két lábát leszakította. Még élt, amikor bevitték a Hadassza Kórházba, Jeruzsálembe…

Elhallgat. A cigarettavégről másik cigarettára gyújt. David sóvárogva nézi távolabb az öntözőcsövek vízsugarát. Avraham nagyobb érdeklődésre számított. De hát mindegy. Két szép uborkát vesz elő a zsebéből.

– Itt van. Ezt edd meg. Nem kell kora reggel vizet inni, mert egész nap nem bírod abbahagyni. No, befejeztük.

Még egy órát kaszálnak, megrakják a szekeret, de addigra már David szédül az izzó fénytől, forróságtól. Hasra fekszik a hűvös lucernarakás tetején.

– Pihenj csak, David. Az első nap nem valami könnyű.

Útközben minden átmenet nélkül kezdi újra.

– Felutaztam Jeruzsálembe. Csak másnap engedtek be Giorához. Valami injekciót adtak neki, hogy egy órára magához térjen. Az arca fehér és nyugodt volt. „Dan nem jött el? – kérdezte. Ez volt a köszönés. Nem vittem magammal Dant, akinek Giora volt a példaképe, féltem, hogy borzasztó lesz, amit lát. „Dan holnap jön – mondtam –, anyáddal és Rinával.” Megnyugodott. Előzőleg beszéltem az orvossal, tudtam, hogy másnap már nem él. „Fene egye meg azt a hülye aknát” – mondta hirtelen, szinte humorosan. Azután énekelni kezdett olyan furcsa, vékony hangon, mintha egy lány énekelne… „Metullától a Negevig, a tengertől a sivatagig…” Bejött az orvos. „Jöjjön ki, Bogatir úr!” – Köszöntem Giorának. Már nem ismert meg. Kuncogott az ágyban csendesen.

„Maga gazdálkodó, Avraham?” – kérdezte kint az orvos. – „Igen.” – „Hány éve van Erecben?” – „Huszonhat éve. Miért” – „Tudja, mert másnak most azt mondanám: legyen erős, ne hagyja el magát, meg ilyesmit. De hát magának, Avraham?…” Vén róka volt az orvos, húszban jött Kisinevből. Svarc, azt hiszem, úgy hívták.

Avraham szeretné, ha David kérdezne. De David hallgat. A szokatlanul nehéz munka megbénította, idegei csupán egyetlen benyomást észlelnek: a lucernán feküdni mozdulatlanul jó. Avraham kissé csalódott. Igaz, hogy sok a munka, Rinával ketten nem győzik, mégsem ez a legfőbb ok, amiért hetenként kétszer Rehuvotba utazott a munkaközvetítőbe, hogy segítséget kérjen. Avraham mesélni akar. Szeretne valakit maga mellett, akinek a bakon elmondhatna egyet s mást az életéből. Meg munka közben, amikor rágyújtanak egy cigarettára. A gazdák fáradtak, érdeklődésük csupán a föld és némiképp a politika körül forog. Harminc esztendő alatt mindent megtudtak egymásról, s ma már hiába próbálja elkezdeni Avraham: „Emlékszel, Jerahmiél, amikor a Negevben…” Jerahmiél szigorúan a tárgyra tér. Malkának hiába beszél, tíz éve külön alszanak, és minden régi történet az asszonyból keserű megjegyzéseket vált ki. Rina oda sem figyel. Más világ. Engedelmes, dolgos és tökéletesen idegen.

Avraham, ha egyedül ül a szekéren, azt játssza, hogy valakinek mesél. S mi mindenről, uramisten! Az orosz gimnázium… A tizenkettes forradalom… A bevándorlás első évei… Világháború… Török hadsereg… Orosz fogság… Forradalom… Vándorlás… Munka… Giora… Három évvel ezelőtt dolgozott Avrahamnál egy Farkas nevű román. Okos, kedves fiatalember volt, de ügyetlen munkás, akit boldoggá tett, ha egy félórácskára megálltak a szekérrel, és hálásan figyelte Avraham elbeszélését. De Avraham gyakorlatiasabb sokkal, mint hogy egy gyenge munkaerőt hosszabb ideig tartson, a nyári idény végével felmondott. Azóta ismét egyedül éli át harcait a galileai kövekkel, a holt-tengerparti forrósággal és a Negev homokviharaival. Az elmúlt évek egyre színesebbek lesznek, a kalandok egyre izgalmasabbak, a történetek szereplői pedig egyre markánsabbak. S a közlés vágya mind tűrhetetlenebb.

Igazán örült az éjszakai kalandnak és annak, hogy a fiút magánál tartotta, legalábbis egyelőre. Már előre élvezte a beszélgetést ezzel a rossz útra tért gyermekkel, Izrael fekete bárányával, akinek titkát csak ő ismeri, és akit a hála bizonyára közlékennyé tesz majd. De David egyáltalán nem viselkedik úgy, mint aki hálával tartozik, közlékenynek pedig végképp nem nevezhető.

Miért van ez? – morfondírozik Avraham. – Ha jól megnézzük, az életét mentettem meg. Éjszaka szinte robbant a feszültségtől, egy félreérthető mozdulatra talán belém is lő. A pipacsokkal való találkozás után pedig olyan volt, mint egy tébolyodott. Azóta meg dolgozik, mint bármelyik más munkás… És mégsem egészen úgy. Nézi a vizet, és nem mondja, hogy inni akar. Alig áll már a lábán, de a kaszát egy pillanatra sem teszi le. Kerül minden alkalmat, hogy beszélni kelljen. Miért?

– Jól vagy, David?

– Igen – mondja a fiú színtelenül.

Avraham nem szól többet.

Malka a kapuban fogadja őket.

– Mit szólsz, Avraham? Hetekig nem küldenek senkit, most meg ketten is jönnek.

– Mi van?

– Jött egy fiú a munkaközvetítő papírjával Tel Avivból. Új bevándorló, alig tudott még héberül. Mondtam, hogy valami tévedés lesz, már felvettünk egy munkást. Hát, hogy ki fizeti most meg neki az útiköltséget? Ilyen fejetlenség.

– Ökrök! Gyerünk lerakni a lucernát!

Amíg David a vasvillával ügyetlenkedik a kocsi oldalán, Avraham nem állja meg, hogy ne érdeklődjék.

– Milyen volt?

– Micsoda?

– A fiú. Akit küldtek.

– Elég gyenge. Panaszkodott, hogy alig keres valamit. Hogy fűt-fát ígértek neki, mielőtt Erecbe jött.

– Mind ilyen – mondja Avraham, s közben örül, hogy így történt a dolog –, azt hiszik, hogy itt munka nélkül lehet élni.

– Auschwitzban volt.

– Hát igen. Elég szomorú.

– És ez? Rendes?

– Ügyesnek látszik. Majd meglátjuk.

Ebédhez ülnek. Malka Dan után kiált, aki egy gránátalmafa mögött bujkál.

– Hagyd már a fenébe – szól rá ingerülten Avraham –, add ide inkább az újságot.

– Dannál van az újság is. Elszaladt vele.

– Miért hagytad? Még összetépi.

Dan üvöltve rohangál ki-be, kezében az agyongyűrt újság.

– Rina, vedd el tőle!

A lány egy alkalmas pillanatban kikapja Dan kezéből az újságot. Dan elkeseredetten kiabálja zagyvaságait: – Dögök… dögök… dögök… – Ez az egyetlen értelmes szó közben. Sunyi, gyors mozdulattal majdnem sikerül visszaszerezni apjától a lapot.

– Nyugodj már, Dan!

Dan vinnyog. David le nem veszi a szemét Avrahamról, amíg az gyorsan át nem lapozza az újságot.

– Semmi. Semmi érdekes. – És a fiúra néz.

Malkának más a véleménye.

– Ben Gurion találkozott Londonban Bevinnel.

– Csak azt tudnám, hogy én miért találkoztam veled…

Avrahamból a rosszkedv nem vált ki túl sok szellemességet. Tengernyi vétke Malkával szemben még igazságtalanabbá és ingerültebbé teszi. Malka nem törődik vele, hallgat, tálal. Avraham pedig szeretne újabb durvaságot mondani, de a tikkasztó forróság elveszi támadó kedvét. Ebéd után mindenki siet aludni, még Dan is elpilledve bebújik a szobájába. Avraham egy vaságyat hoz ki Davidnak, a fiú ruhástól ledől, még el sem helyezkedett, máris alszik. Késő délután ébreszti Avraham. David összetörve kel fel, úgy érzi, két lépést sem tud megtenni. Kábultan botorkál a kocsihoz, a bakon Rina várja, frissen és egykedvűen. Az uborkaágyaknál David lekecmereg Rina után a szekérről, Avraham pedig indul tovább a maga dolgára. A lány David kezébe nyom egy vödröt, és minden magyarázat nélkül munkához lát. Voltaképpen nem is kell sok beszéd, a dolog roppant egyszerűnek látszik. Rina beáll egy sorba, David elkezdi a következő sort, kutat az undorító, sárga vegyszerrel bepermetezett levelek alatt, s mire sikerül néhány uborkát találni, Rina már a sor közepéről szalad előre a teli vödörrel. Közben megáll David soránál, s vaktában a levelek alá nyúlva, felszed néhány otthagyott uborkát. És még csak annyit sem mond: „vigyázz, jobban kell figyelni… így kell csinálni…” David vad dühvel dolgozik, de hiába, Rina könnyedén elsuhan mellette, kezéből pereg a vödörbe az uborka. Kis idő múltán Rina leteszi a vödröt, s a sarjadó lóherében a hátára fekszik. David nem tudja, hogy a pihenő rá is vonatkozik-e, fájó derékkal, gyötrődve hajlong tovább, várja, hogy a lány szóljon. Rina ügyet sem vet rá. Egy fűszálat rágcsál, és nézi az eget. David későn határozza el magát, hogy ő is lepihenjen, mert Rina éppen feláll. A fiú kínlódik, mint egy állat, gyalázatosan fáj a háta. Egy pillanatra kihúzza magát, s látja hogy valaki lovon vágtat feléjük az ösvényen. A lovas egyenruhában van, fején a zsidó települési rendőrség hatalmas kalapja.

– Rina! Rinele! – kiált messziről.

Rina az ösvényig fut, éppen akkor torpan meg a lovas is. David még nagyobb buzgalommal szedi az uborkát, de a lovas barátságos, meleg hangjára felnéz.

– Ti aztán jól kihasználjátok a munkást. Hagyd abba, legény. Soha ne dolgozz többet, mint a gazdád.

Rina kíméletlen hidegséggel azt mondja:

– A felét úgyis a földön hagyja.

– Mert tudja, hogy nincs ára az uborkának. Nem igaz? Amosz vagyok, a szomszédból.

A komoly, szép arcú fiú leugrik a lóról, és átöleli David vállát.

– Apámtól hallottam már rólad. Tudod, mit, szombat este tánc lesz a Népházban. Gyere el, örülni fognak a lányok… És most üljetek le, mesélek. Nem találod el, honnan jöttem, Rinele. A kasztinai rendőrségről. Tanúként hallgattak ki, mit szólsz? Mikor voltam utoljára szolgálatban, mit csináltam este, mit csináltam az éjjel? Az Écel^* működött megint. Szerencsére, tegnap nappal voltam szolgálatban, és ahogy kihallgattak, éppen bejött Cools inspektor, aki délelőtt felülvizsgálta az őrszobát. – Nahát, ez egy külön ügy. Majd ezt is elmesélem. Szóval, bejött, és intett a C. I. D.^* tisztnek, hogy ne fárassza magát, én egy very good boy vagyok. Aztán jött a szentbeszéd, hogy legyek éber, mindent jelentsek, és hogy ilyen fiúkra van szükségük, mint én…

Amoszt a falu küldte néhány társával a települési rendőrséghez, amely ugyan brit zsoldot húz, de a falu határát nem kell elhagyni. Feladata egyedül a falu biztonságának megszervezése. A szolgálat sem okoz nehézséget, huszonnégy óra egy héten, ez igazán nem sok, mindenki egy tagban üli végig az őrszobán. A többi készültségi idő, s ezalatt nyugodtan lehet dolgozni a földeken. A falu pedig a települési rendőrségen keresztül fegyverhez jut.

– Hallom, jeruzsálemi vagy? – fordul Amosz David felé.

– Igen.

– Akkor te hozzá vagy szokva a cirkuszhoz. Mindennap robban a bomba? Mi?

És hogy David nem felel, elgondolkodva hozzáteszi:

– Nálunk eddig csend volt. Nem tudom, mi az ördög bújt beléjük.

David véletlenül pillant Rinára, és meghökkenve látja, hogy a lány, aki eddig észre sem vette, egyenesen ránéz.

– Még elmondom a tegnapi dolgot – folytatja Amosz. – Képzeld el, a fiúk hajnalban az összes fegyvert kivitték az őrszobáról, gyakorlatozni. Avsalom Avi-Nadavot felraktuk a víztorony tetejére, hogy jelentse, ha rendőrségi autó közeledik. Ezt már kiszámítottuk, éppen be tudjuk szedni a fegyvereket, amíg ideér. Az az őrült elaludt, vagy mi történt vele, semmit sem jelentett. Nyugodtan ülünk az őrszobán Hanannal és Uzzijahuval, amikor nyílik az ajtó, és belép Cools inspektor és a mi őrmesterünk, Arje Rejsz. Tisztelgés, present arms, amit akartok. Arje halkan sörért küldi Uzzijahut. Cools kéri a naplót. Ránézek Arjéra, nem tudom, mit röhög. Ki gondolta volna, hogy ez a Cools is idomítva van. Olvassa a naplót: „Átvettem az őrszobát corporal Avi-Nadavtól, az őrszoba felszerelése: tizenhat olasz karabély, nyolc angol karabély, hat ausztrál karabély, négy Greener-gun, negyven Mills-gránát, két aknavető…” Ahogy olvassa, mindig az üres polcokra néz, és bólint: „All right… All right… All right…” Közben megjön Uzzijahu a sörrel. A tiszt összeszidja, mert a haja hosszabb a szabályosnál. Most mondjátok, egy szót sem szól, hogy egy rohadt fegyvert nem talál az őrszobán, de Uzzijahut majd felfalja a haja miatt. Azután megiszik négy üveg sört, és aláírja a naplót. Minden rendben, minden szabályos… Már az ajtóban áll, amikor Arje felé fordul, súg valamit. Arje vigyázzt vezényel. Cools elüvölti magát: „Special order!” Különleges parancs! No – mondom magamban –, most kezdődik a tánc. Cools keményen és katonásan annyit mond: „A sört legközelebb ne hűtsétek be nekem.” Ezzel sarkon fordul, és szalad a dzsiphez. Persze, a marha nem szereti hidegen, mert úgy nem bír annyit inni. Nahát, mit szólsz?

– Hülyeség – mondja Rina, isten tudja, hogy miért.

– Ti mikor mentek gyakorlatra?

– Mához egy hétre.

– Hát te? Veled beszélt már valaki? – kérdi Davidot.

Rina felel.

– Bolond vagy. Csak reggel jött.

– Persze. Majd egyszer beszélgetünk.

S ahogy feláll, megsimogatja Rina haját. Rina meghazudtolná önmagát, ha nem kérdezné meg:

– Mi a jó ebben?

És Amosz nem volna szabre, ha nem így felelne:

– Csak… Szedjétek tovább ezt a hülye uborkát. Megyek, ledobom magamról az egyenruhát.

Felugrik a nyereg nélküli lóra, s még lekiált Rinának:

– El is felejtettem mondani, a vőlegényed üdvözöl. A kis őrmester.

És vágtat, ugrat vadul, féktelenül. Rina nevetve néz utána.

A kis őrmester, vagyis sergeant Mosedale kedves, buta képű angol fiú, teljesen Rinába esett. Megtanult miatta héberül, és minden alkalmat kihasznál, hogy a Bogatir házba látogasson. Eddig legalább hússzor kérte meg Rina kezét, persze tréfásan, de csak a vak nem látja, hogy reszket a lányért. S a szent cél érdekében egyszer azt hazudta, hogy ő tulajdonképpen nem is angol, ő félig hindu, nem is szereti az angolokat. S mondta mindezt kék szemmel, szőke hajjal és a karjára tetovált felirattal: „England over all.”^* Ha Bogatirékhoz jön, mindig hoz valamit a kantinból, konzerveket, cigarettát, kekszet, savanyú cukrot. Egy ízben addig könyörgött Avrahamnak, míg az elvitte magával szántani, bár a gazdának elég kényelmetlen volt az angol rendőrrel végighajtani a falun.

Az Amosszal való találkozás után Rina elnézőbb Daviddal. Ha leül pihenni, int a fiúnak is. Sőt amikor a munka végeztével hazafelé ballagnak, egyenesen barátságos lesz.

– Milyenek a jeruzsálemiek – kérdi, majd hozzáteszi –, a fiúk?

– Mint másutt.

– Hol dolgoztok?

– Gyárban.

– Az nem jó – mondja mély meggyőződéssel Rina, és ezzel a beszélgetés be is fejeződik. Szótlanul baktatnak hazáig, a lány rögtön az istállóba vonul. David nem tudja, mi a dolga, egy ideig álldogál az udvaron, azután benyit a házba, s várakozóan néz Avrahamra.

– No, ülj le – szól Avraham –, mára befejezted.

David leül. Malka rosszindulatú pillantást vet rá.

A ház körül még rengeteg a dolog. Az ólakban összeszedni a tojásokat, takarmányt vágni a tyúkoknak, összekeverni a kölest az undorító halolajjal, kitakarítani az istállót. Malka mindezt Daviddal végeztetné, de Avraham rárivall nyersen:

– Ilyen vagy te. Ilyen voltál mindig. Ez a fiú éjszaka jött, nem aludt két órát összesen. Mit akarsz?

– Semmit sem akarok – sivít Malka –, azt akarom, hogy itt gazdaság legyen, utálom ezt a szemétdombot. Azt akarom, hogy a gyerekem este pihenjen egy órát…

– Anya – szól csitítóan Rina, de Malkát már nem lehet visszatartani.

– Mit akarok? Hogy a drága pénzemért munkásokat vehessek fel, nem jeruzsálemi csavargókat.

Avraham arca megrándul, Malka lehorgasztja a fejét. David riadtan áll, s amikor egy pillanatra fel mer nézni, tekintete találkozik Rina tiszta, kék szemével. Malka megérinti a fiú karját.

– Fürödj meg – mondja rekedten. – A kertben van egy nyugágy. Lepihenhetsz.

David bebújik a fürdőszobába, megindítja a zuhanyt, s hagyja sokáig, hogy ömöljön testére a víz. A langy függöny elválasztja végre a külső világtól. De Avraham üvöltése áttöri a falat. Egy szót ismétel, érthetetlen, idegen nyelven.

– K csortu!… K csortu!…^*

Amikor David kijön a fürdőszobából, a házban már nincsen senki. Malka az udvaron olajbogyót válogat. Avraham káromkodását a tyúkólból hallja, Rina az istállóban csörömpöl. Két gránátalmafa között az árnyékban megtalálja a nyugágyat, lefekszik, és azonnal elalszik. Már teljesen besötétedett, amikor felébred, s Avraham áll felette, foltozott, tiszta ingben.

– Gyere vacsorázni, David.

Az asztalnál csak hárman ülnek.

Rina, alighogy végez a hideg borscslevessel, máris száguld el. Dan még Avraham fenyegetésére sem hajlandó kijönni, bezárkózik a szobájába, és ott rohangál fel és alá. A levegő fülledt és nehéz. Malka nem néz sem Avrahamra, sem a fiúra, ahogy szótlanul hozza, viszi a tányérokat. Mindhárman nyugtalanok és idegesek. Avraham cigarettája a vacsora egész ideje alatt a hamutartóban parázslik az asztalon, a gazda evés közben is szívja. David a vékony füstöt követi szemével, a fáradtságtól teljesen kábultan. Malka már a második kanna forró vizet teszi az asztalra, a gazda hangosan, mint a viharos tenger, rendületlenül szürcsöli tányérjából a teát, verejtékező homlokát egy törülközőbe törli.

– Ivan szerint a harmadik törülközőig kell inni – mondja csikorgó vidámsággal.

David értetlenül néz.

– Amíg a harmadik törülköző is át nem nedvesedik. Akkor abba kell hagyni. Ivan tudja. Mi, Malka?

Malka a néhány szót úgy érzékeli, mintha egy kis hűvös szél támadt volna, néhány csepp eső, hogy feloldja a nyomasztó feszültséget, melyről nem tudni, kívülről szorítja-e őket, vagy belőlük árad szét a világra. Siet válaszolni valami jelentéktelent, hangja reszket.

– Igen. Ivan tudja. – Megsimogatja David fejét. – Az oroszokat nevezi Avraham Ivannak – magyarázza buzgón. – A parasztot. Orosz, az Ivan… – És nevetgél Malka csendesen, és repül boldogan a harmadik kanna vízért.

David semmit nem ért az egészből.

Avraham nem beszél többet. Az óráját nézi. Feláll, kezét a fiú vállára teszi, gyengéden megrázza, jelentősen a szemébe néz. Azután bekapcsolja a rádiót, és elmélyülten csavargatja a gombokat. Malka, aki életében még soha semmit nem értett meg Avraham szándékaiból, mindig tud mondani valamit, amitől a gazdának a vér a fejébe száll.

– Mit csavargatod? Be volt állítva Jeruzsálemre.

– Csukd be az ablakot – mondja Avraham.

– Így is meg kell dögölni a hőségtől.

– Csukd be az ablakot, csukd be az ablakot, csukd be az ablakot!

– Ó, te… – Malka bevágja az ablakot. Avraham felerősíti a rádiót, egy ellenszenves induló harsog: „Mi életünk végéig léptünk a sorba, s a harctól csupán a halál szabadít meg…” Az induló elhalkul, ünnepélyes, komor férfihang jelentkezik. „Figyelem, figyelem! A harcoló Cion hangja! A felszabaduló Cion hangja! A Nemzeti Katonai Szervezet adóállomása, valahol Izrael földjén. A Nemzeti Katonai Szervezet hadijelentése. Egységeink tegnap éjjel három helyen felrobbantották a kairói vasútvonalat, hogy megbénítsák a brit csapatszállításokat. Az akciót teljes sikerrel hajtottuk végre…”

David arcán korántsem látszik olyan érdeklődés, mint azt Avraham várta volna.

„Figyelem, figyelem! Harcosaink tegnap az éjszakai órákban behatoltak a kasztinai rendőrség épületébe. Három harcostársukat a brit betolakodók elfogták, egyiket közülük súlyosan megsebesítették. Három zsidó katona áll a közeljövőben ismét a britek vérbírósága előtt. Nem kérünk kegyelmet, és nem számítunk kegyelemre. A mi szívünkben sincsen irgalom. Akcióinkat megsokszorozzuk. Kísérjétek figyelemmel a harcoló Cion hangját. Titus fiai, takarodjatok megszentelt országunkból.”

S újból egy kellemetlen, recsegő induló: „Vérben és tűzben esett el Juda, vérben és tűzben kél ismét Juda fel…” Egy tárgyilagos, kissé raccsoló, unott hang szólal meg. „A szociális igazság. A Nemzetközi Katonai Szervezet ideológiai előadása…”

Avraham elcsavarja a rádiót.

– Szegények – mondja Malka –, azért én sajnálom őket.

David mozdulatlanul ül, jellegzetes, görnyedt keleti testtartással.

– Honnan jöttetek az országba? – kérdi Avraham.

– Bagdadból.

– Bagdad… – ismétli Avraham, mintha a dolog jelentőségét ízlelné. A fiú színtelen hallgatása, mozdulatlansága zavarba hozza. Mit mondjon még?

– Ha olvasni akarsz, Rina ágya mellett találsz könyveket.

David már félig alszik.

– Pinje Rubin volt ilyen – mondja Malka, aki most csendesen varr egy nadrágot a leszedett asztal mellett, szemben Avrahammal. – Az alvó Pinje. Így hívtuk a gimnáziumban.

No nem Davidról jut Malka eszébe az orosz kisváros gimnáziuma. Mindenképpen szóba került volna. Ma este mindenképpen. Nagyon meleg lesz holnap, forró, fülledt, párás a levegő. A szélcsend feszültsége ilyenkor bozontos fejeket villant a szobába… Bajuszos, század eleji szocialistákat, szakállas világmegváltókat, fülek mögé csavart zsidó tincseket, ukrán, orosz, lengyel és zsidó neveket. Pinje Rubin… Ivan Habarov… Waclav Kaminski… Büdös, piszkos diákkocsmák, rozoga tánciskola, hol a rosszul hangolt zongorán hajnalig peng a krakovianka. De legalább ezek az esték lennének zavartalanok. Ám Malka az emlékek hatására ilyenkor kezdi sorolni – hangulata szerint – Avraham összegyűjtött vagy válogatott vétkeit. Hála Istennek, ma szelíd a lelke, meleg van nagyon, ajaj, de milyen meleg. Avraham az ágya mellett álló könyvespolchoz csoszog, kiemel egy hatalmas könyvet, amelynek lapjait rézcsat zárja össze, s amelynek kopott, vörös bőrkötése is tele van rézdíszekkel. Az asztalon felnyitja a századvégi, cirádás orosz albumot. David már mélyen alszik a széken, jobb is így. Megrémítené ismét a rekedt, torokhangú pátosz, melyet a gazda formátlan, tömpe ujjú kezével, színpadiasan kísér:

 

Jevgenyij egyet lát: Tatjánát, Nem azt a kis bátortalant, Vidékük egyszerű leányát, Szegény, szerelmes szótalant, A hűvös hercegnőt csodálja, Az istennőt, kinek hazája Felséges Néva városa…*

 

Malka sóhajtozik. Aj, szegény Onyégin. Szegény Tatjána. Arme kinderlach.

A tehenek is kínlódnak a hőségben. Szünet nélkül bőgnek, mintha megvesztek volna.

David nem tudna visszaemlékezni rá, hogyan került ágyba. De amikor egyórai alvás után felriad, olyan éber, mintha végigaludta volna az éjszakát. Az udvaron, az ablak alatti padon Rina és Amosz beszélget halkan, és David minden szót hall.

– Választhattunk Galilea és a Negev között – suttogja Amosz. – Én azt mondtam a gyűlésen, hogy a Negevet válasszuk. Gad, Ahicur, Avsalom és Hanan is velünk jön. Komolyan akarjuk csinálni, Rinele, hidd el. Az a föld Ruhama mellett igazán nem rossz.

– A traktorral hogy állsz?

– Mindennap bemegyek a műhelybe egy-két órára. Itt haljak meg, ha nem értek hozzá máris jobban, mint a szerelők. Ahicurt még az ősszel egyéves iskolába küldjük. Mintatelepülést csinálunk, Rinele.

– És a lányok? Kik jönnek?

– Karmela. Ilana Spak, Dalia, Dvora Sahevics… egyelőre ők vannak. És te. Rinele, Peszah^* után megtarthatnánk az esküvőt.

– Bolond vagy, Amoszele. – Hiszen ezt kell válaszolni a szabrék törvényei szerint.

– Nekem te nagyon megfelelsz – mondja Amosz, s ez a csúcsa a gyöngédségnek.

– Sokat rohangálsz a lovadon – mondja Rina, mert hirtelenében más hibát nem talál. – Ereszd el a kezem. Erre semmi szükség nincs. És aludnunk is kell, Amoszele. Salom, Amoszele.

– Salom, Rinele.

– Aludj jól, Amosz.

– Aludj jól, Rina.

Halkan nyílik az ajtó, Rina lábujjhegyen surran a szobájába. Ekkor Avraham riad fel valami furcsa zajra, először nem érti, mi az, és honnét jön, mintha egyszerre kapirgálna és nyöszörögne valaki a szobában, az ablak alatt, különös, állati hang… És irtózattal döbben rá, mi ez a zaj, nyüszítés, csuklás és vonítás; keserű és fojtott sírás, nem is emberi, egy megsebzett kutya panasza. Rémülten húzza fejére a takarót, menekül a váratlan jelenség elől, mely annyira idegen az ő szilárddá kényszerített világában. Összekuporodik olyan kicsire, amilyenre csak tud, befogja a fülét, és kínlódik, mint egy barom.

Ez a hőség, úristen, ez az irtózatos hőség! A tárgyak elmosódottan úsznak az erős fényben, az árnyékok szurokfeketék, a hangok is keményebbek, a szomszéd udvarokból robajként hallatszik a kalapálás, kannacsörömpölés, az öntözőmotorok ütemes pöfékelése. Avraham előreszegezett fejjel baktat a kocsihoz, nehézkesen, mint ha a levegő ellenállását is le kellene győznie az ajtó és az istálló között. Rinát nem kínozza a forróság. Tesz-vesz, dúdolgat a párás, forró, legyekkel teli istállóban. Lerakja kinn a kannát, és felnevet. David mintha utánozná a gazdát, ugyanolyan csámpásan, mogorva képpel ballag utána.

A bakon sem szólal meg Avraham, átadja a fiúnak a gyeplőt, anélkül hogy megmondaná, merre hajtson. A fejével int csupán jobbra vagy balra, és egyre mogorvább lesz.

Te Malkának nevezett szerencsétlenség, aki egész életed annak szenteled, hogy szegény Avrahamot bosszantsad. Hajnalban felzavarod őt a falu melletti dombon lakó arab családhoz, a Dzsauarisukhoz, hogy galambokat vegyen, mert Dan őrjöngése közben galambokat emlegetett. Dan tehetetlen hülye, de neked, te csekély értelmű zsidóasszony, lehetne egy kis eszed, már tudhatnád, hogy Dan egy óra múlva elfelejti, amiért üvöltött, nem kell mindenből nagy dolgot csinálni, még ha az orvos, az a galíciai sarlatán, rád hagyta is, hogy Dan értelmesebb kéréseit, ha lehet, teljesítsed. Persze az is igaz, hogy Malka már tegnap délelőtt szólt a galambokról, és Avraham ezt egy fejbólintással intézte el. Szenvedjen hát, aki gyenge.

Avraham Daviddal szemben is érez valami meghatározhatatlan haragot tegnap éjszaka óta. A fiú érzékeny idegei hamar felfogják az ellenséges hullámokat, amelyek nyugtalanságot és idegességet váltanak ki. S milyen értelmetlenül és ostobán robban ez a feszültség.

Az ösvényen, amelyre ráfordulnak, nem messze tőlük egy lovas beduin keresztben elzárja az utat. Jerahmiél lova távolabb legelget a lucernában, a gazda a lovassal egy vonalban az öntözőberendezéssel matat. A beduin észreveszi a közeledő szekeret, már ugratja is arrébb s lovát. David feláll a bakon, s mintha megveszett volna, hirtelen durván, dühtől fulladva üvölti:

– Gaddem, ja kalb! – Előre, te kutya!

Először Jerahmiél kapja fel a fejét, meglepettebben, mint a beduin, aki lassan, nyugodtan fordul a fiú felé, és rajta hagyja tekintetét, amelyben az indulatnak nyoma sem látszik. Avraham kikapja a gyeplőt David kezéből – ez a mozdulat felér egy ütéssel –, a beduin mellett megáll. Ujjaival megérinti homlokát, mellét és méltóságteljesen köszön.

– Erősödjék meg a tested, Abu Szulimán.

– Erősödjék meg a tested, havadzsa^* Ibrahim.

– Hogy vagy, Abu Szulimán?

– Istennek hála, elégedetten. És te hogy vagy, havadzsa Ibrahim?

– Ha te elégedett vagy, én magam is az vagyok.

A társalgás ősi szabályok szerint folyik, lustán, hosszasan, egyhangú érdeklődéssel: Hogy van a lovad, a házad, a tehened, s mint mindig, most is minden rendben van, s nem győzik bizonygatni, égre vetett pillantásokkal, szívre tett kézzel, nyelvük csettintésével, hogy egymást milyen nagyra becsülik: „Te jó ember vagy…” – „Te jobb vagy…” – „Te a jobbnál is jobb vagy…” Abu Szulimán ősz, bozontos bajusza alatt kivillannak a méltóságot jelentő aranyfogak, a szürke arcban mélyen ülő szemek a fiú tekintetét keresik. David érzi magán a kutató szemeket, komoran bámulja Barak farát.

– Úgy mondják, tolvajok jártak havadzsa Jichak udvarában.

– Valóban.

– Furcsa dolgok történnek, havadzsa Ibrahim. Sok az idegen ember mostanában. Nem tudod, kik, honnét jöttek. Jönnek, azután eltűnnek. Nem jól van ez, havadzsa Ibrahim.

Avraham tűnődik, mit rejteget Abu Szulimán kifejezéstelen tekintete mögött.

– Ma ellopnak egy lószerszámot, holnap megölnek valakit. És senki sem tudja, ki tette. Megölnek valakit. Kimegy két rendőr, három rendőr, mit ér az egész? Régen más volt, amíg Abdul Karim élt. Sok az idegen ember. Meg tudod mondani, mi lesz ebből, havadzsa?

– Böszir hér – jó lesz. Ez nem válasz. Ezt kell mondani.

Abu Szulimán sem felel mást, mint máskor.

– Ins’allah. – Ha isten is akarja. Azután megkérdi. – A dombra mégy?

– Ins’allah.

– Otthon van Szulimán, Abed, Halil. – (Ha nem őket keresed, kár elindulni, fordulj vissza.) Megérinti újra homlokát. – Maasszalámi, havadzsa. – S már távozóban visszafordul, kivillannak erős fogai. – Még eljön az idő.

Avraham dühödten fordul David felé, de ekkor már Jerahmiél is a kocsi mellett áll.

– Nem mutattad be a munkás papírjait.

– Jól van – vonja a vállát ingerülten Avraham.

Jerahmiél Beér Tuvia muhtárja, községi bírája, hites személyiség a brit hatóságok előtt, mindenki, aki hosszabb ideig tartózkodik a faluban, köteles bemutatni neki az iratait.

– Délelőtt gyere el hozzám a munkás papírjaival.

– Jól van – üvölti Avraham.

Jerahmiélnek üvölthet.

– A munkaközvetítő papírját is hozd el – mondja indulat nélkül.

Avraham meglegyinti a gyeplőt, és szó nélkül otthagyja Jerahmiélt. David lehajtott fejjel, vad izgalommal várja a támadást. Kétszáz métert mehetnek így, amikor Avraham felhördül.

– Kutya. Te magad vagy a kutya.

– Hagyjon engem elmenni innét, én nem akarok maguknál lenni – hadarja a fiú, szinte egy időben Avrahammal.

– Tőlem mehetsz a pokolba – mondja csendesebben Avraham –, de még néhány napot vársz, az ördögbe, nekem ne mondja senki, hogy nálam csak két napig marad egy munkás. Kellesz is te! Úgysem tudom még, mit hazudozzak a vacak papírjaid miatt. Érdemes egy ilyenért! Tele a feje ostobasággal.

– Nem igaz. Maga… Maga nem tudja az igazságot!

– Miféle igazságod van neked, te szaros? A nagy zsidó birodalom, mi? Indiától Afrikáig, mi? Megrohanod és szétmorzsolod a brit hadsereg egységeit mi? – ezt egy dalból idézi Avraham. – Bezárni a szakszervezeteket, mi?

– A szakszervezet hazaáruló.

– Te barom. Tizenkét fontot fizetek neked egy hónapra. És kosztot kapsz. A te gazdáid Jeruzsálemben ugyanennyit fizetnek, koszt és szállás nélkül.

– Ők tehetik. Ők nemzetiek. Ők a pénzüket a felszabadításra adják.

– Ezt mondják neked.

– Ez igaz. Én tudom.

– Te tudod, te szarházi! Mit tudsz te?

– Maguk az angolok meg az arabok barátai. Maguk semmit sem tesznek.

– Ó, te… – Avraham dühében nem talál szavakat. Köp egyet az út mentén húzódó nyomorúságos búzatáblára, és rettenetesen elszomorodik. A nap éget, mint a gyehenna, ez a rohadt nap… Ez a rohadt föld… ajajaj, istenem, de rohadt egy kölyök.

A fiú Avraham hallgatását győzelemnek veszi.

– Adja vissza a fegyverem! Hallja? – S nagyon meglepettnek látszik, amikor Avraham nyugodtan válaszol.

– Ideje, hogy befogd a szád. – Előttük állnak a Dzsauarisok első házai, érezni az égetett tevetrágya fanyar szagát. – A dombon is tartsd a szád, ha jót akarsz.

Halil Dzsauaris fogadja őket, karcsú, jó arcú férfi, azonnal elküld egy gyereket csészékért. – Jallah,^* Muhammad Ali! Letelepednek az árnyékban elkészített gyékényekre. Halil egy bádogdobozban megpiszkálja a faszenet, készíti a kávét, közben Avraham elmondja a kívánságát. Az arab szépen, tisztán beszél héberül, az üdvözlések szertartása is mosolyogva, szinte idézőjelben történik. Halil fiatalabb, elevenebb és tájékozottabb, mint Abu Szulimán. Jól sikerült üzleteiről beszél, vett az angoloktól bádoglemezt ennyiért, eladta egy arab faluban annyiért… Muhammad Ali hozta a galambokat, Halil nem fogad el pénzt értük, majd elintézzük egyszer, te is adtál egy kosár almát, havadzsa. Feláll, s egy rozsdás hordó mélyéről kihalász egy vadonatúj forgópisztolyt. Ez igen. Smith and Wesson, olcsón vette Jaffában. A Dzsauarisoknak szenvedélye a fegyver, viselési engedélyük is van, nyakra-főre vásárolják. Halil megcéloz egy csillogó konzervdobozt a földön, hatvan lépésre tőle. Dörren a pisztoly, a konzervdoboz nagyot ugrik. Halilon és Muhammad Alin kívül egy lelket sem látni a tanyán, Avrahamnak eszébe jut Abu Szulimán. Agyonlőnek valakit, és nem történik semmi. Különös, hányszor járt már itt fenn a dombon, és most először érzi magát valamelyest kényelmetlenül. David egy szót sem szól, maga elé bámul. Megisszák a kávét. Avraham néhány udvarias mondat után siet elbúcsúzni. Halil az istenért le nem tenné közben azt a rohadt forgópisztolyt.

Hazafelé menet Avraham végre jobb kedvű.

– Na, te rakás szerencsétlenség, remélem, nem akarsz már megölni?

David nem felel, de a szeméből eltűnt a zavar és a gyűlölet. Avraham fennkölten, ám hamisan és rekedten énekelni kezd egy ostoba, hazafias dalocskát.

 

Zsabotinszki,* mindünk atyja.   Útjainkat ő mutatja…

 

David, úgy látszik, nem veszi észre a gúnyt, meglepetten felkapja a fejét.

 

Hazánk nélkül senkik vagyunk,   A hazánkért meg is halunk…

 

Avraham leplezetlen buzgalmára végre David sötét tekintete megszelídül. S most a gazda elmondja, amit elébb a harag beléfojtott.

– No, hát voltál a Dzsauarisoknál is. Ezek a feketék – nekem elhiheted – nagyobb szolgálatokat tettek nekünk, mint ezren a mieink közül. Ötven éve lehet, hogy letelepedtek itt. Marokkóiak, kabilok. Valami vérbosszúügy hajthatta őket erre. A legidősebb, Abu Szulimán még dolgozott az első ház építésén, Beér Tuviában. Ennek mondtad azt, hogy kutya. Ők voltak az első őrök a földeken, törvény szerint tulajdonképpen az övék a föld, tudod, az ő nevükre vettük, amikor a brit kormány megtiltotta a zsidóknak a földvásárlást. A család fejét, Abdul Karimot, bölcs ember volt – az ő fia Halil, akit meglátogattunk –, palesztinai arabok ölték meg. Ördög tudja, miért. Ki ismeri a kapcsolataikat az itteni arabokkal vagy az angolokkal? Évtizedek óta nekünk dolgoznak, tökéletesen megbízhatunk bennük. De ki ismeri őket?… Lódulj, te alávaló piszok dög, gyí, te trágya!

Alaposan meghajtja Barakot, a ló fejét félreszegve rohan, hátra-hátrasandítva, mint egy mártír. A nagy rohanás közben a keréktengellyel kidöntenek egy fiatal fácskát. Avraham ijedten néz vissza.

– Ajaj! Ez Jerahmiél olajfacsemetéje volt. Ennek sincs más gondja, mint olajfát ültetni minden darab föld mellé. Mást sem csinálok, mint Jerahmiél olajfacsemetéit kerülgetem. Hogy az unokái árnyékban dögölhessenek. Nekünk mért nem ültettek olajfákat?

David megrántja a karját.

– Mi van megint?

Már majdnem otthon vannak. Rina szalad az úton, mögötte egy angol rendőr. Berohannak a kapun, Rina visszafut az útra, s mikor a rendőr már-már elfogja, egérutat nyer ismét.

– Az ördögbe! Te is mindentől megijedsz. Hello, Sergeant – kiált az angol felé.

– Salom. Avraham. Én örül látok Avraham. – A rendőrnek legalább olyan rosszul áll a héber beszéd, mint Avrahamnak az angol. – Sergeant Bill van itt hivatal. Mister Jichak. Lopás. Hogy vagy, Avraham?

Izzadtan, lihegve a futástól a bakra támaszkodik, és kezet nyújt Davidnak.

– Az én név Bill Mosedale. Sergeant.

Rina kidugja fejét a kapun.

– Hé, Bill! Nem akarsz megfogni?

– Sorry… – Az őrmester indiánüvöltéssel rohan a lány után. Jichak baktat Avraham udvara felé, mögötte egy valószínűtlenül kis termetű arab rendőr. Ő Abed, a nyomkereső. Valójában egy rendőrkutya dolgát végzi, emberfeletti szaglóérzékkel, látóidegekkel, ösztönös, ősi nyomozókészséggel. Nem ügyködik, nem siet, csak Allah tudja, hogyan talál nyomot, és hogyan indul el rajta.

Jichak persze szeretné, ha lázas tevékenység folyna elveszett lószerszáma körül, de fájdalmára az őrmester még be se jött hozzá. Avraham udvarából hallatszik egészséges nevetése.

– Ez a goj játszóteret csinál a gazdaságból… Te halál angyala – ez az arabnak szól –, mi lesz a lószerszámmal?

– Fi zöman – válaszolja vigyorogva Abed. Van idő.

– Van idő… Van idő… Az akasztófánál nem mondjátok, hogy van idő.

Avraham behajt az udvarra, mögötte Jichak és a rendőr. Az őrmester még mindig kergeti Rinát, valahonnét előbukkan Dan még csak ez hiányzott –, üvölt, öklét rázza mindenki felé. Egyszerre megáll, kigombolja nadrágját, és vizelve rohan tovább. Abednek az utolsó pillanatban sikerült félreugrania az áldás elől. Mosedale leül a fűre, úgy kacag.

– Cirkusz – morog Jichak –, kész cirkusz.

Az arab Mosedale-hez lép.

– Sergeant! Abed kész.

– Okay!

– Abed körülnéz, Sergeant!

– Okay!

Malka egy kanna teát hoz.

– Jó forró tea, Abed.

A nyomkereső arca felderül.

– Ó, köszönöm.

– Már nálunk teázott – elégedetlenkedik Jichak. – Menj a dolgodra! Ez nem lakodalom.

– Csak lassan, lassan. Van idő, uram.

Megissza a teát, kényelmesen visszacsoszog Jichak udvarába.

– Annyit ér az egész, mint egy szellentés – mormogja Jichak. – Három nap után nyomot keresni…

A szobában David konokul reggelizik, hogy távol tartsa magát a társaságtól.

– Te buta – mondja Rina Mosedale-nek –, te buta angol fiú.

– Bill buta – vigyorog az őrmester –, buta angol. De szereti Rina.

– Ezt hogy értsem? – kérdi Avraham. – Te szereted Rinát, vagy Rina szeret téged?

– I like Rina – mondja elkomolyodva az őrmester. Lenyúl az overall térdig érő zsebébe. – Bill hoz valami Avraham. Cigaretta. Ez Avraham. Csokoládé, ez Rina. Tea, ez Mrs. Avraham. Ez Dan. – Egy csomag kétszersültet dob az asztalra még, s pillantása Davidra esik, aki üres tányérját bámulja. S a másik zsebéből kihúz néhány rágógumit. – Ez fiú. Mi a név neked?

– David.

– Very good boy – és barátságosan megsimogatja David fejét. S mikor látja, hogy Rina felteszi széles karimájú szalmakalapját, kérlelni kezdi, mint egy gyerek.

– Rina nem elmegy. Marad Billnek… vel… be… – izgalmában az összes tanult ragot elsorolja.

– Nem lehet, Bill, késő van. Készülődj, David. Együtt megyünk.

– Bill elkísér Rina. Menyasszony Billnek.

– Gyere, ha akarsz – nevet Rina, és karon fogva vonszolja maga után az őrmestert.

Avraham elindul Jerahmiél udvara felé. A gazdát az istállóban találja. Jerahmiél egy kocsirúddal irtózatos ütéseket mér az öszvérre.

– Rúgsz még?… Rúgsz még?… Rúgsz még?…

Az öszvér minden csapás után makacsul kirúg, Jerahmiél könyörtelenül veri. Jigal, a gazda kilencéves fia, elégedett örömmel nézi a jelenetet.

– Sózz oda neki, apa! Öld meg! – Apja néma szemvillanására kiszalad az istállóból. Az öszvér lassan abbahagyja a rugdalózást, s mint aki megadja magát, lefekszik, zihál.

Jerahmiélről is csorog a víz.

– Rúgott – mondja, majd hozzáteszi, nem tudni, Avrahamnak-e vagy az öszvérnek. – Az én udvaromban az történik, amit én akarok. – És elindul a ház felé.

Avraham kényelmetlenül érzi magát mindig Jerahmiél udvarában. Tökéletes rend, tisztaság, minden a helyén van, pontosabban olyan helyen, melynél megfelelőbbet elképzelni sem lehetne. A fák nyesve, a gránátalmákat – Avraham udvarában már rég megrágta a féreg – papírzacskó borítja. És a legkülönösebb az állatok szigorú fegyelme, ahogy a gazda közeledtére a helyükre vonulnak. A kakas, a szamár vagy a kandúr, mely rajongó csodálattal néz a szamárra, s mindenhová követi. (Itt dögöljek meg, ha Jerahmiél nem tud az állatok nyelvén beszélni. Aj, de sok mindent tud… csak nehéz elviselni.)

A szobában Avraham zavartan nézi a csontos, komor arcot, Jerahmiél valami hivatalos könyvet lapozgat, s várja, hogy Avraham szóljon hozzá először.

– Ó, Szurele, Szurele – szólítja meg Avraham sunyin Jerahmiél feleségét, hogy időt nyerjen. – Igaz, hogy Odesszában a zsidók hátulról csinálják, hogy ne lássák a kéjt az asszony arcán?

– Erről jobb, ha hallgatsz, Avraham – vág vissza nevetve Szára, akit nem kell félteni az ilyen élcelődéstől –, lehet, hogy az odesszaiak hátulról csinálják, de a harkoviakról azt mondják, hogy örülnek, ha nem kell csinálni.

Jerahmiélnek nincs ínyére ez a társalgás. Ő itt él, itt mindig, ezen a pici darab földön, nem Harkovban és nem Odesszában.

– Mi van a fiúval? – vágja el a nevetgélést, s fel sem néz a könyvből közben.

– Ajajaj, milyen szerencse, hogy időben küldték ezt a gyereket, még egypár nap, Jerahmiél, és bizony isten a bolondokházába kerülök. Egy szerencse, hidd el, egy szerencse, hogy küldték ezt a munkást. Ha csak egy héttel később jön, már nem tudom leszedni az uborkát, ott rohad, mint tavaly, emlékszel, de tavaly nem volt ára, idén szokatlanul magas, persze nálunk elég korán érett be…

– Add ide a papírokat.

Avraham mintha nem is hallaná.

– Az a tervem, hogy végre rendbe hozom a narancsost, eleget bosszantottatok vele, igazatok is volt, de hát bírtam én egyedül, mondd, bírtam én egyedül? Nem lesz könnyű, tele van vadhajtással, két évig nem terem, az biztos, de hát bírtam én egyedül, most, hogy itt van ez a fiú, ez a David…

– Avrémel! – kiált fel Jerahmiél riadtan, mintha érezné, hogy baj van, de megijed a gyengédségtől, és rögtön kijavítja magát. – Avraham Bogatir! Még ma öntöznöm kell.

Avraham olyan szívesen mondaná: Hát nem értjük egymást, Jerahmiél? Hiszen úgy látsz át rajtam, mint az ablaküvegen, no nem az én házamban, mert ott két hónapja nem mosta az én lompos Malkám, hanem itt, ahol minden kristálytisztán csillog. Mire való ez, Jerahmiél, úgyis mindent tudsz, anélkül hogy mondanám. Papírok! Milyen papírok? Hát érdekelnek téged a papírok? Azt várod, te ravasz, hogy valamit elmondjak neked, mert tudod, hogy nekem valami mondanivalóm van, de én most nem mondok neked semmit, Jerahmiél, és te azt is tudod már, hogy én nem mondok neked semmit. Akkor meg mit akarsz a papírokkal?

Avraham fejét szelíden félrehajtva hallgat. Jerahmiél türelmesen nézi, rágyújt egy cigarettára, és még mindig Avraham tekintetét fürkészve, csendesen azt mondja:

– A paradicsomod egészen tűrhető. Reggel, útközben megnéztem. De az öntözést ne hagyd még abba.

Avraham elmosolyodik. Ja, így más. Ja, így egészen más.

– Az ördögbe, Jerahmiél, nem is mondtam neked, képzeld, ez a kölyök minden papírját Jeruzsálemben hagyta. Ilyen ostoba. Szerencse, hogy nem kapták el a britek. Mit szólsz?

– Pedig éppen akkor éjjel volt a cirkusz.

– Éppen akkor éjjel – tűnődik Avraham ártatlanul. – Ilyen szerencse.

– És?

– Néhány nap múlva úgyis utazom Jeruzsálembe. Akkor elhozom a fiú papírjait. A buhárai negyedben lakik – teszi hozzá, mintha ezzel megerősítene valamit.

Jerahmiél hallgat, azután vállat von.

– Te rosszabb vagy, Avraham, mint egy gyerek.

Gyerek ide, gyerek oda, a lényeg mégiscsak az Avrahamnak, hogy Jerahmiél beleegyezett a néhány napi haladékba. Néhány napig nyugtot hagy neki, legfeljebb azt kell eltűrnie, hogy minden találkozáskor fürkészően végignézi majd. Ez legyen a legnagyobb baj.

A szomszédból Malka elviselhetetlen fejhangja hallatszik.

– Avraham! Avraham! – Avraham kinéz az ablakon. – Gyere haza, Mejerov úrék vannak itt.

– Avraham Mejerov jött hozzánk – fordul Avraham Jerahmiél felé, látható örömmel, hogy alkalma nyílt befejezni a társalgást. Jerahmiél is feláll.

– Mondd meg, hogy nem megyünk többé dolgozni neki. És ne kerülj el ezután, Avraham.

Avraham széttárja két karját, ugyan mi kerülnivalója is van, ilyesmire még gondolni is, cöcöcö… fejcsóválva csoszog vissza az udvarába, ahol már integetve várja őt Anna, Mejerov felesége.

– Privjet. Privjet.^* Üdvözlöm, Abram!

Avraham végigsimítja gyér haját, és szélesen mosolyogva köszön, olyan mozdulattal, amilyet csak századvégi orosz olajnyomatokon lehet látni.

– Üdvözlöm, drága Anna Lvovna.

– Örülök, hogy találkoztunk, gazda – szólal meg hirtelen Avraham háta mögött Mejerov. A tyúkólaknál voltak Malkával, hol is lehettek volna, ez az egyetlen, amire büszkék a rendetlen, elhanyagolt udvarban. – Tudd meg, hogy Anna csak miattad jött velem Beér Tuviába. Hónapok óta szakadatlanul emleget, ezt az alkalmat semmi pénzért nem mulasztotta volna el.

– Ó, Anna – búgja Avraham, és úgy hajol meg, mint az idősebb Bolkonszkij herceg. – Szebb, mint valaha, Anna. Huszonöt éve mindig csak szépül. Úgy éljek – teszi hozzá, és zavarba jön, mert érzi, hogy ez egy kicsit zsidósan hangzott.

– Menjünk a szobába – mondja Malka –, mégiscsak jobb, mint itt, a tűző napon.

Anna nem mozdul el Avraham mellől, repes az izgalomtól és az örömtől. Az asztalnál is a gazda mellé ül, hosszú, fehér ujjaival megérinti agyagszínű, foltos kezét.

– Jeszenyint olvasok most, Abram – és a dús ősz hajjal keretezett finom arcon elragadtatott mosoly fut végig.

– Ó, Oroszország, földieper-illatod van…^* – szavalja lelkesen a Jeszenyin-verset válasz helyett Avraham, és meghatottan nézi az elhomályosuló, kék szemeket.

– Drága Jeszenyin, milyen szép volt. Milyen drága – sóhajt Anna. – Az ő halála is a bolsevikok lelkén szárad.

Avraham tudta már jó előre, hogy most ez következik, s csodálkozik, hogy nem rögtön az üdvözlésnél esett már szó a durva lelkű hordáról, amely rabságban tartja Oroszországot. Nem válaszol. Mit is lehet válaszolni? Anna mindennap hallgatja Moszkvát, és nincs orosz film, amelyet meg ne nézne. „Látja, mire képesek az oroszok? – elegyedik beszédbe ilyenkor bárkivel, aki csak húsz szót is tud az anyanyelvén… – Látja, miket építenek?… Látja, az orosz erő… Az orosz intelligencia…” A törékeny, mindig lázasnak tűnő Annát úgy kell elfogadni, amilyen; s bár Mejerovban lenne annyi jóság, mint benne van. Pedig Mejerov zsidó, Anna nem. Egy emigráns orosz bankár lánya, akit Avraham Mejerov Párizsban ismert meg.

– Cvetajeva – suttogja Anna –, emlékszik Cvetajevára, Abram?

A költő nevére Avraham fanyalogva bólint.

– A feleségem nagyon szereti.

– Uram, irgalmazz egy bojár leánynak…^* – szavalja teafőzés közben a konyhában hallgatózó Malka.

– Cvetajevát is elüldözték, mint Bunyint. Amikor visszatért Oroszországba, ostoba fejjel, Amerikából, hogyan is tehette, nemsokára meghalt. Megölték. Biztosan megölték.

– Cvetajeva öreg volt már nagyon, Anna. És még jó ideig élt Oroszországban.

– Miért nem hiszi el, hogy megölték? Ó, persze, hiszen maga is… – Nem fejezi be a mondatot, és majdnem könnyesen ismétli – maga is, Abram, maga is… – elhúzza a kezét Avraham ökle mellől.

Avraham Mejerov olyan tekintettel hallgatja az orosz társalgást, melyből egy szót sem ért, mint aki valami nagy kívánságot elégített ki, s most várja a hatást. Alacsony, szikár termetével, keskeny, fehér arcával, amit még kérlelhetetlenebbé tesz az aranykeretes szemüveg, inkább pontos és szigorú tanárra emlékeztet, mint gazdálkodóra. Valójában az ország egyik legnagyobb birtokának tulajdonosa. Egyidős Avrahammal, de távolról sem annyira elhasznált. Mozdulatai ruganyosak, tekintete élénk, hideg, még akkor is híján van minden emberi melegségnek, amikor mosolyog. Már itt született Palesztinában, de sokéves európai tanulmányai a bennszülöttek minden erőteljes vonását letörölték róla. Finom arcát a torzító napfény elől széles karimájú puhakalappal védi, melyet csak árnyékban vagy a szobában vesz le. Mejerov maga az idegenség és magány a verejtékező, zajos, takarmány- és tehéntrágyaszagú környezetben. Héberül halkan és választékosan beszél, kerül minden durvaságot, mintha ezzel is falat emelne maga és a hébert, jiddist, oroszt, arabot sűrűn keverő, káromkodó, izgatott gazdák közé. Ilyen Avraham Mejerov, s ahhoz, hogy valaki szeresse, Avraham Bogatir mohó és mély emberi kíváncsisága és megértése kell.

Malka behozza a teát az ünnepi csészékkel, amelyeket legfeljebb ha kétszer használnak egy évben. Avraham tölt Annának, aki gondolataival még mindig nyírfák között bolyong.

– A nyelv, maga az orosz nyelv is megváltozott, higgye el, Abram. Érdes lett és goromba. Figyelje meg, ahogy beszélnek.

Avraham mosolyog, és igyekszik nagyon finoman beszélni.

– Anna, kérem… Egy kis tea. Kérem, vegyen a kétszersültből.

Ugyanakkor Mejerov, mintha csak utánozná, így szól héberül:

– Bogatirné asszony, kérem, igazán nem számítottunk ilyen kedves és elragadó fogadtatásra. Valóban megható vendéglátás.

Holott Malka csupán egy tányér olajbogyót és egy csomag kétszersültet – amit Mosedale hozott – tett az asztalra.

– És a többiek – folytatja Mejerov –, kedves gyermekeid, Avraham?

– Dan valahol a faluban csavarog. Sajnos, semmivel sem lett jobb. Rina itt a ház mellett csalamádét vág a munkással. Felvettünk egy munkást.

Mejerov kis fintorral bólint. Ő tudja, mi a munkás a gazdának. Maga az egyiptomi tíz csapás. Vér, tetű, dögvész. A munkás hanyag, lusta és érzéketlen. Tönkreteszi a termést bosszúból, mert nem az övé. De pénzt, azt követel. S jobban él, mint a gazda. Mindenesetre gondtalanabb.

Felesleges volna erről hangosan beszélni Avrahammal, aki mindezt már úgyis többször hallotta. Még abban az időben, amikor ő volt munkás Mejerovnál.

Csendben szürcsölik a teát.

– Sajnálom, hogy szüretkor nem láthattalak vendégül. Ezen a tájon még ismeretlen szőlőfajtát honosítottam meg ebben az évben. Gros grec. A nagy görög. Kitűnően bírja a mi éghajlatunkat… Ha a gazdák gondolkoznának, Avraham, és tanulnának egy keveset, valóságos Édenkertje lehetne ez a föld. Próbálkozni, mindig próbálkozni…

Ugyan, ki engedheti ezt meg – gondolja magában Avraham. Jól emlékszik még Mejerov sikertelen kísérleteire, melyek egész kis vagyont emésztettek fel. Rizs, dohány, kávé… hol van az már?

– Ó, férfiak. Másról sem tudnak beszélni, csak a gazdaságról – szól panaszkodóan Anna, ujjaival a halántékát tapogatva, mintha migrénje volna. – Tudja, odahaza évszámra nincs, akivel beszéljek. Kivel, mondja, kivel? Kantorovicsék, Kaplinszkiék… izzadt, ostoba parasztok… De, ugye, kölcsönadja ezt a Kuprint, Abram? Mióta szeretném megszerezni! Tudja, hogy Párizsban olvastam először. Otthon borzasztóan erkölcstelennek számított. Kuprin! Züllötten okos szeretne lenni, s közben szentimentális, mint egy gimnazista lány. Maga is úgy véli, Abram?

Mejerov beletörődik, hogy ez a látogatás Anna miatt történt, és nem szól többet. Malka pedig nem mer beszélni, mert Avraham sokszor rámordult már, hogy orosz beszéde elviselhetetlenül zsidós.

Dél van. Rina is megjön a munkából Daviddal.

– Egészséges, gyönyörű teremtés – öleli át a lányt Anna, s furcsa íze van, ahogy orosz lágyítással héberül beszél. – Ez a szőke konty! Istenem! Le ne vágasd soha, érted? Soha!

Olyan szenvedéllyel mondja, mintha régi, fájdalmas emlékek fűződnének a dús, szőke kontyokhoz.

David az ajtó mellett áll, a kis szobában mozdulni is alig van hely. Nem mutatják be a vendégeknek, senki sem törődik vele. Boldogtalan látvány. De Mejerov, hála Istennek, feláll, és megérinti Anna karját.

– Mennünk kell, kedves.

Búcsúzás közben Anna sokáig fogja Avraham kezét.

– A Kuprint meghálálom még magának, Abram. És járjon hozzánk sűrűbben. Nekem ünnep, ha beszélgethetünk.

Avraham meghatottan krákog. Mejerov pedig halkan, tapintattal szól, mintha beteget nyugtatna.

– Mielőtt hazamennénk, ha nem haragszol, kedves, még benézek a gépállomásra.

Az istállóban a déli takarmány után bőgnek a tehenek. A forróság feloldja és ontja az udvar bűzeit. Jichak a szomszédban vadul káromkodik.

Anna sóhajt.

– Comme vous voulez.^*

Az úton még visszafordul, és fájdalmasan int Avraham felé. S lebeg tovább Mejerov mellett, aki gyengéden, a karjánál fogva vezeti.

Ebédre megkerül Dan is, kezében régi folyóiratokat, színes ceruzákat szorongat, de az már nem derül ki, honnét szerezte. Szótlanul ebédelnek. Dan is elfoglalja magát színes ceruzáival, melyekkel értelmetlen jeleket firkál a régi újságlapokra. Malka néhányszor megpróbál valami kapcsolatot teremteni Avrahammal.

– Hogyan lehet így élni? Egész nap nem csinál semmit, csak regényeket olvas… Azért egy gojte mégiscsak egy gojte^*… Az apjának, azt mondják, nagy szerepe volt a Kerenszkij-kormányban…

Avraham ingerült pillantására végül is elhallgat.

A gazda ebéd után nem sokáig hagyja pihenni Davidot, ő maga sem alszik, elszív egymás után öt-hat cigarettát, kimegy, járkál egy darabig az udvaron, azután befogja a lovat, és az ablakon keresztül int a fiúnak. Uramisten, de sürgős már, hogy beszéljen. A bakon jó ideig csak dúdolgat egy régi dalocskát.

 

Jullala, jullala. Hol dogoztál tegnapelőtt, S hol dolgozol újra ma. Nincsen munka idebenn. Nincsen munka odakinn. Arab kapál Neszcionán, Petah-Tikván beduin…

 

Ahogy kiérnek a földekre, vidáman fordul a fiú felé.

– No, David, ez volt Mejerov. És tudod, ki az a Mejerov? Az ő apja volt az első munkaadóm. Ajaj. Haj, haj. Ha láttál már komisz, zsarnok, kiállhatatlan öreget, hát Zeév Mejerov az volt. Az ördögbe, olyannal még nem találkoztál. Azt megharapta a veszett sakál, megmarta vagy kétszer kígyó, skorpió számtalanszor, mindent túlélt, s mintha a méreg a szívében gyűlt volna össze. „Vannak gazdák – mondta Zeév Mejerov –, akik a munkást, ha kárt tesz a földben, kirúgják. Én nem. Én itt helyben kitekerem a nyakát.” Biztosak voltunk benne, hogy egyszer valaki megöli. Miket engedett meg magának, Uramisten! Leütött egy munkást, mert az ekével átvágta a szőlő gyökerét, s amikor összeesett, még belérúgott. A munkás felállt, letörölte szájáról a vért, és azt mondta oroszul: „Szar ember vagy, Grigorij Abramovics, rohadtabb, mint száz goj, de talán így kell…” Akkor láttam Zeév Mejerovot először nevetni. Micsoda nevetés! Isten bizony, elszaladtál volna. Csomós kezével a szakállába kapaszkodott, úgy vinnyogott, s testével jobbra-balra hajlongott közben… Volt úgy, hogy kijött a munkába, s anélkül hogy tudtuk volna, miért, üvölteni kezdett: „Halljátok? Ez nem Rothschild-föld, ez nem palesztinai föld, ez Zeév Mejerov földje. Minden porszem, minden kavics Zeév Mejerové…” Azt mondták, hibbant volt. Ördög tudja, hogy hibbantság volt-e vagy valami egészen más…

Egy hatalmas olajfa alatt Avraham megáll a szekérrel. Legalább ötvenéves fa, ezt még nem Jerahmiél ültette, az egykori arab gazda hagyta örökül.

– Gyere, David, itt lepihenünk – s mosolyog a fiú csodálkozásán. – Azt mondja Ivan: a munka nem farkas, nem szalad előled az erdőbe.

Leheverednek. Avraham cigarettával kínálja a fiút, s olyan barátságos, mintha udvarolna. Szeretné végre elnyerni a fiú bizalmát és figyelmét. Még meg is kérdi:

– Érdekel, amit mesélek? David?

– Igen.

– No, ezt azért mesélem, mert ti azt hiszitek, hogy itt mindig így volt. De nem is hallhattál ilyesmiről a buhárai negyedben. Persze, olvashattál róla. De hát ezek a könyvek! Azt írja az egyik: „Tizenhat órát dolgoztak, este még volt kedvük rákezdeni a dalra: »ki építi fel Galileát, mi építjük fel Galileát…«” Kapált volna az ökör egy napig Zeév Mejerovnál. – Avraham tűzbe jön. – Kapált volna úgy, hogy a gazda a mérföldnyi szőlősorok végére odatesz egy csomag halvát, hogy aki előbb végez, az kapja meg. Mit mondjak, öltük magunkat azért a darab halváért. De a legrosszabb ebben a vadállatban az volt, hogy egymásnak uszította a zsidó és az arab munkásokat. No, melyik gyorsabb, melyik erősebb? Mojse vagy Mahmud? Esküszöm, még a kövek is gyűlöletet árasztottak azon a hatalmas földön. Hogyan kapott ekkora földet? Amikor a Rothschildék földet vásároltak az első telepeseknek, azon harminc európai spekuláns gazdagodott meg, de a gazdáknak csupa terméketlen, agyagos, köves pusztaság jutott. Sokan túladtak a föld felén, háromnegyedén. Volt olyan is, aki az egészet otthagyta, és elment napszámba dolgozni. Zeév Mejerov egyetlen dunamot nem adott el. Négy órát aludt naponta, a többit a földjén töltötte. Négyzetméterről négyzetméterre tisztította meg a földet a terméskövektől, amelyek alatt ezernyi kígyófészek volt. Azt mondják, megfogta a mérgeskígyókat, és bedobta a gazdák házainak ablakán. Micsoda gonoszság, mi? Egyszer az egyik gazdának, Kantorovicsnak a kisfiát megmarta a kígyó. Kantorovics. Gazdag ember ő is azóta. Akkor az egész település elindult este Zeév háza felé, kapákkal meg botokkal, hogy agyonverik. Nekem maga Gedalja Kantorovics mesélte el még annak idején. Azt mondja: „Tudod, Avraham, amikor kijött elénk a házból Zeév, és szembenézett velünk zihálva, a lórúgástól eltorzult, ördögi arcával, büdösen, rongyosan, csak nézett a kialvatlan, véres szemével, esküszöm, mint az Agadában^* a gonosz… Ha megölnek, akkor sem tudnám megmondani, hogy történt, miért, de egyszerre mindenki megfordult, és ment haza.”

Ez megtörtént. Amikor én nála dolgoztam, akkor is eszelős volt, de azért beszélni már lehetett vele. A föld is termett, gyarapodott, tizenöt-húsz munkás dolgozott nála mindennap. A felesége halála is megszelídítette. Szegény Rivka Mejerov, az meg a jóságával tett tönkre bennünket. Amikor este visszavittük a szerszámokat a házba, Rivka sírva nézett ránk az ablakából: „Arme jiddise Kinder.” Szegény zsidó gyerekek. Azután rávette Zeévet, hogy ne alkalmazzon zsidókat ilyen nehéz munkára. „Jó” – mondta Zeév, és másnap kidobta a zsidókat, és arab munkásokat vett fel. Ketten voltunk csak, akik két évig egyfolytában, egészen a világháborúig kibírtuk nála. Jerahmiél Jerenburg meg én.

Avraham elhallgat. Isten tudja, hányadik cigarettára gyújt rá. David arcán meglepő érdeklődés látszik:

– Te, David – mondja kedélyesen –, nem kell nekünk dolgozni?

David mosolyogva vállat von.

– Üljünk még egy kicsit. Ez is előfordulhat néha, nem, David? Azt mondja Ivan: heten az ekével, egy a kanállal. Ez egyszer mi ketten vagyunk a kanállal.

Szívja a cigarettát. Gondolkozik.

– Egykettőre itt volt a háború, Jerahmiéllel együtt bevonultunk a török hadseregbe, majd egyszer megmutatom, hogyan tisztelegnek fegyverrel a törökök, mulatni fogsz. Nemsokára kihirdették, hogy aki akar közülünk, szolgálhat a németeknél, tudod, akkor a németek itt harcoltak Keleten a törökökkel együtt az angolok ellen. Németül beszéltem, törökül csak annyit tudtam, hogy ekmek, az kenyér, szu, az víz. A németeket választottam, de nem volt rajta nagy áldás, tizenhatban átdobtak az orosz frontra. Mit mondjak neked, az is fura dolog volt, hogy nekem oroszokra kellett lőnöm, hogy mit képes a sors tenni egy emberrel.

David először szól közbe.

– Miért? Maga zsidó, azok meg oroszok.

– Ajaj, hogy mi mindent nem értesz te, David, ez nagy baj, ez a legnagyobb bajotok. No, mindegy. Szerencse, hogy jóformán még egy kapszli se jött ki a puskámból, már fogságba estem. Fogság meg forradalom, mi mindent tudnék erről mesélni, majd egyszer. David, majd egyszer, ha még itt leszel. A vége az, hogy húszban kerültem vissza az országba. Zeév Mejerovnak már csak a sírkövével találkoztam, azt mondták, nézzem meg, ő maga faragta még életében. Egész egyszerű terméskő volt, amilyenből ezreket dobált ki a földjéről. Azt írta rá: Izrael háza, kelj fel, és induljunk. Ez a bibliai idézet, ez volt a jelszavuk, ezzel vándoroltak erre a földre, ahol pokol volt egész nyomorúságos élete, és ezért poklot csinált mindenkinek, aki a hatalmába került. Zeév Mejerov, ez a pose Jiszróél, Izrael vétkese, hogy mennyi rosszat tett életében, mennyit tudnánk erről mesélni mi ketten, Jerahmiéllel… El is felejtettem mondani, Jerahmiél itt maradt a török hadseregben, azután átállt az angolokhoz, és részt vett a törökök kiverésében. De nem ezt akarom mesélni. Zeév Mejerov. Az ördög tudja, miért, ez az állat mégis közelebb állt hozzánk, mint a fia, Avraham. Akit nálunk láttál. Zeév együtt evett velünk, a földre kuporodva, délben, no, az sem volt egy purim.^* „Hús jut már nektek, piszkok… – mondta mindig. – Jól megy a munkásoknak… Híznak a véremen…” Sohasem láttuk mást enni, mint heringet meg uborkát… Ezalatt Avraham Spanyolországban és Franciaországban tanult mezőgazdasági főiskolákon a Rothschild-alapítvány számlájára. Amikor apja halála után hazajött, aj, de finom ember lett, tanult ember, Mejerov úr, kérem szépen, kellett mondanunk, s nem úgy, mint régen: „Zeév, te disznó, kiszipolyozod a lelkünk is, de megállj!…” Zeév hol fizetett, hol nem, minden piaszterért veszekedni kellett, fenyegetőzni, átkozódni: „Úgy legyél egészséges, úgy lásd viszont a gyereked…” Avraham undorral, de pontosan fizetett, sorba állva, mint a birkák, mentünk elé péntek este, s akkor mondta meg, ez az ember jöhet dolgozni vasárnap, az az ember keressen más helyet. Az az ember. Mit szólsz? Nekem nem volt rossz dolgom nála, de ezt Annának, a feleségének köszönhettem. Vacsorára is meghívott péntek este, nem is egyszer, nem tudod, milyen nagy dolog volt ez, még a nagygazdák sem léphették át a küszöbét, az udvaron tárgyalt velük, mint az arabokkal. Péntek este Avraham Mejerov, Anna kedvéért, úgy beszélt velem, mintha embernek tartana. Anna még nem tudott héberül, franciául társalogtunk – az én franciatudásom! –, ha meg Mejerov kiment a szobából, oroszul. Később Anna a zongorához ült, és orosz románcokat énekelt, aj, de szép hangja volt, Anna, Anna, micsoda jóság! Így ültünk, akkor Mejerov elbúcsúzott, kellemes szombati pihenést kívánt, mintha nagygazda volnék, aki megy haza kőkerítéses házába. Micsoda büdös szükséglakásban laktam. Vasárnap, a munkában azután, mintha akkor látna először. S csak szóltam volna valamiért. Avraham a legkisebb panaszra is azt mondta: „Kérem, nem tartok kommunistákat a gazdaságomban. Kérem, adja le a szerszámot, este kifizetem.” Ezt könnyen megkapta tőle mindenki. Kommunista.

Avraham kutatóan néz Davidra, mint aki nem biztos benne, hogy értik-e, amit mond.

– Tudod, mi az, hogy kommunista?

David határozottan felel, gondolkodás nélkül.

– Izrael ellensége.

Avraham lehorgasztja a fejét. Hiába mesélt, hiába, akár magában is elmondhatta volna mindezt. Hallgat, egy hang nem jönne most ki a torkán, szomorú, pedig mulatságosnak is tarthatná ezt a kemény, határozott tudatlanságot, mint egyszer, mikor egy jemenit faggattak tréfából. A jemeni, bizonyos Azarja, Jichak házában, egy kisebb építkezésen dolgozott. Avraham és Jerahmiél is segített a gazdának. Azarja mezítláb öntötte a betont, fején jobb napokat látott európai kalapot hordott, s a fogsora közepén aranyfog csillogott, melyet Adenben csináltatott, ahogy mondta, s mindebből látszott, hogy fajtájában még a bevándorlás előtt is a tekintélyesebbek közé tartozott. Munka közben be nem állt a szája, olykor feljajdult, mert a friss beton marta a lábát. Többször is elmesélte büszkén, hogy közelről látta a jemeni imámot, és úgy beszélt róla, mint a leghatalmasabb emberről a világon. Jerahmiél – ördög tudja már, mi volt a célja vele – megkérdezte: „Te Azarja. Tudod, ki az a Hitler?” Azarja gyorsan és természetesen felelt: „Egy arab.”

Jerahmiél folytatta a kérdezést:

„Hát azt tudod, kik a kommunisták?” Aj, ez már nem volt olyan könnyű. Azarja mutatóujját a homlokára téve, hajlongva, feszülten gondolkozott, és végül megmondta. „Olyan emberek, akik fél napig arabok, fél napig zsidók.”

Ám lehet-e csodálkozni Azarján – töpreng magában Avraham –, aki nemrég jött ámuló szemmel erre a földre, a babonás és titokzatos jemeni gettó bűzös utcáiról, ahol a forróság és nyomor káprázata a valószínűtlent valósággá teszi. A jemenieknek még itt is, az igazat, hogy elhiggyék, be kell burkolni a mesék bibliai köntösébe. S csupán jemenitákat sikerülhetett letelepíteni a kietlen sivatagi határszélen, azzal az együgyű fortéllyal, hogy ha a Messiás megérkezik az ősök szent földjére, már a határon legyen, aki étellel és itallal várja. S mennyire nem ugyanaz a kettő elmélkedik Avraham –, Azarja és David. Az egyik babonás fejében a dolgok mesévé tágulnak, a másik sivár világában jelszavakká szűkülnek. Uramisten, mi lesz ezekből a gyerekekből – és mennyien vannak –, akiknek a világ dolgai ötven-hatvan tőmondattá egyszerűsödnek, nyers és goromba mondatokká, amikért ölni is képesek. Lehet-e ezzel a durva öntudattal szembeszállni néhány szóval, munka közben, pihenőben, egy olajfa alatt?

– Mintha enyhült volna a hőség – mondja Avraham, és nehézkesen feláll. – Állj fel! Arrébb visszük az öntözőcsöveket. – S már ballag is a lucerna szélére rejtett csap felé, elzárja a vizet.

David utánamegy, és egyáltalán nem tűnődik el rajta, hogy a gazda miért hagyta abba olyan hirtelen a fecsegést. Pedig Avraham, miközben a felázott földön bandukolnak, szétszedik, hurcolják, szerelik a csöveket, magában szünet nélkül beszél a fiúhoz. Többféle változatot is kitalál, hogy elkezdjen valami vitát, amivel a fiú érdeklődését felkeltheti, bizalmatlanságát is legyőzi. A legegyszerűbbnek az látszik, hogy a beszélgetést majd ismét a kommunistákra tereli, azután megkérdezi Davidot, találkozott-e már kommunistákkal. Avraham elképzelése szerint David azt feleli, nem. Mire Avraham azt mondja, nohát Jerahmiél Jerenburg is kommunista. Ez meggyőzőnek látszik. A lenyűgözően komoly gazda minden mozdulata még egy ilyen elfajzott kölyökben is tiszteletet parancsol. Nevetséges feltételezni róla, hogy Izrael ellensége. Persze, önmagát is mondhatná példának, de ez nem volna egészen igaz, mint ahogy a Jerahmiéllel való példálózás sem egészen hibátlan. Avrahamnak – mint a legtöbb Beér Tuvia-i gazdának – útja a gettótól a bevándorlásig orosz forradalmi egyleteken keresztül vezetett, s a szent ügy század eleji regényessége még benne él. Tengernyi adoma, mendemonda hangzik el Beér Tuviában esténként a forradalomról és az utána következő korszakról, mindenkinek van valami kapcsolata a szocialista Oroszországgal, barát, testvér, rokon, őrnagy a hadseregben. Molotov sofőrje, Sztálin orvosa… Jerenburg unokabátyja, Ilja, például híres író. Előfordul néha, hogy valakiről olyan hír jön, hogy kivégezték, ezután hetekig fellángol a vita a szövetkezeti bolt előtt, de többségben általában azok maradnak, akik nem hiszik el. Oroszországban minden szép és jó, olyan, amilyennek álmodták valaha a harkovi, minszki, odesszai egyletekben. A kommunizmus nagyszerű dolog, bárcsak győzne az egész világon, kivéve persze Palesztinát, ahol már egy darabka saját földjük van, amin saját uborka terem, s vég nélkül lehet dicsekedni, szebb, mint Kaplané, jobb, mint Sahevicsé. Erről egyelőre nem szívesen mondanak le. Jerahmiél az egyetlen kivétel, ő feláldozná a földjét is, melyért a gazdák közül ő küzdött a legtöbbet, s melyet ő ápol a leggondosabban. Jerahmiél boldogan fogadná a kommunizmust, ha valaki persze előbb ajtót nyitna neki, mert a gazda nem tesz érte semmit, hacsak azt nem, hogy rendületlenül él ifjúsága szigorú forradalmi erkölcsei szerint, melyekről Aroncsik, a szomszéd faluból hetenként idelátogató sakter azt szokta mondani: ha nem tudná az ember, hogy Jerahmiélt az ördög szállta meg, azt hinné, hogy a tízparancsolatot tartja be. Jerahmiél még csak vitába sem bocsátkozik senkivel, nem győz meg senkit, legfeljebb Jichaknak – akit mostanában a nemzetieskedés férge fertőzött meg – veti oda, hogy barom, ökör, dög, ha a méltatlan gazda elkezdi az otromba rágalmat, hogy a palesztinai zavargások alatt a kommunisták együtt harcoltak az arabokkal a zsidó telepesek ellen.

Mire Avraham végiggondolja, mit mond Davidnak, addig a süppedő, vizes földön való cipekedéstől annyira elfárad, hogy elhalasztja magában az egész beszélgetést. Szitkozódva húzza ki az útra Barakot – a ló közben a világ végére elcsavargott –, és szól a fiúnak:

– Nyisd ki a vízcsapot, aztán ülj fel, kimegyünk az országútra. Fridnél mindig lehet kapni angol cigarettát.

Avraham hagyja, hogy a ló kedve szerint poroszkáljon velük, olyan lassan, ahogy a világ minden lova közül egyedül Barak képes. (Isten bizony, ez egy zsidó ló – szokta mondani Jichak.)

A gazda ötszáz méternyi töprengés után a fiú felé fordul.

– Nézd. David, holnapután, szombaton, Jeruzsálembe utazom. Megmondhatnád a címedet, legalább értesíteni tudom az apád, hogy nincs veled semmi baj.

David hallgat.

– Te tinó, ha ártani akarnék neked, már árthattam volna. Megismerhettél.

David szótlanul bámul maga elé. Avraham megdühödik.

– Fütyülök rád. Majd mindig erőszakkal fogok segíteni rajtad. Egészen hülye nem vagyok… Gyia, te koszos, büdös szemét!

Barak majdnem szívszélhűdést kap a hirtelen hangulatváltozástól, nagyot ugrik – még szerencse, hogy nem szakadt el a hámszíj –, azután összevissza szaladgál az út egyik oldaláról a másikra, alig lehet egyenesben tartani. Mit mondjak, Baraknak sem könnyű.

Frid kávéháza az országúton, a falu felé vezető kitérőút mellett nem nagyobb, mint egy lakószoba. De minek is lenne nagyobb? A falu központjától messze van, a gazdák amúgy sem járnak kávéházba; autósok pedig csak akkor állnak meg itt, ha defektet kapnak, vagy ha kifogy a vizük. Egyedül a kasztinai rendőrségre lehet számítani, de újabban rendőrök is akkor jönnek be, ha részegek, különben a kantinban mindent olcsóbban kapnak. Frid úr, aki 1935-ben menekült el Berlinből, ahol bíró volt, méltósággal viseli, hogy megélhetése „zu leben zu wenig, zu sterben zu viel”.^* Olyan előkelően szolgálja ki a berúgott rendőröket, mintha egy londoni nagyszálló igazgatója volna. Amikor Avraham belép, akkor is három őrmester ül egy asztal körül. Az asztal lapját elborítják már a sörösüvegek. Avraham meglepetten látja, hogy a háttal ülő s székén részegen imbolygó őrmester Mosedale. Egy hatalmas, fekete bajuszos rendőr véres szemét a gazdára emeli, és, felüvölt.

– A rohadt India!… A rohadt Sziám!… A rohadt Egyiptom!… A rohadt Palesztina!…

– Micsoda alakok? Mit szólsz? – siet Avrahamhoz panaszkodni Frid úr. – Képzelheted, mi lesz még itt ma este.

– A rohadt Egyiptom!… A rohadt Palesztina!…

– Három éve hallom ugyanezt a műsort – mondja Frid úr. – Ez Jim Carpenter. Húsz éve szolgál gyarmatokon, és ezalatt egyszer sem volt otthon szabadágon. Na ja, tudja, hogy Angliában egy rakás szerencsétlenség, itt meg a fenekét is három arab gyerek törli ki. Végigjárta a gyarmatokat, de az egészből csak a kuplerájokra emlékszik.

A harmadik rendőr – kövérkés, bamba arcú, szőke – részeg fejhangon énekelni kezd.

– „Megyünk és kiakasztjuk a gatyánkat a Siegfried-vonalra…”

– Coutts őrmester, ez meg a hadseregtől ment át a rendőrséghez. Alaposan kijutott neki a háborúból Dünkirchentől Burmáig. Abba hülyült bele.

„A Siegfrid-vonalra, a Siegfried-vonalra, ha még áll addig…”

– A rohadt India!… A rohadt Sziám!… A rohadt Egyiptom!… A rohadt Palesztina!…

– Der Teufel soll dich holen…^* Képzeld el, Avraham, ez a smokk az előbb odamegy a falhoz, kigombolja, kiveszi, és itt akar nekem vizelni, benn a kávéházban. De megmondtam neki. Menjen ki, ha kell. Ezt megteheti odahaza, a koszos Walesben. Ilyen népség ez.

Persze nem valószínű, hogy Frid ilyen határozott volt, mert amikor most Coutts felüvölt: – Hé, George, sört… – előkelően meghajtja magát: –, „Yes, Sergeant.” – És pattan a sörért.

Közben Mosedale felemeli a fejét az asztalról, hátrafordul, duzzadt, vörös arca megrándul, amint észreveszi Avrahamot, láthatólag köszönni próbál, de ebből csak egy torz vigyor sikerül. Azután önti magába a sört, fele a zubbonyára csurog. Minden erejét összeszedve motyogja maga elé:

 

Happy birthday to you, Happy birthday to you. Happy birthday dear Rina. Happy birthday to you…

 

Ebbe ki is merül. Visszacsúszik az asztalra.

– Hát emberek ezek? – mondja Frid, miután alázatos mosollyal az asztalra rakta az újabb három üveg sört. – Ach, Mensch, lehet az ilyeneket embereknek nevezni? Hát nem kellene mind kipusztítani?

Avrahamnak elege van az egész jelenetből.

– Milyen cigarettát hoztak, Frid?

– Craven A-t. De kaptam tőlük mesés konzerveket is, ha akarsz…

– Adj öt csomag cigarettát. Más nem kell.

Mikor kilépnek, Carpenter ismét felhördül.

– A rohadt India!… A rohadt Sziám!…

Frid az ajtóból kiabálja utánuk:

– Szaladhatok este a rendőrségre, hogy küldjenek kocsit értük. A saját lábukon ezek már nem mennek el.

A bakon David Avraham felé fordul néhányszor, a gazda érzi, hogy a fiú mondani akar valamit, de nem szól, rá se néz. David maga elé bámul, és elhadarja:

– Buhárai negyed, Hatikva utca, Ezra Mizrahi háza.

Avraham szó nélkül bólint.

Odahaza Malka már félig ünneplőbe öltözött. Este Kaplanékhoz mennek családi látogatásra, és ez Malka sivár életében rendkívüli társadalmi esemény. Három dolgot csinál egyszerre, öltözködik, vacsorát készít és eteti Dant. Avraham magában szitkozódik, a sürgés-forgás, Malka rikácsolása beteggé teszi. Rina még dolgozik, egykedvűen jár át a szobán, hozza az ólból a tojásokat, viszi az istállóba a tejeskannát. Csapkodások, átkozódások és sóhajtások közben elkészülnek, már csak Rinára várnak. Malka még megágyaz Davidnak, és asztalra teszi a vacsoráját. Avraham pedig becsalogatja Dant a szobájába, és rázárja az ajtót. Dan úgy üvölt, mint még soha. Végre Rina is felveszi magas nyakú, kék hímzéssel szegélyezett, ünnepi, ukrán ingét. Idegesek, fáradtak, mogorvák, de elkészültek. Tiszták és ünnepélyesek, és az ünneplőkben valahogy teljesen idegenek egymásnak.

– Egyél – mondja Avraham Davidnak –, utána feküdj le vagy olvass. Azt csinálsz, amit akarsz, csak vigyázz a házra.

David nagyon megkönnyebbül, amikor egyedül marad. Egy ideig üldögél a szobában, de Dan üvöltését nem lehet elviselni. Kimegy az udvarra, benéz az istállóba, ácsorog a tyúkólak előtt. Az ólak mellett egy-két dunamnyi veteményeskert kezdődik. David elsétál a végéig, talál magának egy négyzetméter füves helyet, ott leheveredik. Kis idő múltán érzi hogy valaki áll a háta mögött. Felugrik, de aztán látja, hogy csak egy kisfiú.

– Jigal a nevem – mondja katonásan a gyerek. – Jerahmiél Jerenburg fia vagyok. Kilencéves. Leülhetek melléd?

David bólint. Letelepednek a fűre.

– Van egy titkom – mondja Jigal –, elmondhatom neked?

– Igen.

– De esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek.

– Böhajat nabi Musza – mondja tréfásan arabul David, ahogy a muzulmánok esküsznek a zsidóknak. Mózes próféta életére.

– Én nemsokára terrorista leszek.

David meghökken, gyanakvóan néz a gyerekre.

– Minden angolt megölök. Pak, pak, pak, pak – utánozza a géppisztolyt. – De pár évet várnom kell. Most még nem vesznek fel. Tudod, hogy vesznek fel valakit?

David már mosolyog, és tagadólag rázza a fejét.

– Előbb meg kell ölni egy angolt. Akkor felveszik. Te! Tudok egy dalt, amit nem szabad énekelni: „Ma a Jordánra hidat verünk, ma a Jordán parancsol nekünk…”

– „Vérben és tűzben…” – folytatja David, Jigal sugárzik az örömtől.

– Hát te is ismered? De ezt már biztosan nem: „Áldás és bőség…” Ezt mindig elfelejtem.

David ismét segít.

 

Áldás és bőség száll népedre vissza Hazánkból arab föld s Nazaret fia, Ha zászlónkat, mely oly fényes és tiszta, Kitűzzük a Jordán partjaira…

 

– Hű – ámuldozik Jigal –, hű! Te mindent ismersz. – Rajongással méri végig Davidot. – Énekeljünk egy kicsit.

Már besötétedett, még mindig éneklik a tiltott dalokat. Szára hívja valahonnét a sötétből Jigalt.

– Mennem kell – szól komolyan a kisfiú, vigyázzba vágja magát, és keményen mondja: – Csak így!

Csak így. Ez az Écel jelmondata. A Jordán két partja. Palesztina és Transzjordánia. Csak így lehet elfogadni a zsidók országát.

David is elindul, úgy érzi, hogy ez az este nagyszerűen telt el. Hallgatózik először a ház körül, és csak amikor már biztos, hogy Dan elaludt, akkor megy be. Rina könyveit nézegeti, az egyiknek a címe megtetszik neki: Az ifjú gárda. Kiveszi a könyvet, és az ágyra heveredik vele. Így alszik el, könyvvel a kezében, ruhástól.

Pénteken már hajnalban megkezdődik az ünnepi készülődés. Reggel a falu tele van idegenekkel. Avraham percenként állítja meg a szekeret, David pedig érdeklődéssel nézegeti a jövevényeket, akik harsány kedélyességükkel annyira elütnek az egyformán hallgatag, mogorva gazdáktól. Mindjárt a szomszéd udvar előtt megragadja figyelmét egy hórihorgas, szikár öreg, aki lehunyt szemmel, mozdulatlanul ül a padon, a sugárzó fényben, és magában motyog valamit. Mikor egy pillanatra megállnak, már érteni a szavakat is.

– Hej, Odessza, Odessza…

Ez Jichak apósa, az öreg Serman, aki már harminc évvel ezelőtt polgármester volt Rison le Cionban.

Néhány házzal arrébb durva arcú, hosszú szakállú, öreg zsidó zsörtölődik, petróleumoskannákkal teli szekerén, egy arab suhanccal.

– Kim sajn, Ali, nu snel!… – Gyere gyorsan, Ali!

– Vusz srájszte, zug mir? – kiabálja vissza vigyorogva, tiszta zsidó zsargonban az arab. – Mit ordítasz?

– Nem bírok ezzel a ségeccel^* – panaszolja az öreg hunyorogva Avrahamnak, amikor a szekere mellé ér. – Be is veszek egy kis orvosságot. – S valóban, kerek, zöld orvosságosüvegből issza a tiszta szeszt, nyers uborkát harap hozzá.

– Ez az igazi orvosság, ha ez nincs, már rég megkrepáltam volna. Két kanna elég lesz, Avraham? Majd beadom Malkának…

Azután ütött-kopott teherautójával jön a jeges, Captain Valdman. Magas, izmos férfi, kopott angol battle-dresst hord, a kitüntetések szalagjaival.

– Hogy megy az üzlet, Simon? – kérdi Avraham.

– Ne is beszélj róla – válaszolja komoran a jeges –, már kora reggel bosszúság ért. Két hete hajkurászok egy őrnagyot a hacori katonai táborban. Ma reggel sikerült végre bejutnom hozzá, elmondom, hogy hat évig szolgáltam a gyalogságnál, századosi rangban szereltem le, nemrég összevertem egy kis jéggyárat, és szeretném, ha a környékbeli katonai táborok tőlem vennék a jeget. Ha valakinek, akkor nekem jár, nem? Rám néz a goj, és ezt mondja: egy brit százados ne áruljon jeget. De én is ökör vagyok. Vigyázzba állok, meg kihúzom magam: jelentem, Sir így, Sir úgy, Sir… Karon fogni és a fülébe súgni: Öregem, ennyit és ennyit kapsz az üzletből. Akkor aztán nincs nemzeti büszkeség.

– Aha. Ezért vetted fel ezeket – simogatja meg Avraham az Italia Start és az Africa Start Simon zubbonyán.

– Ezért, ezt a sok szart – legyint Simon. – No, gyerünk. Jeget! Jeget! – De a dolog nem hagyja nyugton, visszaszól Avrahamnak. – Az a pasas biztosan utcaseprő volt Angliában.

A legmulatságosabb, akivel útközben találkoznak, kétségkívül Aroncsik, a gedérai sakter. Széles karimájú, szeméig behúzott, fekete kalapja alatt mosolygó, vékony arcát kétoldalt vastag, szőke pajesz keretezi. Törékeny testén földig érő, piszkos, fekete kaftán. Felkéredzkedik a szekérre, és mintha motor volna a nyelve alatt, szünet nélkül szidja a Beér Tuvia-iakat, csupa epikajresz,^* alig van rituális vágás, két-három családnál legfeljebb négy-öt tyúk péntekenként. És ha ötven lenne? És ha száz lenne? És ha ezer lenne? Hát lehet annyi tyúknak a nyakát elvágni, hogy abból Ároncsik kilenc kölykének bőséges táplálék jusson?

– No, Ároncsik, ma este lesz valami – céloz Avraham arra, hogy péntek este az asszonnyal hálni micve.^* Jótétemény, amely újévkor, a mennyei elszámolásnál jelentős pontszámokkal növeli Ároncsik túlvilági esélyeit.

– Aj, Avraham, nem úgy van az. Nálam az nem úgy van. Vasárnap azért csinálom, mert az a hét kezdete, hétfőn még abba sem hagyom. Kedden kezdek újból gyakorolni. Szerdán csinálok egy próbát, csütörtökön egy főpróbát, pénteken, az természetes, szombaton pedig, mert ki vagyok pihenve.

Ároncsik már rég hozzászokott az ilyesfajta élcelődéshez. Szombaton reggelenként, ha végigmegy a falun, biztos lehet benne, hogy legalább húszan szólítják meg.

– Szombati békét, Ároncsik. Mondd, milyen volt az éjszaka?

Ilyenkor összecsücsöríti száját, és áhítattal az égre tekint.

– Egy újjászületés.

Kaplanék háza előtt lekecmereg a szekérről, de előbb összeszed néhány tegnapról ottmaradt uborkát.

– Ezzel már nem leszel szegényebb, Reb Bogatir. Köszönöm a jóságodat, és jó ünnepet.

– Éhes vagy már, igaz? – Avraham a fiú vállára teszi a kezét. – A fene egye meg a sok fecsegést. Ha ez így menne mindennap, bezárhatnám a boltot. Felrakunk nyolc zsák műtrágyát, és megyünk haza reggelizni.

A raktár előtt szokatlanul nagy a csődület. Avraham a gazdák között megpillantja Jerahmiélt, Jichakot, mellettük Halil Dzsauarist. Leszáll a szekérről, és előrefurakodik. Halil halkan megszólítja.

– Hallottad, mi történt, havadzsa?

Avraham, mielőtt felelhetne, észreveszi Fridet a kör közepén. Frid szemei alatt mély, sötét karikák, arca valószínűtlenül beesett, az ember mintha összement volna tegnap óta.

– Adjatok mellém két települési rendőrt – könyörög Frid –, reszketek a félelemtől, nem látjátok?

– Mi van? Mi az? – néz körül Avraham, de Frid nem neki válaszol, amikor ismétli, ki tudja, hányadszor.

– Megáll egy másfél tonnás, ponyvával takart teherautó. Leugrik hat ember. Én még örültem neki, hogy lesz egy kis forgalom. Az ajtó nyitva volt, azért láttam, hogy hatan ugrottak le, mert csak négy jött be. De még jóformán be se jöttek mind, már az egyik géppisztolyt szegez felém. A többiek meg körülveszik a rendőröket. Egy pillanat alatt történt az egész, esküszöm. Az egyik őrmester, Coutts, még elég józan volt, hogy a revolveréhez kapjon, valaki az arcába csapott bokszerrel. Az már nem volt arc, mein Gott, az már nem volt többé arc. Egy pillanat alatt-történt az egész. A fiatal őrmester aludt. Mosedale, így hívják. Kirántották alóla a széket, kétszer-háromszor a fejébe rúgtak. Aus. Carpenter egy mozdulatot tett, azt hiszem, fel akarta emelni a kezét, hogy megadja magát, erre elkapja az egyik, és eltöri a karját. Esküszöm, hallottam a reccsenést. Mint a zsákokat, úgy dobálták fel őket a teherautóra. Egy pillanat alatt történt az egész. Semmit sem tudtam megjegyezni. Az arcukat sem…

– Álarcban voltak? – kérdi egy rekedt hang.

– Nem. Nem tudom… Nekem jelentenem kellett Kasztinában. Én nem tehetem meg, hogy ne jelentsem. Engem ezért nem lehet felelősségre vonni… Reggelig hallgattak ki. Micsoda éjszakám volt! Das kann ich sagen.^* De én nem tudok semmit.

– Ha ez személyleírást adott – szól halkan az egyik gazda –, és az angolok elfogják a terroristákat, akkor ennek vége.

– És ha nem fogják el őket? – mondja egy másik. – Az Écel emberei be vannak építve a rendőrségre. Már ma reggel tudják, hogy mit vallott.

– Az angolok is nyugodtan kinyírhatják. A statáriális törvény szerint…

– Adjatok mellém két fiút, nem merek bemenni a boltba, adjatok mellém két fiút – hajtogatja eszelősen Frid, és mikor észreveszi Avrahamot, megélénkül. – Avraham még látta őket estefelé. Nálam volt ezzel a fiúval. Igaz, Avraham? Ugye, ott voltál?

Ki tudja, mire keres Frid bizonyítékot? Most elvisz az ördög – gondolja Avraham –, ha ez beadott a rendőrségen tanúnak. Mindenki feléje fordul, a gazda inge lassan átnedvesedik, s anélkül hogy Davidra tekintene, aki szorosan melléje húzódik, érzi a fiú irtózatos izgalmát, hallja szapora lélegzetét. Mi az ördögnek kellett a rohadt angol cigaretta?

Egy rendőrségi dzsip közeledik az úton, elhalad mellettük. Cools inspektor ül benne. A gazdák tekintetükkel követik, a jeep Jichak háza előtt áll meg, a felügyelő kiszáll, és indul az udvarba.

– Hogy az anyád… hogy az anyád… – hadarja ijedten Jichak, és rohan haza.

– Ő hallgatott ki. Cools – kezdi ismét Frid. – Tönkre vagyok téve.

– Hagyd már abba a siránkozást – üvölt rá Jerahmiél –, megbolondítasz mindenkit. Ha félsz, zárd be magad a klozettba, és ki ne mozdulj.

Frid idegei felmondják a szolgálatot. Sírva fakad.

Avraham kihasználja a pillanatnyi zavart, maga után húzza Davidot a raktár felé, és a raktárajtóban kiabálni kezd.

– Mi az, itt akartok állni egész nap? Hé, Mojse, nem azért fizetünk, hogy meséket hallgass, hanem hogy kiadd az árut.

– Jól van – kászálódik befelé a raktáros –, mintha te nem álltál volna ott velem együtt.

Mire felrakják a szekérre a néhány zsák műtrágyát, a gazdák már kis csoportokba szakadva vitatkoznak.

– Ezt először csinálják, hogy elfognak rendőröket.

– Ha meg akarták volna ölni őket, ott helyben megölhették volna.

Talán csak meg akarnak tudni tőlük valamit.

Frid, mint egy tébolyodott, nyugodtan ül a földön a Szövetkezeti Bolt előtt, szemét törölgeti, kezében egy üveg sör.

Avraham már indulna a szekérrel, amikor valahonnét előtte terem Halil, és megfogja a ló zabláját.

– Elkísérlek, havadzsa.

Halil hangjában idegesség remeg. Avraham int, hogy üljön a zsákokra.

Az udvarban, amint lekászálódnak a szekérről, David azonnal eltűnik. A gazdának mindeddig nem sikerült kiismerni a hallgatag, indulatos fiút, mindig tart valami váratlantól. Izgatottan kutatja szemével, s közben Halilra is kell hallgatni, aki komor ünnepélyességgel idéz egy arab szólásmondást.

– Esz szamah fil bahar böfási nár… A hal a tengerben tüzet okád, jön egy hullám, és eloltja…

Ekkor megjelenik Malka az ajtóban, üvöltözése egy szentet is felingerelne.

– Mindjárt itt lesz az orvos! Dan megint elcsavargott! Én nem tudok mindenre vigyázni! Nem lehet takarítani se tőlük! Egy koszban várhatom az orvost.

Avraham úgy érzi, most ájul el.

– Takarodj be, te dögvész – hörgi –, mert baltával hasítom szét a fejed. – Körülnéz, mintha valóban baltát keresne, és észreveszi Davidot, aki nyugodtan ül a gránátalmafa alatt. – Takarodj be te is, és zabálj!

– Vadállat! Vadállat – sikoltja Malka, és haját tépve bújik vissza a szobába. David riadtan követi.

Avraham kifújja magát, Halil lehorgasztott fejjel vár, amíg a gazda figyelő szemét újból magán érzi.

– A hal a tengerben tüzet okád – kezdi újra. – Jön egy hullám, és eloltja. A hal ismét tüzet okád, jön egy hullám, és eloltja. (Mi az ördögöt akarsz, mondd, mit akarsz te is?) Így van ez, havadzsa. Történik valami, azután elcsendesedik. Azt hisszük, nyugtunk lesz, azután ismét történik valami, és megint elcsendesedik, és már tudjuk, hogy újra történik majd valami, és nem lesz többé nyugtunk. (Adok inkább egy kosár almát, csak mondd meg gyorsan, hogy mit akarsz.) És nem tudjuk, mikor történik velünk valami, veled vagy velem, Havadzsa Jerahmiéllel vagy Abu Szulimánnal.

– Ki bántja Abu Szulimánt? – kérdi Avraham, és még mindig nem ért semmit.

– Abu Szulimán nevére ötvenezer dunam földet vásároltatok, és nem tudhatja, hogy melyik pillanatban adja ki a Nadzsáda^* valamelyik emberének a parancsot, hogy ölje meg. Az én apámmal is így végeztek.

– Abdul Karim. Nagyon jó ember volt.

Halil lapos pillantással viszonozza a szokásos udvariasságot.

– A szemem előtt lőtték le – folytatja keményen. – Hárman jöttek, a Nadzsáda emberei, és olyan hirtelen ütöttek rajtunk, hogy Abdul Karim már nem tudott a falon lógó puskájához kapni. És tudod, mit kiabáltak, miközben tizennyolc golyót lőttek belé? Te zsidók kerítője! Te kurva fia! Te kutya… Azt kérdezted, havadzsa, ki bántja Abu Szulimánt? Lehet, hogy nem bántja senki. De Abu Szulimán mégis fél. Zavaros dolgokat mond mostanában, sokan közületek, tudom, azt mesélik, hogy megháborodott. De Abu Szulimán hajnaltól éjfélig lovagol egyedül, keresztül a földeken, s aki a magány hangjai között él, más nyelvet kezd beszélni, mint a többi ember. Gondolkozott-e valaki közületek Abu Szulimán szavainak értelmén? Évtizedek óta nektek dolgozunk, de nem tartozunk annyira sem hozzátok, mint a lovatok vagy a tehenetek. – Elgondolkodik. – A muzulmánok pedig gyűlölnek bennünket. Érted ezt, havadzsa?

Aj, Avraham már figyel. Sajátos érzékenysége az emberi sorsok iránt felébreszti érdeklődését és rokonszenvét. S különös vonzással hat rá Halil szokatlan bizalma s az értelmes, nyugodtnak tetsző arc mögött villódzó indulat.

Eddig állva beszéltek. Avraham egy üres ládára mutat.

– Ülj le, Halil!

Halil mély pillantást vet Avrahamra, bólint, ez köszönetet is jelent, s egyben megértését is annak, hogy Avrahamot érdekli, amit mond. De nem a ládára ül, hanem a láda mellett egy kőre, a jobb ülőhelyet Avrahamnak kínálja.

– Ezen a földön, havadzsa, minden olyan érzéketlen, mint ez a kő, amin ülök, ez a hideg kő. A félelmet mégsem érzi senki úgy a feje fölött, mint mi. Az angoloknak hadseregük van, rendőrségük van, a zsidóknak és az araboknak titkos szervezeteik, mindenki védi itt magát. De ki véd meg minket, havadzsa, ott fenn a dombon, ahol élünk? Nyolc család, uram, összesen negyvenen vagyunk, és csak magunkra számíthatunk. Van néhány fegyverünk, de nyolc család, havadzsa, nyolc család a tenger közepén.

Igaz, igaz, rettenetesen igaz – lepődik meg Avraham, és nem is Halil szónokiasan körülményes beszédén, melynek a szavak puha gyümölcsével körülvett keserű magja az árulás bonyolult kérdése. A gazda azon lepődik meg, hogy huszonöt esztendeje először kell gondolnia erre. S vajon másnak eszébe jutott-e a Dzsauarisok helyzete? Együtt élnek valóban, s milyen kapcsolat volt velük azonkívül, hogy néha, miután aláírták nevüket egy-egy telekkönyvi kivonatra, együtt fogyasztották el a szokásos kávét vagy nagyobb ügyeknél egy kecskét? És ki sajnálta Abdul Karimot, amikor meggyilkolták? Ha egy tehén megdöglik a szomszéd udvarban, nagyobb részvétet vált ki a gazdák körében, mint Abdul Karim halála. Avraham hallgat, nincs az a jóindulat, amely az érintkezés beidegződött formáit átváltoztatná hirtelenében természetes kapcsolattá, a szavakat sem találja meg hozzá, s csupán ilyesfajta válaszok ötlenek fel agyában: „Ha Isten is úgy akarja, jó lesz… Eljön még az idő…” De ezt most nem lehet mondani. Halilnak viszont elég az a rokonszenv is, melyet ösztöneivel megérez.

– Amit most mondok, havadzsa, nem hallotta még ember. Ha Abu Szulimán meghal, Allah óvja őt, én leszek a törzs feje. Én elmegyek erről a földről, elviszem a családokat is, letelepedünk Libanonban, a Dzsebel el Druzban rokonaink élnek. A ti földetek, havadzsa, rossz föld.

Avraham erre gondol: néhány nappal ezelőtt béke volt és nyugalom, a háborgásoknak még a szele sem ért el az országúton túl, a faluig. A vulkán első közeli kitörésének csupán alig érezhető remegése futott át a veteményeskerteken, s máris megkezdte rombolását az idegekben.

– Te jó ember vagy, havadzsa, a te népedben a legjobbak közül való. Abdul Karim is tisztelt és szeretett. Apám emlékére kérlek, mondd meg, van-e itt helyünk közöttetek?

Avraham, ha megfeszítik, akkor sem tud mit mondani. Halil vallomása különös ízű és váratlan. Nehéz egyszerre megszokni, hogy egy idegenben elnyomorodott, nemes törzs feje ül vele szemközt most, s nem a jókedvű mezei őr, akivel útközben néhány percre eltréfálkozik. Mindketten a földet bámulják. Halil tudja, hogy az okos válaszra várni kell. A gyors beszéd csak „kalam fádi” – üres szó. Földvásárláskor a felek, többnyire öreg arab gazdák, napokig ülnek így egymással szemben, fekete burnuszukkal eltakarva arcukat, hallgatagon, töprengve. S csak néha szakad fel egymás folytonos tanulmányozása közben egy-két mondat, amelyekben üzleti ajánlatok váltakoznak szólásmondásokkal és a Korán idézeteivel. Halil már befejezte a magáét, többet nem mond. De Avraham válasza helyett a gedérai orvos durva kedélyessége szakítja meg a csendet.

– Gazda, gazda, egyikteknek sincs annyi esze, hogy szekeret küldjön elém az országútra. Amíg ideér az ember, négy litert izzad. Végezz gyorsan ezzel a feketével, és gyere, mert sietek.

Halil feláll, utána szégyenkezve, de minden magyarázkodás nélkül Avraham is. Halil tudja már, hogy nincs válasz.

– Köszönöm, hogy meghallgattál, havadzsa. Maasszalámi.

– Maasszalámi – búcsúzik rossz lelkiismerettel Avraham.

Halil megfordul, ringó léptekkel, lassan vonul ki az udvarból, Avraham megmagyarázhatatlan szorongással követi szemével. Áll, mintha erőt gyűjtene az elhatározásra, és hirtelen, gyorsan indul az orvos után. Ezt gondolja: egyik pokolból a másik pokolba.

Kínok kínja. Avnér Haffner doktor azért jött, hogy Dan csuklóját gipszbe tegye. Ha ezt a megelőző beavatkozást elhanyagolják, a kacskán tartott kéz csontjai végérvényesen meggörbülhetnek, és ha az Örökkévaló csodát tesz, és a fiú meggyógyul, az idióta kéztartás élete végéig kíséri. A hatalmas, kövér férfi kopasz fejéről ömlik a verejték. Átkozottak ezek a pénteki napok, amikor arab betegei elmaradnak, és Gedérából kimozdul Beér Tuviába. Haffner galíciai, de németül káromkodik, és ezért az arabok a „hakim allemáni” – német orvos – megtisztelő címével imádják a csodatevő doktort, aki szitkozódva vizsgálja betegeit, sőt olykor meg is rázza őket, amit az arabok a legmesszebbmenő gondoskodásnak éreznek.

– Ha öt percen belül nem kerítitek elő Dant – üvölti –, akkor viszontlátásra!

– Én mondtam neki – sivítja Malka –, én figyelmeztettem, hogy Dan elcsavargott.

Avraham ügyet sem vet az asszonyra, húzza az ajtó felé Davidot, és rámordul az orvosra.

– Menj csak, ha akarsz. Majd elhívom az öreg kuruzslót Katrátót.

– Ali Sákert? Nem rossz ötlet – nevet a doktor –, én is voltam már néhányszor nála.

Szegény Dant nem nehéz megtalálni, kieszelt magának egy állandó búvóhelyet – vékonyka lámpaoszlop, melyről talán azt hiszi, hogy beláthatatlan erdő – Jerahmiél háza mellett. Ide bújik mindig, ha el akar tűnni Avraham szeme elől. A nagyobbik gond lefejteni a görcsösen kapaszkodó karokat a fáról, közben elkerülni az eszeveszett rúgásokat, és azután a földön vonszolni hazáig a vonagló testet. Ki tudja, honnan érzi meg jó előre a szerencsétlen, ha az orvos jön? Az udvaron Haffner is csatlakozik hozzájuk, a szobáig ráncigálni Dant. Malka is segít, bár ne segítene, hallgatni is fárasztó a siránkozását.

– Összetörik a fejét… Hagyjátok! Ez nem állat… Ez ember.

Pedig a kínzásnak most jön a java. Avraham Dan bal kezét hátracsavarva tartja ágyán a fiút. David pedig a lábát foga nagy erőfeszítéssel. Malkát semmire sem lehet használni. Haffner doktor káromkodik, nem bír egyedül Dan hadonászó jobb kezével. Rina épp a legjobbkor jön haza az iskolából. Áthívja Amoszt is, aki segít a doktornak Dan karját tartani, s közben a lány minden látható részvét nélkül keveri a gipszet, és mártogatja bele a gézt. Haffner most a csuklónál lassan egyenesre hajlítja a kacska kezet. Dan összeszorítja a fogait, torkából vontatott, panaszos búgás tör fel, fejével jobbra-balra csapkod.

– Ez fáj? Ez fáj? – kérdi sírva Malka.

– Bizony nem egy haszene^* – morogja a doktor.

– Menj a dolgodra – üvölti Avraham.

De Malka nem mozdul, nyöszörögve, visszafojtott sírással nézi a kínlódó fiút.

Dan karjára kerül végre a sín, a doktor csavarja körül a nedves kötést, akár el is lehet már engedni, az ellenállásba a fiú teljesen kifáradt. Haffner injekcióstűt vesz elő, jókora adag altatót ad be Dannak.

– Ne ijedjetek meg, ha holnap reggelig alszik. Addigra elmúlik a fájdalma.

Dan még ébren van, mozdulatlanul fekszik. Csapzottan, kimerülten, izzadtan állnak körülötte.

– Édes Dan – mondja végtelen gyengédséggel Amosz.

Avraham arca megrándul. Kezét a fiú vállára teszi, és a szemébe néz.

– Gyere át este vacsorára, Amosz.

– Köszönöm, Avraham – mondja Amosz, és nem néz senkire, úgy megy ki.

Haffner patakzó verejtékét törli.

– Állatnak való élet ez, Avraham, én mondom. Ha nem lettem volna olyan idióta, hogy erre a szemét földre jövök, ma egyetemi tanár vagyok Londonban, és Sir Haffner a nevem. Elhiheted nekem, ismersz már egy-két napja. Te még emlékszel arra is, mi, amikor Gedéra mellett felállítottam egy lyukas, fekete, beduin sátrat, és abban rendeltem a trahomás fellahoknak. Hány éve? Talán huszonöt. Te is voltál kint nálam néhányszor. Hát persze, milyen ostoba vagyok – csap a homlokára –, veled történt meg az az eset a katrai mohtár fiával… – S Rinának magyarázza. – Nagy hős az apád, mondhatom. Találkozott nálam ezzel az arabbal, jóképű, magas gyerek volt, összebarátkoztak, megittak együtt egy kávét, szorongatták egymás kezét, és amikor a hadzs^* elment, az apád megkérdi: „Mi baja van ennek a fiúnak?” Mondom: „lepra”. Tényleg az volt, nem hazudtam. No, ha láttad volna az apádat! Ha láttatok már beijedt zsidót!… Legalább három napig mosta magát egyfolytában utána.

Mikor látja, hogy senki sem derül a történeten, elhallgat, összerakja a holmiját.

– Jövő pénteken itt vagyok. Három font az egész – mondja, mint egy szerelő, aki valami mezőgazdasági gépet javított meg. Vigyázzatok rá, nehogy összetörje addig a gipszet – fordul vissza távozóban. – Béke veletek.

Dan már alszik. Malka megigazítja feje alatt a párnát, és szipogva a konyhába vonul.

– Tudod már? Mosedale… – szól Avraham halkan Rinához.

– Tudom, apa – feleli tompán Rina, és kimegy Dan szobájából. Egy pillanat múlva dühtől reszketve kiabál. – Mit keres a könyvem a földön? Hogy merte elvenni a könyvemet? Nem elég, hogy a munkája nem ér két piasztert!

Avraham elképed Rina szokatlan kitörésén, ha ezt Malka teszi, már reszketne a ház a durva üvöltözéstől, de most a csodálkozástól nem talál szavakat, tehetetlen sajnálattal néz a fiúra, aki remeg a visszafojtott indulattól.

– Gyere velem, fiam – mondja melegen –, elmegyünk, kaszálunk egy kevés lucernát. Ezzel be is fejezzük mára a munkát.

Rina már az ajtóban áll.

– Maradj itthon, apa. Majd én megyek Daviddal. – Hangjában zavar és szégyenkezés.

Hiába próbál Avraham a lány szemébe nézni. Rina idegesen elfordul. Micsoda nap! A dolgok magyarázata ott van a parázsló forróságban, a titokzatos erőszakról szóló hitekben, ott ül az alvó Dan elkínzott arcán. Avraham bólint, Rina félszemmel Davidra pillant, és kimegy az udvarra. Avraham egy szóval sem sürgeti a fiút. David tétován áll még, s bizonytalanul elindul az ajtó felé. Avraham rövid habozás után benyit a konyhába.

– Ezen is túl vagyunk – mondja rekedten.

Malka még sírdogál, de vizes szemébe mérhetetlen hála költözik ezért a néhány szóért.

– Igyál egy teát, Avraham – mondja túlzott szeretettel, amely a gazdát majdnem új durvaságra ingerli.

Asztalhoz ül, és némán szenvedve tűri Malka motyogását teafőzés közben.

– Édes fiam… Drága kisfiam… Jó kisfiam…

Malka behozza a teát, ő is leül, szemben a gazdával. Zsebéből gyűrött borítékot vesz ki, a jóisten tudja, mikor kereste elő.

– Dan levele, az a drága levél, tudod, amikor Galileában táboroztak – és olvas a nebbih^* Malka, orrát fújva, krákogva, elviselhetetlenül: „Édes apám, anyám és Rina, itt fenn, Galileában olyan hűvös van, hogy mindannyian fázunk, és a ciprusok úgy zúgnak, hogy sokszor nem halljuk egymás szavát. Tegnap kirándultunk Tibériásba, amikor mentünk lefelé a szerpentin úton, és feltűnt alattunk a Genezáret, beláttuk az egész tavat a libanoni hegyekig, olyan csodálatos volt, hogy elakadt a lélegzetem. Ráhel verse jutott az eszembe: »Genezáret, Genezáret, látlak-e vagy csak álmodom?« Büszkeség fogott el, hogy az én hazám ilyen szép. Jól érzem magam, nincs semmi bajom, de egy dolog nagyon bánt. A fiúk mind falusi fiatalok, nagyon erőszakosak és durvák, azt hiszik, hogy a férfiasság és az erő a nyerseségben van…”

– Tizennégy éves volt az én drágám – néz fel Malka a levélből –, milyen okos, milyen jó – s folytatja egyre vontatottabban: „Én megmagyaráztam nekik, hogy jóknak és nemeseknek kell lennünk, hogy a világ megtudja, milyen nagyszerű nép vagyunk. És akkor azokkal a zsidókkal is másképpen bánnak majd, akik még a Galutban^* szenvednek. Sokan igazat adtak nekem, de sajnos erőszakra is sor került, mert Hanan Luzsánszki, aki mindenből tréfát csinál, azt mondta, hogy őt nem érdekli, mit mondanak a gojok, és én nem jó vagyok, hanem gyáva. Akkor én őt megütöttem, és egy kicsit összetörte magát, mert nekiesett egy sziklának.”

– Édes kisfiam – sír fel Malka, s a továbbiakban már alig lehet érteni: „Búcsúzom… Nemsokára otthon… Üdvözlöm…”

Malka az asztalra borulva zokog.

Avraham felemeli mindkét öklét, mint egy átkozódó próféta:

– Az isten verje meg ezt a rohadt életet. Beleőrülök az örökös siránkozásba. Hogy dögölnék már meg! – Kirohan az udvarra, és mint egy megszállott, hányni kezdi a gödörből a trágyát.

 

 

David vad izgalommal kaszálja a lucernát, akkor is dolgozik amikor Rina pihen. Megrakják a szekeret, a fiú elkeseredett buzgalmában összevissza csapkod a vasvillával, amit az egyik oldalon feldob, annak a fele a másik oldalon lehull. Rina igyekszik David helyett is rendezni a szekeret, egyedül rakja helyére a vendégoldalakat, mindent megtesz, hogy a fiú lássa a jóindulatot. De David semmire nem figyel most, szédülten, lihegve és ügyetlenül robotol. Már hazafelé hajtanak, és még mindig nem szólnak egymáshoz egyetlen szót sem. A Szövetkezeti Bolt előtt járnak, amikor Rina elhatározza magát.

– Vedd át a gyeplőt – mondja, s ennek is súlya van, máskor soha nem hagyja a fiút hajtani. Amikor átadja a szíjat, csúnya, tömpe ujjaival megszorítja David forró, maszatos kezét, s szemét lesütve hadarja.

– Bocsáss meg, David… Te jó fiú vagy.

A fiú szeme megtelik könnyel.

A bolt előtt, ugyanazon a helyen, ahol reggel Frid sopánkodott, ismét sokan állnak. A kör közepén egy vándor beduin majomtáncoltató szórakoztatja a gazdákat. Leszállnak ők is a bakról, David, mint egy kisgyerek, hamar elfelejti sérelmeit, kíváncsian előrefurakodik. A beduin rázza a csörgődobot, a majom ugrál az egyhangú ütemre: Jali jalili jali… Jali jalili jali… Majd egy bádogdobozt tartva körbejár. Amikor valaki egy piasztert vet a dobozba, a beduin megrángatja a majom láncát.

– Gul kattarhérak… Köszönd meg!

A majom, sárga fogait vicsorítva, mélyen meghajol.

A beduin megsimogatja az állat fejét.

– Mdellele!

Ezen már nevetnek. A majom neve azt jelenti: elkényeztetett.

– Mutasd meg, Mdellele, mit csinál a vőlegény a menyasszonnyal?

A majom félreérthetetlen mozdulatot tesz.

Az együgyű mulatságot Amosz szakítja félbe. Egyenruhában van, ehhez hivatalos tartást is vesz fel, a beduinhoz lép.

– Barátom, fejezd be, el kell hagynod a falut.

– Nézzétek ezt a bohert^* – méltatlankodik az egyik gazda –, most bújt ki a tojásból, és úgy viselkedik, mintha ő lenne a High Commissioner.^*

– Mit okoskodsz, Kaplan? – néz szembe Amosz nyugodtan a gazdával. – Parancs van, hogy idegenek nem tehetik be a lábukat Beér Tuviába.

– A ti parancsaitok! Mi van? Háború? Járvány?

Amosznak már nem kell felelnie erre. Jichak ragadja meg a gazda mellén az inget.

– Ne ugrálj, Smuél! Inkább menj haza, és csináld azt, amit az előbb a majom.

Ennek legalább akkora sikere van, mint a mutatványnak. A gazdák nevetve szétszélednek.

– Ne bánts engem, havadzsa – könyörög Amosznak a beduin –, én nem akarok semmi rosszat.

– Menj csak szépen – indítja útnak Amosz, s egy piasztert tesz a dobozba. – Menj békével. Maasszalámi. – S már Rinához fordul. – Egész nap szolgálatban vagyok. Rinele. De este azért eljövök hozzátok.

Avraham háza szokás szerint feldúlt, mint Jeruzsálem a rómaiak ostroma után. Malka nyakig belemerült a pénteki takarításba, széthány mindent, merő lucsok a szoba. Ez így megy minden ünnep előtt, estig még soha nem sikerült befejezni, s így sabeszkor rendetlenebb a ház, mint hétköznap. Ilyenkor az ételt – pénteken hideget ebédelnek – még délelőtt az asztalra teszi. Aki akar, vesz belőle. Ebéd után mindenki menekül a viharvert házból, csupán David alszik békében a nyugágyon. Avraham átmegy a falu titkárságára, ellenőrzi elszámolásait. Rina pedig mandolinjával a Népházba siet. Késő délután kerülnek csak elő, no még a fejés, takarmány a teheneknek, a tyúkólak, azután rohannak fürödni, öltözni – David megkapja Rina egy elnyűtt, tiszta rövidnadrágját, ingét –, hogy illő pompával várják a szombatot, a szép, szelíd menyasszonyt. De a gyönyörű hercegnő Beér Tuvia felé nem lengő fátyollal közeledik, hanem vászoningben, rendetlen, szőke varkoccsal, nem kísérik szegényt sem imák, sem áldásmondatok. Nem áll ki az útra a samesz,^* hogy a sofarral^* Isten házába hívja a vőlegényt – Izrael népét – az édes menyasszony fogadására. Beér Tuviában nincs samesz, nincs templom, és nincs rabbi. És mit mondjak, nem akad tíz férfi sem, aki az imát elkezdené. A menyasszonyt elcsigázott, mogorva vőlegény fogadja, aki még csak nem is hű, mert legtöbbször szombaton is dolgozni kénytelen.

S mégis megtartanak valamit a szertartásból. Az ünnepi gonddal terített asztal mellett Avraham éppúgy szegi meg a kalácsot, és osztja szét darabkáit a család tagjai és a vendégek között, mint egykor apja, nagyapja. De itt senki nem mond áldást az Örökkévalóra, aki kihúzza a földből a kenyeret. Áldás helyett Amosz kezd el egy dalt, melybe mindenki belekapcsolódik, s amely mindössze egyetlen mondatból áll: „Mily jó és mily kellemes együtt ülni, testvérek…” Ezt ismétlik tízszer, ötvenszer, amíg Malka végre behozza a dióval töltött, édes, kocsonyás halat, majd asztalra kerül az ünnepi leves és benne valódi orosz húsgombócok. Avraham szeme nagyobb, mint az étvágya, túl sokat vesz, nem bírja mind megenni, s Davidnak szól.

– Nem akarsz egy kis sirájimot?

Azután megmagyarázza, mi az, a sirájimot enni.

A lengyel–orosz galutban, a rabbi asztalánál vendégeskedő boher számára az volt a legnagyobb megtiszteltetés, ha a mester tányérjáról a maradékot – a sirájimot – elvehette.

Igyekeznek jókedvűek lenni, ez is hozzátartozik a szombathoz, ilyenkor a zsidók az egész világon úgy tesznek, mintha minden tökéletesen rendben volna. Malka sóhajtozik csupán a vacsora alatt, s keserű pillantásokat vet Dan szobája felé. És nem maradhatnak el a zmirák sem, dalok, amelyeknek nincsen szövegük, s a vidámnak látszó zümmögés mélyén ősi szomorúság bujkál.

– Jababam bambam jababam, jababam bambam jababam… - kezdi el Avraham, s Amosz tréfás fennköltséggel folytatja a galuti dallamokat, szemét az égre emeli, kezével képzeletbeli pajeszát csavargatja.

A puding után, mintha az angoloktól idetelepült ételről jutna eszébe, Avraham hirtelen megkérdi:

– Mondd, Amosz, mit akart nálatok reggel a felügyelő?

– A felügyelő? Ja, Cools. Engem keresett. Úgy éljek, nekem is gyanús ez a barátság, úgy beszél velem ez a goj, mintha az ő emberük volnék. Azt akarja, hogy személyesen neki jelentsek minden gyanús dolgot, ami a faluban történik. Ha új embert látok, akit nem ismerek, és hogy kihez jönnek a városból látogatók, és közben kacsint rám, hogy ugye, mi összetartunk? Az egész egy hülye félreértés miatt van, még Afulából, a kiképzőtáborból, akkor Cools körzeti felügyelő volt Nazaretben, ő ellenőrizte a kiképzést. Rina már ismeri, neked még nem mondtam el, Avraham. Már a vége felé jártunk, jövünk haza délután a lövészetről, fáradtak voltunk, éhesek, mint a sakálok, nekiestünk az ebédnek. Épp hogy megszagolom a levest, mellém áll egy zsidó corporal: „Állj fel, és vidd ki az ebédet a tisztnek.” Mondom neki: „Vidd ki te, én nem vagyok pincér.” A corporal dühösen elmegy, azután egy perc múlva visszajön: „A tiszt kéri, hogy menj oda hozzá.” Nem volt mit tennem, felkelek, odamegyek, tisztelgek. Cools, ő volt a tiszt, rám mosolyog, mint egy szerelmes, azt mondja: „Ne haragudj, kérlek, hozd ki az ebédemet.” Hát kihoztam neki. Azt hittem, hogy ezzel a dolog véget is ért. Éjjel riadó. Fáklyafénynél felsorakozunk az udvaron, az őrmesterünk előadást tart a kiképzés sikereiről, azután megemlíti, hogy van közöttünk olyan trágyadomb is, aki a zsidó feletteseinek megtagadja a parancsot, de ha az angol kéri, ész nélkül ugrik. Rohadj el, gondoltam, ez a mi altisztjeink örök hasfájása, hogy nem tiszteljük őket eléggé. Sorakozó után még odajön hozzám, mondjam meg neki, miért tagadtam meg a tizedes parancsát, a tisztnek miért teljesítettem szó nélkül. Hát, mondom, azt hittem, hogy a tizedes csak szórakozni akar velem, az angol meg vendég itt a táborban, és ha egy vendég kér valamit, nem mondhatom azt, hogy nem. Azt mondja, jól van, ha ennyire tisztelem a kék sapkákat, holnap reggel parancsmegtagadásért kihallgatásra megyek a kék sapkához. Azért elhiheted, nyugodtan aludtam. Reggel felvezetnek a tiszthez, az őrmester kaján képpel vezényel nekem, na, most megkapom a magamét, gondolja ő bölcsen. De Cools bűbájosan néz rám, azt mondja: „Gombold be, fiam, a felső gombodat, nehogy olyan legyél, mint az a csőcselék, tudod, akik a hajókon jönnek.” Nem beszélt egy szót sem az ebédről, az jött ki inkább abból, amit mondott, ő megérti, hogy neki szívesebben engedelmeskedem, de hát a zsidó feljebbvalóimnak is engedelmeskedni kell, ez már így van. Büntetésből, mondta, és kacsintott egyet, maga mellé rendel szolgálatra, nekem kell kísérnem mindennap a körzeti rendőrőrsökre. Az őrmester úgy nézett rám, mint egy árulóra. Most mondd, Avraham, egy vacak leves miatt!

– Gyanús vagy te, Amosz – fenyegeti mosolyogva Avraham. – Nem vagy te véletlenül a C. I. D. embere?

– Lehet – feleli Amosz nevetve –, csak vigyázzatok. Te például – mutat rá Davidra – új ember vagy itt. Már jelentenem is kell a rendőrségen.

Amosz azt hiszi, hogy valami nagyon mulatságosat mondott. David sötét tekintete meglepi.

– Csak nem veszed komolyan? – teszi a fiú vállára a kezét.

– Gyenge humorod van – mondja Rina.

– Avraham kezdte – védekezik Amosz –, tehetek én arról, hogy ez a goj barátkozni akar velem? Már Nazaretben olyan volt hozzám, mint a falat kenyér. Igaz, hogy az egész szolgálat mellette azt jelentette, hogy ingyen rakodómunkás voltam. Minden koszos arab őrszobán, ahol ellenőriztünk, baksissal várták. Itt egy láda sör, ott egy láda kétszersült. Mire visszaértünk délutánonként Nazaretbe, úgy meg volt rakva a kocsi, hogy alig fértünk el benne. És Cools már olyan részeg volt, hogy egyszer a szerpentin úton Nazaret felé felállt a dzsipben, és levizelt egy ájtatosan vonuló körmenetet. Ha pedig Nabluszba mentünk, ahol hemzsegnek a buzeránsok, minden alkalommal elmondta a hülye viccét, ha leejtek egy piasztert, ne hajoljak le érte. Én meg hálából megmagyaráztam, hogy miért nem jön el a zsidókhoz a Messiás. Mert a legenda szerint egyik lábát a Grizim-hegyre, a másik lábát az Éval-hegyre kell tennie. Nem értitek? Középen van Nablusz.

Míg Avraham jóindulatúan mosolyog a fiú történetein, Rina fürkészően nézi Amoszt. Szokatlan nagyon, hogy ennyit beszél egyszerre.

– Mi van veled? – kérdezi majdnem durván.

– Rohadt egy nap ez a mai – legyint Amosz. – Délelőtt szegény Dan, egész nap szolgálat, és tudod mit, sajnálom ezt az őrmestert is, ezt a Mosedale-t, nem megy ki a fejemből. Én igazán nem rajongok a britekért, de ez olyan rendes kisfiú volt, olyan, mintha közülünk való lenne.

Erre Avraham dühödik meg.

– Elég! – kiáltja indulattal. – Elég ma estére az egészből. Elég a rendőrségből!

Hallgatnak. Avraham a könyvespolchoz cammog, kiemeli a bibliát. Ajaj, még ezt is el kell viselni, egyike Avraham kevéske örömeinek, minden péntek este túl kell esni rajta. A gazda felnyitja valahol a szent könyvet, és elszaval egy részt. S még az ellenségének is el kell ismerni, hogy nagyon szépen mondja, mélyen, értelemmel, nincs az a rabbi, aki így olvasná. De hát a Tóra mégiscsak a Tóra, és nem egy jó regény, a fiatalokból nem vált ki túlzott lelkesedést.

Az előadást rövid krákogás vezeti be.

– A Prédikátornak, David fiának, Jeruzsálem királyának szavai… – kezdi Avraham tagoltan, és közben szemlét tart, eléggé átszellemült-e a társaság. – Hiábavalóságok hiábavalósága mondta a Prédikátor, hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavaló. Mi haszna az embernek minden munkájából, melyet végez a nap alatt? Elhull egy nemzedék, jön egy új nemzedék, s a föld mindörökké áll. Fölkel a nap, és lángol a nap, mozdul helyéről, és már arra világít. Dél felé száguld, észak felé fordul: fordul, száguld a szél, megfordul ismét, és visszatér a szél. Minden folyó a tengerbe siet, s nem árad ki mégsem a tenger, és ahol a folyók a tengert elérik, visszatérnek medrükbe ugyanott. Irtózatosak a dolgok, az ember nem tudja elmondani, nem képes belátni a szem, fülünk nem győzi befogadni mind. Ami volt egyszer, újra lesz, s ami már megtörtént, az következik ismét, és nincsen semmi új a nap alatt. Vannak dolgok, melyekre azt mondjuk: nézd, ez új, s megvoltak már az elmúlt korokban. Nincsen emléke az elsőnek, és ránk sem emlékeznek majd, akik utolsók lesznek. Én, a Prédikátor. Izrael királya voltam Jeruzsálemben, s szívemet arra adtam, hogy elmélyüljek a tudásban és mindabban, ami történik az ég alatt. Nehéz feladat ez, melyet Istenünk az emberekre rótt, hogy választ adjanak rá. Mindent megismertem, ami történt eddig az ég alatt, és íme: minden hiábavaló és irtózatos…

Avrahamot elragadja a szöveg, egyre emelkedettebben olvas. De hallgatóságát is, mely máskor unottan tűri a gazda péntek esti szórakozását, most mintha lekötné a Prédikátor – ez Salamon király egyik neve – lemondó szorongása halála előtt; s a zavart látomások – az emberek megbotlanak a dombokon, megállnak a malmok, elhagyják a város kapuit az őrök, elerőtlenednek a katonák – elkeverednek a fülledt forrósággal, amely kíméletlenül gyötri a népeket Metullától a Negevig, a tengertől a sivatagig.

Avraham becsukja a könyvet. Malka azt hiszi, ez az a pillanat, amikor igazi péntek esti békét teremthet.

– Mit szóltok – mondja lelkesen –, hogy olvas! Gyönyörűség! Valóságos rabbi! Járt nálunk valamikor egy író, Slonszki vagy Bronszki, ő is azt mondta…

Avraham hangulatát Malka egyetlen szava el tudja rontani.

– Ne foglalkozz velem! – mondja haraggal. Malka lehorgasztja fejét, szája széle reszket.

Amosz összenéz Rinával, felállnak.

– Elmegyünk egy kicsit sétálni, Avraham.

– Felőlem!

– Jó utazást, Avraham, és érezd jól magad Jeruzsálemben.

Avraham rosszkedvűen bólint, Amosz köszön Malkának, aki elgyötörten ül, kezet nyújt Davidnak.

– Holnap este táncolni viszünk, David.

Avraham elszomorodva veszi tudomásul, hogy a fiatalok megkönnyebbülnek, mikor az ajtóhoz érnek.

Malka szó nélkül megágyaz, és eltűnik a szobájában.

Avraham benyit Danhoz, elgondolkozva nézi az alvó fiút, megigazítja a takarót, rendet csinál. Amikor visszajön, David nyitott szemmel fekszik az ágyán. A gazda leül mellé.

– Mit mondjak az apádnak Jeruzsálemben?

David a mennyezetet bámulja.

– Amit akar.

– Micsoda fiú vagy te is – sóhajt Avraham. – Micsoda fiú!

Eloltja a villanyt.

Mily nyomatékkal írja a Szentírás: „…és elindult Jákov Beér Sevából…” Ilyen súlya van annak is, hogy elindul Avraham Beér Tuviából. A gazda ritkán mozdul ki a faluból, egy-egy útja egyhangú életükben alapja lesz a családi időszámításnak; mielőtt Avraham Tel Avivban volt. Miután Avraham megjött Haifából. S bár ezúttal dolgát csak vasárnap tudja elintézni – vásárolni szeretne egy szecskavágó gépet, legalábbis ezt mondja már hónapok óta –, az utazást mégis szombatra tervezte, mert Jankl, a falu gépkocsivezetője szombaton hajnalban viszi a zöldséget Jeruzsálembe, s így teljesül régi vágya, hogy körülnézzen a városban, és még az útiköltséget is megtakarítja. Ha valaki Malka és Rina sürgölődését látja, aligha hinné, hogy ez csupán egy kétnapos utazás előkészülete. Hajnali négy órakor talpon vannak már, mert Jankl határozottan kijelentette, hogy ötkor pontosan indul, egy percet sem vár. A mindig elégedetlenkedő pilótának kisebbségi érzései vannak a parasztokkal szemben. – Igaz, hogy nem vagyok gazda, de azért én is ember vagyok – szokta mondani, és minden késést vagy várakozást ellene irányuló rosszindulatnak és lenézésnek minősít.

Szép kis rend, az utolsó pillanatokban derül ki, hogy Avraham egyetlen, folt nélküli ingéről hiányoznak a gombok, és a régóta nem használt csíkos szövetnadrág összegyűrődött a szekrényben. Az ingerült kifakadásokkal kísért kapkodásban ismét Rina az, aki rendületlen nyugalommal hoz rendbe mindent, apja kezébe nyomja a rojtos bőrtáskát, és megsimogatja arcát. David félig lehunyt szemmel az ágyból kíséri az eseményeket, és Avraham jelentős hunyorításaiból kiolvashatja, hogy a gazda róla sem feledkezik meg, az ő ügyéről Jeruzsálemben. Még benyitnak Dan szobájába, ijedten néznek körül.

– Az isten verje meg! – szitkozódik Avraham.

– Ezért kár volt… ezért kár volt… – motyogja Malka.

A padlón gipszdarabok hevernek mindenütt, Dan békésen alszik, kacska keze lelóg az ágyról. Éjjel megszabadította magát a síntől.

– Ezt is utoljára csináltuk – legyint a gazda, és kényszeredetten megcsókolja Malka homlokát.

A kapuból sokáig integetnek utána, mintha a Fokföldre utazna.

Öt óra elmúlt pár perccel, Avraham vérig felháborodva veszi tudomásul, hogy Jankl beváltotta ígéretét, és rozzant bárkájával már kifutott a raktár elől. Legalább beszólt volna a disznó. – Csak kérjen tőlem még egyszer valamit. – Nincs más hátra, gyalog ballag az országútig, szombat lévén, az ördög vigye el, zsidó autóbuszra nem számíthat, de a jaffai arab társaság ilyenkor megkétszerezi járatait, hogy rohadna el az a Jankl, azért mégiscsak Jeruzsálembe ér ma. A szombati csend rátelepedik az országútra, félóra várakozás alatt egy magánautóval találkozik mindössze, és az sem Jeruzsálem felé halad. Jákov ősatyához, mikor Beér Sevából elindulva megakadt, angyalok szálltak le, Avrahamnak az angyalok csupán egy cementtel megrakott teherautót küldenek. A pilóta jókedvűen kiszól.

– Hová, ember?

– Jeruzsálembe.

– Bár minden zsidónak ilyen szerencséje lenne. Ülj be!

Avraham felmászik az ülésre, táskájából szép nagy almát nyújt a vezetőnek, aki erre hálátlanul azt mondja:

– Hiába, csak a parasztoknak megy jól, a fene enné meg mind.

Alighogy ráfordulnak a jeruzsálemi útra, pár száz méterre Beér Tuviától a pilóta felkiált.

– Nézd, a rohadtak! Nézd, a sok trágya!

Az országutat, nem messze tőlük, páncélautók zárják el, az út szélén is álldogál egynéhány, és annyi az ejtőernyős, mint a sáska. Egy katona felemelt tárcsájával megállítja a teherautót.

Lomhán és rosszkedvűen körülveszik őket. Fiatal hadnagy hajol a fülke ablakához.

– Mit visz?

– Cementet. Haifából Jeruzsálembe.

Két katona ezalatt felmászik a teherautóra, hosszú vékony tűkkel szurkálják a zsákokat.

– Az iratait! – fordul a tiszt ismét a vezetőhöz.

Avraham egyre kétségbeesettebben kutat a zsebeiben, ez hiányzott csak, még egy tejátvételi elismervény sincs nála. A tiszt egyelőre a gépkocsi papírjait böngészi, a gazdának ideje van gondolkodni. Ha megmondom, hogy alig fél kilométerre lakom innét, és gazdálkodó vagyok, talán hazaküldenek egy kocsival, egészen biztosan azt teszik. S már rebegi is a tisztnek.

– Elnézést, Sir, nem hoztam magammal a papírjaimat, de itt lakom a közelben, itt van a földem. Gazdálkodó vagyok.

A hadnagy végigméri.

– Szálljon le! – S a vezető felé. – Rendben van. Indulhat.

– Megvárnám ezt az urat.

– Ne várjon senkit. Induljon!

A pilóta sajnálkozva tárja szét a karját.

– Ezt az ostobaságot – morogja, miközben begyújtja a motort –, ilyen időkben az ember a klozettra sem megy ki igazolvány nélkül. Ne félj, gazda, azért megúszod.

A tiszt vár, amíg a teherautó elindul, s mint egy svábbogarat, úgy nézi a gazdát.

– Szálljon fel oda – mutat egy törpe páncélkocsira, melynek elülső ülésein egy tizedes és egy őrmester kártyázik unottan.

– Kérem. Sir, nagyon kérem, tizenöt percnyire lakom innét. Itt van a földem. Gazdálkodó vagyok.

– Nem érti, amit mondok?

– De értem – morogja lemondóan Avraham, és ballag a páncélos felé.

– Gyorsabban nem tud mozogni? Segítsek?

Avraham nagyon megszokta már a kedélyes kapcsolatokat a környékbeli ismerős rendőrökkel. A durva hang felizgatja. Ezt csak itt engedik meg maguknak – gondolja, s erőlködve mászik fel a páncélosra –, itt, ahol nem látja őket senki. Próbálnának így viselkedni Tel Avivban vagy akár Beér Tuviában. De úgy éljek, ennyi rossz arcot sem lehet sehol a világon együtt látni, mint itt, az újonnan bevetett ejtőernyősök között.

Még el sem helyezkedik jóformán, nagy zökkenéssel elindulnak, s kerülgetve az ide-oda manőverező páncélosokat, lassan kijutnak a lezárt szakaszból.

Avraham megkockáztatja a kérdést.

– Hová megyünk?

A tizedes, mielőtt válaszolna, az őrmesterre néz.

– Midzsdálba. – Egy gyűrött cigarettát nyújt hátra. – Gyújts rá, George!

A helység neve nem sokat mond Avrahamnak. Midzsdál tengerparti arab városka, az országúton rendőrségi épület, egyike ama sárgásbarnára festett, komor betonerődítményeknek, melyek szerte a brit birodalomban uralják a király útjait.

Az utazás körülbelül egy óráig tart Midzsdálig. Avraham bánatosan nézegeti a szikkadt arab birtokok közé szórt zsidó települések öntözött, zöld földcsíkjait. Sorsán alig gondolkozik. Elképzelni sem tudja, mit akarnak tőle. Majd a rendőrségen – bizakodik –, ott egy pillanat alatt kinyomozzák, hogy igazat mondott. Nekik sem érdekük, hogy ártatlan embereket fogdossanak össze. De ki tudja, hogy a rendőrségre viszik-e? Az ördögbe, meg kellett volna mondani a címét a gépkocsivezetőnek, aki felvette az úton. Ha mégis történne valami, legalább otthon megtudhatják. A két katona hátra sem fordul. Akár le is ugorhatnék tőlük – elmélkedik Avraham, s magában folytatja a kalandot, utánalőnek, de vérző karral végül is elmenekül, s kerülő úton, bujkálva megérkezik Beér Tuviába. Jó kis történet, de azért nyugodtan ülve marad, és – mit tesz az, ha valaki saját bőrén érzi a tehetetlenséget a hatalommal szemben – némi rokonszenvet érez most a terroristák iránt. Rokonszenve majd hogy csodálattá nem nő, amikor a midzsdáli rendőrség előtt megállnak, és Avraham megpillantja a falun – itt, távol minden zsidó településtől – a hatalmas, meszelt betűket: British invaders out of our country! Brit betolakodók, takarodjatok hazánkból!

– Gyerünk, George! – int a tizedes, és Avraham megkönnyebbülve, hogy mégis a rendőrségre került, ballag befelé a két hatalmas termetű katona között.

Az őrszoba másfél méter magas pultja felett az ügyeletes tiszt végtelen távolságból, mint a jó Isten, néz le Avrahamra, igen csekély érdeklődéssel. S mintha jól ismerné a gazdának a birodalom ellen elkövetett bűneit, nevén és lakhelyén kívül semmit sem kérdez. A gazda is érzi, hogy kár minden szóért, nem itt vannak azok, akik sorsával rendelkeznek, ezek itt közvetítők csupán egy ismeretlen hatóság előtt, hogy hol van az, ki tudja, a hatalom bonyolult hivatali szervezetében. Engedelmesen tűri, hogy megfosszák nadrágszíjától, cipőfűzőjétől, pénzétől és még a cigarettájától is. A két katona tiszteleg és elmegy, útközben Avraham felé is vetnek egy jóindulatú fejbólintást. Helyüket egy géppisztolyos őrmester foglalja el. A gazdában inkább kíváncsiság lesz úrrá, semmint a félelem, amikor követi az őrmestert a fogdába. Kíváncsi az ismeretlen következményekre, s hogy az ügynek rossz vége is lehet, fel sem merül benne. Érdeklődve pislog a fogda folyosóján, ahol a cellák úgy sorakoznak egymás mellett, hogy a folyosóra néző oldalukat fal helyett mennyezetig érő rácsok zárják el, mint az állatkert téli szállásán. Minden cellából meg lehet figyelni a szemben levő cellák foglyainak életét. Avraham jobbra-balra nézeget, de rabot sehol nem lát, egészen az utolsó celláig, melynek rácsába fogódzva hosszú, rongyos ingben egy emberhez alig hasonlítható, piszokkal, sárral borított egyiptomi áll, egyike a nyomorultaknak, akiket a szárazság nyaranként a sivatagon túl, termékenyebb földek felé űz. Az őrmester barátságosan megzörgeti a rácsot: „Ja ualed, ja maszri…” – dúdol egy tréfás arab dalocskát: „Te egyiptomi gyerek, segged mitől kerek?” Az egyiptomi vigyorog, az őrmester Avraham felé fordul, és tekintetében a kedély csendes undorrá változik.

– Igyekezzék, kérem! – mondja hidegen, és nyitja a szemben levő cella rácsajtaját.

A cella sötét mélyéről előugrik valaki, és rázni kezdi a rácsot, amelynek játéka fülsiketítő zajt okoz.

– Engedjenek ki! Ez jogtalanság! Elmegyek a főbiztosig…

Az ajtóhoz ugrik, mintha ki akarná törni, az őrmester könnyedén megragadja a mellén, és visszalöki a cellába.

– Hülye zsidó – morogja –, maradj nyugodtan!

Avraham a meglepetéstől mozdulatlanná merevedik. A tajtékzó, eltorzult arcú fogoly – aki most úgy tesz, mintha az őrmester lökte volna a földre, s hasra fekszik, és homlokát a betonhoz ütve üvölt – Frid.

– Ezért megfizetnek! A főbiztosig elmegyek…

– Szarok a főbiztosra – mondja nyugodtan az őrmester, és Avrahamot is belöki a cellába.

Frid addig üvölt csupán, amíg a rendőr el nem hagyja a folyosót. Akkor, mintha mi sem történt volna, feláll, megigazítja a ruháját, végigméri Avrahamot, és szinte örömmel kiált fel.

– Mein Gott! Bogatir! Hát te hogy kerülsz ide?

– Az országútról. Nem volt nálam igazolás.

– Ugyanaz. Engem ezek a rohadtak az üzlet előtt tartóztattak le. Mondom, hagyják kinyitni, ott vannak a papírjaim. Ennyit nem engedtek meg. Most végünk van, Bogatir! Végünk van! Dögöljek meg, ha valaha hazakerülünk.

– Hagyd abba, te ökör – szakítja félbe Avraham –, mit csinálhatnak velünk? Felakasztanak, mert nem volt nálunk igazolvány?

– A statáriális törvény, Bogatir. A statáriális törvény. Mintha nem tudnád. Minden koszos angol katonának joga van a puszta gyanú alapján letartóztatni bárkit, és a brit hatóság deportálhat bárkit, pusztán a képe miatt.

Avraham biztonságérzetében kissé meginog. Aj, ebben lehet valami. De Frid jajgatása mégis ingerli.

– Gyanú, Frid, az annyit jelent, hogy valakiről tudnak valamit, de nincs rá bizonyíték.

– Bizonyíték, sagt er. Hol élsz te, mondd? Arra van bizonyíték, amire akarják. Itt nincsenek törvények, Bogatir. A bíróságokon Cromwell-korabeli rendeleteket húznak elő, no, also! De ha akarják, érvényben vannak még a török törvények is, és ha az sem elég, jogi alapul szolgál nekik a Biblia és a Korán. „Törvény – idézi fennkölten, mintha a berlini bíróság emelvényén állna, a palesztinai törvénykönyv első paragrafusát –, a szó egyesíti magában mindazon törvényeket, melyeket a birodalom parlamentje vagy a király tanácsosai körében kirótt vagy kiró a jövőben Palesztinára.” Hör mal zu!^* Ne csodálkozz, ha bevezetik a kalodát, mondd, hogy én mondtam. A botozást már az év elején elrendelték.

– Az lehet. De sor került rá? – vitatkozik Avraham, aki makacsul hinni akar jogban és igazságban.

– Mein Gott, nem került rá sor! Mert a terroristák már az első nap, amikor a rendelet megjelent, Jeruzsálemben levetkőztettek egy angol őrnagyot, és rávertek néhányat a meztelen popóra.

Idegesen és hangosan nevetni kezd, azután megijed saját hevességétől, és gyorsan irányt változtat.

– Akasszák fel végre az összes terroristát! Mire várnak? Egypár fasiszta suhanc miatt olyan az élet, mint harmincnégyben Berlinben. Elegem volt az SA-ból.

Karon fogja Avrahamot, és a cella mélyére húzza.

– Te, nem lehet, hogy az a szemét ott a besúgójuk?

A gazda átnéz a szemben levő cellába. Az egyiptomi bambán nyáladzva kuporog a földön. Nevetséges feltételezés. Az arab, mintha megsejtené, hogy róla beszélnek, feláll, a rácshoz lép, és fontoskodva, halkan hívja őket.

– Havadzsa!

– Mit akarsz? – kérdi Avraham.

Az egyiptomi motyog valamit. Frid, aki nem tud arabul, türelmetlenül húzogatja Avraham karját.

– Was sagt er? – Mit mond?

– Semmit. Azt mondja, hogy jó a koszt itt. Azt meséli hogy kását kapott reggelire, délben húst is adnak. – Jóindulatúan bólogat az arab felé. – Jól van… jól van… Tajib… tajib…

– A büdös fekete, ez még örül is neki, hogy itt tartják. Először az életben most lakik jól. Ajaj, micsoda ország. Miért nem mentem Amerikába? – öklével a fejét veri. – Jaj nekem, Bogatir, mi vár még rám az életben, mondd? Ötvenkét éves vagyok. Ezerkilencszázharmincnégyben kirúgtak az állásomból, utána fél évig vizsgálati fogság. Van neked fogalmad, mi az, fél év a börtönben? A nácik alatt? Harmincötben sikerült hamis útlevéllel Svájcba szöknöm. A feleségem, lányom, apám, anyám, az egész család elpusztult. A zsidók országa! – kiált fel keserűen. – Ott legalább volt egy-két német barátom, ők szerezték az útlevelet is. De itt, mondd, itt ki törődik velem, ha valami bajom történik, ki tesz egy lépést is Saul Fridért?

Avraham sohasem tudta, hogy Frid keresztneve Saul.

– Odaát mi volt a neved? – kérdi.

– Günther.

– Szép név – mondja a gazda elismerően.

– Ez a három őrmester is – kesereg tovább Frid. – Ha valakinek eszébe jut, hogy az én kávéházamban történt… Katasztrófa.

Mint a mennydörgés harsog a visszhangos folyosón az őrmester kiáltása.

– Politikai foglyok!

Frid hangja elakad, rémülten néz Avrahamra. Politikai foglyok. Ez szerinte annyi, mintha máris úton lennének a szudáni vagy kenyai koncentrációs táborok felé.

Az őrmester ismét az őrszobára vezeti őket, ahol az ügyeletes tiszt leplezetlen utálattal adja vissza az elkobzott holmikat.

– Mindenük megvan?

– Minden – bólintanak.

Avraham Fridre pillant, mint aki azt mondja: na látod, ennyi az egész. Mit kell ugrálni?

De úgy látszik, mégis Fridnek volt igaza. Mire a cipőfűzőket, nadrágszíjakat befűzik, négy géppisztolyos rendőr veszi körül őket. Minden gyorsan, fegyelmezetten, csupán intésekkel, rövid, halk vezényszavakkal történik. Szabályosan vonulnak a rendőrök négyszögében a kapun át egy páncélautóhoz, melyen egymással szemben úgy foglalnak helyet, hogy mindkét oldalukon egy-egy rendőr ül. A kimért, merev fegyelem útközben fellazul. Avraham már meg meri szólítani az egyik barátságos arcú tizedest.

– Elnézést, Corporal, hová visznek?

– A gázai rendőrségre. Ne féljenek – teszi hozzá mosolyogva –, nem lesz semmi bajuk. – Mind a négy rendőr fiatal. Közvetlenségük már hasonlít a környékbeli ismerős rendőrök magatartásához. Frid vérszemet kap, s a kávést, aki Avraham szerint egy német, egy zsidó és egy jogász minden rossz tulajdonságát egyesíti, nem lehet elviselni. Egész úton fecseg, barátkozik az angolokkal, magas rangú rendőrtiszt ismerőseivel dicsekszik, s igyekszik a megtestesült lojalitás benyomását kelteni. Avraham szeretne elsüllyedni szégyenében, csodálja a fiatal rendőrök türelmét, azok barátságosan bólogatnak minden ostobaságra, s még kétszersülttel is kínálják Frid urat.

A gazda már örül neki, amikor a távolban meglátja a déli rendőrség központját. A gázai erődítmény lenyűgözően nagy, az ember el sem tudja gondolni, mi szükség van erre ilyen pici országban. Amíg az egyik kapu előtt várakoznak, nagy, szárnyas kapu nyílik ki mellettük, és egy szakasz tevés beduin sivatagi csendőr üget a szolgálatba, fullasztó port vernek fel maguk mögött. Az udvaron leszállnak a páncélosról, két rendőr visszamarad, s ketten kísérik őket folyosórengetegeken át egy szárnyas ajtóig, melyen üvegtábla lóg: C. I. D. Ilyen egyszerű hát a találkozás – gondolja Avraham – a borzalmas hírű angol nyomozó hatósággal, nyugodt hivatali folyosón egy szerény cégtábla. De Fridet a három betű összetöri, sóhajt, nyögdécsel. Az ajtón túl a barátságos arcú tizedes marad egyedül velük. A hivatali szobák egyikénél megállítja őket.

– Itt várjanak – mondja, s hozzáteszi kedvesen. – Semmi izgalom.

– Csak ne kínozzanak meg. Csak ne kínozzanak! – használja fel Frid siránkozásra a pillanatnyi időt, amíg a rendőr visszatér. A tizedes kitárja az ajtót, és szabályosan jelent.

– Two gentlemen, Sir – és olyan mozdulatot tesz, mintha üzleti tárgyalásra hívná a két foglyot.

Avraham mindenben bizakodni akar, két úr, az két úr, s úgy lép a szobába, mintha a falu titkárságára menne.

Egyáltalán nem hivatalszerű, kellemes, mondhatni, ízlésesen berendezett szobába lépnek. Az íróasztal mögül égővörös hajú, hihetetlenül szeplős hivatalnok áll fel, és a kényelmes fotelokra mutat.

Hol láttam ezt az arcot? – ez Avraham első gondolata. Jellegzetes pofa, nehéz elfelejteni, s mégsem jut hirtelen eszébe, de ideje sincs már, hogy ezen tűnődjék, a nyomozó töltőtollával az asztalon kopogtatva, komoly, rokonszenves hangon elkezdi a kihallgatást.

– Angolul beszélnek?

– Hogyne, kérem – siet válaszolni Frid. – Nagyon jól beszélek.

– Megértetem magam – morogja Avraham.

– Tolmácsra tehát nincs szükség. Rendben van.

A nyomozó hangjában semmi fenyegetőt nem érezni.

– Mielőtt a kérdésekre válaszolnának, szeretném figyelmeztetni önöket, hogy csak akkor tudunk segíteni, ha őszintén elmondanak mindent. Kezdjék talán azon, hogyan vették őrizetbe önöket.

Alig fejezi be a mondatot, Fridből már ömlik a szó, Avraham, aki küszködik az angol nyelvvel, néhány mondattal elintézi a magáét.

A nyomozó ír valamit, közben felháborodottan csóválja a fejét.

– Ne gondolják, hogy önök az egyedüliek, akiket ilyen ostobaságok miatt hoznak ide. Sajnos, napról napra jobban szenvedünk a hadsereg baklövéseitől. Mondanom sem kell, hogy a túlkapások legtöbbször olyanokat érintenek, akiknek a segítségére éppen hogy számítanunk kellene. Értenek engem?

Az isten verje meg ezt a Fridet, mint egy lakáj, úgy bólogat minden szóra.

A nyomozó kis szünetet tart, elfoglalja magát irataival. Avraham először néz tüzetesebben körül a szobában, a falakon arcképek lógnak, a körözvények kinagyított képei, az asztalon előttük két hatalmas album.

– Azt hiszem, minden tisztázódik hamarosan – néz fel ismét a nyomozó. – Mister Frid! Ugye, tegnapelőtt este az ön kávéházában…

Frid ismét a szavába vág.

– Ebben a gyalázatos ügyben engem már egyszer kihallgattak, én már tisztáztam magam, kérem, a kasztinai rendőrségen. Kérem, én magam is felháborítónak tartom…

– Please, please – nyugtatja nevetve az angol. – Feltettem önnek egy kérdést.

– Igen – mondja Frid rekedten, lehajtott fejjel. – Igen. Az én kávéházamban történt.

Az íróasztal mellett a falban egy tolóablak van, s a nyomozó jegyzeteit ezen át nyújtja valakinek egy ismeretlen helyiségbe. Frid fojtott hangon, héberül dühöng.

– Egy szavát sem hiszem ennek a rohadtnak. Be akar húzni valami disznóságba. A három angol dög miatt még bajom lehet.

Avraham, aki szünet nélkül tűnődik, honnan ismeri a nyomozót, figyelmeztetően hunyorít kellemetlen sorstársára.

Az angol feláll.

– Maradjanak nyugodtan ülve. Azonnal visszajövök. Ilyen gyerekség! – néz vissza az ajtóból. – Igazolvány nélkül útnak indulni. Felnőtt emberek! – s fejcsóválva kimegy.

– De nagy marha vagy te, Frid – mondja Avraham elismerően. – Minden második nyomozó ért héberül.

– Megmondhatom nekik ugyanezt angolul is – hangoskodik a kávés, és aggódva hozzáteszi: – Gondolod, hogy ez is értett héberül?

– Azt nem tudom, de az biztos, hogy valahol már találkoztam vele.

Belép egy rendőr.

– Mister Frid!

Frid felpattan.

– Én vagyok!

– Kérem, jöjjön velem!

A kávés elsápad, mondani akar valamit Avrahamnak, de az izgalomtól egy szót nem tud szólni, ideges fintorokat vág, és csodálkozó tekintettel hátra-hátrapillantva, megy a rendőr után.

Dél elmúlt már. Avraham olyan fáradt és éhes, hogy nem érzi súlyát az egész ügynek, s még annak sem, hogy Fridet elvitték. Gyengének és esettnek érzi magát, egész nap egészséges, jó idegzetű óriások kísérték, parancsolgattak neki, egyenruhás, fegyveres férfiak, akik tökéletes felsőbbséggel és biztonsággal mozognak abban a világban, amit Avraham tegnap még szilárdan a saját világának hitt, és amelyben most idegen és kiszolgáltatott. Ül a helyén, jóformán mozdulni sem mer, az a nyugtalanító gondolata támad, hogy figyelik. Előszed a táskájából két kemény tojást, és darabka kenyérrel majszolja, kínos óvatossággal, mintha az is a hatalom elleni tevékenységnek számítana, ha a morzsa a földre hull. Egy arab gyerek jegelt vizet hoz, isten tudja, miért, ezt is bizalmatlanul fogadja. A falon lógó arcképek egyre erősebben vonzzák tekintetét, erőt vesz bizonytalanságán, feláll, s anélkül hogy a fotel mellől egy lépést tenne, körülnéz. A bűnügyi nyilvántartó jellegzetes képei, alattuk a nyilvántartási szám és a körözött személyek adatai. Általában fiatal emberek, jórészt keleti típusok, de nem ritka a szőke, kócos bennszülött ábrázat sem, borostás arcok, melyekre a rendőrségi fényképész valóban a bűnözők vonásait varázsolta. Egyetlen olyan arcot talál, amelynek kedvessége és értelme még a durva szemcsés, rosszindulatú fényképen is átsugárzik. Avraham elolvassa az adatokat: Jehuda Vejsz, születési éve 1922, nemzetisége magyar, foglalkozása mezőgazdasági munkás. Sóhajtva visszaül a helyére, belenéz az albumokba, melyek szintén a nyilvántartó képeivel vannak tele. Azután csak ül, először még próbál gondolni valamire, honnan ismerheti a nyomozót, mi lehet Friddel, mit csinálnak most odahaza, s a csendtől, fülledt melegtől elbágyad. Arra riad fel, hogy egy nagyon jól öltözött arab úr áll a szobában, és őt nézi.

– Bocsánat – szólítja meg az arab. – Mister Greent nem látta?

– Nem tudom, ki az – motyogja Avraham.

– Ja, úgy. Maga mit keres itt?

– Nem volt nálam igazolvány.

– Értem. Elkapták a katonák. Hol lakik?

– Beér Tuviában.

– Akkor ismeri a bátyámat. A kasztinai rendőrségen felügyelő.

– Abed Bedaui?

– Igen – vidul fel az arab –, a legidősebb bátyám.

– Tavaly volt az esküvője. – Avraham örül, hogy ezt is tudja.

– Látom, maga jól ismeri a bátyámat. Én is felügyelő vagyok mondja büszkén az arab. – Nyomozó. Várjon csak, most megyek szolgálatba, majd csinálok valamit. Mondja a nevét.

– Avraham Bogatir.

Az arab kacsint egyet.

– Bízza rám – ezzel elmegy.

Avraham nem sok reményt fűz az arab nyomozó ígéretéhez. Ül tovább csendesen, és tűnődik. Mister Green. Tehát így hívják a nyomozót. Mister Green, itt pusztuljak el, ha nem találkoztam ezzel a névvel is. Gedérában? Kasztinában? Az erőszakolt gondolkodás még jobban összebogozza az emlékezés kusza szálait, de a köd, amely rátelepedett a gazda kimerült idegeire, egyszerre minden átmenet nélkül felszívódik, s hirtelen élesen és keményen, mintha sugárzó napfény vetődne rá, bontakozik ki a nyomozó egy mozdulata. Avraham a felismeréstől megijed, és izgatott lesz.

Tavaly, 1946-ban történt.

Beér Tuviától néhány kilométernyire, a gan-javnei tengerpartot éjjel egy illegális bevándorlókat szállító hajó közelítette meg. A helyi szervezetek az éjszaka folyamán a környékbeli településekről teherautókkal vitték Gan-Javnéba az embereket, részint hogy segítsenek a partraszállásban, s azért is, hogy amíg a menekültek helyzete nincs biztosítva, a saját otthonukba szállásolják el őket. De a fő cél nem ez volt. Majdnem biztosan számíthattak rá, hogy az angolok felfedezik a partraszállást, már az is csodaszámba ment, hogy a hajó Gan-Javne előtt le tudott horgonyozni. Előre megbeszélt terv szerint, mindenki odahaza hagyta igazoló írásait, arra számítottak, hogy ha a britek akkor ütnek rajtuk, amikor a menekültek már a parton vannak, bevándorlók és palesztinaiak elkeverednek gyorsan, és az igazoltatásra egyöntetűen felelik: zsidó vagyok Izrael földjéről. Ezzel a nyomozó hatóságokat – gondolták – tökéletesen megzavarják, de legalábbis megnehezítik a dolgukat.

Amikor Avraham a tengerpartra ért, a partraszállás már javában folyt. A hajó és a szárazföld között köteleket feszítettek ki, a menekültek minden holmijukat a hajón hagyták, és a kötelekbe fogózkodva csúsztak lassan, lassan a part felé. S hiába parancsolt bárki csöndet és nyugalmat, a nyögések, jajveszékelések moraja megsokszorozódva zúgott a vigasztalan sötétben. Körös-körül csuromvizes, reszkető, lihegő árnyak ültek, kapkodtak a száraz kabátok után, amiket a palesztinaiak, a rettenetes nyomor láttán legyőzve önzésüket, odadobtak. De a hullámverés sem bírta elmosni a távoli motorzúgás zaját, valaki jelentette, hogy az angolok körülzárták a gan-javnei partszakaszt. Ekkor azt a parancsot kapták, hogy mindenki merítse meg magát a tengerben, hogy a nyomozók előtt a menekültek vizes ruhái se árulkodhassanak. Avraham is elmerült a hullámokban, elállt a lélegzete a hideg víztől, s vacogva, borzadva gondolt rá, hogy ezek a szerencsétlenek félórát kúsznak a szárazföldig a csapkodó, jéghideg hullámok között. Derengett, amikor a partraszállás befejeződött, s már ki lehetett venni minden irányban a katonák sorfalait. Az angolok bal kezükben kerek bőrpajzsot tartottak maguk előtt, jobb kezükben gumibotot. A sorfal egyre közelebb húzódott, a levegőben egy vadászgép körözött felettük, a tengeren pedig megjelent két könnyű cirkáló. Egy hangszóró harsogva, héberül, feltétel nélküli megadásra szólította fel a viharvert, átkozódó csoportot. Az ellenállásnak még a gondolata is képtelen volt. Szitkozódva és köpködve vonultak négy kilométert egy közeli angol katonai táborba, ahol ugyancsak szitkozódva megitták a forró teát, amivel várták őket, s átvették a húskonzerveket, amelyeket egy álmos angol katona osztogatott. A britek alaposan felkészültek, kiürített barakkokban szalmazsákok hosszú sora fogadta a társaságot. Leheveredtek rosszkedvűen és idegesen. Avraham mellett egy hosszú szakállú öreg zsidó didergett, és időnként panaszosan felsírt. A barakk egyik végétől a másikig egy angol katona járt föl és alá. Az öreg, ahányszor a katona egy vonalba került vele, felüvöltött: „Hitler! Gestapo!” Az angol értetlenül nézett rá, később egy mozdulattal, mintha akkor kapna észbe, mit is akar tőle az öreg, levette köpenyét, és betakarta vele. Az öreg állig beburkolózott a meleg gyapjúköpenybe, és így kiabált tovább: „Hitler! Gestapo!”

Reggelre megérkeztek a rendőrség alakulatai, a C. I. D. különleges nyomozóival. A fáradt, kialvatlan társaság csoportokra osztva vonult el a nyomozók előtt, akik néhány kérdés után majdnem minden esetben csalhatatlanul tudták, ki a menekült, ki a palesztinai. Eszerint állították őket újabb két csoportba, amelyek közül az egyikre a könyörtelen internálás várt. A nyomozók kitűnően beszéltek héberül, tökéletesen tájékozottak voltak, s csupán néhány ritka esetben tévedtek, amikor a menekült is beszélt héberül, vagy amikor egy régi palesztinai lakos még nem tudta jól a Szentírás nyelvét. Avraham lépkedett a sorban az öreg után, aki még mindig didergett nedves ruhájában. Nagy gondot nem okozott a nyomozónak, két kérdés után már intett, hogy álljon a menekültek közé. Az öreg, mintha nem értette volna, ott maradt, motyogott egy-két palesztinai városnevet, de a nyomozó már Avrahammal foglalkozott.

– Hol lakik?

– Beér Tuviában.

– Sorolja fel gyorsan a Beér Tuvia előtti és utáni helységeket.

– Rehovot, Gedéra, Beér Tuvia, Maszmijje, Dzsulisz

– Elég. Hol ágazik el az út Jeruzsálem felé?

– Maszmijjénél és Latrunnál.

– All right. Álljon oda – mutatott a palesztinaiak csoportja felé.

Ekkor az öreg megfogta a tiszt karját, könyörögve, azzal a szánalomra méltó kiejtéssel, ahogy egy lengyel zsidó erőlködik a jiddis zsargont németté változtatni.

– Herr Officer. Eh bin alt. Zer alt.^* Herr Officer. Buchenwald…

A nyomozó lefejtette karjáról az öreg kezét, a mozdulat talán durvábban sikerült, mint ahogy szánta. Az öreg megbotlott, és csúnyán elesett. A nyomozó vörös hajú és szeplős volt.

Ez a kép kínozza most Avrahamot a gázai rendőrségen. S a rendőrök kiáltása, amint utasítást kérnek.

– Mister Green!

Az öreg az esés után kúszni kezdett a földön, karját védőn az arca elé emelve nyüszített, mintha az életére törne valaki, egy hörgéssel felpattant, a csoportjához szaladt, és elbújt az emberek háta mögött. A nyomozó sajnálkozva nézte, nem értette, mi történt. Azután vállat vont.

– Come on, come on – sürgette a sort, amely egy pillanatra megtorpant.

Igen – gyötrődik a fotelban Avraham. – Mister Green kitűnően beszél héberül. Aj, szerencsétlen, ostoba Frid, te Isten reménytelen állata. De mit sajnálja most Fridet? Mennyivel biztatóbb a saját helyzete? Ki tudja, hogyan végződik számára ez a rohadt ügy? Idegességében ismét lapozni kezd az albumban, és egyszerre a szó szoros értelmében hányingert kap az ijedtségtől. Jól ismert, fiatal arcot lát, alatta a hosszú nyilvántartási szám és az adatok: David Mizrahi, születési év: 1930, nemzetisége: palesztinai, foglalkozása: gyári munkás.

– Mister Bogatir! – a nyomozó áll az ajtóban. Avraham becsapja az albumot.

– Nyugodtan nézheti – nevet a nyomozó. – Reméljük, az ön képe nem kerül ide. Örülök, hogy az ügye jól végződött, Mr. Bogatir. Önt igazolták. Kérem, jöjjön velem.

Avraham ma már nem lepődik meg semmin, követi a nyomozót a rendőrség udvarára, ahol hárman várják, egy törékeny termetű finom arcú, őszes angol úr és két lomha járású, zömök zsidó. Vasalatlan khakiingük, rendetlenül lógó nadrágjuk kétségtelenné teszik Avraham előtt, hogy valamelyik kibuc^* tagjai. Egyikük Avrahamhoz lép.

– No, Bogatir! Egy szerencse, hogy megtaláltunk. Már nem tudtuk elképzelni, hol lehetsz. – Átöleli a gazdát, és ravaszul hunyorít. Avraham biztos benne, hogy életében nem látta ezt az embert.

– Rendben van – mosolyog az angol úr, és kedélyes cinkosság fut át az érzékeny, és mégis nagyon markáns arcon. – Azonnal kiállítunk egy ideiglenes igazolást.

Karon fogja Mr. Greent, és néhány lépéssel arrébb mennek.

Az ismeretlen zsidók halkan megmagyarázzák a helyzetet Avrahamnak. Kiderül, hogy mégis az arab nyomozónak köszönheti szabadulását. Szolgálati útja közben beugrott két egymás melletti településre, és elmondta, hogy a gázai rendőrségen le kell igazolni egy zsidót. A települések muhtárjainak az angol törvények szerint ehhez joguk van, természetesen, ha a hatóságnak nincs kifogása ellene. A két mohtár egy dzsippel útnak indult Gázába, a rendőrségen megkeresték Mr. Martin S. P.-t (Superintendent of Police), a C. I. D. főnökét.

– Nagy szerencse, hogy így történt – sóhajt Avraham –, csak az a baj, hogy nem vagyok egyedül. A másikat, isten tudja, miért, elvitték. Frid a neve.

– Az anyjukat! – lepődik meg a két kibucnyik. – No, várj egy kicsit!

Odalépnek az S. P.-hez, a beszélgetésből Avraham nem hall semmit, csupán azt látja, hogy az angol sajnálkozva a fejét rázza. Azután mind a hárman visszajönnek, és a gazda leolvassa az arcokról, hogy Frid dolgára kár egy szót is vesztegetni.

– Elnézést, Mister Bogatir, ezért a kis balesetért – mondja talán túlzott megértéssel is az angol –, de ismerje el, hogy nem egészen a mi hibánkból történt. A katonák tapasztalatlanok és nem kívánhatjuk tőlük, hogy benyomások alapján döntsenek ilyen nehéz helyzetben. Igazat ad nekem?

Avraham alig ért valamit a választékos angol beszédből. Mindenesetre megértően bólint.

Nyolchengeres, amerikai rendszámú Buick gördül az udvarra, mellettük áll meg, kiszáll egy alacsony, kövérkés, izzadt úr, nyakában aranylánc, melyen jókora érme lóg, s érdeklődéssel nézi őket.

– Mi az, mi a csoda van itt megint, Martin? – kérdi tenyérbemászó amerikai kiejtéssel.

– Egy sajnálatos tévedés, Mr. Sternberg.

Az amerikai egészen közel áll Avrahamhoz, a gazda meglepetten látja, hogy a nyakában lógó érme Theodor Herzlt, a zsidó állam gondolatának úttörőjét ábrázolja.

– Tévedés? – harsogja az amerikai. – Mondja meg nyugodtan, hogy megint valami ostobaságot csináltak. Melyiketek a terrorista? – kérdi most már héberül, de ugyanolyan piszok kiejtéssel.

Mr. Martin elnézően mosolyog.

– Engem hoztak ide – kezdi zavartan Avraham. Az amerikai végigméri, és felnevet.

– Szép kis terrorista vagy – gyűrűkkel teleaggatott kezével megragadja az angol vállát.

– Mr. Martin, Mr. Martin, ehhez nem kell nyomozónak lenni, ezt a hülye is az első pillanatban látja, hogy ez a pofa egész életében uborkát ültetett.

Az S. P. elkomorodik.

– Jókedve van, Mr. Sternberg.

– Hogy az ördögbe ne lenne jókedvem, ha az angol rendőrségen tárgyalhatok.

Martin nem válaszol. Hátrébb lép, hogy megszabaduljon az amerikai kezétől. Átadja a negyvennyolc órára szóló ideiglenes igazolást Avrahamnak, röviden köszön, és elmegy.

– Le vagy… – morogja Sternberg, azután Avrahamhoz fordul. – Merre van dolgod?

– Jeruzsálemben.

– Ha vársz egy félórát, Latrunig elviszlek… Halló, Thurber, éppen magát keresem. – Avraham válaszát meg sem várja, szalad egy arra haladó tisztviselő felé, belekarol, és eltűnik vele az udvar végén.

– Ki volt ez? – néz utána a gazda.

– Sternberg. Nem hallottál róla? Pedig te is régi gyerek vagy itt – mondja a két telepes közül az öregebbik. – A Jewish Agency embere. Ő vásárolja már évek óta itt a földeket. A zsebében van az egész rendőrség, a főbiztosi hivatal pedig a fenekében.

– Ez már a főbiztost is megvesztegette – teszi hozzá a másik. – No, béke veled. Nincs itt több dolgunk. A másik, sajnos… mutatja, hogy isten ments még érdeklődni is utána.

– Mondok majd értetek egy áldást, hogy kihúztatok ebből a kátrányból.

– Semmi az egész, csak olyan felesleges, mint a pápa micsodája. Mit csináljunk, ha a marha gojok ragaszkodnak a formaságokhoz? Mintha nem tudnák ők is, hogy most láttuk egymást először.

Avraham egyedül marad. Az érzés, hogy bármikor kiléphet a kapun, könnyűvé teszi, szinte lebegve sétál fel és alá az udvaron. Nemsokára visszajön Sternberg is.

– Ülj be, gazda, eszünk előbb valamit a Spinney’s-nél.

A hatalmas, angol gyarmatárucég a birodalom valamennyi nagyobb városában tart üzletet és vendéglőt. A gázai Spinney’s igazán festői benyomást kelt, korszerű kényelemre átalakított, keleti bútoraival, s a szénfekete bőrű szudáni pincérek – szikár, magas termetükön vakítóan fehér lepellel, fejükön fekete bojtos, piros fezzel – még fokozzák a hamis keleti varázst. Sternberg úr fűszeres, arab húsételeket rendel, apró kirántott halakat, szójababból készült pástétommal. Avraham kíváncsian nézi, vajon megeszi-e mindezt az ételhalmazt, ő maga csupán rántottát kér, egy pohár narancslével.

– Van nálad pénz? – kérdi evés közben Sternberg.

– Van.

– Az se baj. Akkor a magadét te fizeted.

Eszik tovább, mohón, teleszórja szálkákkal az asztalt, megiszik három üveg sört, és csak akkor szólal meg, amikor már az utolsó falat húst rágcsálja.

– Te jeruzsálemi vagy?

– Nem, Beér Tuvia-i.

– Á, ott vannak az én régi barátaim, a Dzsauarisok. Abu Szulimán. Halil. Sok boltot csináltunk együtt. Ismered őket, what?

– Ismerem.

– Jakov a nevem. Itt nálatok. Otthon Jack. Neked mi a neved, gazda?

– Avraham Bogatir.

– Hányban jöttél az országba, Avraham?

– Tizenkettőben.

– It’s splendid.^* Éppen akkor vándoroltam ki Lembergből az Államokba.

– Én harkovi vagyok.

– Ott is emberek élnek. Két-három nap múlva felétek járok. Abu Szulimánnal lesz egy kis üzletem. Mit csinál az öreg?

– Fél, hogy az itteni arabok kikészítik.

Sternberg unottan és jóllakottan piszkálja a fogát.

– Sohase érjen nagyobb szerencsétlenség. Majd találunk mást helyette.

Avraham rajtakapja magát, hogy jobban utálkozik az amerikai közelségétől, mint bármelyik angol rendőrétől, akivel ezen a fárasztó napon találkozott.

– Jó neked – sóhajt Sternberg –, te legalább itthon vagy. A saját országodban. Ajajaj… – előveszi óriási aranyóráját. – Gyerünk, gazda. Este Tel Avivban lesz még egy tárgyalásom.

Sötétedik, mire kiérnek az országútra, a király útjára, melynek minden kilométerköve alattomos ellensége mostanában a briteknek. Nemrég történt, hogy az országutat szegélyező homokoshordókat a terroristák egy szakaszon benzinnel és robbanóanyagokkal töltötték meg, s néhány pillanat alatt lángba borítottak egy brit konvojt. Máskor vékony acélzsineget feszítettek ki, mely a száguldó, nyitott dzsipben ülő katonáknak elvágta a nyakát, azóta az angolok magasba meredő, ék alakú vasakat szerelnek minden dzsip orrára. S megtörtént az is, hogy a Tel Avivból dél felé haladó konvoj Rehovotnál az országútra kiterített három angol katona hullája előtt torpant meg. Ez volt a legszerencsétlenebb eset. Az angolok benyomultak a városka utcáira, lőttek a csukott ablakokra, s bár a lakosság a kapuk mögé húzódott, mégis számtalan sebesült maradt az utcákon. Tel Avivtól északra pedig, a haifai úton a terroristák leütöttek néhány telefonszerelőt, akik a szaronai rendőrség felé igyekeztek, helyettük ők maguk hatoltak az épületbe. Szerszámosládáikban robbanóanyagot szállítottak a megfelelő helyekre, majd a próbahuzalokat – melyek valójában gyújtózsinórok voltak – kivezették a drótkerítésen kívül álló teherautóba, s levegőbe repítették a rendőrség fő szárnyát.

Két esztendeje tart ez az állapot, naponta történik valami, de a csöndes, fűszagú Beér Tuviába a híreket csak az újságok szűkszavú jelentései és a gépkocsivezetők színes elbeszélései juttatják el. A gazdák elmennek olykor a Népházba, unott, közömbös politikai gyűlésekre, melyeken újra meg újra kinyilatkozzák, mint a britekkel folyó vita végső célját, hogy ragaszkodnak a százezer bevándorlási engedélyhez, s nem veszik tudomásul, hogy már rég nem erről van szó, hogy a király útjain túl, az izgatott városokban, engesztelhetetlen, hisztérikus gyűlölet parázslik. Avrahamnak még alig egy hete a véres hírek nem jelentettek annyit sem, mint egy rossz kukoricatermés.

Piros lámpa villog a szürkületben. Sternberg káromkodva fékez, és dühösen morog az autó ablakán kopogó katonára.

– Pokolba veletek! Hányszor kell még ma végigélvezni ezt a marhaságot?

Az angol belenéz az amerikai útlevelébe, gyorsan visszaadja, Avraham papírjait már nem kéri.

– Parancsot teljesítek, uram – mondja szemrehányóan is, mentegetőzve is. – O.K.

– What’s the matter? Mi történt ezekkel a disznókkal? – dühöng útközben tovább az amerikai. – Egyre pimaszabbak. Már nem győzöm pénzzel sem őket – mondja olyan hangsúllyal, mintha az egész mandátumot ő vesztegetné meg személyesen.

Nem messze Latruntól egy arab autóbusz bukkan fel.

– Ezt megelőzöm, te pedig szállj ki, Avraham, és tartsd fel a mancsodat, hátha elvisz Jeruzsálembe.

Az autóbusz fékez. Valóban Jeruzsálem felé döcög, ha Allah is úgy akarja.

– Köszönöm, hogy elhoztál idáig – mondja Avraham, és felkászálódik az ütött-kopott masinára.

– Lehet hogy meglátogatlak Beér Tuviában – kiáltja utána az amerikai –, mondd meg a feleségednek, hogy főzhet nekem egy jó borscslevest.

– Úgy legyen. Ámen – szól még vissza Avraham. Az autóbusz indul, belsejében trágya, rossz dohány és izzadság áporodott bűze csapja meg a gazdát. Sötétben botorkál előre, majdnem elvágódik egy békésen heverésző kecskén, míg helyet talál egy rongyokba burkolt csecsemőt szoptató beduin asszony mellett. Háta mögött jól táplált arab efendi, fején hetyke piros fezzel, tudálékos előadást tart szomszédjának, egy sovány, szemüveges férfinak – aki csíkos kaftánján fekete európai kabátot visel, és falusi tanítónak vagy felcsernek látszik –, s azt magyarázza, hogy a palesztinai arabok az angoloktól, franciáktól, németektől – vagyis a keresztesektől származnak, akik megszállták a földet néhány száz éve. Bizonyítékul felsorolja a déli falvakat, Dzsulisz, Barbara, Bet Dzsirdzsa (Júlia, Barbara, György háza), melyek hitetlen szentektől nyerték nevüket. Szerencse – gondolja Avraham –, hogy elmúlt a mugrabi, az esti ima ideje, ilyenkor az autóbusz megáll, s kivárja, míg a hívők földre terített köpenyükre térdelve befejezik az áhítatos szertartást. Vagy talán mégsem múlt el – aggodalmaskodik, mikor a zötyögő istenverés Latrun előtt fékez. S bár inkább Allah imádata tartotta volna fel őket. Két katona ugrik a fülkébe, zseblámpájukkal nagy riadalmat keltenek az utasok között. Avraham egyenesen rosszul lesz az egyenruhák láttán, gyomra émelyeg, ezt már nem lehet elviselni, egész nap katonák, rendőrök, nyomozók, száradjon el a jobb keze, ha még egyszer kimozdul Beér Tuviából. S ami most következik, rosszabb, mint az igazoltatás, le kell szállni, csomagját, táskáját senki nem viheti magával, a katonák még a csecsemő rongyai között is kutatnak. Egy őrmester parancsára libasorban vonulnak el a latruni rendőrség épülete előtt, az erődítmény fényszóróinak tüzében vagy kétszáz métert. Az autóbusz a kutatást végrehajtó katonákkal lassan követi a kényszerű zarándoklatot. Okay, végre felszállhatnak, de a kocsi belseje olyan, mint egy falusi bolt, amelyben tolvajok jártak, a földre szórt limlomok, összevissza dobált holmik között senki sem találja a magáét, valaki elcsúszik a kecskék ürülékében, s a szitkozódás és jajveszékelés gyilkos veszekedéssé fajul. Az arab sofőr nem hajlandó várni, amíg az emberek elrendezik vackaikat. Avraham rongyos táskája az egyetlen, amely érintetlenül maradt az ülésen, ahol hagyta. A gazda leül, lábát felhúzza, mert egy földön keresgélő asszony állandóan megfogja, s egykedvűen tűri feje fölött az izgalom hullámainak csapkodását. Ez már nem is emberi fáradtság, teste, agya érzéketlenné zsibbadt. De még elég éber ahhoz, hogy a kavargó szófoszlányokból megértse: az utasok – falusi iparosok, vándorkereskedők – a zsidókat okolják minden kellemetlenségért. A háta mögött ülő efendi felháborodottan magyarázza, hogy a bordélyházak taksái is a zsidók miatt emelkednek. Azelőtt tíz piaszterért Jaffában olasz és francia – értsd: tripoliszi és marokkói – nőket szorongathatott, ma pedig a legkoszosabb néger lány is huszonöt piasztert kér. Avrahamot nyugodt körülmények között félelem fogta volna el egyedül a vészjósló környezetben, de eltompult idegei most a félelemre is érzéketlenek. Mire az efendi arról tart előadást, hogy a fátyolt is a zsidók hatására vetik le mindinkább a muzulmán asszonyok, már alszik, s csak a lökdösődésre és kiáltozásra ébred fel, mely a végállomáson a leszállást kíséri. A másfél órás alvás kissé rendbe hozta, a levegőn azután egészen magához tér. Tájékozódni próbál a rosszul világított óvárosi terecskén, melyen az arab társaság szégyenletes autóbuszai sorakoznak. Nincs kedve hozzá, hogy a járókelőktől kérdezősködjék, inkább elindul egy irányba, melyet jónak gondol, de szerencsétlenségére a bordélyházak negyedében találja magát. Kóvályog a szűk utakon, háromszor is visszatér ugyanarra a helyre, mintha kivezető út nem is lenne ebből a mocsokból. A házak előtt elhízott, lompos asszonyok kávét melegítenek, s unottan kiáltják a lézengő katonák, tengerészek felé: „Tiszta lány van odabenn!” A muzulmánok felé pedig kenetteljesen: „Allah jehme lak.” Allah emeljen fel. Egy arab fiatalember vigyorogva válaszol: „Álék.” Rád. Rendetlen hajú lányok és tizenkét év körüli fiúk – akik általában angol katonák szokástól eltérő vágyait elégítik ki – vigyorognak az ablakokban.

Isten tudja, hogyan sikerül kibotorkálnia a szennyes kerületből, amely bűzével, korcs koldusaival, omladozó, salétromos utcai vizeldéivel tökéletesen beleillik a mai nap lázálomszerű élményeibe. Tágasabb utcába ér, s tűrhetően tiszta cukrászdába tér be – a tulajdonos azért itt is kezével tölti kagylóba a fagylaltot –, s megiszik egymás után két kávét. Pár piaszter fejében megtudja, hogy néhány száz lépésre van csupán az Újváros kezdetétől. Gépiesen megy tovább, semmi gondolat nem fordul meg a fejében, lábai mintha nem is hozzá tartoznának. Egy nagyobb épület mellett szakasznyi katona ül a sötétben, a falhoz támaszkodva, teljes menetöltözetben, bevetésre készen. Különös szomorúság száll a gúlákba rakott géppisztolyok, karikákba gombolyított drótsövények, az unatkozó katonák felett, akiknek karján fehér szalagon világít a jelzés: Scotland. Egy katona sisakját arcára húzva alszik, ketten kártyáznak, a többi átszellemülten énekel. „A főutat választom én, te a másik utat, s én érek skót földre először…” A nap látomásai közül ez az első emberi. Amikor Avraham elmegy a katonák mellett, az egyik kártyázó felnéz és ránevet.

– Elveszted a nadrágod, George!

Avraham végignéz magán, s valóban a hasa alatt lóg már az agyongyűrött nadrág, inge rendetlenül bújik ki belőle féloldalt. Menet közben hevenyészve megigazítja ruháját, s nem kis öröm fogja el, amikor egy üzlet cégtábláján megpillantja az első héber feliratot. Legszívesebben azonnal szállodát keresne, de eszébe jut, hogy holnap munkanap lévén, Mizrahiékat aligha találja otthon. Sóhajtva indul a buhárai negyed felé, mely – most már könnyebben tájékozódik – legalább félóra gyalogút. A gondolat, hogy nem mindennapi titokzatosság várja a keleti zsidók városrészében, s hogy megjelenése bizonyára nagy hatást vált majd ki, felvillanyozza. Magában annyiszor képzeli végig, s addig színezi a találkozást David apjával – aki talán ruháit is megszaggatta már az eltűnt fiú miatt –, hogy a hosszú séta semminek tűnik, s már a buhárai negyed roskatag házakkal, gazzal felvert, üres telkekkel váltakozó, néptelen utcáin jár. Az egyik telken fekete bőrű fiúk kávét melegítenek, és egy keleti hangzású dalocskát énekelnek halkan:

 

Adenben történt, hogy holdtölte lett, Szél zúgott Jemen felett. Elmondtuk az úti imát, S kivonult a család. Megtölténk egy zsákot lepénnyel, Meríténk a kútból vizet, S számoltuk egyre az éjjel, Tízszer és hússzor és újra megint, Hogy megvan-e, megvan-e, megvan-e mind? Jeruhám, az atyánk, ég áldja nevét, Utána anyánk, könyörüljön az ég, És Zaharja és Szaadja és Gedalja És Ezra, utána Azarja, És Uzzijahu és Rahamim, És Salom, a kicsi, aki fél, És én, az én nevem Ariél, És nővérem, Mirjam és Mirjam után Kicsiny szamarunk Bal Am.

 

Avraham végighallgatja a dalt, s csak akkor lép közel, amikor az egyik fiú leveszi a fazekat a tűzről, és a kávét kis konzervdobozokba osztja szét.

– Fiúk, nem tudjátok, merre van a Hatikva utca?

Végigmérik, a legkisebb és legmaszatosabb fiú feláll.

– Kinek a házát keresi?

– Ezra Mizrahiét.

– Ha ad két piasztert, elkísérem.

Alig mennek húsz lépést, a kölyök egy düledező ház előtt megáll.

– Itt lakik Ezra Mizrahi – s piszkos kis kezét nyújtja a jutalomért.

Avraham hiába kopogtat, senki sem jön ki a házból, próbaképpen megtolja a kaput, s az könnyedén enged a nyomásnak. Sötét, étel- és mosottruha-szagú helyiségbe ér, melybe távolabb egy félig nyitott ajtón át fény áramlik. Avraham az ajtóig megy, és tűnődik, hogyan adjon jelt magáról, s közben hallgatja a kiszűrődő öreges, rekedt torokhangokat.

– Hát azt tudod, testvérem, Avi-Saul, honnét kapta a nevét a város, Ramallah?

– Nem tudom, Ezra.

– Tudd meg, Avi-Saul, amikor David király elfoglalta a várost, minden férfit leöletett. A városban csak özvegyek maradtak. Az özvegy arameusul: armallah, s ebből lett az idők folyamán Ramallah. Most már tudod, Avi-Saul?

– Most már tudom, Ezra.

Avraham belép a szobába, és elfogódottan köszön.

– Béke és áldás.

A bútor nélküli helyiségben, melynek kövén gyékények hevernek, s csupán a falakat díszítik bibliai tárgyú, együgyű olajnyomatok, két töpörödött öreg ül zsámolyon, hosszú kaftánban, turbánszerű fejfedőkkel. Az egyik sarokban nyurga fiatalember guggol a földön, vízipipák, réz kávésedények között. A két öreg közül az alacsonyabb és aszottabb feláll.

– Áldott az érkező – mondja, s mindhárman csendben és kíváncsiság nélkül várják, hogy Avraham megszólaljon.

– Ezra Mizrahihoz jöttem.

– Engem neveznek Ezra Mizrahinak – mondja a kicsi öreg.

– Beszélni akarok valamiről, amit más nem hallhat – veszi át önkéntelenül a gazda a keleti ünnepélyességet.

– Ő itt Avi-Saul testvérem – mutat Ezra a másik öregre –, a fiú Zaharja testvérem fia, Jeruhám. Beszélhetsz, uram, közöttünk nincsenek idegenek.

– Az én nevem Avraham, Beér Tuviából.

– Ülj le közénk, Avraham. Jeruhám, tedd fel a kávét.

Leülnek. A fiú a kávéfőzővel matat, és idegesen figyel. Hosszas csend után, melyet a két öreg még egy érdeklődő tekintettel sem zavarna, Avraham megszólal.

– A fiad, David Mizrahi miatt jöttem.

Az öreg arca semmit nem árul el, amikor válaszol.

– David jó gyerek. Engedelmes gyerek. Társaival elment Galileába.

– David az én házamban van. Beér Tuviában – mondja Avraham, és várja a hatást. Az öreg alig észrevehető pillantást vet a kávéval foglalatoskodó fiúra.

– Bizonyára derék zsidók közé került – mondja meglepődés nélkül. – David jó fiú, de kissé vad. Vigyázz rá, Avraham.

A fiú begyújtja a petróleumfőzőt, és kimegy a szobából. A másik öreg Ezra minden szavára szaporán bólogat.

– David jó fiú, de kissé vad. Vad fiú, bizony.

Ezra Mizrahi hangtalanul nevet.

– Avi-Saul testvérem mindig ugyanazt mondja, amit én. Tudatlan ember.

– Tudatlan, bizony – bólogat erre is Avi-Saul.

– Hová ment Zaharja testvérem fia? Ajaj – csóválja a fejét Ezra –, felteszi a kávét, és már el is megy. Aj, fiatalok.

– Aj, fiatalok, aj, fiatalok – ismétli Avi-Saul.

Ezra nyögdécselve feltápászkodik, a gyékényre rakja a réz kávéscsészéket, azután megpiszkálja a kávét, és a főző felé hajolva, mozdulatlanul várja, hogy elkészüljön.

Avraham tanácstalanul ül. A hihetetlen közöny elképeszti. Lehet, hogy egy szavát sem hiszik el – gondolja –, és most keleti észjárásukkal próbára teszik. Nem tudja, ő kezdjen-e el beszélni a fiúról, vagy várja meg, amíg kérdezik. Tekintete elkalandozik a falon lógó olajnyomatra, melyen a sovány, pajeszos David hosszú kaftánban, haragosan méregeti Góliátot, akinek fején fez van, és tekintélyes arab földbirtokos benyomását kelti. Ezra hozza a kávét, tölt a csészékbe, és visszaül a helyére.

– Nem érdemled meg ezt a kávét sem, Avi-Saul – folytatja az együgyű évődést. – Testvérem, Avi-Saul nemcsak tudatlan ember, de lusta is.

Avi-Saul nevet.

– Testvérem, Avi-Saul egyszer dolgozott életében, s majdnem az esett meg vele, mint Urjával. Ismered, Avraham, a hetita Urja történetét?

Avraham a döbbenettől már a félelem határán van. Miért nem kérdez ez a furcsán csillogó szemű, fehér szakállú öreg a fiáról? Mi célja van a bibliai mesékkel?

– Nem emlékszem Urja történetére.

– Testvérem szomszédja, a bádogos Joram mindig szidja Avi-Sault, mert a napot lopja, és adományokból él. Szerzett neki munkát az építkezésen, szép szóval rávette, hogy vállalja el. Avi-Saul szekerekről téglát rakott le a kőmíveseknek, ezt csinálta egy napig és még egy fél napig, és mindenkinek panaszkodott Joramra. Hogy ilyen nehéz munkát kell végeznie, neki nem ezt szánta az Örökkévaló, áldott legyen a neve. Gedalja, a kőmíves nem szerette a siránkozást, unalmas volt neki, a második nap délben azt mondja Avi-Saulnak. Tudod-e, Avi-Saul, miért küldött téged dolgozni a bádogos Joram? Emlékezz csak Urjára, akit David király, áldott legyen emléke, elküldött a háborúba, hogy Urja feleségével, Batsevával háljon. Avi-Saul egy szót sem szól, leugrik a szekérről, és szalad haza. Ugyan nem történt meg, ami Batsevával, áldassék a Név^* érte, de Avi-Saul testvérem azóta sem ment többé dolgozni.

Ezra és Avi-Saul is – akinek nem sok oka van rá – a lábukat csapkodják, úgy nevetnek. Avraham is elmosolyodik kényszeredetten, és egyszerre az az érzése támad, hogy valaki áll a háta mögött. Megfordul. Két férfi támaszkodik az ajtófélfának.

– Engedelmet, Ezra – szólal meg az egyik, szénfekete hajú, fehér arcú, szép, magas férfi, és Avrahamra hunyorít. – Szeretnék néhány szót váltani a vendégeddel.

– Ha a vendégem is úgy akarja – néz maga elé a földre Ezra.

Avraham szorongva bólint. Ezra kézen fogja Avi-Sault, kicsoszognak a szobából. A fekete hajú férfi társával – egy béna kezű, szőke, bajuszos, rongyosan öltözött fiatalemberrel – letelepedik Avraham elé. S ahogy lehajolnak, a kabátjuk alól kibújik a rövid német géppisztoly agya.

– Avraham a neved, ugye? – kérdi mosolyogva a szőke.

– Igen.

– Egy zsidó közülünk látni akar téged, Avraham. Nincs messze, és nem kell tartanod semmitől. Eljössz velünk?

Avraham egy mozdulatot tesz, amivel tehetetlenségét fejezi ki. A feketehajú cigarettát vesz elő, s mikor a kabátját kigombolja, látszik, hogy egyáltalán nem szándékozik titkolni a géppisztolyt.

– Ne töltsük akkor tovább az időt – mondja és feláll. Behívja a két öreget. – A vendéged velünk jön valahová – mondja nyomatékkal, s Ezra lapos, riadt pillantására hozzáteszi: – David miatt ne aggódj. Jó emberek között van.

– Jó emberek, bizony jó emberek – ismételgeti Avi-Saul.

– Áldjon meg és őrizzen meg az Örökkévaló – rebegi Ezra, és mélyen meghajolva, két kézzel megrázza Avraham jobbját.

A három férfi szótlanul kanyarog jobbra, balra a buhárai negyed néhány háznyi sikátoraiban. Elhanyagolt, gödrökkel és építési anyagokkal teli udvarba fordulnak be, és egy ház vagy inkább nagyobb bódé előtt megállnak. A szőke háromszor kopog, nyitja az ajtót, és Avraham egy apró helyiségbe lép, amely a padlótól a mennyezetig zsúfolva van konzervdobozokkal, cigarettával, sörösládákkal. Az áruhalmaz közé beékelve rossz dívány, előtte apró asztal, mellette egy férfi ül.

A feketehajú előremegy.

– Megjöttünk, Menahem parancsnok.

– Jó hetet, gazda. Salom, salom – üdvözli Avrahamot a homályban ülő férfi, s a petróleumlámpát az asztalon közelebb húzza magához. A melegszínű hang félelmetes ellentétben van külsejével. Avraham első benyomása, hogy ilyen visszataszítóan csúf emberrel még életében nem találkozott. Kiálló, óriási sárga fogai mosolyát gonosz vigyorrá torzítják, foltos, kopasz fej, a boltozatos homlok alatt mélyen ülő apró szemek. Orrán régimódi, csíptetős szemüveg. Himlőhelyes arc, nagy lapátfülek – uramisten, maga az ördög, ilyet kitalálni sem lehet, szörnyűség, úgy éljek, maga a sátán.

– Nagyon nagy öröm ez, hogy megismerhettelek – zeng a mély emberi hang –, foglalj helyet az ágyon, sajnos, elég szűken vagyunk itt.

Avraham leül, és nem érti, mi ez a nagy tisztelet, amivel fogadják. Két kísérője az ajtó mellett állva marad.

– Hová valósi vagy, gazda?

– Beér Tuviába.

– Beér Tuviába – csóválja fejét mosolyogva a másik –, nem hittem volna, hogy ott is… no, szóval vannak még rajtad kívül is?

Avraham nem érti a kérdést.

– A mi embereinkre gondolok.

Avraham nem tud hirtelen válaszolni, homlokán verejték gyöngyözik, s pusztán a feltételezéstől, hogy valami köze lehet ehhez a társasághoz, félelem és undor lepi el.

– Azt hiszem, tévedsz – kezdi akadozva. – Én nem tartozom… úgy éljek, egyetlen porcikám sem…

A Menahem parancsnoknak nevezett férfi látja, hogy Avraham fulladozik a felindulástól, nyugtatóan szól.

– Ne csinálj be, gazda. Nem akarunk tőled semmit. De aki segít bennünket, az egyetért velünk. Nem így van?

– Nem! – kiáltja Avraham.

– Azt akarod mondani, hogy az ellenségünk vagy? – kérdi a másik hitetlenül, és hogy Avraham nem válaszol, a hangja keményebb lesz. – Hogy került hozzád David Mizrahi?

– Fegyverrel tört be hozzám éjszaka. Azután, mit tudom én, úgy adódott, hogy ott tartottam magamnál.

– Nézd csak – mondja Menahem parancsnok lassan, mint aki végre tisztázni akar egy kérdést. – Arról már nem is beszélek, hogy feljelenthetted volna, ezt kevesen teszik meg, no csak azért, mert féltek tőlünk, de azt sem sokan teszik meg, hogy elrejtsék egy emberünket. Valami okod volt erre.

Avraham vállat von.

– Aj, de nehéz gyerekek vagytok – sóhajt csalódottan a férfi, és közelebb inti a szőke fiatalembert. – Figyeled ezt a beszélgetést, Boáz parancsnok?

– Mit akarsz tőle? – mondja az elnézően. – Paraszt – s Avraham felé hunyorít gúnyosan. – Mennyi paradicsomod termett az idén, gazda?

Avraham sértődötten válaszol.

– Nem panaszkodhatom, mit szólsz!

– Gazda, gazda – ocsmány nevetés rázza Menahemet –, mit gondolsz, mondd csak, hány font paradicsom kell hozzá, hogy a briteket elkergessük? Hány tonna uborka? – emeli fel a hangját: – Hány vagon narancs? – Termeljetek csak, barátaim – folytatja szónoki hévvel –, ettől a főbiztos úgy ellágyul, hogy sírva csókolja meg a mezüzét.^* Mi, gazda?

– Nem tudom – mondja komoran Avraham.

– Nem tudod? Dehogynem tudod. Tudjátok ti mind, hogy a mi öklünk zúzza szét ezt a rohadt mandátumot. S mit mondjak, magatokban még csak nem is bánjátok. Végezze a piszkos munkát ez a nacionalista söpredék, kockáztassák ők az életüket, ti majd vásároltok még ötszáz dunam földet, kisírtok még tíz bevándorlási engedélyt, és azt hiszitek, hogy ezzel egy lépéssel közelebb került a „jiddise medine”, a zsidó állam.

Nem közbeszólni – mondja magában összeszorított fogakkal Avraham –, hagyni kell, hogy beszéljen.

– Trágya vagytok ti mind – legyint a torz férfi, és gyulladásos, apró szemei összeszűkülnek. – A halál vesztegesse arra az időt, hogy meggyőzzön benneteket. Látod az undort, Boáz parancsnok, ahogy ez itt ül a mocskos, fasiszta gyilkosok között? Miért nem mondod ki, gazda, amit gondolsz, miért hallgatsz, mint Bal’Am szamara? – A kenetteljes hangot hirtelen eszelős őrjöngés magas rikácsolása váltja fel. – Ti vagytok a gyilkosok, akik kinyaljátok a hódítók fenekét, süvet ültök^* minden megdöglött brit zsoldos után, és külditek a részvéttáviratokat a főbiztosi hivatalba. Ti, ti!

– Menahem parancsnok! – lép egyet előre a fekete férfi.

– Igazad van, Joáv parancsnok, nem izgatom magam. – A férfi szavai köhögésbe fúlnak, levegő után kapkod, és reszkető kézzel gombolja ki piszkos, fehér ingét.

Lázálom, gondolja Avraham, ez az ember, ez a környezet, a nyomasztó kosz, a cigarettavégekkel teleszórt padló, ez a köhögés, az őrült szitkok, a kabátokból kiálló géppisztolyok. Íme: a harcoló Cion. – Tébolyda – tekintete találkozik a fekete férfi nyugodt, tiszta, határozottságtól fénylő szemével –, s nem is akármilyen tébolyda.

Menahem parancsnok utolsót liheg, esetten, nyomottan mosolyogni próbál.

– Bocsáss meg, gazda – mondja még rekedten a köhögéstől –, az ember nem szeret csalódni. Csak tudnám, bár tudnám, miért sajnáljátok a briteket? Mi ez a részvét?

– Nézd – kezdi Avraham, és nem tudja, hogyan szólítsa meg. Menahem parancsnok, ez ki nem jönne a száján. A másik megérti a pillanatnyi tűnődést.

– Szólíts, ahogy akarsz, Jankelnek vagy Mojsénak. A valódi nevemet úgyis csak az újságból tudod meg, majd ha a britek fellógatnak. Beszélj, Avraham – folytatja azután, szelídséget erőltetve magára –, valamit elkezdtél már. Mi ez a szerelem bennetek az angolok iránt?

– Nézd – kezdi el Avraham, de nem szólítja mégsem nevén a férfit –, nézd, uram – mondja, de az uram valahogy gúnyosan sikerül. Menahem rosszkedvűen pislog, a gazda ettől még óvatosabb lesz, isten ments, hogy vitába kényszerüljön két géppisztoly és egy megszállott társaságában. – Nézd, Menahem – javít a dolgon –, nem olyan egyszerű ez.

– Mi a bonyolult neked, te ütődött paraszt? – A vékony, beteges test rázkódik ismét az indulattól. – Egy nagy nép felkelt a piszkos zsoldosok ellen, akik megszállták szent földjét.

A gazda az üvöltözéstől elveszti önuralmát.

– Elfelejted – szólal meg ideges elszántsággal –, azt elfelejtitek, hogy néhány évvel ezelőtt az egész ország a templomokban davenolt, még az is elment, aki az apjáért sem mondott soha egy kadist,^* te is meg én is, hogy az Örökkévaló áldását kérjük a piszkos zsoldosokra, s Mózes tanítónk csak egy falusi kántornak számított a Montgomery mellett.

– A mi fiaink hol voltak akkor? – hörgi Menahem. – Ott harcoltak minden ütközetben, Krétától Afrikáig, Tobruktól Monte Cassinóig.

– Eh, mit beszélek – legyint Avraham –, te már ott tartasz, hogy mi vertük meg a németeket.

Szerencsére Menahem nem figyel a lekicsinylő közbeszólásra, teljesen elmerül a gondolataiban.

– Hála! – kiált fel keserűen. – Figyelitek? Hála! Mesélhetek erről egy szép történetet. Hallottál, ugye, mozgalmunk nagyszerű vezéréről, David Araziélről? A háború kitörésekor felajánlotta szolgálatait a briteknek. Két kézzel kaptak rajta, pedig tudták, hogy nagyobb pusztítást végzett közöttük, mint a kolera. Nagy ember lett a felderítőknél, gondolhatod, többet ért, mint száz angol. Amikor nácibarát zavargás tört ki Irakban, őt küldték, hogy fojtsa el. David Araziél alapos munkát végzett, még a nevétől is reszkettek. S mi történt? Indult vissza Egyiptomba a vezérkarhoz, a britek szépen felrobbantották a repülőgépét. Úgy pusztult el, mint egy kutya, ez a férfi, ez az óriási vezető. Ilyen hálásak a britek. Csőcselék horda, gennyes, vérbajos szemét.

– Kergessétek el az angolokat, ha tudjátok, ki törődik vele – fogja vissza indulatát Avraham. – S azután mi van? Hol van még akkor a nagy zsidó birodalom, David király öröksége? – S már üvölt ő is, fulladozva, az izgalomtól dadogva: – Transzjordánia! Szinái-félsziget! Itt, ezen a földön is, itt, itt, a palesztinai mandátum határain belül, ötszázezer zsidó mellett több mint másfél millió arab él. Velük mi lesz? Kiirtjátok mind? Vagy egyszerűen rabszolgaként tartjuk majd őket?

Elhallgat. Váratlanul éri, hogy a szemben ülő férfi egyáltalán nem háborodik fel a kitörésén.

– Halljátok – fordul Menahem vidáman a két terroristához –, hallottátok? A szokásos szakszervezeti elmélkedés. Aggódnak az angolok miatt, aggódnak az arabok miatt, aggódnak az anyjuk miatt. Ide figyelj, te slemázl^* – fordul Avraham felé sértő nyugalommal, minden szót tagolva, mintha egy elmebeteghez beszélne. – Az arabkérdés. Ha nem tudnád, a Biblia korában is éltek itt filiszteusok, ugyebár, és nem kis számmal. És mit tud róluk a történelem? Amit a mi szent irataink megemlítenek néha. Éltek egy nagy szellemiségű kis nép árnyékában, és ha nem viselték magukat rendesen, az orrukra koppintott Saul, David, Salamon. Micsoda gyalázat, micsoda szégyen az is, hogy ezt a földet ma még Palesztinának, arabul Falesztinnak, a filiszteusok földjének nevezik. Nem érzel nap mint nap szégyent emiatt?

Avraham mélyet sóhajt, de ez nem a szégyent, hanem a teljes reménytelenséget jelenti.

– Az arabkérdés. Jó – erőltet ismét nyugalmat magára Menahem. – Biztosíthatlak róla, hogy ha megvalósul a zsidók független és szabad országa, a jeruzsálemi főmufti maga csókol majd kezet nekünk, hogy felváltottuk a britek uralmát. Van-e arról tudomásod, gazda, hogy az arab világban egyre többen tanulnak héberül, a muzulmán értelmiség várakozva fordul felénk, és hajlandó tudomásul venni, hogy a mi befolyásunk hatja majd át az egész Közép-Keletet. Egyre több olyan jelenséget tapasztalunk, hogy szívesen mellénk állnak már most is, a britek elleni harcunkban. Ők tisztábban látnak, mint te, Avraham, és a hozzád hasonló zsidók.

Őrület – gondolja Avraham, s nem állja meg, hogy könnyelműen oda ne vesse:

– És hányan vagytok már a világhódító tervekhez? Kétszázan? Ötszázan? Ezren?

Menahem nagy lélegzetet vesz, és nyájasan kérdi:

– Szeretnéd tudni, mi? De mondd, mit érsz vele, ha számokat mondok? Egyet elárulhatok – s megint üvölt, az ördögbe, Avraham átkozza magát, kellett neki vitatkozni! – Ötven harcos közülünk kitesz egy brit hadosztályt. Nézd meg ezt a két embert, gazda. Az ott – mutat a fekete férfira – az akói sziklabörtönből szökött meg, de előbb kiterített néhány börtönőrt. A másik a béna kezével egymaga robbantott fel egy brit katonákat szállító szerelvényt. Haifától nem messze. Hatvan halott. Érted? Hányan vagyunk? Elegen vagyunk hozzá, hogy megverjük a briteket, és ahhoz is elegen vagyunk, hogy utána átlépjük a Jordánt. – A kis helyiséget betölti az önmagát izzító hang, melynek hamis rezgései Avrahamot nevetésre ingerlik, s csak nagy erőfeszítéssel uralkodik magán. A két terroristán látszik, hogy már most indulnának rohamra, ők ketten egyedül, az egész angol hadsereg és a transzjordániai arab légió ellen. Menahem feláll, kezével előremutat, mintha sokaság előtt beszélne. – Elegen vagyunk, uraim, mert velünk van az Örökkévaló. A mi szövetségesünk az Örökkévaló, aki őseinknek adta ezt a földet, most vérben és tűzben újból visszaadja népének, s nincs hatalom, amely ezt megakadályozhatná, nincs erő, amely célunktól visszatartana – és most minden szónál lábujjhegyre áll, karját a magasba löki. – Győzelem! Győzelem! Győzelem!

Egy pillanatra megmerevedik a nevetségesen fennkölt mozdulatban, azután nyugodtan visszaül az asztalhoz, leveszi a szemüvegét, megtörli nedves szemét, és hidegen, de legalább természetes hangon szól Avrahamhoz.

– Nem raboljuk el több idődet, gazda. Elmehetsz. A fiút egyelőre tartsd magadnál. Két-három napon belül intézkedünk a sorsáról. – Kezet nyújt. – Boáz parancsnok elkísér egy darabig.

De Avraham ülve marad.

– Valamiről még szeretnék beszélni veled – mondja nehézkesen. Menahem arca felderül.

– Hallgatlak.

– Tegnapelőtt Beér Tuvia mellett az embereitek elfogtak három angol rendőrt. Az egyiket jól ismertem. Bill Mosedale a neve. Biztosíthatlak, nagyon derék fiú. Senkinek nem ártott soha.

Menahem komor pillantása beléfojtja a szót.

– Nem hiszem, hogy hallgattál ma rádiót – mondja ingerülten, s Avraham tagadóan bólint. – Különben nem merted volna említeni az angolokat. Akkor most én mondok valamit. A brit hadbíróság ma, a szombat szent ünnepén, halálra ítélt három zsidó harcost – s dühös gúnnyal teszi hozzá –, biztosíthatlak, nagyon derék fiúk voltak.

Lehunyja a szemét, s ül, mint egy csúf szobor. Avraham vár egy kicsit, azután feláll, rebeg valami köszönést, Menahem nem viszonozza. A szőke fiú keze már a kilincsen van. Ekkor Menahem lassan megmozdul, mint aki álomból ébred, s a hangja is elnyújtott, réveteg.

– És mégsem értem, miért segítettél a fiúnak. Te utálsz bennünket, gazda. S javadra legyen mondva, ezt még előttünk sem titkoltad. Akkor miért, mondd, miért?

Avraham az ajtóból visszafordul, az érzés, hogy már féllábbal kívül van, felbátorítja.

– Volt nálunk Harkovban egy híres csodarabbi. Sájele Fis. Ettől a Sájelétől mindent meg lehetett kérdezni, ami az embereket izgatta, s még nekünk, gyerekeknek is úgy válaszolt, mintha felnőttek volnánk, legfeljebb hozzátette mindig: Hajmele, biszt dummesz Kind. Buta gyerek vagy, Hajmele. Már iskolások voltunk, amikor megkérdeztük egyszer Sájelét: „Mi a különbség a gojok Újszövetsége és a Zsidók Ószövetsége között?” Sájele egészen röviden válaszolt: „Hajmele, biszt dummesz Kind. A gojok prófétája azt mondta: Szeresd a te ellenségedet. A mi Tóránkban pedig ez áll: Ha éhes a te ellenséged, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni.”

Menahem nem válaszol rögtön, de tekintete lassan felmelegszik, s kedvteléssel méregeti a gazdát.

– Nem is vagy olyan buta gyerek, Hajmele – mondja nagyon barátságosan. Feláll, a gazdához csoszog, átöleli a vállát.

– Jó hetet. Avraham. És jó utat hazafelé. És jó termést. És jó éveket. Neked és Izrael népének.

Avraham kezet fog a fekete hajú fiatalemberrel, és a szőke fiúval kilép az ajtón. Néhány lépést tesznek, amikor kísérője megkérdezi:

– Merre akarsz menni?

– Ha volna a közelben egy szálloda. Már nincs erőm a városba gyalogolni.

– Tíz percre innét van egy. Nem túl finom.

– Mindegy – legyint Avraham –, én sem vagyok túl finom.

A szőke terrorista egészen más úton vezeti, mint amerre jöttek. Valamivel rendezettebb a vidék, egy-két lámpa is pislog a csendes utcákon.

– Éjfél van éppen – néz az órájára a szőke fiú –, holnap már nem lesz ilyen csend. – Avraham felé fordul. – Azért azt el kell ismerned, hogy Menahem rendkívüli ember. Még nagy személyiség lesz egyszer Izraelben. – Avraham hallgat. – No persze, mit érthetsz te ebből! Nehéz időket élünk – megáll. – Idáig kísértelek. Ott az utcai lámpán túl, az a piros fény, az a szálloda. Jó hetet, gazda! – mély, keserű pillantást vet Avrahamra. – Annak a fiúnak, szegénynek, olyan mindegy, hogy a mi kezünkbe kerül, vagy az angolok kapják el. – Ezzel elindul.

– Várj még! – kiált utána Avraham. – Ezt nem értem.

– Az a jó neked – mondja a másik, és eltűnik a sötétben.

Avraham töprengve ballag tovább, az ördög ért itt valamit. Csupa sötét indulat, csupa tisztátalan, undok, fenyegető titok. És máris új meglepetés éri. Az utcai lámpa alatt a falon még nedves, fehér plakát világít. „A Nemzeti katonai Szervezet hadijelentése – olvassa Avraham. – Áv hónap tizennyolcadikán. A Nemzeti Katonai Szervezet letartóztatta és hadbíráság elé állította

Sergeant William Mosedale-t

Sergeant Charles Couttst

Sergeant James Carpentert,

a betolakodók rendőrségének altisztjeit.

A Nemzeti Katonai Szervezet hadbírósága mind a három altisztet

1. az országban való illegális tartózkodás

2. tiltott fegyverviselés

vádja alapján a mai napon kötél általi halálra ítélte.

Titusz fiai, takarodjatok megszentelt országunkból!”

Avraham szeme rátapad Mosedale nevére, mely mintha kiragyogna a kezdetlegesen nyomott, fehér falragaszból. S maga előtt látja az angol kamaszképét. Mi mindenen mehetett keresztül ez a szegény ségec, gondolja kínlódva, három nap alatt mi minden történhetett vele, amiből semmit sem értett ez a szegény szerencsétlen. Úristen, csak már reggel lenne, ez a sötétség megőrjíti, titokzatos árnyakat lát elsuhanni az utca végén, már azt sem tudja, valóban látja-e, vagy csak képzelődik, ez az egész nap, ez az ocsmány negyed, az irtózatos plakát, minden valószínűtlenül kavarog az agyában, s most újra érzi a gyilkos fáradtságot, a néhány lépést a rozzant szállodáig tántorogva teszi meg. A kapu fölött kis piros lámpák világítják meg a cégtáblát: „Hotel Isztambul. Tulajdonos: Balfuria Araniasz.”

Avraham többször kopog a régimódi, bronz kopogtatóval, míg végre nyílik a kapu, s minden erejét össze kell szednie, hogy ki tudja nyögni a három szót: Szobát szeretnék éjszakára.

A középkorú, álmatag nő, aki a kaput kinyitotta, bizalmatlanul méregeti Avrahamot, azután int, hogy kövesse. Hosszú, homályos folyosón mennek végig, és egy kivilágított, nagyobb helyiségbe lépnek, a padlót, a falakat kopott keleti szőnyegek borítják zsúfolásig. Középen, egy hosszú asztalon, kusza rendetlenségben kávéscsészék, édességek, gyümölcsöstál, az asztal mellett, agyonpárnázott karosszékben egy természetellenesen elhízott öregasszony ül mozdulatlanul, szájában a földön álló díszes vízipipa szívókája. Sötét bőrű arca csupa ránc, mintha sűrűn, vékonyan tussal vonalazták volna be.

– Vendég jött, Balfuria – mondja a fiatalabbik nő, s arca, hangja maga az elnyűttség és reménytelenség.

Az öregasszony, mintha nem is élne, nyitott, fekete szemével mereven a fal egyik pontját bámulja, s alig észrevehetően bólint. Az orrából szálldogáló füst édeskés illata betölti a helyiséget.

– Az udvari szobát adom neki, Balfuria.

Az öregasszony ismét bólint.

– Igen, Gabriela, édes – mondja halk, affektált kislányhangon, s ajkai köré a hasismámor torz mosolyt rajzol.

– Előre kell fizetni – fordul Avraham felé Gabriela –, harminc piaszter. Tegye az asztalra, és jöjjön velem.

A gazda alig lát már a fáradtságtól, leteszi a pénzt, és botorkál a nő után, vissza a folyosóra.

A szoba hűvös és dohos, a falakon sűrű penészfoltok. Rézágy, áthúzatlan párnával, rongyos pokróccal, törött szék, egy zsámolyon lavór, ez az egész berendezés.

Gabriela kimegy, egy agyagkorsóban vizet hoz valahonnan, a lavórba tölti.

– Most menjen ki, ha kell – mondja miközben a lavórral foglalatoskodik. – Kivezetem az udvarra. Egyedül nem találja meg.

A válasz egy nyögés és egy horkanás. Avraham nyitott szájjal, ruhástól fekszik az ágyon, lába lelóg a földre.

Gabriela közel lép hozzá, nézi a gyűrött arcot.

– Micsoda népek vannak – morogja, azután lehúzza Avraham cipőit, lábát az ágyra fekteti, betakarja.

Az álmos, meleg szombat délután David nyomott kedvvel ébred fel s ahogy kinyitja a szemét, a falhoz húzódik ijedtében. Dan áll az ágy mellett szorosan, fojtásra görbített kézzel, lábával rugózó mozdulatokat tesz, mintha lovagolna. De nem Davidra néz, tekintete az ablakon túl a távolba mered. David óvatosan lekúszik az ágyról, kimegy az udvarra, és céltalanul bolyong az istálló és az ólak között. Körös-körül végtelen csend, nyoma sincs sehol az életnek. Délelőtt lucernát kaszáltak Rinával, az ünnephez illően, kényelmesen. Ebéd után átjött Amosz egy csapat fiatal kíséretében, a kerítés előtt vágtattak lovaikon fel és alá. Szombat délutánonként a Beér Tuvia-i fiatalok kilovagolnak tíz kilométerre egy elhagyott, kiszáradt gyümölcsösbe, tábortüzet gyújtanak, énekelnek és kávét főznek. Amosz hívta Davidot is, akinek Barak hátán kellett volna megtenni az utat, de a fiú félt a lótól, és Rina hiába biztatta, a vadul száguldó, ugrató falusiak végképp elvették a kedvét a lovaglóleckétől. Leheveredett inkább olvasni egyedül maradt a házban, Malka Jichak udvarában sopánkodott valamiért, Dan a lovasok után szaladt. David olvasás közben aludt el.

Az udvaron most kavicsokkal célozza unalmában a gránátalmákat, és észreveszi hirtelen, hogy a kerítés másik oldalán Jerahmiél áll ünnepi ingben, és őt nézi. David összerezzen, a kemény arc, az éles tekintet félelmet kelt benne, lesüti szemét, zavarában köszönni is elfelejt, s visszabotorkál a házba. Dan az asztal mellett ül már, egy füzetbe iszonyú gyorsan értelmetlen jeleket firkál, s morog magában. David szemben ül le, könyökére támaszkodva figyeli Dant, kicsit elhúzza játékosan a füzetet, Dan nem húzza vissza, hanem utánahajol, végül már hasal az asztalon, mikor a füzet az asztal túlsó oldalára kerül.

Davidnak tetszik a dolog, és gondolkodik, mit találhat még ki.

– Te, Dan – mondja –, ide figyelj!

Dan abbahagyja a firkálást.

– Jeruzsálemben van egy ismerősöm. Küldeni akarok neki egy levelet, de én nem tudok olyan jól írni, mint te. Megírnád nekem?

Dan morog.

– Kedves Sulamit – kezdi a fiú, és Dan lassan, körülményesen írja az első betűket: Kedv… A következő betűt már nem lehet felismerni, csupa vad, hegyes vonallal tölti meg a füzetlapot.

David áthajol az asztalon, Dan fejére üt, és várja a hatást. Dan mintha észre sem venné. Akkor nagyobbat üt, Dan behúzza a nyakát, és fenyegető, érthetetlen szóáradatot zúdít a fiúra.

David új játékot eszel ki. Rácsap Dan vállára.

– Fogj meg, ha tudsz! – kiáltja, és kirohan az udvarra. Dan rikoltozva utánaszalad, utoléri, de nem áll meg David mellett, vágtat tovább, a kapu felé.

– Fogj meg, ha tudsz! – kiáltja ismét David, és ellenkező irányba csalja Dant. Hússzor, harmincszor futtatja így, ide-oda, pillanatnyi szünetet sem hagy neki. Dan lihegve száguld, mint egy idomított kutya az eldobott kő után.

David a szórakozás izgalmában nem látja meg Malkát, aki megjött a szomszédból, s az ajtóban állva nézi őket.

– Sok lesz, sok lesz – mondja elnéző aggódással, s mintha örülne neki, hogy Dan játszótársra akadt. – Gyere be, David, kapsz egy teát.

Dan közben fut, s mivel David kiáltása most nem akasztja meg, túljut a kapun, s eltűnik az úton.

Malka odabent felteszi a teát. David, szegény, nem sejti, mi vár rá.

– Mit tudod te, mi az élet, David – kezdi Malka minden előzmény nélkül –, mit tudod te még. Majd ha családot alapítasz, majd ha gyerekeid lesznek. De gazdálkodással ne foglalkozz, ezt mondom neked mint egy jó tanácsot, a föld, az megöli az embert, most láthatod, mi az a föld. Jeruzsálemben fogalmad sem lehetett róla, ez nem olyan, mint a gyár, az ember kilép a kapun, semmi gondja több, este elmehet egy színházba, megnézheti a Boszorkányt vagy a Dibukot vagy a Mirele Efroszt – s beszél, beszél Malka nem is néz Davidra, s közben csapkod a mosogatóronggyal a konyhában, és olyan csörömpölést végez az edényekkel, hogy ha Davidot érdekelné is, amit mond, a felét akkor sem hallaná. – Bár sohase láttuk volna Beér Tuviát, azt hiszed, nem lett volna más választásunk? Amikor Avraham a hadifogságból hazajött, kaptunk egy kis segélyt, Avraham nyithatott volna egy vaskereskedést is. Tudod, mi az, egy vaskereskedés? Ma már gazdag emberek lennénk. Hívták munkavezetőnek is egy nagy gyárba, cementgyárba, lakást is akartak adni, de a föld, a föld, ő azt akarta, hogy neki földje legyen. Tisztviselő is lehetett volna, első osztályú, annyi esze volt, mint egy egész hitközségnek. Kitől örökölte, az apja, tönkrement fuvaros, csavargó gojokkal részegeskedett, az én apám a templomban sem köszönt neki. Titokban találkoztunk, az apám nem engedte volna meg, az apámnak kóser mészárszéke volt… micsoda bolt! Ma is megkérdezhetik Harkovban, ki volt az a Hers Rabinovics. Partikat csinálhattam volna, zongorázni tanultam, az apám franciául is taníttatott, Svájcba akart küldeni, tudod, mi az, hogy Svájc? Svájcban nincs antiszemitizmus, azt mondta az apám, ahol a népek tejet isznak, ott nincs antiszemitizmus. Az ukránok vodkát ittak, de Avrahamot a gojok is szerették, hogy milyen erős volt, egy Sámson, földhöz csapta az ukrán fiúkat, ott volt kóved^* Hol vannak már azok az idők, egy Rabinovics, egy Hajmovics, egy bankigazgató Brodszki, tizenkét szobájuk volt, még az inas is selyem taleszt^* vett fel szombaton. Neki föld kellett – jut vissza Malka keserűen a gondolathoz, melytől csapongva olyan messzire tért –, megkapta, s mit ért vele. Csupa szerencsétlenség, egy jó napunk nem volt, és a gyerekeink, istenem, mit tettél velünk, a gyerekeink… – ömlik a kesergés, jajgatás, panasz, olyan hangon, amely a világon senkiben nem kelthet részvétet, csupán idegességet és ellenszenvet. – Egyetlen Giorám, kinek vétettél, miért nem a gonoszok dögölnek meg… Szerencsétlen kisfiam, Dan, ilyen csapás… Rina is itthagy bennünket, még egy év, és egyedül maradunk…

David megdermed ebben a kínos áradatban, mintha elsötétült volna a szoba, és a falak is nyöszörgést és nyögéseket vernének vissza. Ebbe a kiégett erdőbe viharzik be Rina, jókedvűen, pirosan az izgalomtól.

– Vacsorát, anya!… David, készülődj, megyünk rögtön a Népházba! – És mosolygó csodálkozással néz Malkára, aki most hozzá intézi kibírhatatlan panaszait, mintha a lány egész idő alatt a szobában ült volna.

– Igen, te is itthagysz bennünket. Miért? Miért nem jó ez a föld nektek? Miért kell mindig csavarogni, amikor még van egy föld, ahová lerakhatod a fenekedet. Elmenni a sivatagba! Hagyjátok ezt a menekülteknek, akik a lágerből jönnek, tanuljátok meg, mi az, barakkban élni évekig. Neked már van valamid. Nem érted? Miért a mi gyerekeink száradjanak ki a napon, mi már megtettük a magunkét…

– Anya – mondja szemrehányóan Rina –, el kell mennünk. Malka behoz egy tányér kemény tojást, salátát, tejet.

– Hogy idegeneknek jusson ez a föld, inkább kivágok minden fát, felégetem a házat… Minek csináltuk az egészet, ha nem a gyerekeinkért… Egy szerencsétlenség, egy csapás. Csak menjetek! Három gyereket vesztettem el, pedig mi nem voltunk azokban a táborokban, de ez sem jobb, úgy éljek, ez sem jobb…

Rina befejezi a vacsorát, tiszta inget húz ki a fiókból Davidnak, a fiú gyanakodva méregeti a kék hímzéssel díszített, fehér ukrán inget.

– Vedd fel – sürgeti Rina –, ne játssz annyit.

David magára ölti az inget, a nyakát a lány kapcsolja össze.

– Gyerünk. Salom, anya. Nem jövünk későn haza.

– Bánom is én, tőlem akár ne is gyertek haza – mondja ingerült legyintéssel Malka, és becsapja utánuk az ajtót.

– Nem irigyellek ezért a délutánért anyával – mondja Rina, és belékarol Davidba.

A falu főutcáján, a Népház felé mindenütt táncoló, éneklő fiatalok. A Sahevics házból kiront a két hatalmas termetű ikerlány, Dvora és Pnina.

– Ez a munkásotok, Rina? – kiáltja Dvora. – Egészen tűrhető darab.

Elragadják a fiút Rinától, s tánclépésekben ráncigálják magukkal. David megpróbál védekezni, de hiába, tehetetlenül botladozik a két toronymagas, izmos, csúnya arcú lány között.

– „Táncoljunk, testvérek, örömmel teli szívvel” – rikkant Pnina Sahevics, és akkorát ránt a fiún, hogy az majdnem elesik.

Ezt már Rina is megelégeli.

– Hagyjátok abba! Idióták! – kiáltja indulattal, a két lány meglepetten fordul vissza, eleresztik Davidot, s mint a veszettek viharzanak tovább, rikoltozva, esetlen, vad ugrálással.

Ezek ma megbolondultak – mondja tárgyilagosan Rina, és átöleli a méltatlankodástól lihegő fiú vállát.

A Népház előtt lobog a tábortűz, s mintha egy behavazott tájon égne, a lángok körös-körül megvilágítják az ukrán ingek fehér tengerét. A mulatság még nem kezdődött el, a fiatalok kezükben szorongatják a fél pohár Karmel bort, amivel a falu vezetősége megvendégelte őket. Három dzsipen összezsúfolva, egymás hegyén-hátán megérkeznek a gedérai nagygazdafiúk is, ugyanolyan hangosak és féktelenek, mint a helybeliek, a különbség csupán annyi, hogy rövid khakinadrág és ukrán ing helyett vasalt szövetnadrágot és rendes európai inget hordanak. A leggazdagabb gedérai aranyifjú, Uri Kantorovics, a Beér Tuvia-iak nem kis derültségére, nyakkendőt is kötött, fején vadonatúj trópusi sisak.

– Sós hering… sós hering! – rikoltják nevetéstől fulladozva a lányok, s tolonganak Uri körül, hogy megérintsék a nyakkendőjét, Beér Tuviában ritkán láthatnak ilyen csodát. Körültáncolják a fiút, s a Yankee Doodle dallamára éneklik a sajátos himnuszt, mely sohasem marad el, ha az igéző ruhadarab valahol megjelenik.

 

Jankele Dúdel a városban A borbélyhoz ment reggel, Illatosan lépett ki, S egy sós heringet vett fel…

 

Uri Kantorovics előre készült erre a meglepetésre, áll a kör közepén, két ujjával előkelően simogatja rikító nyakkendőjét, sötétbarnára égett, kemény arcával finomkodó fintorokat vág, ahogy elképzel egy valódi európai ficsúrt. Davidot mindez kevéssé mulattatja, magányos és rosszkedvű, ellenséges indulatait mint egy pajzsot emeli maga és az áradó vidámság közé.

Másfél tonnás teherautójáról leugrik Simon Valdman, s már útközben zsörtölődik.

– Legalább félórán keresztül igazoltattak a tetűk. Még a kerekeket is megnézték. A háború alatt nem voltak ilyen nagy hősök. Elég volt annyi, hogy három ausztrál megálljon a kantin bejáratánál, és elüvöltse magát: „Rohadt angolok, kifelé!” Mire körülnéztél, már elpárologtak, még a sörüket is otthagyták az asztalon… Bloody Englishmen! – emeli magasba az öklét mélységes felháborodással – az ausztrálok nem felejtették el, hogy Afrikában hagyták őket elvérezni, az auszikat meg a lengyeleket…

Valdman kapitánytól, ha egyszer kitörnek belőle a háborús élmények, nem könnyű megszabadulni. „No, még ezt az egyet elmondom” – tartja vissza ilyenkor, aki a hálójába került, s erre a történetek végeláthatatlan sora kezdődik.

– Tobruknál nem ejtettünk hadifoglyokat – szól elgondolkodva Simon, és kényelmesen Amosz vállára támaszkodik, látszik, hogy hosszabb elbeszélésre készül –, leszereltük a járműveket, azután mentünk tovább, a németek meg elrohadtak szépen a sivatagban. Szaladtak a tankok után, amíg össze nem estek… Az auszik fő szórakozása volt, hogy kiszúrtak egy fritzet, olyat, aki már makogott, mint egy hülye, a szomjúságtól, megtöltöttek neki egy agyagkorsót vízzel. Mi már előre nevettünk, tudtuk, hogy mi jön. A fritz pofáján szétterült a boldogság, szájához emelte a dzsárát,^* akkor egy mesterlövész kilőtte a kezéből… De a legjobban azért a Palestine Regimenttől féltek, tudták, hogy nálunk nincs könyörület. Rájuk uszítottuk az abesszin zsidókat, a falassák még meg is játszották magukat, vicsorogtak, mint a kannibálok, a fritzek a félelemtől bevizeltek, hogy néger zsidókat látnak. No, ezt az egyet még elmondom, amikor a falassákkal Németországban voltunk. Egyszer felvonult a brigád Frankfurtban, ez egy német város, s köztünk a falassák meg a rengeteg barna adeni, jemeni fiú, az egyik német az utcán ijedten felkiáltott: „Oda nézz, Hans! A zsidóknak már gyarmati hadseregük van.” Egyszer pedig Olaszországban az történt, no, ezt az egyet még elmesélem…

Ekkor hirtelen elveszti hallgatóságát, a fiúk üdvrivalgásban törnek ki, megérkezett Hanan Luzsánszki, aki tavaly elhagyta a falut, és beállt matróznak az Atid Navigation kereskedelmi flottába. Hanan tengerészsapkája a feje búbjára felcsapva, vállán ütött-kopott harmonika. Egész kórus énekli körülötte ütemre tapsolva: „A mi Hananunk rendes gyerek… A mi Hananunk rendes gyerek!…”

Hanan kiszabadítja magát a körből, és megöleli Rinát.

– Végre egy szabre lány!

– Az olasz lányok milyenek, Hanan? – kérdi egy hang.

– Olasz lányok, francia lányok, görög lányok mind kurvák. Egész Európa egy nagy kupleráj. Simon is tudja – mutat Valdman kapitányra.

– Így van, igaz – mondja Simon –, egy csomag cigarettáért megkapod a lányt az anyjával együtt.

– Az a háború alatt volt – mondja fontoskodva Hanan –, az ma már nincs. De azért kurvák. – Azután körülnéz. – Mi az, senki sem akar táncolni?

Leveszi a harmonikát, és indul befelé a Népházba, mögötte zajosan, rikkantásokkal és fütyüléssel tüzelve magukat, a fiatalok. Hanan megáll a terem közepén, szélesen széthúzza a harmonikát.

– A munkára! – kiáltja.

S a társaság harsogja utána.

– A védelemre!

– Az új településekre! – toldja meg egy rekedt hang.

Kurjongatás, taps, dobogás, s már zene nélkül, pusztán a szavak ütemére mozogni kezdenek, egymás kezét fogva kört formálnak Hanan körül, és mikor megszólal a harmonika, izgatottan tör fel az üvöltés. Hanan maga is táncolva játszik a hangszeren, s közben énekel.

A föld, a föld, a föld a létünk, a föld, a föld az életem, a föld, a föld a mi reményünk…

A föld, a föld, a föld, a föld… – zúg az egész terem.

Fáradhatatlanul, percet sem pihenve táncolnak, s a dalok, melyek munkáról, földről, építkezésekről szólnak, átmenet nélkül váltják egymást.

Ki építi fel Galileát? Mi építjük fel Galileát.

Így építünk kikötőket!

Hanan elszédül, Avsalom Avi-Nadav veszi át tőle a harmonikát, a tengerész kibújik a táncosok közül, és lihegve leül David mellé, aki egész kicsire összehúzva magát, gubbaszt egy sarokban.

– Te ki vagy? – néz rá csodálkozva Hanan.

– Egy munkás.

– Kinél?

– Bogatirnál.

– Az nagyszerű – mondja Hanan, és csuromvizes fejét lehajtja David vállára.

David meg sem mer mozdulni, a féktelen jókedv, lárma megdermeszti. Rinát kutatja szemével, a lány önfeledten adja át magát a táncnak, kipirultan ugrál Amosz mellett, szétbomlott haja betakarja eltorzult arcát, hatalmas keblei ringanak a szürkévé izzadt, fehér ing alatt. David csalódott, visszataszítónak látja a lányt, s most jobban utálja, mint a többieket.

Hanan nem bírja sokáig a tétlenséget, lába ülve is a tánc ütemére ráng, egy rekedt kiáltással felpattan, és ismét a kör közepén terem.

David, Izrael királya!

Eszeveszett tombolás kezdődik, Hanan ledobja magáról az inget, elveszi a harmonikát Avsalomtól, s a zenét annyira felgyorsítja, hogy a dallamot már nem is lehet hallani. Az erőfeszítéstől az arcok eldurvulnak lazább lesz a kör, már egymás kezét sem fogják, érthetetlen indulatszavakat ordítoznak, melyeket hirtelen túlsüvít Avsalom.

Izrael népe él!

Él! Él! Él! – ordítják utána karban.

Nem tudni, ki vette először észre, hogy Cools Inspector áll az ajtóban, mellette polgári ruhában egy C. I. D. -nyomozó, a rossz hírű Sergeant Bernard. A tánc fokozatosan abbamarad, a tántorgó, csapzott fiatalok az ajtó felé fordulnak.

– Mi baj van? Miért nem folytatjátok? – kérdi nyugodtan a C. I. D.-ember.

Sergeant Bernard úgy beszél héberül, mint bármelyik bennszülött. Titokzatos alak. Mindenki tudja róla, hogy zsidó, s azt is, hogy Amerikából származik. De azt nem sejti senki, hogyan került a brit rendőrséghez, s miért éppen Palesztinába vezényelték ezt a zömök, kegyetlen arcú, csupa izom férfit, akinek könyörtelenségéről félelmetes történeteket mesélnek.

– Mi az, mit bámultok? – húzódik végig egy mosoly a tört csontú, szétlapított orr alatt. – Mulassatok, fiaim!

Hanan a nyomozó elé áll.

– Krakovianka! – kiáltja, s már játszik is.

A krakovianka páros tánc, a kör párokra szakadozik, bizonytalanul és rosszkedvűen teszik meg az első lépéseket, senki sincs elragadtatva a rendőrök jelenlététől.

– Jöjjön, Sergeant, táncoljon velünk! – kiáltja kihívóan a nyomozónak Amosz.

– Csináljatok egy kis helyet – mondja az őrmester, megragadja Pnina Sahevics kezét, és belép a táncolók közé. Két kört táncol, és nem is rosszul, Cools nevetve tapsol hozzá.

Bernard a tánc után kissé rendbe hozza magát, durva érzéketlenséggel gombolja ki mindenki előtt a nadrágját, hogy az ingét visszagyűrje.

– Legközelebb küldjetek meghívót – mondja. – Szórakozzatok jól.

Elmennek. A táncosok megállnak, és egy mérsékelten értelmes csatadallal búcsúztatják a két rendőrt.

 

A szájukba tömjük Egy banán félét. Fenekükbe dugjuk A seprű nyelét.

 

S óriási hullámokban törnek ki ismét a visszaszorított ösztönök, robbanva és hömpölyögve elsöpörnek minden gátat. A Sahevics ikrek egymással táncolnak, az egyik fordulónál észreveszik Davidot, Pnina megrángatja a fiút.

– Gyere, válassz közülünk! Melyikünkkel akarsz táncolni?

– Hagyjatok békén! – visítja David.

Az ellenkezéstől a lányok vérszemet kapnak, és ahányszor David mellé érnek, mindig ingerlik valamivel.

– Gyere táncolni, utána bebújunk egy kazalba…

– A kazalba sem akarsz jönni velünk?

S egyszerre nevetve lecsapnak Davidra, és a táncosok közé húzzák. David kiszakítja magát, rohan az ajtó felé, rohan egész hazáig, s a ház előtt kimerülten, felindultan leül a padra. Nagyokat fúj, arcát a tenyerébe temeti.

– David! – hallja a feje fölött.

Rina áll előtte, s ő is liheg a futástól.

– Miért jöttök utánam? – méltatlankodik David. – Mit akartok tőlem? Én nem tartozom hozzátok.

– Nem jöttünk. Csak én jöttem – mondja Rina. – Nem tudtam, miért szaladtál el.

– Mert utállak benneteket. – Eszelős düh és tehetetlen kétségbeesés fullasztja el a hangját. – Olyanok vagytok, mint a bolondok. – Keleties mozdulattal jobb kezével köröket ír le a homloka előtt, s fintorokkal a bolondot játszva, egytagú torokhangokat hallat.

Rina szótlanul nézi.

– Mit állsz itt? – süvölt David. – Mi kell még tőlem?

– Semmi – legyint a lány. – Veled ma nem lehet beszélni.

– Én nem akarok veletek beszélni. Csak ugráltok meg üvöltöztök, amíg mások… – itt abbahagyja David.

– Ez te vagy, ez a mások? – kérdi gyanús érdeklődéssel Rina.

– Nem is olyan vagyok, mint ti.

– Ez igaz – mondja Rina. – Dolgozni nem tudsz, táncolni nem tudsz. A lótól félsz. De azért nagy hős vagy.

David reszket a haragtól.

– Vigyázz! Vigyázz, hogy mit mondasz.

– Betojok az ijedtségtől – mondja Rina.

A fiú reszket, nem találja a szavakat, öklét rázza a lány felé. Valahol nem is nagyon messze lövések csattannak. David összerezzen.

– Mi van, kisfiú? Ideges vagy? – kérdi Rina ingerlő szelídséggel.

David vak dühében majomfintorokat vág, a nyelvét is kidugja.

– Beeee…

– Na látod – mosolyog Rina –, tudsz te okosan is beszélni.

– Tudok másképp is.

Rina először emeli fel a hangját.

– Mit ugrálsz? Mit fenyegetőzöl? Ki bántott téged?

– Mint egy állattal, úgy beszéltél velem. Egy rohadt könyv miatt. Mert olvastam a hülye könyvedet.

– Mondtam már tegnap, hogy ne haragudj – mondja kelletlenül Rina. – Akkor hallottam éppen, hogy mi történt a kis őrmesterrel.

– Mi közöd neked az angolokhoz? – kérdi David, s hangjában undok gyanúsítás.

– Az angolokhoz semmi – feleli nagy béketűréssel Rina –, de Bill a barátom, ha nem haragszol.

David sunyi és gonosz, mint egy sakál.

– Jeruzsálemben egyesek agyonlőttek egy lányt, mert egy angol rendőr ringyója volt.

Rina maga a megtestesült nyugalom.

– Akkorát kapsz a fejedre mindjárt, hogy leesel a padról.

David behúzza a nyakát, érzi, hogy rossz vágányra tért. S tárgyilagosan, düh nélkül mondja:

– Én nem tartozom közétek.

– Hát hová tartozol? – Rina hangja mint a kés. – Miért nem vagy azok között, akikhez tartozol?

A fiú felugrik a padról. Rina jéghidegen végez vele.

– Maradj szépen a fenekeden. Örülj, hogy biztonságban vagy.

David tétován Rinára emeli a szemét, mintha rosszul értett volna valamit. Egy vágtató ló dobogása hallatszik egészen közelről, de semmit nem látni a sötétben. A lány most megadja a kegyelemdöfést.

– Azt a revolvert a munkaközvetítőben kaptad?

David lelkében nyomorékká verve, megalázva visszaereszkedik a padra. S hangja már egy rémült kisfiúé.

– Ezt senkinek se, érted… Senkinek se… Vigyázz!

Rinának még van mondanivalója.

– Hogy volt azzal a lánnyal Jeruzsálemben?

– Megöltük.

– Te?

– A mieink.

– Az Écel?

A fiú olyan szerencsétlen, hogy szinte kínálja magát a játékra, tüskéi letörve hevernek a pad körül. De ennyi elég Rinának. Jóindulatú fölénnyel végighúzza tenyerét David haján.

– Nincs semmi baj, David. Légy jó fiú. Holnap megtanítlak szántani. Jövő héten szántani fogunk, a következő héten pedig elkezdjük végre nyesni a narancsfákat. Apának is szólok, hogy adjon előleget, talán akarsz venni valamit. Jár ide egy ember, akinél részletre lehet vásárolni…

David két kezét térde közé szorítva hallgat.

Jichak botorkál valahonnét hazafelé, megáll előttük, és mélyen föléjük hajol.

– Hát ti vagytok azok?! – mondja mérgesen. – A padon ültök. Éjszaka a padon ültök. – Jichak szemében a pad alattomos bűnöket jelenthet, mert egyre felháborodottabban morogja. – Nincs jobb dolgotok, mint a padon ülni. És ha holnap megmondom az apádnak?

– Mi van itt? Mit csinálsz itt, apa? – Amosz bontakozik ki a sötétből, kezében a települési rendőrség óriási kalapja.

– A padon ülnek – ismétli Jichak, és ezzel úgy gondolja, mindent megmondott.

– Miért nem ültök a földre? – kérdi fejcsóválva Amosz.

– A sötétben ülnek – magyarázza Jichak.

– Jól van, apa. Menj szépen haza, és ülj le te is a sötétben. – Megfogja Rina vállát. – Menjetek be, kérlek.

– Nagyon helyes – mondja elégedetten Jichak –, küldd csak be őket.

– Mondtam már, apa, hogy indulás…

– Igazad van – védi tépett méltóságát Jichak –, intézd el egyedül, mondd csak meg nekik. – Ezzel elballag.

– Feküdjetek le, Rina – mondja rosszkedvűen Amosz –, biztosabb most odahaza. Hallottátok a lövéseket?

– Mi történt?

– Megölték Halil Dzsauarist.

A szörnyülködéstől Rina megborzong, s önkéntelenül megfogja David kezét, mely az izgalomtól nedves és hideg.

Jócskán délelőtt van már, amikor Avraham felébred, és olyasféle kipihentséget érez, mely a fáradtságnál is nyomasztóbb. Egy végtelenség, amíg rászánja magát, hogy óráját a szeme fölé emelje. Kilenc óra. Nyögdécselve, félig nyitott szemmel feltápászkodik, tenyerével nagy erővel nyomogatja a halántékát, homlokát. Izmain, nyakszirtjétől a térdéig, tompa fájdalom húzódik végig. Feláll, de egy könnyű szédülés visszakényszeríti a helyére. Ül esetten az imbolygó ágyon, szemét mereven egy különös rajzú salétromfoltra függeszti, amit élesen megvilágít a redőnyön át sugárzó fénynyaláb. A dohos és hűvös szobában tökéletes a csend és a mozdulatlanság, az ablakra feszített moszkitóhálókra tapadt rovarok is meredten lustálkodnak. Avraham nem erőlteti magát. Elereszti testét, és csendesen várja, hogy a kopott alkatrészek csikorogva és tiltakozva ismét engedelmeskedjenek. Így legalább nyugodtan átgondolhatja meghatározatlan teendőit.

Semmi dolga nincs a városban. Ez egy. Kettő: mégis benéz Harpag vaskereskedésébe, hogy figyelmesen megvizsgálja a szecskavágógépet, amit esze ágában sincs megvenni. Ezt azonban Harpag is tudja, mivel a szerszám nem először szolgál ürügyként a jeruzsálemi utazásra, s a főnök bizonyára a legnagyobb zavarban lenne, ha Avraham egyszer mégis megvenné a gépet. De hát ettől egyelőre nem kell félni. A meddő alku az idők folyamán szertartássá vált, és Harpag minden alkalommal ugyanolyan jóindulatú igyekezettel magyarázza a gép tulajdonságait, mint egykor, amikor még hitt benne, hogy Avraham valóban vesz valamit. A gazda fölényes és lekicsinylő megjegyzéseket tesz, ezt Harpag mosolyogva tűri, hiszen a vevőből él. Három, négy, öt és hat. Sétálni akar egyet a városban, az egyetlen palesztinai városban, amely szeszélyes dombjaival, levegőjének tiszta ízével, színes terméskővel borított házainak csillogásával már bevándorlása óta megigézi. A sétához tartozik az ebéd a Ben Jehuda kávéházban, ez az oroszok találkozóhelye Jeruzsálemben, a főnök ugyan nem emigráns doni kozák, hanem odesszai zsidó, Simon Rubinstein a becsületes neve, s csak a vendégek hívják Grigorij Szamojlovicsnak. A háború alatt az Anders-hadsereg tisztikara is beszokott a kávéházba vodkára és borscslevesre, egy sajnálatos eset azonban megfosztotta Simont lengyel vendégeitől. Esténként bejárt egy Pjotr Litvin nevezetű százados, jó vendég, ha leszámítjuk, hogy részegen csupán egyetlen mondanivalója akadt, s azt százszor elismételte, bambán üvöltve: „Tudjátok, hány bolsevistát öltem meg? És még hányat fogok?” Ezt a Pjotr Litvint egy este, amikor kidülöngélt a kávéházból, egy hatalmas termetű szefárd^* zsidó minden látható ok nélkül két ütéssel leterítette, azután rugdosni kezdte. A járókelők kis csoportot alkottak körülettük, de senki nem avatkozott közbe. A százados részeg volt és tehetetlen, egy-egy rúgás után azt a néhány szót hajtogatta héberül, melyet két év alatt a Nyolcadik Hadsereg legcsekélyebb értelmű ghurka katonái is megtanultak: „Mama… mama… Jeruzsálem jó… Tel Aviv jó…” Simon kijött az üzletből, és megfogta a szefárd ütésre lendülő karját.

– Mit csinált a tiszt?

– Nem tudom – felelte az bután –, azt hiszem, semmit.

– Akkor miért vered?

A szefárd vállat vont.

– Antiszemita lengyel. – És egy utolsót rúgott a századosba.

A lengyelek sértődötten elmaradtak ezentúl a kávéházból, amit Simon nem is bánt, elég pénzt keresett rajtuk eddig is, és már unta, hogy minden zárórakor erővel kell lebeszélni a tiszteket a lövöldözésről, s meggyőzni őket, hogy az is elég a haza javára, ha csak annyit üvöltenek: „Az első golyót a németekbe, a másodikat a zsidókba!”

A történetet Simon minden vendégének többször is elmeséli, s merengő sóhajjal teszi hozzá, összehasonlítva fukar és gyanakvó zsidó vendégeit a könnyelmű lengyelekkel: „Én nem a pálinkán gazdagodtam meg akkoriban, hanem a vízen.”

A Ben Jehuda kávéház éppúgy hozzátartozik Avraham jeruzsálemi örömeihez, mint a barangolás az óváros sikátoraiban, de ami az igazi izgalmat adja, nem ilyen körülírható dolog. Talán így nevezhetnénk: a Csoda. Ez a Csoda meghatározatlan valami, de Avraham harmincöt esztendeje vár rá, ahányszor elhagyja otthonát, hogy egy-két napot a városban töltsön. Minden idegszálával érzi, hogy a készülődés és feszültség, ami az utazást megelőzi, s a szabadság bódult öröme az úton nagyobb eseményeket képes szülni, mint azt, hogy vásárol egy kaszát, három lábost, egy ötvenliteres tejeskannát. Köztünk mondva, akadtak eddig is kisebb-nagyobb csodák, de Avraham soha nem elégedett meg velük, s ha már megtörténtek, nem tartotta igazi csodáknak. Itt vannak például a tegnapi kalandok, kevés embernek adatott meg, hogy ilyesmit átéljen és ép bőrrel kikerüljön belőle. Minden rendes zsidót megelégedéssel töltene el a dolog, csupa jól mesélhető és alakítható történet, olyan áru, amely még húsz év múlva is friss és eladható marad. A hálátlan gazda mégsem gondol rá, hogy a csodái közé sorolja őket, s még az sem lenne az igazi, ha a Ben Jehuda kávéház kerthelyiségében fellángolna a bibliai csipkebokor. Az igazi csodák bizonyos távolságot tartva lebegnek mindig Avraham előtt az utakon, ezért aztán a gazda emberi kíváncsisága örökre kielégíthetetlen.

Avraham lábafejét mozgatva meggyőződik róla, hogy izmainak zsibbadt merevsége már múlóban van. De még nem bízik eléggé teste engedelmességében. Óvatosan, kezével az ágy vaskeretébe kapaszkodva emelkedik fel, hátát nyújtóztatva, nyögve teszi meg a néhány lépést a zománca vesztett lavórig. Az állott víz, amivel elégedett horkanások közepette megcsapkodja arcát, mellét, hátát, elindítja a szabályos vérkeringést, és végül a táskájából előhúzott gyűrött, tiszta ing már egyenesen vidámmá teszi. Kilép a keskeny folyosóra, azt a bizonyos helyiséget keresi, de még neszét sem hallja senkinek, aki felvilágosítást adhatna. Elmosódott emlékezete után tájékozódva benyit abba a nagy szobába, ahol este a lakosztályát kivette. A szobában homály és rendetlenség, áporodott fűszer- és dohányszag. A vízipipa még mindig a földön áll, elhajított és letaposott gyümölcshéjak között. Az asztalon kinyitva hever egy újság, Avraham belenéz, a Palestine Post. S az első cím, amit meglát: „Három halálos ítélet.” A gazda szeméhez emeli a lapot, az elfüggönyözött szobában alig lát, s agyát alaposan igénybe veszi, amíg nagyjából megérti a rövid, angol nyelvű tudósítást.

A vádirat szerint a terroristák angol rendőrtiszti egyenruhában, fegyverrel hatoltak be a kasztinai rendőrségre, feltehetően azzal a szándékkal, hogy a megtévesztett brit rendőröket megadásra kényszerítsék, majd fegyvert raboljanak. A brit rendőrök éberségén azonban a támadás meghiúsult, és rövid tűzharc után a banditákat – Avigdor Haramatit, Zeév Aharonit és Jehuda Vejszet lefegyverezték. Jehuda Vejsz. A gazda épp hogy tűnődni kezd, hol hallotta ezt a nevet, már maga előtt is látja az értelmes, szelíd arcú, fiatal férfi körözési fényképét a gázai rendőrségen. Izgatottan betűzgeti tovább, hogy a tűzharc során Jehuda Vejsz állkapcsát lövés érte, és ezért a statáriális tárgyaláson hordágyon fekve vett részt. A vádlottakat mindössze egyetlen, hivatalból kirendelt védő védte, tevékenysége főképp arra szorítkozott, hogy a tárgyalás elején feltett kérdésekre a válaszokat megtagadó vádlottak azonosságát igazolja. A vádlottak egyöntetűen jelentették ki, hogy a betolakodók bíróságát nem tartják illetékesnek ítélkezni felettük, s a tárgyalás folyamán egyetlen kérdésre sem válaszoltak. A vádbeszédre – az ügyész útonállóknak és gyilkosoknak nevezte a vádlottakat – a védő enyhítő körülményként a három férfi katonai múltjának száraz felsorolásával válaszolt. Mindhárman jelentősen kivették részüket a háborúból, és együttesen mintegy kilenc kitüntetéssel szereltek le. Avigdor Haramati Csehszlovákiából menekült 1939-ben a német megszállás elől. A hajót, amely illegálisan közelítette meg Palesztina partjait, az angolok elfogták, és a menekülteket Mauritius szigetére száműzték. Haramati a legelső toborzásra jelentkezett a hadseregbe, hat esztendőt szolgált a Királyi Afrikai Lövészeknél, és őrmesterként szerelt le. Apja, testvérei még mindig Mauritiuson vannak. A libanoni származású Zeév Aharoni csapata krétai harcok során az ellenség bekerítette, Aharoni közel öt esztendőt töltött német hadifogságban. Jehuda Vejsz tizenhét éves korában vonult be, részt vett a görögországi, afrikai hadjáratokban, majd tiszti iskolára küldték, s mint hadnagy szolgált tovább a felderítőknél. Miután a vádlottak nem éltek az utolsó szó jogával, a bíróság visszavonult, és alig negyedóra múlva kihirdették a halálos ítéletet. A vádlottak nem kértek kegyelmet.

Mintha valami állat szuszogna a szobában, Avraham felnéz. A kövér öregasszony áll mozdulatlanul az ajtó előtt, irdatlan tokája petyhüdten lóg le, homályos szemei alatt mély karikák, s bosszúsan méregeti Avrahamot.

– Jó reggelt – köszön a gazda, és leteszi az újságot.

Az öregasszony egy lépést hátrál, mintha támadás érte volna, s kitárja az ajtót.

– Gabriela! Gabriela! – kiáltja segélykérően.

– Kedves lánya adott éjszaka szobát – mondja rémülten Avraham.

– Gabriela nem a lányom – feleli az öregasszony ellenségesen.

Ekkor már Gabriela is a szobában áll, lomposan, talán le sem feküdt az éjjel, ugyanaz a mocskos köpeny, hangjában is ugyanolyan sértődött ingerültség, mint amikor a szobájába vezette a gazdát.

– Hát felébredt – mondja szemrehányóan, mintha Avraham valami bűnt követett volna el, s hozzáteszi nem csekély emberismerettel. – Na, jöjjön. Megmutatom, hol van.

Avraham zavartan megy utána az udvarra, s közben Gabriela tovább méltatlankodik.

– Hogy egy öregember ilyen részeg legyen! És ráadásul zsidó. Mitől rúgott be?

– Sok kávét ittam – morogja Avraham.

– Alig bírt menni tegnap – bámulja hitetlenkedve Gabriela. Még most sem jár egyenesen.

– Tegnap fáradt voltam – nyögi lemondóan Avraham –, most meg öreg vagyok.

– Ott van. Az a bódé – mondja enyhültebben a nő.

Avraham bezárkózik, s mindjárt összerezzen Gabriela éles hangjától.

– Remélem, nem kell várnom, amíg végez? Egyedül is visszatalál.

– Vissza.

– Nem hallom.

– Hagyjon már békében – üvölt ki a budiból Avraham.

Amikor a gazda visszatér a szobába, az öregasszony imbolyogva matat az asztalon, mozdulatai puhák és céltalanok, felvesz egy vázát, és ugyanarra a helyre visszateszi, s mintha a gazdát várná, rögtön, amint belép, gyerekesen átlátszó árulkodással suttogja:

– Gabriela nem a lányom. Gabriela nem zsidólány. Örmény. Rég elpusztult volna, ha mi nem vesszük magunkhoz a férjemmel, áldott legyen emléke. Rég a föld alatt feküdne Anatóliában, mint az apja meg az anyja, ha mi nem vesszük magunkhoz. Már rég a férgek rágnák – ismétli bárgyú gyönyörűséggel. Nyílik az ajtó, az öregasszony gyorsan visszafordul a vázájához, felveszi, leteszi.

– Megint fecsegtél, Balfuria – kiált rá durván Gabriela. – Eredj a szobádba, takarítani akarok. – Az öregasszony lesütött szemmel kicsoszog. Gabriela Avrahamhoz fordul.

– Éjjelre marad?

– Nem hiszem. De a táskám itthagynám még, ha lehetne.

– Hagyja itt. A városba megy?

– A Ben Jehuda útra.

– Két sarokkal feljebb az autóbuszmegálló. – Gabriela elveszi a táskát, arcán először jelenik meg egy halvány mosoly. – A Mograbiban jó filmet adnak – mondja fontoskodva, mint aki tudja, mi újság a világban.

Avraham néhány lépést tesz a megálló felé, azután mást gondol, és visszafelé indul az úton, amelyen tegnap a terrorista vezette. A környék teljesen ismeretlen, éjjel sötétnek és fenyegetőnek látszott, most élénk és lármás. A házak előtt gyerekek ugrándoznak, asszonyok sietnek jókora csomagokkal a fejükön, s rikácsolva veszekednek héberül, arabul, spanyolul. Avraham egy utcai árustól tejből készült pudingot vesz, az árus mogyorót és mézet kever bele, tetejét pedig illatos füvekkel szórja meg.

Jó tíz percig bandukol, figyelmesen nézelődve, amíg rátalál a viskóra, amit keres. Ha ugyan ez lenne az. De Avraham jól emlékszik rá, hogy építési anyagokat kerülgetett az éjjel, s ez az egyedüli telek, ahol építkeznek, egy ház beton alapját öntik a bódé mögött. Megtalálja az ajtót is, amely azonban most zárva van.

– A bejárat a másik oldalon – kiáltja Avrahamnak egy munkás.

A gazda megkerüli a bódét, és a másik oldalon megáll az ajtó előtt, melyen kézzel mázolt cégtábla lóg: Leon Soriano vegyeskereskedése. A küszöb előtt jemeni férfiak és asszonyok guggolnak, nemrég jöhettek az országba, a férfiakon bő bugyogó, az asszonyokon jemeni viselet, színes ruhák, gyöngyökkel és fémkorongokkal díszített kendők. Ülnek mosolyogva, lomhán, a nap felé fordított arccal, s amikor Avraham elmegy mellettük, sorra köszönnek hajlongva: – Jó hetet, uram… Jó hetet, uram… – Előttük fiatal jemeni áll, mozdulatain, viseletén látszik, hogy már néhány éve itt él, s most a tájékozottság fölényét élvezi.

– Ostobák vagytok még. Szamarak, szamarak fiai.

A földön ülők csendesen nevetgélnek.

A jemeni Avraham után lép az üzletbe, s már az ajtóból kiált a főnöknek, egy himlőhelyes, rossz arcú, fiatal szefárdnak.

– Hallod, mit mondanak. Leon? Hogy Mózes idejében is volt már repülőgép.

– Kérdezd meg tőlük – mondja a főnök –, hogy volt-e rádió is?

Nincs szükség közvetítőre. Az egyik jemeni máris bedugja a fejét az ajtón.

– Volt, uram. Volt. Minden volt.

– Hiszen Jemenben talán még most sincs.

– Jemen, az nem a Szentföld, uram – mondja okoskodva, összezárt öt ujját homlokához érintve a jemeni. – És mi már nem Jemenben vagyunk, áldott legyen érte az Örökkévaló, hanem Izrael földjén. És Izrael földjén minden volt, és minden lesz, kezdettől az idők végezetéig. – Lehajol, és megcsókolja a földet.

– Jól van – nézi a főnök ellágyulva, mintha szégyellné, hogy az előbb kinevette –, derék ember vagy, Azarja! – Azután Avrahamhoz fordul, aki közben alaposan szemre veszi a helyiséget, bámulja a szefárd háta mögött a raktárba vezető bezárt ajtót, és ízlelgeti az ismerős, tömény fűszerszagot.

– Mit kérsz, uram?

– Egy csomag Dubeket.

A főnök rövid vizsgálat után alkalmasnak találja, hogy csempészárut ajánljon.

– Van olcsó angol cigarettám.

– Akkor két csomag Capstant. És egy üveg sört.

A sör jó ürügy. Amíg issza, egy ideig nyugodtan nézelődhet.

– Szamarak, szamarak fiai – mormolja a fiatal jemeni, és a lekicsinyléssel elhatárolja magát együgyű rokonaitól.

– Tudod, mit csináltak ezek a szamarak, Leon? Fáztak a nagy tüzes madáron, amivel hozták őket, hát tábortüzet gyújtottak a belsejében, majdnem kigyulladt a repülőgép.

– Hagyd őket – mondja a főnök –, rendes emberek ezek, bár sok ilyen zsidó lenne közöttünk! – Összeszed néhány üveg sört, és kiviszi a jemenieknek, akik ezt magától értetődően fogadják, hiszen Avraham, Jichak és Jakov földjén az a természetes, hogy mindenki jó, mindenki segíti a szegényt, s ahogy azt megparancsolják Mózes törvényei, senki sem aratja le egészen mezejének kalászát.

Micsoda együgyű boldogság, úgy éljek, mint valami mese, gondolja fanyarul Avraham, és nézi a sovány, barna embereket, ahogy vállig csüngő pajeszukat simogatják valószínűtlenül vékony kezükkel, s árad belőlük a megelégedettség és a derű. S ezen nincs mit csodálkozni, az Örökkévaló ott áll felettük irtózatosan hosszú pajesszal, minden foga aranyból, s megrázza csontos mutatóujját: Becsüld meg magad, Ezra, Azarja, a tejjel-mézzel folyó országban, tartsd be a Pészah ünnepét, s ha megáll az ördög a sátrad előtt egy szakszervezeti ember képében, köpd szemen háromszor, és mondd neki: „Te disznó fia…” Avraham annak idején gyakran elsétált a Gedéra határában felállított fekete sátrak előtt, esténként, amikor a jemeniek meggyújtották a tábortüzet, s ujjaikkal a kifeszített kecskebőrön dobolták az ütemet a dalhoz, amit még Jemenből hoztak magukkal: „Tel Avivban a házak olyan fehérek, mint a tej. Örüljetek és örvendezzetek Tel Avivban.” Néha leült melléjük, és hallgatta, ahogy buzgón magyarázták egymásnak, miközben lepénydarabkákból formált kanállal meregették a füvekből készült fokhagymás pépeket: Izrael népén kívül minden nép alávaló, úgy élnek a népek, mint a disznók, víz van a fejükben, ostobák… S már előre nevetgéltek rajta, hogy ha megjön a Messiás, milyen csúnyán bánik majd a gojokkal. Mert azt mindenki tudja, hogy nincs más igaz nép, csakis Izrael népe.

Avraham jól emlékszik egy esetre, melyet az újságok mulatságosnak találtak, még a gazdák is mulattak rajta Beér Tuviában, és ezért ő a fél faluval összeveszett. Fiatal jemeni állt a bíróság előtt, alig néhány hónappal bevándorlása után. A jemeni egy vallásos kibucban telepedett le, értelmesnek látszott és elég megfontoltnak ahhoz, hogy különösebb kiképzés nélkül őrségbe küldjék. Péntek délután kezdődött az őrség, péntek este pedig a jemeni minden ok nélkül lelőtt egy szamarán békésen poroszkáló arabot. A jemeni badarságokat fecsegett a bíróság előtt, homályos mondatokat idézett a Tórából, Jemenről mesélt, Izrael ellenségének nevezte a fellahot, aki állítólag megfenyegette őt botjával, csúfolta Mózest, a tanítót, és zsidó asszonyokkal akart hálni. Egyre jobban feltüzelte magát, s végül már egyenesen mesebeli képtelenségeket hordott össze. A bíró az együgyű lélekben a vallás törvényeivel igyekezett megbánást kelteni.

– A tízparancsolatban az áll: Ne ölj!

– De hiszen arab volt! – kiáltott fel értetlenül és némi felháborodással a jemeni. Azután váratlanul zokogni kezdett, s a bíró azt hitte, hogy elérkezett a megbánás pillanata.

– Szombaton tettem – nyöszörgött a jemeni –, szombaton húztam meg a ravaszt. Ez nagyon nagy bűn. Nagy bűnt követtem el.

A jemeniek fecsegve kortyolgatták a sört.

– Jó hideg – mondja az egyik.

– Izrael földjéről való – mondja egy másik. S ezen megint nevetnek.

– Izrael földjén minden jó – mondja megint az első, és Avrahamra hunyorít. – Igaz, uram?

– Jó, jó – morogja Avraham –, itt még dolgozni sem kell. Csak ülsz a fenekeden, az égből meg potyog a manna.

– Úgy bizony… Úgy bizony… – bólogatnak szaporán a jemeniek. A szefárd gyanakvó pillantást vet Avrahamra. A gazda jobbnak látja továbbmenni. Az útról visszanéz a bódéra, még mindig kapcsolatot próbál keresni a tegnapi sötét élménnyel, de a sugárzó fényben és az építkezés lármájában olyan hihetetlennek és felfokozottnak tűnik az éjjeli jelenet a két géppisztolyos terroristával és az őrült Menahem parancsnokkal, mintha hasismámorban élte volna át.

Az egyik sarkon ismét találkozik a tegnap esti falragasszal. Ettől rosszkedvű lesz, de ez is csak addig tart, amíg az autóbuszon újra leköti valami a figyelmét. Előtte a padon egy sápadt, szőke fiú panaszkodik egy izmos szefárd bennszülöttnek, kínlódva a héber nyelvvel.

– Ha ma sem nincs munka, megverem fejét nekik.

– Volt munkád. Miért mentél el a gyémántcsiszolóktól?

– Reggel kiugrani kő, egész nap keresni, keresni. Nekem idegek nem jók. Én két év láger. Németek ütni, ütni.

– Miért hagytátok magatokat? – mondja részvétlenül a szabre. – Aki hagyja magát, az megérdemli. Lettek volna ott csak százan a mieink közül.

A szőke fiú elképedve néz a másikra, azt hiszi, tréfál. A szabre kegyetlenül folytatja:

– Mi megmutattuk volna! Ti csak sírni tudtok. Itt dolgozni kell, nem mesélni.

A sovány fiú nem szól többet. Avraham pedig arra gondol, mit tett volna, ha ezt a szerencsétlent küldik hozzá a munkaközvetítőből. Ajaj, mennyire ki van szolgáltatva a munkaadó.

A belvárosban, az első állomáson leszáll, és gyalog megy a Ben Jehuda út felé. Elsétál a francia konzulátus mellett, melynek kerítéséhez támaszkodva marokkói őrök ácsorognak festői egyenruhán, széles, vörös selyemövvel a derekuk körül, bámészkodik a Rockefeller Institute előtt, megcsodálja a hatalmas drótkerítésekkel körülvett King David Hotel romba dőlt jobb szárnyát. A David királyhoz címzett szálloda hangzatos neve mögött a Főbiztosi Hivatal rejlik. A terroristák néhány hónappal ezelőtt, fehér köpenyekbe bújva, roppant tejeskannákban vitték az alagsorba a gyanútlan őrség orra előtt a robbanóanyagot, miután a valódi tejesembereket útközben leszerelték. S mindjárt a hivatali órák kezdete után, abban az ünnepélyes pillanatban, amikor a tisztviselők már befejezték eszmecseréjüket az időjárásról, és előkészítették szendvicseiket és tejespohárkáikat, az épület jobb szárnya irtózatos robbanással leomlott, és maga alá temetett hatvannyolc angol kishivatalnokot. A merénylet tulajdonképpen a főbiztos ellen irányult, ő azonban nem tartózkodott az épületben.

A Ben Jehuda sarkán géppisztolyos katona lép Avrahamhoz.

– Az iratait.

A gazda elképed, nem érti, mivel hívhatta fel magára a katona gyanúját, de amerre néz mindenfelé igazoltatnak. A katona visszaadja a Gázában kapott ideiglenes papírt, Avraham körülményesen összehajtogatva elteszi, és ezzel csak időt veszít, mert a következő sarkon ismét igazoltatják. A tapasztaltabb jeruzsálemiek ingük felső zsebében tartják papírjaikat, mint egy bérletet, és figyelemre sem méltatva az egészet, egymással beszélgetve, szinte menet közben nyújtják át a katonáknak, akik rendszerint nem is nézik meg, úgy adják vissza, zavartan nevetgélve. S amelyik sarokra nem jutnak katonák, ott kék ruhás és kerek búrkalapot viselő angol missziós hölgyek osztogatják térítő irataikat. Avraham egy tekintélyes kis füzetet kap a Brit Biblia Társaság ráncos és vörösre égett arcú megbízottjától: Máté Evangéliuma, melynek minden versét más-más nyelven írták, a Biblia-fordítások mintegy százegynéhány nyelvén. A hitbuzgalom szelíd harcosai között a gazdának megtetszik egy öreg arab, aki áhítatos képpel, imára kulcsolt kézzel áll röpiratokkal megrakott asztalkája előtt. Ragyogóan tiszta kefiája^* alatt világoskék, vizenyős szeméből földöntúli bárgyúság világít, kaftánján hatalmas kereszt. S mint akit liszttel szórtak be, és utána leporoltak, mindenütt maradt rajta egy kis fehérség, a körme alján, bajuszán, meztelen lábafején. A röpiratok három csomóban állnak, angolul, arabul és héberül. Avraham héber nyelvűt kér, az arab megnyálazza ujját, és előbb keresztet vetve, barátságosan leemel egyet. A röplap címe: Hogyan tértem meg? Tartalmából kiderül, hogy az öreg arab megtérése korántsem volt egyszerű, előtte hosszú ideig álmok, angyalok és titokzatos hangok zaklatták.

– Az iratait kérem. Nem érti? Mit csinál itt? – reccsen fel Avraham mellett egy durva hang.

A gazda legszívesebben azt mondaná: Jelentem, Sergeant, elmerültem az anglikán hit mélységeiben. A katona átveszi az igazolványt, egy pillantást vet az evangélium angol nyelvű fedelére, és elmosolyodik.

– Very good, go on.

Útközben még kétszer igazoltatják, és így egészen jól elszórakozik, míg végül megérkezik Harpag szerszám- és vaskereskedésébe.

– Jó hetet, Bogatir! – fogadja Harpag Avrahamot ölelésre tárt karokkal. – Te is tudod, mikor kell Jeruzsálembe jönni.

– Első a munka – mondja fennkölten Avraham –, ha valamire szükség van, akkor arra szükség van.

– Ámen – mondja bizonytalanul Harpag, és arra gondol, hogy a gazda talán mégis megszegi a szabályt, és valóban vásárolni akar. – Mire van szükséged, Avraham, kincsem? – S csupa feszültség, mint egy ugrásra készülő vad.

– Még kérdezed? A szecskavágópép…

Harpag megnyugszik.

– Félre volt téve, úgy éljek, még tavaly félretettem neked – siránkozik –, de nem várhatok, amíg a Messiás eljön. Most vette meg Eliézer Hafkin Gan-Jakovból, ismered, nincs öt perce, még ott áll a csomagolóban…

Avraham keserűen néz maga elé.

– Jobban tenném, ha Tel Avivban vásárolnék.

– Egy világért sem! Egy világért sem! – tiltakozik Harpag.

A csomagolóból előmászik Hafkin.

– Te még élsz, Bogatir? Ezer éve, isten bizony, ezer éve!

Avrahamot nem teszi boldoggá a találkozás. Valamikor együtt dolgoztak Gedérában, de senki sem kedvelte túlzottan az okoskodó gazdát, az meg érezte az ellenszenvet, s nem is velük telepedett le, hanem valahol a Bét-Seán völgyében.

– No, igazam volt, hogy nem mentem veletek? – kezdi elölről a régi dolgot, ahol húsz éve abbahagyta. – Hol vagytok ti? És hol tartok én? Az a föld ott nálunk! És az a föld ott nálatok…

A raktár felől újabb ismerős bújik elő. De most Avraham kiált fel örömmel.

– Smuél Hirs!

– Avrémel!

Megölelik és megcsókolják egymást, szépen szabályosan, kétoldalt.

Smuél feltűnően vörös, göndör haja zsidósnak mondott ábrázatot díszít. De a szeplős, foltos arc, a hosszú, hajlott orral, előreugró akóajakkal, ha mosolyog, olyan mulatságos és rokonszenves, hogy jólesik nézni. Harmincöt esztendeje él Gan-Slomóban, a narancsot és banánt termelő, de főleg halászattal foglalkozó kibucban, a Genezáret partján. Avraham még Oroszországból ismeri, egy hering- és hagymaszagú baloldali mozgalomból. Smuél akkor is olyan volt, mint egy szelíd, csúf bárány.

– Avrémel! Annyit beszélünk rólad! Miért nem tolod el hozzánk egyszer a képed?

Hafkin úgy gondolja, övé az elsőbbség, ő látta meg először Avrahamot. Közéjük áll.

– Hogy élsz, Avraham? Hogy vannak az okos haverok? Jerahmiél, a bölcs rabbi? S a gyerekeid? Azt hiszem, Giorának hívják az elsőszülettedet.

– Giora meghalt – mondja a gazda röviden és nagyon vidáman.

– Ajaj – nyögdécsel zavartan Hafkin –, szegény. Mennyi baj van. Volt egy kisebbik fiad is, ugye?

– Igen. Dan. Ő megbolondult – mondja Avraham kéjesen.

Hafkin krákog, s egy pillanat múlva már a kerítésvasak között kutat nagy igyekezettel.

A gazda, hála istennek, végre egyedül marad Smuéllal, behúzódnak az óriási üzlet mélyébe, ügyet sem vetnek Hafkinra, Harpagra, gépgereblyékre, permetező felszerelésre, mindkettőjük jeruzsálemi hivatalos útja ezzel a találkozással valódi értelmet nyert. Harpag morog: – Na, ha ebből kellene megélnem! – Azért elégedetten dörzsöli kezét, mint egy sadhen,^* aki valami jó házasságot hozott össze.

Az okoskodó Hafkin irigyen pislog feléjük egy halom öntözőcső közé száműzve.

– Nem érdemes már hozzátok menni, amióta megszüntették a közös fürdőt – évődik Avraham, a régi időkre célozva, amikor a kibucokban nők, férfiak még egymás előtt fürödtek meztelenül.

– Ccc… hol van az? – csapja össze kezét Smuél. – Emlékszel? Hol vannak azok a dolgok, amiket mi forradalminak gondoltunk? Az a szép szegénység! Ma már gazdagok vagyunk, Avraham, mint a Rothschild. Mindenki rendes házban lakik, még az is, aki tegnap jött, ketten egy szobában, no, legfeljebb hárman. És ha látnád a házastársak szobáit! Kész fényűzés! Van benne politúrozott szekrény, és most osztottunk könyvespolcokat.

Avraham túlzott elismeréssel csettintget.

– Tíz halászbárkánk megy ki naponta a tengerre – folytatja Smuél –, három fiunk tanul az egyetemen, ketten a technikumban, és van egy költőnk.

– Az jó – bólint Avraham –, arra mindig szükség van. És pénzt mennyit osztottatok? – dörzsöli hüvelyk- és mutatóujját.

– Pénzt? – Smuél elpirul, mintha valami pajzán szót hallana. – Ne bolondozz, Avraham.

A gazda elégedetten nézi Smuélt, mint egy erényes, de kissé buta lányt.

– Gyere, kibucnyik – mondja lágyan –, meghívlak ebédre a Ben Jehudába.

– Nem kell engem meghívni. Harminc piasztert kaptam az útra.

Avraham jól tudja, hogy Smuél ebből legfeljebb egy-két piasztert költ el, ha nagyon megszomjazik. A többit hozzárakja eldugott vagyonához, mely – ha tekintetbe vesszük, hogy gyakran utazik – már biztosan két-három fontot is kitesz. Ez majdnem annyi, mint egy szakmunkás napi keresete.

– Nem is tudnék elmenni – mondja lemondóan Smuél, mert közben mérlegelte magában az ajánlatot. – Minden pillanatban jöhet a teherautó, öntözőcsöveket viszünk haza. Korán vissza akarok érni. Este gyűlés lesz.

– Azt isten ments, hogy elmulaszd.

– Na hallod! Emlékszel még Jona Kreindlerre?

– Aki elment Amerikába, és ott is maradt…

– Az. A lánya, Batja Kreindler nálunk van a kibucban. Az a bolond Jona mostanában állandóan csomagot küld neki, hogy az ördög vinné el. Amíg ruhákat küldött, addig nem volt baj. Úgysem tudta Batja felvenni, legfeljebb Purimkor. Azután töltőtollat küldött, annyi baj legyen, megír vele néha egy levelet. De két hete egy rádiót kapott Batja, felséges egy rádió, batériával működik, kis táska az egész, Batja egy világért le nem tenné, még a munkába is magával viszi. Ez már nem tetszik a tagságnak, és igazuk is van. A rádió, az már magántulajdon, akárhogy vesszük is. Ezért lesz este a gyűlés…

– Kívánom magamnak a ti bajotokat – sóhajt Avraham.

– Hiába nevetsz – mondja Smuél sértődötten, holott Avraham nem is nevetett. – Ez alapvető dolog. Meddig engedhetjük meg a magántulajdont? Ez a legalapvetőbb kérdés.

Avraham elkomorodik, és a földön heverő hatalmas csavarokat bámulja. A katonákkal zsúfolt jeruzsálemi utcákra gondol, a száguldó páncélautókra, a felrobbantott King David Hotelra. S úgy kérdi, hogy a válaszra már nem is figyel.

– És ha elveszitek Batjától a rádiót, no mondd, akkor mit csináltok vele?

– Azt majd egy következő gyűlésen döntjük el – mondja Smuél, és ezt komolyan is gondolja.

Nagy lármával fékez a bolt előtt a kibuc ócska teherautója. Két fiatal kibucnyik ront az üzletbe, s már a köszönéssel egy időben emelik, hurcolják a csöveket.

Smuél ölelkezve búcsúzik Avrahamtól.

– Tudod – mondja a gazda, Smuél kezét szorongatva –, tulajdonképpen legjobban tenném, ha hagynám az ördögnek a gazdaságot, és odaköltöznék hozzátok családostól. Befogadnátok?

– Téged, Avraham? Ez kérdés?

– Csak azt a közös fürdőt ne szüntettétek volna meg – mondja merengve a gazda, és fejcsóválva indul kifelé, de előbb Harpagra vet egy megrovó pillantást.

– Elveszted a vevőidet, Harpag. Isten bizony, a legjobb vevőket elveszted.

– A jövő héten lesz már gép, Avraham, neked ne lenne? Ha a föld alól is…

Avraham elégedetten ballag a Ben Jehuda kávéház felé, a dolgok jól mennek, egy panasza nem lehet, s most következik még csak az ebéd.

Simon a kávéház előtt áll, és nézi az utcán lomhán gördülő harckocsikat.

– Hogy megy a bolt? – szólítja meg Avraham.

– Képzelheted – mutat Simon a harckocsikra, és még a fejét sem fordítja el. – A háború olyan volt nekem, mint másnak a legszebb béke, ez a béke meg olyan, mint a legrohadtabb háború. – Most nézi csak meg, hogy kivel beszél. – Avraham Bogatir! – kiált fel örömmel. – Ha a jeruzsálemi főrabbi együtt jön nekem karon fogva a Lord Cunninghammel zsidó halat enni, esküszöm, annak sem örülnék jobban.

Átöleli a gazdát, és bevonszolja a kávéházba, melyben alig lézeng néhány vendég.

– Ne szólj egy szót sem. Bízd rám, hogy mit eszel – ezzel eltűnik Simon a konyhában. Avraham körülnéz, ismerősöket keres. Az egyik asztalnál idős pár teázik. Amikor utoljára járt itt, ugyanott ültek és ugyanúgy. Mindkettő talpig feketében. Az öregúron, aki ülve is ezüstnyelű botjára támaszkodik, régimódi lüszterkabát, irdatlan csomóra kötött nyakkendőjében gyémánttű. A finom arcú, sovány kis öregasszony fején széles karimájú szalmakalap, nyakából négysoros gyöngy lóg le, kezében, melyet az ujjakig eltakar a csipkés kézelő, hosszú nyelű lornyon. Pétervári zsidók, gazdagok voltak valaha, s állítólag részt vettek olykor liberálisabb arisztokraták fogadásain is. Előkelő barátaikkal együtt választották a száműzetést, ám ők annyira egyedül maradtak, és oly mértékben elvesztették mindenüket, hogy Palesztinán kívül bárhol a világon csupán koldulhattak volna. Itt azonban a jótékonysági intézmények megmentik őket a szégyentől, és biztosítják számukra a társadalmi életet, ami napi két teát jelent a Ben Jehuda kávéházban, amelynek falain kívül életük keserűség és bánat, mert senki sem orosz emigránsoknak tekinti őket, hanem zsidóknak, mint minden más zsidót. Avraham barátságos köszönésére mereven bólintanak, ez nem az ő világuk, egy zsidó, aki rokonként jár a többiek között, gyorsan el is fordulnak tőle, félnek, hogy az asztalukhoz telepedik, és durva, zsargon bizalmassággal megszólítja őket.

És félelmük most nem is alaptalan. A gazda szívét a jeruzsálemi séta békével és jóindulattal töltötte el, és ez az állapot nála bizonyos közlékenységgel jár együtt. Már az asztalnál áll, hogy belső derűjéből valamicskét szétpermetezzen a két szomorú öreg körül, és azt hiszi, hogy valami roppant micvét tesz velük, amikor az öregúr vállát kezdi veregetni hazai kedéllyel. A szerencsétlen pár rettegve figyel, és várja a következő csapást. De szerencsére megmenti őket egy lágy, édes hang valahonnét a kávéház egy távolabbi szögletéből.

– Abram!

A gazda úgy fordul meg, ámuló szemmel, mintha az Örökkévaló hangját hallaná.

– Anna Lvovna! Anna! – kiáltja lelkesen és nagyon hangosan. És rögtön elszégyelli magát. Anna mellett egy pravoszláv szerzetes ül.

– Jöjjön ide hozzánk, Abram, csak nem akar máshová ülni? – mondja Anna.

A két öreg egymásra néz, majd Avrahamot figyelik irigyen, amint átszellemült képpel vonul a finom orosz hölgy asztalához.

– Grigorij Szamojlovics! – szól erélyesen recsegve Simonhoz az öregúr, hogy magára hívja a figyelmet. Avraham megfordul, sajnálkozva integet, hogy nem ülhet le melléjük, s két bizalmatlan, ellenséges szempár pillant vissza rá. Az öregasszony még a lornyonát is szeméhez emeli reszketegen. Ki ez a gyűrött nadrágú, falusi zsidó, aki talán még oroszul sem beszél rendesen, s bizonyára sohasem olvasta Zinaida Gippiusz vagy Zinovjeva Gannibál műveit? És üdvözlésére székéről egy orosz szerzetes áll fel, valószínűleg a tibériási kolostorból.

– Kirill atya! – mondja Anna, s nagyon boldog. – Ez itt Bogatir út. Abram Jakubovics, akiről már beszéltem magának.

A szerzetes bólint, és kezét nyújtja Avrahamnak. A gazda elfogódottan nézi Annát, akin szigorú, zárt, fehér blúz van, nyakában vékonyka aranyláncon pici kereszt. Tétova mozdulataiban, halvány mosolyában sikerült megőriznie valamit a bakfiskor kétes értékű bánataiból.

– Hát itt van, Anna? Jeruzsálemben?

– El kellett jönnöm – sóhajt Anna –, néha úgy érzem, egy órát sem bírok tovább Gedérában. De hogy magát is itt találom, Abram… – a szerzetesre pillant, szemével közöl valamit, a szerzetes jelt ad, hogy érti. Avrahamnak ettől az a kényelmetlen érzése támad, hogy egy befejezetlen beszélgetésbe csöppent, és most feszélyezi őket. Az is borzasztó, hogy Simon már hozza a levest, ő egyedül eszik, a másik kettő elgondolkodva hallgat.

– Azt hiszem, más lényeges dolog nincs, Anna – mondja egy végtelenség után Kirill atya.

Most tettek pontot valamire – gondolja Avraham, s lehajtott fejjel kanalazza a levest, nagyon óvatosan, hogy a műveletet ne kísérje semmi kellemetlen zörej.

A szerzetes tekintetét Annáról Avrahamra emeli.

– Engedelmet, szintén földbirtokos, ugyebár?

– Igen kis darab földön gazdálkodom – mondja Avraham, és feladja a harcot, eltolja magától a fél tányér levest.

– A zsidó gazdaságok igen figyelemreméltóak – mondja a szerzetes.

Földművelésről akar társalogni a galah – gondolja kedvetlenül Avraham. A héber szó, mely borotváltat jelent, és a keresztény papok gúnyneve, egyáltalán nem illik a szerzetesre, akinek dús szőrzete a mellén egész a nyakáig ér, arcát szeszélyesen növő, rendetlen szakáll keretezi. Szakállával és szögletes szláv arcával paraszti sorból származó kupec benyomását kelti. Apró, csillogó szemében azonban határozott értelem fénylik. Szavai, mozdulatai régi kisvárosi emlékeket idéznek Avrahamban.

– Gyakran ellátogatok egy Tibériás melletti kibucba, a Genezáret partján. Gan-Slomo a neve – mondja a szerzetes.

– Egy órája sincs, hogy elváltam a kibuc titkárától, Smuél Hirstől!

– Hirs úr Jeruzsálemben van? – lelkendezik a szerzetes. – Látja, Anna, ez egy olyan ember, aki megtalálta a lélek békéjét. C’est le cas de le dire.^*

Ahogy a francia szavakat ejti, Avraham már tudja is, kire emlékezteti. Egy harkovi tolsztojánus patikusra, aki könyveket adott kölcsön a gyerekeknek. A lélek békéje. Még ez is beleillik a képbe. Persze nem Smuéllal kapcsolatban, aki egy rendes zsidó, és semmi köze az ilyen gyanús dolgokhoz.

Kirill atya Smuél nevétől tűzbe jön.

– Hirs úr gyakran meghív a kibucba. Még ünnepekkor is. Legutóbb zsidó húsvétkor tettem tiszteletemet – s mosolyogva fűzi hozzá –, Pészahkor. Nagyon szép ünnepség volt, de szabad legyen megjegyeznem, azt bizony túlzásnak találtam, hogy az ünnepet az Internacionáléval kezdik el, és engedje meg, nem egészen illő, hogy az egyiptomi kivonulás történetét teletűzdelik Lenin-idézetekkel.

– Az alávalók! A hitványak! – tör ki hirtelen Anna. A szerzetes meglepetten fordul feléje. De még Avraham is azt hitte, hogy Annát a saját gondolatai foglalják el.

– Anna, drága – nyugtatja sajnálkozva Kirill atya, és megérinti az ökölbe szorult, finom ujjakat. – Minden lényegtelen a világon. A lélek békéje, ez az egyedüli. Anna, drága, erről beszéltünk…

A lélek békéje, viszolyog Avraham, ez is olyan goj dolog. Semmi értelme. Ha lefordítom héberre, ki sem lehet mondani.

– Maga forradalmár, Kirill atya – mondja duzzogva Anna –, maga titokban velük tart.

– Óóó – nyög a vádra elszörnyülködve a szerzetes. – Bennem csupán, ha nem sértem meg vele, drága Anna, több a türelem és a megértés, mint magában. – Engesztelően simogatja Anna kezét. – Nekem talán könnyebb is. Én mindig azt hajtogatom: azon a földön, kérem szépen, ahol a Megváltó élt, ott nem érezhetem magam idegenben, ott nem lehetek emigrációban. Én itt megtaláltam a lélek békéjét. Ma már úgy utazom Jeruzsálembe, kérem, mint valamikor haza, a szülővárosomba, Szmolenszkbe. Tudja, hol van Szmolenszk, Bogatir úr?

Anna összecsapja a kezét.

– S ezt Abrahamtól kérdezi, Kirill atya? Ő annyit tud Oroszországról, mint… Magánál biztosan többet olvasott, Kirill atya.

– Excusez moi, ebben igazán nem volt semmi – mentegetőzik mosolyogva a szerzetes. – Nos, mi hírt hallott mostanában Oroszországról, Bogatir úr?

– Mostanában nem sokat – feleli a gazda, és szeretne másról beszélni –, amit az újságok írnak.

– De én hallottam valamit – mondja diadalmasan a szerzetes –, amit nem talál az újságban. Gan-Slomóban beszéltem egy fiatalemberrel, aki ott szolgált náluk a háború alatt, nemrég jött a kibucba. Azt meséli, hogy Moszkvában kísérletképpen megnyitottak egy óriási vendéglőt. Ebben a vendéglőben, kérem szépen, nincs pénztár. Az ember kiválasztja, amit akar, és a végén a kijáratnál a pénzt bedobja egy perselybe. Ezt senki nem ellenőrzi, kérem. Van úgy például, hogy valakinek nem elég a pénze, az másnap vagy harmadnap dobja be, azt mondja ez a fiatalember, hogy soha nincs hiány. Nos, mit szól hozzá, Bogatir úr?

Anna egy teáskanállal babrál, és mohón figyel. A szerzetes öblös hangját néhány asztallal odébb is meghallják, s Avraham eltűnődik, hogy a jelentéktelen ügy, amely valószínűleg a legcsekélyebb alapot is nélkülözi, milyen fojtott izgalmat vált ki. Az öregúr egészen kihajol a székéből, aztán vissza-visszafordulva magyaráz a feleségének, aki, úgy látszik, nagyothall, és minden szóra türelmetlenül bólogat.

– Elképzelhető – mondja hangosan a gazda, s tudja, hogy ezt várják tőle. – Biztosan így van.

– Ez is csak Oroszországban lehetséges – kiált fel önfeledt lelkesedéssel Kirill atya, s ezzel olyan zavart teremt, hogy a beszélgetés végképp elakad. A szerzetes Annát lesi, tekintetében nyugtalan, fürkésző várakozás, Anna azonban szórakozottan babrál tovább az asztalon. Talán magukra kellene hagyni őket – gondolja Avraham, s az ismeretlen közös gond ismét vibrálni kezd a levegőben.

– Én itt mesélek, s közben lekésem az utolsó autóbuszt – kiált fel a szerzetes, és ez is úgy hangzik, mint egy felszólítás. De Anna csak akkor bújik elő gondolatai közül, amikor Kirill atya Simont hívja.

– A vendégem volt, Kirill atya. Én hívtam meg.

– Ó, nem, drága Anna. Les bons comptes font les bons amis.^*

Simon egy óriási adag kaukázusi saslikot rak Avraham elé. A kaukázusi saslik semmiben sem különbözik a közönséges saslikoktól, melyeket bármelyik arab vendéglőben meg lehet rendelni, de Simon szeret hangulatos orosz címeket adni az ételeknek. A vendégek, hogy Simont bosszantsák, nemegyszer írták rá az étlapra a jelentéktelen nevű sültek mellé: Vrangel módra… Gyenyikin módra… Trockij módra… Avraham egyszer egy jellegzetes zsidó étel mellé azt írta: Petljura módra.

Kirill atya elintézi a számlát, és feláll.

– Remélem, nem utoljára találkozunk, Bogatir úr. – Kezét nyújtva, szépen, tisztán ejti héberül a húsvéti szertartás utolsó mondatát. – Lesana habaa birusolájim. A jövő évben Jeruzsálemben.

– Tökéletes kiejtés – mondja őszinte elismeréssel Avraham, és ő is feláll.

– Kérem szépen, héber nyelvészettel foglalkozom – mosolyog szerény büszkeséggel a szerzetes. – Persze csak úgy, a magam örömére. Talán egy tudós kinevetné az én tudálékos felfedezéseimet, de én mégis azt bátorkodom állítani, hogy az etimológiának több köze van a költészethez, mint a tudományhoz. Ha megengedi, mondok egy példát – félszemmel Annát figyeli, s Avrahamnak úgy tetszik, hogy a fecsegéssel is az időt akarja húzni. – Ugyebár, a hús héberül: bászár. Hogy mondaná a szót nőnemben, Bogatir úr?

– Beszárá.

– S mit jelent így a szó? Jó hír. Mindkét szó töve egy és ugyanaz. Most már csak meg kell keresni, mi az összefüggés közöttük. Kérem alázattal, ez a költészet. – Kis szünetet tart, hogy Avrahamnak ideje legyen közbevetni valamit, ha akar. – Hús és jó hír. Mit fedeztem ebből én fel, Bogatir úr? Régen, amikor a zsidó nép még nomád nép volt, ha a férfiak visszatértek a vadászatról, a közösség előtt magasra emelték a zsákmányt. A hús felmutatása volt a jó hír. Talál ebben igazságot, Bogatir úr?

– Ez igen – kacsint barátságosan Avraham, és összehúzott szemében derű és elégedettség, mint mindig, amikor kedvére való emberrel beszél. Mint az Úristen, aki a negyedik tisztességes szodomaihoz megtalálta az ötödiket. – Ez igen. Ez nagyon nagy felfedezés, mondhatom.

A szerzetes boldog, hangjában a rövid ismeretség egy pillanat alatt több éves barátsággá fejlődik.

– Ó, hiszen nem ez az egyetlen felfedezésem. Napokig beszélhetnék erről, drága Abram Jakubovics. Talán szerénytelen kívánság ezt kérni, de ha egyszer Tibériásban jár, keressen fel, végtelenül örülnék, esetleg Hirs úr kibucában is találkozhatunk. Most sajnos mennem kell… Isten áldja, Anna, Isten áldja… – de nem mozdul.

– Jó utat, drága barátom – búcsúzik türelmetlenül Anna, és alig néz fel. – Jó utat. Vigyázzon nagyon a szívére. – Avrahamot megüti a hang tompa szomorúsága. – Minden rendben lesz, higgye el, egy pillanatig se aggódjék miattam. – Idegesen beszél, mintha ingerelné a szerzetes gondterhelt tekintete. – Nagyon szépen kérem, menjen már, és ne törődjék velem. – S bánatos iróniával teszi hozzá: – Gondoljon a lélek békéjére.

A szerzetes megfordul, és elmegy. Amikor az idős pár mellé ér, az öregúr feláll, és meghajol. Kirill atya alakja még felbukkan az utcán az ablak mögött. Megáll, Avraham látja, hogy rést keres a függönyön, amin át benézhet, azután eltűnik. A helye körül, ahol az elébb ült, Avraham és Anna között, még mindig sűrű a levegő, a gazda hiába próbál közeledni Annához, gondolatai szétszóródnak az idegen hullámokon. Egy kis vagyont adna, ha a kaukázusi saslik hirtelen eltűnne az asztalról, bevehetetlen hegynek látszik, s ráadásul Simon a konyhaajtóban várja, hogy mikor arathatja le az elismerést.

A titokzatos gondok örvényéből Anna egyszerre szinte vidáman emelkedik ki.

– Mit csinál ebéd után, Abram? Mi dolga van?

– Semmi, drága Anna, úgy éljek, semmi – feleli nagyon gyorsan Avraham.

– Ha megebédelt, akar velem egyet sétálni a városban?

– Akár most rögtön indulhatunk – mondja Avraham, nagy elhatározással eltolja a tányért, s rossz lelkiismerettel hívja Simont.

– Fél hatig ráérek – mondja Anna –, még át kell öltöznöm, tudja, Mejerov egyik öreg nénikéjénél lakom. Nyolc órakor hangverseny, istenem, mióta nem voltam hangversenyen. Egy amerikai karmester vezényel, Leonard Bernstein, azt hiszem, zsidó. Csajkovszkij Pathétique-ját játsszák, mennyire szeretem!… De délután, ugye, sokat beszélgetünk, Abram?

S már mellettük áll Simon, a tányért nézi, megvető pillantással sújtja a gazdát, de nem tesz megjegyzést, kimérten, szigorúan számol. Avraham tudomásul veszi, hogy köztük ezentúl vége mindennek. Amikor kifelé mennek, az öregúr ismét feláll, kezét nadrágjára szorítva, szertartásosan köszön, Anna barátságosan rámosolyog, Avraham pedig kedélyesen integet.

– Sólem, sólem.

S ha a legcsekélyebb sejtelme volna a végtelen keserűségről, amit könnyedén hagy maga mögött, ne legyen boldog, ha nem fordulna újra a kétségbeesett öregúr felé: – Viszontlátásra, méltóságos uram. Jó híreim vannak hazulról.

– Szeretnék templomba menni – mondja a kávéház előtt váratlanul Anna. – A Via Dolorosán van egy kis orosz kápolna. Ugye, nem haragszik érte, Abram?

– Dehogyis, Anna, mit képzel? – szabadkozik Avraham.

Felkapaszkodnak egy zsúfolt autóbuszra, és az óváros elejéig rázatják magukat. Behatolnak a szűk, lármás utcákba, ahol óriási hullámokban önt el mindent a hagyma és a birkafaggyú szaga. Anna irtózva kapaszkodik Avraham karjába, egy fél lépéssel mögéje bújik, s a gazda felelőssége tudatában határozottan és keményen tör utat a rikácsoló árusok, fülsiketítően kalapáló bádogosok, méltatlankodó vásárlók és lézengő csavargók sokaságában. A boltívekkel áthidalt lépcsős utcákon a kávéfőzdék és olajban úszó konyhák láncát olykor megszakítja egy-egy kápolna, missziós iskola, egy lovagrend székháza, s a némileg tekintélyesebb épületek homlokzatán kopott angol, francia, amerikai zászlók. Anna a mocskos utcaköveket látja csupán a lába előtt, mint egy vak, hagyja magát húzni Avrahamtól, de a gazda nem mulaszt el semmit, a kapualjakba is benéz, pillantása most egy elhanyagolt imaház homlokzatán a német feliratra esik: „Hier stehe ich, Gott helfe mir, ich kann nicht anders…”^* A háború előtt mennyi német intézmény volt itt – tűnődik a gazda –, a háború kitörése után az angolok internálták a németeket. Nem hiányoznak senkinek. A palesztinai Volksbund vezérében, bizonyos Wagner úrban volt annyi hücpe,^* hogy szabadulása után visszatért jóvátételről tárgyalni a britekkel. De erre nem került sor. A terroristák az utcán lelőtték.

A kicsi orosz kápolna szerényen húzódik meg egy mocskos kávézó mellett, az apró asztalkák, zsámolyok szinte eltorlaszolják a bejáratot. A templom előtt, a földön ülve, két burnuszos arab elmerül a dámkajátékban, a kávéház pultján egy recsegő, ócska gramofonból a kedvelt népénekes, Muhammad Abdul Vahab efendi hangja búg: „Ne csókolj engem a szememen, csókolj inkább a számon…” A kápolna belsejében Avraham majdhogy elszédül az elképesztő lárma után hirtelen rázuhanó mélységes csendtől. A sztearinszagú levegő nagyon hűvös, mintha mindenütt huzatban állnának. Homokkal telített edényekben hosszú gyertyák világítják meg körös-körül az ikonokat, a fény imbolygásában az aranyozott szentek más és más alakot vesznek fel. Anna előremegy, és egy hosszú szakállú öregember mellett letérdel, szemben az óriási ikon előtt. Avraham mellett hátul tizenhét év körüli, szőke fiú sugdolózik egy hasonló korú lánnyal. Rajtuk kívül nincs senki a kápolnában. Avraham a fiatalok mellé oldalog, hallgatja a nyers, arab szavakkal kevert héber beszédet, mely annyira idegenül hat az orosz templomban. Önfeledt figyelmét a fiú is észreveszi.

– Salom – veti oda a gazdának.

– Salom – köszön vissza Avraham, és suttogva megkérdi: – Hova valósiak vagytok?

– Galileába. Cfatba.

– Mit kerestek itt?

– A nagyapát kísértük templomba.

– A nagyapa orosz?

– Mi is oroszok vagyunk, uram.

– Privjetszvuju – köszön erre oroszul is a gazda, de a fiú mosolyogva közbevág.

– Ne erőlködjön, uram. Mi jobban beszélünk héberül. Itt születtünk.

Azután a lány:

– De most éjjel-nappal tanulunk oroszul. Tavasszal elintéztük a repatriálásunkat. Ha igaz, még ebben az évben odahaza leszünk.

Avraham nem egy pravoszláv gyereket ismer – még a kibucokban is találni belőlük –, akinek már az apja is Palesztinában született. A nagyapák zarándokoltak a háború előtt a Szentföldre, azután ittragadtak, letelepedtek, családot alapítottak… De ez a két gyerek – nézi őket még mindig álmélkodva –, keresve sem lehetne valódibb bennszülött ábrázatokat találni! Milyen különös íze van, ahogy ez a kócos szabre fiú mondja: „Mi oroszok vagyunk…” meg: „odahaza”…

A hajlott hátú, szikár öreg feltápászkodik, és előrejön a gyerekekhez. Avraham kezet ráz a fiúval.

– Sok sikert, gyerekek.

S a fiú jóindulatú gőggel azt mondja:

– Nem felejtjük el magukat.

Avraham egyedül marad Annával, aki még mindig mozdulatlanul térdepel. Lábujjhegyen járkálni kezd a kápolnában, nézegeti a képeket, s betűzgeti a szentek szájából kilógó szavakat.

Anna befejezi az imádkozást, feláll, szemét törülgeti. Fejét valószínűtlenül kicsire nyomják, arcát összegyűrik az ismeretlen gondok.

– És most? Most hová? – kérdi megilletődve Avraham, miután reménytelenül várta egy ideig, hogy Anna szóljon előbb hozzá.

– Maga vezessen, Abram – rebegi Anna, s a gazda vállára támaszkodva tesz előre két-három lépést.

– Volt már a Scopus-hegyen, Anna?

Anna megrázza a fejét.

– Nagyon szép ott fenn. És csak négy megálló autóbusszal.

– Menjünk a Scopus-hegyre – mondja Anna, és mindkét kezével Avraham karjába kapaszkodik. Gyengesége a gazdából különös izgalmat vált ki. A kapun túl ismét rájuk zuhan a fény és a lárma, de a nyomasztó félhomály után most jótékonyan. Elvergődnek a megállóig, szerencséjükre rögtön fel is szállhatnak. Az autóbuszon alig ejtenek egy-két szót. Az első megálló a Hadassza Kórház, itt halt meg Giora, az angol katonai temető mellett pedig Mosedale jut a gazda eszébe. A Scopus-hegyen, a héber egyetem előtt leszállnak, és Avraham bevezeti Annát az egyetem kertjébe. Az asszony szó nélkül követi, nem kérdez semmit, és nem is néz körül. A lejtő kezdetéig mennek, Avraham a kert alacsony kőkerítéséhez támaszkodva, fennkölt mozdulattal mutat a szélesen kitáruló látvány felé.

– Nézzen le, Anna. Ezt nézze meg!

A mélyből a város mesebeli arcát fordítja feléjük. A nyüzsgő óváros békés fenséggel látszik nyugodni lenn, a kupolákat s a boltíves apró utcákat élesen emelik ki az oldalról sugárzó délutáni nap kemény árnyékai, a táj felett eloszló vékony füst megremegteti a vonalakat. Az elviselhetetlen ricsaj váltakozó mélységű zúgássá olvad, mire felér, s ebbe a tompa lélegzésbe belesuhog egy-egy varjú, a kerttel egy szinten keringenek, s olykor rikoltozva lecsapnak a kupolákra.

Anna feltápászkodik magányából, és belefúrja magát a látványba.

– Mint a szentképeken – mondja meghatottan.

S valóban úgy terül el alattuk a város, mint az olajnyomatokon a holdfényben merengő Jézus lába alatt. Avraham nem emlékszik rá, hogy Annával kapcsolatos egykori álmai között szerepelt-e ehhez hasonló kép, tény, hogy nehezen körvonalazható, szorongó vonzalmához elképzelni sem lehetne most megfelelőbb hátteret, s osztódással szaporodó gondolatokkal próbálja meghódítani magában a különös helyzetet, mint egy beláthatatlan meglepetéseket tartogató őserdőt.

– Mejerov nem vitt engem sehova – suttogja maga elé Anna.

Avraham, aki azt hiszi, hogy a társalgás valamennyi lehetőségét latolgatta, erre a fordulatra nem készült fel. Gondolatfoszlányai összezavarodnak, és ennyi marad meg:

– Cccc… Egy ilyen elfoglalt ember.

Anna, mintha Mejerovot valami méltatlan támadás érte volna, megélénkül.

– Mejerov jó ember, bármit mondanak is, higgye el, Abram. Il est un homme seule. Magányos ember, nem erre a földre való… Egész boldogságunk az a fél év volt, amit Párizsban töltöttünk együtt, az a néhány hónap, azután semmi, soha többé. Párizsban meghívták mindenhová Mejerovot, nagyon sok barátja volt. Képzelje el, 1920-ban Párizsban egy palesztinai zsidó bennszülött. Mindenütt héberül beszéltették, és elájultak a gyönyörűségtől, hogy valaki folyékonyan beszéli a Biblia nyelvét. Még az én drága apámnak is megnyerte a szívét. Tudja, ő nem barátkozott soha zsidókkal, de antiszemita sem volt. Mejerovval sokszor éjfélig beszélgetett. Szeretett Palesztináról beszélni. Tetszett neki ez a jóindulatú és reménytelen kísérlet. Une expérience bien intentionnée et désespérée. Tudja, az a néhány hónap Párizsban… De ez a huszonhét év Gedérában, ez szörnyű volt. Elviselhetetlen az első pillanattól kezdve. Mindentől és mindenkitől féltem. Féltem a sakáloktól, féltem az araboktól, féltem az emberektől, akik fegyverrel jártak-keltek a házunk előtt. És az első látogatók! Átjöttek a szomszéd gazdák, sáros gumicsizmában, hangosan és neveletlenül, egy percre sem vették le a fejükről a trópusi sisakot. Orosz szavakat motyogtak nekem, képzelheti, főképp trágárságokat, undorodtam a szaguktól is. Mejerov szégyellte magát előttem, indulatos és türelmetlen volt a gazdákkal. – Anna egy varjat követ a szemével, a madár sebesen zuhan a remegő tetők fölé, lenn széttárja szárnyait, és körözve újra a magasba emelkedik. – Tudja, mi jutott az eszembe, Abram? – mondja kis hallgatás után elmosolyodva. – Mejerov egyszer összeszidta a parasztokat, hogy közönségesek és műveletlenek. Gedalja Kantorovics másnap vásárolt egy negyvenkötetes régi Encyclopaedia Britannicát, öt arab lány vitte utána a fején végig Gedérában. Kantorovics előttük ment a szamarán, méltóságteljesen, ezzel azt akarta mutatni, hogy ő nem műveletlen. Ezeket elviselni! De lassan ők is megtanulták, hogy Mejerov előtt hallgatniuk kell. Mejerovot nem lehet nem tisztelni, ezt maga is tudja, Abram.

Avraham egyetértően bólogat, s egy régi gedérai szüret jut az eszébe. Tucatnyi gazda állt a mérleg körül, rakodómunkások, írnokok, arab kocsisok között, s várták a percenként érkező, hatalmas kosarakkal megrakott szekereket. A lovak még meg sem torpantak, amikor a munkások már emelték egymás után a mérlegre a kosarakat, azután fel a teherautóra. Megállás nélkül, a lehetetlenségig hajszoltan folyt a munka, a kosarak alig érintették a mérleget, már repültek is tovább. A gazdák szitkozódva hajtották az embereket, s vödörszámra öntötték magukra a hideg vizet. Sár és szenny borította a környéket, az eltaposott szőlőt sűrű fürtökben lepték el a méhek és darazsak. Mejerov az egyetlen szárazon maradt földdarabkán állt, fehér ingben, melynek csak felső gombját nyitotta ki, kalappal a fején, s egy tanulmányát olvasgatta, amit a Weizmann Intézet számára írt. Amikor az ő szőlőjét mérték, addig nem engedte levenni a kosarakat, amíg a mérleg nyelve meg nem nyugodott egészen, ez háromszor annyi időt vett el, közben a munkások álltak, a kocsik pedig összetorlódtak. Leplezetlen utálat ült a parasztok arcán, de azért senki nem szólt Mejerovnak, és ő is csak akkor szólalt meg, ha valaki türelmetlenül nyúlt már a kosárért a mérlegen: „Tessék várni, kérem. Megkövetelem a pontos mérést.”

Kantorovics rekedtre üvöltötte magát dühében: „Jallah, ja arabandzsi… Gyerünk, kocsisok!” Kaplinszki a prófétát szidta arabul nagy élvezettel, mivel a szüret éppen egy muzulmán ünnep idejére esett. Mejerov nem törődött velük. Hideg tekintete aranykeretes szemüvege mögött a mérleg nyelvén nyugodott. „Kérem, uraim” – mondta a munkásoknak, amikor emelni lehetett tovább a kosarakat.

– Mejerov később megkímélt a gazdák társaságától – mondja Anna, és leheletnyi gunyoros árnyalattal teszi hozzá –, később mindentől megkímélt. Úgy őriz ma is, mintha Gedérában valami fertőző járvány terjedne örökké, nem jön a házunkba senki, esténként egyedül ülünk a verandán… Néhány hónapja egy szalamandercsalád költözött hozzánk a falra. Napnyugtakor jelennek meg pontosan, róluk beszélgetünk. Mejerov már mindent tud az életükről, s ha az egyik elmarad, egész regényt talál ki, hogy mi történhetett vele. C’est drôle, non?^* Mejerov jó ember. Én csak akadály voltam az életében.

Avraham még a szüretnél időzik, s most riadtan ugrik tovább, de képtelen elhatározni magát, hogy Anna ziláltan széthulló gondolataiból melyiket szedje fel.

– Mi értelme volt az én életemnek. Abram? Én még soha nem tettem semmi hasznosat. Mejerov biztosan boldogabban élne, ha én nem lennék.

A gazda már szinte testileg érzi a gyöngédséget, az ujjai idegeiben vibrál. De válaszolni csak ezt tudja:

– Ajaj, Anna, Anna. Miket beszél, miket beszél.

– Két arab cselédünk van – mondja Anna, s ijesztő, ahogy hirtelen mosolyogni kezd. – Zára és Fathijje. Fathijjét tizenkét éves korában megerőszakolta egy angol katona. Borzasztó, nem? Senki sem veszi el feleségül, a gyerekek kövekkel dobálják Katrában. Ugye, milyen életek vannak, Abram?

A gazda abbahagyja az erőlködést, hogy valami bölcset mondjon. Az összefüggéstelen vallomások bármelyik cserepét veszi fel, ujjai között még több darabra hullik.

Anna arcára visszatér a keserűség.

– Mejerovnak jobb lesz nélkülem – mondja komoran. – Ez így van. Én tudom.

Fürkészően, mélyen nézi Avrahamot, vonásai ellágyulnak, felemelt kezével simogatásszerű mozdulatot tesz a levegőben.

– De magát nagyon kedveltem mindig, Abram. Ezt tudja?

Avraham már alig áll a lábán.

– Azok voltak a legboldogabb esték, amikor maga meglátogatott bennünket. Miért kellett magának elmenni Gedérából, Abram?

A gazda izgalmában összeborzolja a haját, s ahogy elhúzza kezét a szeme előtt, úgy néz foltos tömpe ujjaira, mint az ellenségre.

– Én lánykoromban kívülről fújtam minden Krilovot – folytatja Anna, és sejtelme sincs Avraham nyugtalanságáról. – De amikor maga elmondott egy verset, az valami nagyszerű volt, maga olyan mulatságosan mondta, hát az felejthetetlen. – Közelebb húzódik a gazdához, és kedves hízelgéssel a vállára teszi a kezét. – Abram! Mondjon el most egy Krilovot.

– Most? Itt? Anna! Krilovot? – nyögdécsel Avraham, és elfordul, szemét a mélyben mereven egy mecset tornyára szegezi. – Melyiket?

– Amelyiket akarja.

Avraham majdnem hátat fordít Annának, elfogódottan, krákogva kezdi mondani a mecsetnek, amit bámul.

 

Három paraszt egy faluba tért éjszakára, Fuvarosként mind fent Pityerben dolgozott, S munka után egyet sétálva A három koma hazafelé utazott. De az éhes muzsiknak szomorú az álma, Meghívatták magukat vacsorára.

 

(Most pillant csak félszemmel oldalt az asszonyra. Anna ajkai mozognak, követi magában a verset. Avraham fokozatosan feléje fordul.)

 

Bezzeg Pityerben, ott másképpen ettek. A semminél azonban jobb ez is, nohát! A muzsikocskák keresztet vetettek.

 

(Itt Avraham is keresztet vet.)

 

És megkezdték a lakomát.

 

(A gazda szünetet tart, egy képzeletbeli kanalat emelget, azután kezefejével megtörli a száját.)

 

Látván, hogy mily kevés az étel, A legravaszabb töpreng: az evéssel Hogy előzhetné meg a másik két komát?

 

(Avraham töprengő képet vág, ujjával a halántékát fúrja, s fejét csóválva hümmög.)

 

Ha nem erővel, győzzed ésszel!

 

(S most meggörnyedve, okoskodó mozdulatokkal, selypegő, fogatlan hangon utánozza a paraszti társalgást.)

 

Fiúk – szól –, ismeritek ti Fomát? No, most csinálnak őkelméből katonát. Hát toboroznak? – Úgy ám, háború lesz ősszel! A cár elszed Kínától minden szem teát! Meg is kezdték rá nyomban a vitát.

 

(Avraham szembenéz Annával, ravasz hunyorítással feltartja mutatóujját, amint illik, jelezni, hogy jön a csattanó.)

 

A mi ravaszdink éppen ezt akarta. Amíg a kettő nagy bőszen vitatkozott, Intézkedett, vagdalkozott, Kukkot se szólt – de a scsit, kását mind befalta.*

 

Anna elragadtatva ingatja fejét, kezével suta és hebehurgya mozdulatokat tesz. Avraham még ott felejti szemében a ravasz hunyorítást, feje búbján egy összegabalyodott, ősz hajcsomó hegyesen az ég felé mutat. Az asszony pillantása erre az áttetsző, gyér hajfürtre téved, s mintha ez adna végső bizonyságot valamihez, meghatottan mondja:

– Maga kedves. Maga drága, jó ember, Abram. Ilyennek kellene lenni minden embernek.

Avraham ettől visszazuhan bizonytalan szorongásai közé. Huszonöt évvel ezelőtt érzett hasonlót, amikor Mejerov néhány percre kiment a szobából, és ő kettesben maradt Annával. És annyi idő alatt, míg fejét elfordítja Annától, ismét a mecset csúcsa felé, élesen és pontosan éli át a huszonöt évvel ezelőtti hangulatot, ahogy búcsúzkodás után szédülten ballag a koromsötét falusi utcán, és az ocsmány barakkban lefekszik a szuszogó Malka mellé. A barakk másik végén alusznak Kaplanék, a lélegzetvételüket is hallani, s Kaplan rekedt suttogását az éjszaka közepén: Csináljunk egy kis örömet, Dvojre!

– Milyen jó itt fent – mondja Anna –, milyen kár, hogy el kell mennünk. Tudja, mire gondoltam, Abram? Jöjjön el velem a koncertre este. Utána még egy kicsit beszélgethetünk egy kávéházban.

A gazda olyan gyorsan válaszol, mint egy vénkisasszony, akinek megkérték a kezét.

– Koncertre, Anna? Boldogan! Ha igazán nem zavarom.

Anna belékarol.

– Akkor most induljunk, Abram. Magának is át kell öltöznie.

Átöltözni? Ez egy kicsit szíven üti a gazdát. Miért nem jó ez a nadrág? – néz végig sértődötten a hűséges ruhadarabon. – Nincs még nyolcéves, és nem a főbiztos fogadására megy vele. És ha oda menne? Ben Gurion kihajtott, fehér ingben látogatta meg Bevint, az angol külügyminisztert… Rövid vívódás után végül is fanyalogva eldönti, hogy vásárol egy nadrágot és egy fehér selyeminget. Hát nem érdemes? – igyekszik meggyőzni magát. – Egy koncertért? Egy Csajkovszkijért? Egy Feuersteinért vagy Bornsteinért, vagy hogy az ördögbe hívják a karmestert. Csak be ne zárjanak addig a boltok. Önkéntelenül meggyorsítja lépteit az autóbusz-megálló felé.

Anna gondolatai ismét útra keltek.

– A rue Drouot-n laktunk Párizsban, tudja, nyomorúságos környék. Lengyel és orosz zsidók voltak a szomszédaink. Képzelheti, csupa zsidó! Szegény, drága apám ezek között…

Nem fejezi be, mert közben megérkezik az autóbusz, felszállnak, Anna a Ben Jehudáig egy szót sem szól többé, csupán arcvonásainak változásai követik tovább a befelé fordított, csapongó emlékeket. Avraham az új nadrágon tűnődik és a koncerten, mely az új nadrággal összekötve majdnem egy Csoda. A Hadassza Kórháznál felemelkedik kissé az ülésről, mert azt éli át, hogy a zenekar az angol és a palesztinai himnuszt játssza.

A Ben Jehudán Anna révetegen nyújtja a kezét.

– Ne kísérjen tovább, Abram. Én itt lakom, a francia konzulátus mellett. Háromnegyed nyolckor várom a Ben Jehuda kávéházban.

És semmit nem vesznek észre a sokszorosára megnövekedett forgalomból, idegességből és sietségből, olyan a város, mintha egy óra múlva állna be az engesztelés ünnepe.

És elindul Avraham nadrágot venni.

Távolabbról egy hangszóró kemény géphangját hallja, a szöveget nem érti, s nem is figyel rá. Néhány lépésnyire talál egy boltot, belép, és mint valami bűnös gyönyört szívja magába a posztóillatot. Az üzletben a záróra kapkodása. Avraham sietve és szinte könyörögve mondja el a kívánságát.

– Na jöjjön – morogja egy segéd –, magának is pont most kell nadrágot venni.

– Miért, mikor szoktak nadrágot venni? Hosszúnapkor? – kérdi sértődötten Avraham.

Szeretné egy kicsit kiélvezni a vásárlást, de olyan idegesek vele, hogy nem mer nagyon válogatni. Végül megállapodik egy feketében, vékony, fehér csíkokkal, látott már szebbet is, de új, és nem nagyon drága, és állítólag tegnap ugyanezt vette egy magas rangú úr a brit főbiztosságról. Már az utcán van, amikor a segéd negédesen utánaszól.

– Higgye el, nem talál még egy ilyen nadrágot a kibucban.

Uramisten, csak már az ingen is túl lennék – gondolja Avraham, és át akar menni az utca másik oldalára, de egy rendőrségi autó áll meg éppen előtte. Az autóban négy rohamsisakos rendőr ül, az autó orrán golyószóró, a két oldalán pedig bekapcsolt, zúgó hangszóró. A gazdát egy pillanat alatt magába zárja az összecsődülő tömeg, ő védőn szorítja melléhez a nadrágot, s még látja, hogy az egyik rendőr szája elé emeli a mikrofont. A hangszóróból mint a vad hörgés szóródik szét a krákogás: „Figyelem! Figyelem!” – bőgik héberül a hatalmas tölcsérek, az emberek némán és gondterhelten állnak, mint egy temetésen.

– „Figyelem! Figyelem! A Palesztinai Rendőrség Jeruzsálemi Főhadiszállásának közleménye. Ma délután tizenkilenc óra harminc perctől reggel öt óráig egész Jeruzsálem területére kijárási tilalmat rendelünk el. Felszólítjuk a lakosságot, hogy tizenkilenc óra harminc perctől kezdve tartózkodjanak lakásaikban, a kijárási tilalom a háztetőkre és az erkélyekre is vonatkozik. Tizenhét órától tizenkilenc óra harminc percig az állomásokról kisegítő autóbuszok indulnak, hogy a vidéken lakók zavartalanul hazatérhessenek. A kijárási tilalom szirénajelzéssel kezdődik. Figyelmeztetjük a lakosságot, hogy a szirénajelzés után a szolgálatukat teljesítő katonai és rendőri erők tagjai mindenkire, aki utcán, háztetőn vagy az erkélyen tartózkodik, felszólítás nélkül tüzet nyitnak. Kivételt képeznek a vörös Dávid-pajzzsal és vörös holddal ellátott…”

Eddig hallgatja csupán figyelmesen Avraham, és egyszerre mély testi és lelki fáradtság súlyos prései szorítják össze. De kétségbeesésről vagy elviselhetetlen keserűségről szó sincs, inkább valami szomorúan kedélyes beletörődéssel gondolja végig: ennek így kellett történni, nekem sohasem lehet egy jó napom. A rendőrségi autót – melynek hangszórói most angolul harsogják: „Attention! Attention!…” – távolról sem ellenséges dühvel bámulja, a fáradt szemrehányás tekintetében azt jelenti: No, előbb is megmondhattátok volna. S maga is csodálkozik rajta, milyen kevéssé fájlalja az elveszett estét, az Annával töltött órák nyugtalanságai pedig egyszerre szégyenkezéssel töltik el. Fel sem ismeri már magát az előbbi zavart és ügyetlen valakiben, akinek mozdulatai gyűlöletesen suták, hangja undok módon mesterkélt – Uramisten, verseket szavalni egy hegyen!… – Emlékezete Annára villan, aki megmerevedik egy beteg és természetellenes mosolyban, s bőre alatt egy idegen bolygó lakóinak felderítetlen idegrendszere. A krákogó és recsegő valóság eloszlatott egy varázslatot, s mint aki megcsípi magát, bizonyságul, hogy ébren van, Avrahamnak a kezében szorongatott nadrág tanúskodik az elmúlt órák gyengeségeiről. Fáradt és nehézkes – mintha a délutáni lebegés az izmait is igénybe vette volna –, de legalább ő maga, Avrémel Bogatir, és nem egy Nyehljudov herceg. S már gyakorlati gondok foglalják el.

Hazautazni lehetetlen. A városi járatokon is fürtökben lógnak az emberek. A járművek lassan mozognak, a minden irányból özönlő katonai dzsipek megakasztják a forgalmat. Most délután hat óra. Mire a szállodába ér, fél hét lesz, és egy órára rá megszólal a sziréna. S ettől kezdve reggel ötig senki se tudja, mi történik a városban. Vajon Anna hallott-e már a kijárási tilalomtól? – tépelődik Avraham álldogálva, az utat előtte egy véget nem érő katonai konvoj zárja el. – Ha ez így megy állandóan – méltatlankodik –, nem érek vissza soha a szállodába. – Végre elvetődik egy mellékutcába, itt már lényegesen kisebb a forgalom, de az üzletek előtt hosszú sorok állnak, s mindenütt tábla lóg: „18 óra 30 perckor zárunk.” Zsidó rendőrök gumibotjukat lóbálva kiáltoznak a sorbanállókkal, minduntalan ezt ismétlik: Fegyelem! Egy háromtagú géppisztolyos angol rendőrjárőr előtt zsidó férfi áll, az egyik rendőr mosolyogva magyarázza a kijárási tilalom részleteit. Do you understand?^* – kérdi minden mondat után. Az utca túloldalán egy asszony a bevásárlószatyrát rázza feléjük: „Gyilkosok!” A rendőr ránéz, visszafordul, és tovább magyaráz. Az érdeklődő férfi sajnálkozva tárja szét karjait. Mögötte egy ház falán még a háború idejéből ott maradt, színevesztett toborzó plakát:

 

„JOIN THE ARMY AND SEE THE WORLD!”^*

 

Mire Avraham a buhárai negyed első házainál jár, már háromnegyed hét, és hét órakor éri el a szállodát.

A kapu nyitva van. Avraham belép, és a folyosón találkozik az öregasszonnyal, aki mintha rá várna, köszönés helyett aggódva azt mondja:

– Egy vendég már megjött, hála istennek. – S megnyugodva mosolyog. – Nehéz napja lehetett. Fáradtnak látszik.

Az öregasszonyt mintha kicserélték volna. Hangja természetes, mozdulatai határozottak.

– Megkínálhatom egy kávéval? Nem árt most magának – csoszog előre a szobába –, még a fiatalokat is megviselik ezek az idők.

A szobából kiszellőztették a dohány és gyümölcs édeskés illatát, minden a helyén van, tisztán és rendesen, a kopott faliszőnyegek most családias nyugalmat árasztanak. A vízipipa szétszedve hever egy sarokban, mintha csak dísz volna, amit nem használ senki.

– Üljön le, mindjárt kész lesz a kávé – mondja az öregasszony, és nehézkésen leereszkedik ő is a kipárnázott karosszékre.

– Tegye le addig a csomagját – s mert Avraham szórakozottan tovább szorongatja a nadrágot, bizalmatlanul megkérdi: – Törékeny? – s mintha azt kérdezné: Robbanékony?

– Nem – mondja zavartan Avraham –, csak egy nadrág.

S hogy eloszlassa a bizalmatlanságot, kibontja a papírból. Az öregasszony figyelmesen nézi.

– Igen – mondja elgondolkozva –, boldogult férjem vett egyszer ilyet Isztambulban. – Az ajtó felé kiált. – Gabriela! Tedd fel a kávét!

A szomszéd szobából fojtott nevetés hallatszik.

– Gabriela!

– Hallottam, Balfuria – sziszegi az ajtó mögül ingerülten Gabriela.

Az öregasszony összerezzen, sóhajt, s megint erőltetetten mosolyog.

– Mi van a városban? Igaz, hogy merényletet követtek el a főbiztos ellen?

– Nem hallottam róla.

– Ilyenkor mindenfélét beszélnek… Maga mit keres ezen a vidéken?

– Miért? – mondja Avraham. – Errefelé nem zsidók laknak?

– Zsidók és zsidók között is van különbség. Ezt maga is tudja. Kibucból jött?

– Miért gondolja?

– A férjem is arra vágyódott, hogy egyszer letelepedünk egy kibucban. Nagyon jó zsidó volt.

A szomszéd szobában Gabriela éles nevetése mély férfihanggal keveredik.

Balfuria elsápad.

– Gabriela! – kiáltja ismét az ajtó felé. – A két haifai megjött már?

– Mit tudom én? Mit akarsz tőlem folyton? – rikácsolja Gabriela.

Az öregasszony elkapja a fejét, mint akit meg akarnak ütni. Vastag tokája reszket a szégyenkezéstől.

– Szerencsétlen lány – motyogja, és egy néma perc telik el, amíg felindulása csillapodik. – Az első világháború alatt Isztambulból Aleppóba költöztünk, áldott emlékű férjem ott nyitott boltot. Akkor voltak azok a szörnyű idők az örményekkel, hallott róla? Gabriela apja, Aram Bogosszian nálunk volt segéd az üzletben, a vérengzés utolsó napjaiban vitték el, megölték őt is, a feleségét is, Gabrielát elrejtettük egy raktárban a ház mögött. Ő már nem emlékszik semmire, kétéves volt. Ha nem szállják meg Aleppót a franciák, nem hiszem, hogy megmenthettük volna. A háború után pénzzé tettük mindenünket, és Palesztinába költöztünk. Gabriela itt nőtt fel. Sajnos, nem volt szerencséje, hogy egy rendes férjet kapjon. Maga nős ember?

Úristen, csak nem akarja eladni nekem ezt a borzalmat? – rémül meg Avraham, és szaporán bólogat.

– Harmincöt éve.

– Az szép – sóhajt Balfuria –, mi huszonnyolc évig éltünk együtt drága férjemmel, tíz éve halt meg, áldott legyen az emléke. Tizenkét esztendeje Gabrielát is el akarta venni egy örmény taxisofőr, de az volt a kikötése, hogy minden kapcsolatot szakítson meg velünk, nem akar zsidókkal rokonságban lenni. Látja, hogy milyenek az örmények is! Gabriela ragaszkodott hozzánk. Gabriela jó. Csak az élet rossz. Higgye el, uram, az élet nagyon rossz. – Gyűlölködve pislog az ajtó felé. – De ez a rabló sem szerelemből jár utána. Be akar ülni az üzletbe. Ez a szemét. Egy szaloniki rakodómunkás. David Pilasz a neve. Itt él a nyakunkon.

Avraham torkig van az idegen gondokkal, szeretne már a szobájában feküdni egyedül, de nem sok reménye van egyelőre, hogy megszabaduljon.

Gabriela hozza a kávét, mögötte a görög. Magas, kopaszodó, fehér bőrű férfi, ápolt fekete bajusszal, kockás ingének felgyűrt ujjait szinte szétfeszítik az izmok aránytalanul dudorodó púpjai. Kötekedő arckifejezése ellenszenvet vált ki a gazdából.

– Nem tudtuk, hogy vendéged van, Balfuria – mondja a görög, és alattomos rosszindulattal néz szembe Avrahammal. – Salom, herr doktor!

– Nem vagyok herr doktor – morogja kelletlenül Avraham.

– Egy askenázi,^* ha kopasz, az herr doktor. Ha pedig egy szefárd kopasz – mutat a saját fejére –, az egy ótvaros frenk.^*

Gabriela vihog, Balfuria bocsánatkérően pillant Avrahamra, és igyekszik elterelni a beszélgetést.

– Hol lehet a két haifai?

S mintha egy varázsszót mondott volna ki, benyit két fiatal férfi. Mindkettő nagyon magas, az egyik barna bőrű, szép arcú, telt, gyerekes vonásokkal, a másik horgas orrú, kemény tekintetű, s mintha ő lenne kettőjük közül a vezető. Egyik sem szól, várakozóan néznek Balfuriára, s nehéz zihálásukat igyekeznek visszafojtani.

– Gabriela, vezesd az urakat a szobájukba – mondja Balfuria, és sóváran bámulja a vízipipát.

Gabriela arcáról eltűnik a vigyorgás, azonnal kimegy, a két férfi köszönés nélkül követi. Ebben a pillanatban megszólal a sziréna. Jó három percig sivít, ezalatt senki sem nyúl a kávéhoz. Gabriela visszajön, és megáll az ajtóban.

– Töltsd ki a kávét, Dauiló – int a görögnek, akinek a szirénázás egyelőre elvette támadó kedvét, s engedelmesen rakosgatja a kávéscsészéket.

– Nem irigylem, akiket ezek ma elkapnak – mondja, s a folyosóra nyíló ajtóra mutat, mintha a folyosón és a kapun túli világ már mindenestől a briteket jelentené. – Az angoloknak nagyon jó módszereik vannak a vallatásra. Megcsavarják a herét, és aprókat vernek rá a gumibottal. Egy ilyen kezelés, és búcsút mondhatsz a lányoknak. De hozzám eljöhet tanulni az egész C. I. D. Láttam odahaza én is egy-két dolgot a háború alatt. Egyszer elfogtunk egy olasz lányt…

– Hagyd ezt az utálatos történetet, Pilasz – mérgelődik Balfuria.

– Ej, mujer, mujer,^* talán felizgatlak vele? Különben sem neked mesélem, hanem a herr doktornak.

– Mondtam már… – kezdi dühösen Avraham.

A görög elvigyorodik.

– Jól van, haverigo!^* Nem kell haragudni David Pilaszra. Szeretek tréfálkozni, de azért jó szívem van. Igaz, Gabriela?

Gabriela szorosan a görög mellé áll, átkarolja a vállát, lehunyt szemmel mélyet lélegzik.

– Hogy adnák a kutyáknak a szívedet – morogja Balfuria.

– Mi az, mujer? – vág a szemével a vízipipa felé a görög. – Nem vetted még be a napi adagot?

Balfuria indulatosan tátog, de a düh beléfojtja a szót.

– Itt egy ember van csak, aki megért engem – mondja gunyoros panasszal a görög –, a herr doktor. Igaz?

A gazda elnéz Pilasz feje fölött.

– Elfogtunk egy olasz fasiszta lányt – kezdi újra a görög. – Szép kis állat volt, rettenetesen félt, lefeküdt volna az egész osztaggal, csak ne bántsák. A parancsnok bezáratta éjjelre egy parasztházba. Argiriadisz Janisznak hívták azt a katonát, aki őrizte, dohánygyári munkás volt. Janisznak fejébe szállt a vér, és néhányszor meghágta a lányt. Most figyelj, herr doktor, ez a rész izgatja fel Balfuriát. Elmeséljem, mujer, részletesen?

A dühtől és undortól az öregasszony arcának laza szövete felpuffad. Gabriela megvetően biggyeszti a száját, s még jobban odadörgöli derekát a göröghöz. Pilasz elégedetten nevet.

– Köszönd a herr doktornak, hogy nem mondom el a részleteket… Jól megnyergelte a lányt Janisz… Mi az, mujer, már ez sem elég finom? Hát hogy mondjam?… Reggelre valahogy megtudta a parancsnok. Karajanopulosznak hívták. Üvöltözni kezdett. Hozzátok ide Janiszt és az olasz ringyót. A fasiszta lány vihogott, amikor a tiszt elé lökték, azt hitte, elengedik, buta volt, mint egy állat. Janisz fehéren állt, tudta, hogy nem ússza meg, csak azt nem tudta, hogy mi lesz a sorsa. „Fektessétek hanyatt a ringyót, és fogjátok le.” Janisznak azt mondta: „Vedd elő a késedet.” A szakácsnak azt mondta: „Hozz egy fél kiló sót.” Azután Janisznak azt mondta: „Vágd fel a késeddel a lány combjait.” Janisz sírni kezdett, mint egy csecsemő. Karajanopulosz elővette a revolverét: „Tedd meg, amit mondtam, mert itt rögtön agyonlőlek.” Janisz felvágta a lány combjait, azután Karajanopulosz parancsára sót töltött a sebekbe. A lány félőrülten üvöltött, de meg sem tudott mozdulni, erősen fogták. Egy egészségügyi bekötötte a sebeket, nehogy a marhasó a vérrel kijöjjön. Azután visszavitték a parasztházba, és bezárták Janisszal egy szobába. Egész nap és egész éjszaka hallottuk a jajveszékelést. Hajnalban Janiszt felakasztva találták meg, a lány pedig haldoklott…

Egyedül Gabriela hallgatja kábult élvezettel a történetet, Pilasz haját simogatja. Balfuria gyötrődve forgatja fejét a szoba más-más része felé. Avraham mereven elbámul, nehogy az érdeklődésnek egy szikrája is lássék rajta. Pilasz gúnyosan bólogat.

– No, herr doktor. Elhiszed már, hogy én tudnám, mit kell csinálni a britekkel?

Az utcáról a hernyótalpak egyhangú kattogása behatol a szobába. A görög feláll.

– Meg kellene nézni, mi történik. – Indul a folyosó felé.

Gabriela rémülten utánasiet.

– Vigyázz magadra, Dauiló! Ne menj ki az utcára!

– Szívtelen gazember – suttogja Balfuria –, bárcsak agyonlőnék az angolok. Eladom ezt a házat, ez nem ül be ide – s megértően bólogat Avraham egy tétova mozdulatára. – Igaza van, uram, ne maradjon itt. Menjen, és feküdjék le a szobájában. – Arcán furcsa mosoly fut át. – Én még maradok egy kicsit a férjemmel. – Elővesz egy bádog cigarettadobozt, és kinyitja. – Látja, itt a férjem. Ez az én férjem.

A dobozban a hasis szürkés babszemei. Avraham arra gondol, hogy a gazdák őt is „hasisszívónak” csúfolták sokáig, még az ősidőben, egy ifjúkori kalandja miatt, amikor Abu Kabir arab falucskában egyszer akaratán kívül megkóstoltatták vele a kábítószert, s erre a tapasztalatára büszke volt, bár sok örömet nem okozott neki. Elképedve bámulja most a foszladozó perzsaterítőn a Benson and Hedges feliratú piros dobozkát, melyben az ember gombostűket vagy régi rézpénzeket feltételezne. A paradicsomi álmoknak ez a tárgyilagos burkolata lenyűgözi, és ámulattal nézegeti az öregasszony szakszerű készülődését, ahogy megtörli a nargilét, lefújja a port, s illesztgeti össze a részeket. Tekintete már merev és üres, remegő tokával, széles testéhez mérten kurta karjaival olyan, mint egy óriási béka.

– Jó éjszakát, asszonyom – búcsúzik Avraham, és azt hiszi, hogy már nem kap választ. Balfuria lassan feléje fordul, egy ideig csodálkozva hunyorít rá, mint egy rég látott rokonra, akit némi tépelődés után ismert csak fel.

– Ez itt a férjem – motyogja, és kivesz a dobozból egy babszemet.

Avraham hóna alá csapja az új nadrágot, és megkönnyebbülten megy ki a szobából. A folyosón, az egyik ajtó mögül énekfoszlányok hallatszanak, megesküdne rá, hogy az a két fiatalember énekel, akiket úgy neveznek: a két haifai. Benyit a lakosztályába, mely fülledt és forró – Gabriela takarítás után becsukta az ablakot, s ezzel legalább tökéletesen kiszűrte a külső világot. A lavór szélére tereli a légytetemeket, és megcsapkodja arcát a langyos vízzel. Ruhástól hever az ágyra, irtózik tőle, hogy a bőre kapcsolatba kerüljön a foltos ágyneművel. A csend, az egyedüllét, ez a megváltás. A kellemetlen szoba most jóleső zöld sziget a világ tisztátalanságainak közepén. Nagyon szeretne otthon lenni, s hihetetlennek tűnik, hogy csak tegnap reggel indult el Beér Tuviából. Az orrában érzi a falut, amelyet keresztül-kasul szelnek az öntözőcsövek, s bő permetükkel kimossák a levegőből az undok indulatokat. Megfontolt beszélgetésekre vágyik a szövetkezeti bolt előtt a paradicsom áráról és a mezőgazdasági gépek állapotáról… Holnapra mindez megvalósulhat. Holnap délután már gumicsizmában hordja ki a trágyát a gödörből, ez az első teendő, a hét végén káposztát ültet a fiatal almafák közé…

Az ágy megmozdul, az elvonuló tankok megreszkettetik a szobát. Avraham egyszerre képtelennek érzi, hogy nem léphet ki a házból, és ha a britek úgy kívánják, holnap sem, sőt holnapután sem. Tel Avivban nemrég négy napig tartott ez az állapot. Az emberek csak egy-egy órára vonulhattak el bevásárolni kerületenként, drótsövényeken belül és katonák sorfalai között. A város négy napra megbénult, ezalatt az angolok agyonlőttek egy ház erkélyén bámészkodó kisfiút, és hazaszállítottak harckocsin vidékre a gyermekéhez egy szoptatós anyát. S mellékesen néhány elrejtett fegyvert is találtak egy zsinagóga pincéjében.

„A krónikus betegségekből nem lehet egyszerre kigyógyulni. A munkáskormányban bízni kell” – mondotta a gyarmatok helyzetével kapcsolatosan Avrahamnak egy jóindulatú és vidám angol tiszt, aki mindössze három napot töltött Palesztinában, s néhány Avrahammal töltött óra emlékét vitte magával indiai állomáshelyére. Mit csinálhat most Collins? – tűnődik a gazda, s mivel a kerek arcú, szemüveges angol főhadnagy, a szodomai kivételek egyike, emlékezetében mindig teljes címmel jelenik meg, mint egy levél feladórovata, pontosan így gondol rá: Mit csinál most Lieutenant Arnold G. Collins, 10. Ind. Sign. Div. Punjab. Rawalpindi?

1946 januárjában találkoztak Tel Avivban. Avrahamot a falu a piacra küldte fel, hogy ellenőrizze a termények eladását. Már délelőtt végzett a dolgával, de titkos sejtései támadtak bizonytalan kalandokról, melyek a borús ég alatt bujkálnak valahol a tengerpart és a Jarkon folyó között, s elindult csavarogni, hogy elébük vágjon. Estefelé ömölni kezdett az eső, a gazda egy kapu sötét mélyébe húzódott, a kapu előtt egy vak jemeni kintornájából nyöszörgő hangokat tekert. Kis idő múlva a homályból kinyúlt egy kéz, és valaki angolul tüzet kért. A gyufa lángja terepszínű esőköpenyt világított meg s két tiszti csillagot. Az angol megköszönte a tüzet, és azt mondta:

– Rettenetes idő.

Avraham nem válaszolt, de a tiszt nagyon egyedül érezhette magát, mert újból próbálkozott.

– Érdekes ez a keleti zene.

Kétszer felizzott a cigaretta, azután azt kérdezte:

– Nem beszél angolul?

– Keveset – mondta Avraham, s azon gondolkozott, hogyan léphetne meg egy másik kapuig. A tiszt makacs volt.

– Beszél németül vagy franciául?

– French – mondta találomra Avraham, s megadóan várta a francia dadogást: Êtes-vous juif? Tel Aviv est beau…^*

A barátkozó tiszt hibátlanul és tiszta kiejtéssel beszélt franciául.

– Ma délután kellett volna megérkeznem Adenbe, de az idő miatt kényszerleszállást hajtottunk végre. Szeretnék itt egy kicsit körülnézni. Érdekel Palesztina.

Avraham megadta magát.

– Kár, hogy ilyen rossz az idő – mondta.

– Remélem, eláll az eső – mondta a tiszt. – Nincs kedve addig beülni valahová?

Avraham nem válaszolt rögtön, a tiszt bemutatkozott.

– Collins a nevem. Arnold Collins – s hozzátette, mintha szégyellné az egyenruhát –, tanársegéd vagyok a birminghami egyetemen.

Néhány lépésnyire, nem messze a tengerparttól találtak egy kis zenés helyet, barátságtalan és kopott volt az is, mint kinn az ázott utca. Avrahamnak már az első gin a fejébe szállt, kezdte magát egészen jól érezni. A tiszt udvariasan és figyelmesen itatta, úgy viselkedett, mintha a saját házában látná vendégül a gazdát. Amikor megtudta, hogy Avraham Oroszországból származik, ragyogott a boldogságtól, felsorolt egy tucatnyi szláv szót, s elmondta, hogy Jugoszláviában szolgált egy esztendeig a partizánok mellett mint angol összekötőtiszt.

– Nagyszerű nép – mondta –, hősies nép!

A második gin után elárulta, hogy kommunista, és azt bizonygatta, hogy csupán az oroszok harcoltak önfeláldozással a nácik ellen. Azután az orosz irodalomról áradozott, és Avraham nem kis meglepetésére másod- és harmadrendű írókat is ismert. Az ötödik gin után teljes bizalmat szavazott a munkáskormánynak, mely rövid idő alatt is jelentős népjóléti intézkedéseket hozott, s megkérte a gazdát mint a lázongó gyarmatok képviselőjét, hogy legyen türelemmel az angol kormány iránt, és ne nehezítse meg a helyzetét. Avraham a szokatlan mennyiségű ital hatására akadozó szavakkal biztosította Collinst támogatásáról, bár rosszallotta, hogy Bevin, első találkozása után Ben Gurionnal, kijelentette: „Ezt a hörcsögöt többé ne engedjék elém.” Collins úgy beszélt a gyarmati zavargásokról, mint gyerekes csínyekről, és emlékeztette a gazdát, mennyi hálával tartozik Angliának. S közben egyre emlegette, hogy ő kommunista, mégpedig nagyon is kérlelhetetlenül.

Amikor elhagyták a helyiséget, hogy egy bisztrót keressenek, ahol enni is lehet, már tegeződtek.

– Zdravo druzse! – kiabálta a tiszt a tengerparton, majd vékony, magas hangon azt énekelte: „Masírozik, masírozik Tito elvtárs gárdája…”

Megálltak a sétány korlátjánál, és lebámultak a félelmetes robajjal csapkodó hullámokra. Avrahamon úrrá lett a nemzeti gőg, és egy olyan széles mozdulattal mutatott előre, hogy majdnem elesett.

– Ez a mi tengerünk!

Collins is igyekezett túlharsogni a hullámok dördülését.

– Ostobaság. Ez a mi tengerünk.

De a vita nem mérgesedett el. Egymásba karoltak, és a „My bonny lies over the Ocean…” kezdetű dallal bevonultak egy tengerparti bisztróba, ahol a tiszt pirított májat rendelt tükörtojással és szalmaburgonyával.

Avraham előtt a világ ezer darabra tört, amikor belenézett a tányérjába. Elnézést kért, és kibotorkált az illemhelyre. Ezután már csak arra emlékezett, hogy a tengerparton feküdt egy padon, az eső szétfolyt az arcán, körülötte mérges és rosszkedvű emberek álltak, és hallotta méltatlankodásukat is.

– Mint egy disznó!

– Dobjuk a tengerbe!

Egy taxi fékezett mellette, kilépett a tiszt, és a sofőrrel együtt betámogatták a kocsiba. Avraham elmotyogta a szálloda címét, ahol szobát vett ki, és csendben elalélt. Szállodai ágyán tért magához reggel, ruhástól feküdt, mellette két sonkás szendvics és egy csomag Player’s cigaretta. Ocsmányul érezte magát.

Amikor délelőtt végre felkászálódott az ágyról, megérkezett Collins is, kétségbeesetten vádolta magát, sopánkodott, s bár húsz évvel fiatalabb volt a gazdánál, úgy bánt vele, mint egy beteg gyerekkel. Nyomogatta Avraham halántékát, orvosért akart robogni – valahonnan szerzett egy dzsipet –, s amikor Avraham meggyőzte, hogy nincs már semmi baja, felajánlotta, hogy a dzsipen hazaviszi Beér Tuviába.

Collins szerint élete legszebb napjai közé tartozott a Beér Tuvia-i kirándulás. Malka először bizalmatlanul fogadta, rossz tapasztalatai voltak Avraham gyanús ismeretségeivel. A háború alatt egy ausztrál őrmestert hozott egyszer haza, aki a gazdának ígérte széles karimájú kalapját és vadonatúj bakancsát, csak azt engedje meg, hogy egy napig szánthasson. Az óriási termetű ausztrál egész jól dolgozott, azt is felszántotta, amit nem kellett volna, és munka után megivott egy üveg whiskyt. De sajnos észrevette, hogy senki sem iszik vele, erre megragadta Avraham mellén az inget. „Nem iszol egy diggerrel”^* – üvöltötte, és hatalmas öklét ütésre emelte. Malka egy tigris hördülésével vetette magát közbe, ettől az őrmester kijózanodott, és lerogyott az asztal mellé. „Állat vagyok – zokogta –, meg akartam ütni a legjobb barátomat! My best friend… my best friend…” – hajtogatta, s fejét időnként az asztal lapjához verte. Rinával együtt hárman nyugtatták, simogatták, míg végre szipogva elcsendesedett. Ez az emlék nyugtalanította Malkát, amikor Collins bemutatkozott, de ahogy lassan meggyőződött róla, hogy a tisztnek esze ágában sincs szántani, négy tojásból rántottát készített neki, és elmesélte, hogy az apjának milyen üzlete volt Harkovban. Collins németül beszélt, Malka jiddisül, de tűrhetően megértették egymást. Collins azután dzsipjével végigszáguldott Beér Tuvián, bokáig járt a sárban, elragadtatása nem ismert határt. Valahol felszedték Jerahmiélt, aki szintén nagyon mély benyomást tett az angolra. Később átjött Avrahamhoz Jichak is, igen szép estét töltöttek el együtt. Collins mindenkinek átnyújtott – mivel más nem volt nála – egy hatpennys pénzdarabot emlékül. Avrahamnak a saját fényképét ajándékozta, melynek hátlapjára azt írta: Zdravo druzse. Búcsúzkodás közben a munkáskormány nevében megígérte a függetlenséget, s bizonygatta, hogy élményeiről beszámol majd a New Statesman and Nation-ben, mely gyakran közli írásait.

Két nap múlva Avraham levelet kapott, Collins már a ludi repülőtérről írt: „Drága Barátom, egy óra múlva indulunk, köszönöm Nektek a szép napot. Ahogy megérkeztem, újból írok. Üdvözlöm Jerahmiélt és Jichakot. Ne felejtsetek el, nagyon szeretlek benneteket, Arnold.” A gazda meghatódott, váratlanul érte, hogy Collins ilyen komolyan veszi a barátságot, s Jerahmiéllel sokáig tanakodott, mi tetszhetett annyira ennek a tisztnek. „A mesügener goj”^* – intézte el a kérdést gyengéden Malka. Azután Karacsiból jött egy levél, megtudták, hogy Collins nagyon fáradt, tizennyolc órát repült, s csupán Adenben szálltak le. Karacsiban sztrájk van, és tömeges tüntetések az angolok ellen… Pandzsábból, végleges állomáshelyéről Collins megírta a pontos címét. „Nagyon várom a leveledet. Hogy van Jerahmiél és Jichak?” Avraham egy egész napig fogalmazta a választ, de több órás nyögdécselés után sem tudott mást kitalálni, mint efféle közhelyeket: „Irigyellek, hogy Indiában egy idegen világ titkaival ismerkedhetsz meg…”

A kínlódva összehordott levélkére nyolcoldalas válasz jött: „Elképzelésed Indiáról meglehetősen romantikus – írta Collins –, az egyedüli nagy titok, amit nehéz megfejteni: hogyan tud egy szép és értelmes nép (un peuple beau et intelligent) egy parazita birodalom ilyen tökéletes, kegyetlen elnyomása alatt élni. Indiában csupán nyomort és szegénységet találsz (misère et pauvreté), természetes következményét egy elvakult imperializmusnak (d’un impérialisme aveugle).” Ami leginkább bámulatba ejtette Avrahamot és Jerahmiélt, nem is a levélből sugárzó személyes harag volt, hanem az, hogy a borítékon megfelelő aláírásokkal ott díszlett a katonai cenzúra hatalmas pecsétje… A levelezés lassan elmaradt, Avraham, rossz lelkiismerettel bár, de abbahagyta a válaszolgatást, pedig az üzletre már kiadásai is voltak, vásárolt egy francia-héber szótárt. Az utolsó levél 1946 végén érkezett Indiából, Collins közölte, hogy rövid időn belül leszerel, és ha Avraham mégsem felejtette volna el, londoni címére írjon, Dartmouth Park Avenue. Egyúttal felhívja figyelmét két kiváló francia költőre. Paul Éluard és Louis Aragon.

A levelezésből azonban a cenzúra pecsétje az, ami a szövetkezeti bolt előtt tartósan izgatta a gazdákat. Kaplan képviselte a pártot, mely az igazi demokrácia csalhatatlan jelét látta a pecsétben, szemben Jerahmiéllel, aki szerint a briteket nem érdekli, mit gondol egy katona, mert ha kell, úgyis belelő a szerencsétlen hindukba. Avraham higgadtan úgy vélte, hogy a brit cenzorok nem is tudnak olvasni, figyelmük csupán arra irányul, hogy nincs-e a levélben térkép vagy versenytipp az indiai lovaspóló játékokra…

Vajon tudja-e Collins, hogy az angolok megcsavarják a heréket, és gumibottal ütik? – tűnődött most Avraham, és ahogy feljebb húzódik az ágyon, érzi, hogy tapad rá az ing, a forróság elviselhetetlen. Feláll, hogy kinyissa az udvarra néző ablakot, melyen át állott szemétszag jut a szobába. De a levegő jólesően hűvös, a gazda kihajol az ablakon, és ingét rázogatva szárítja magát. A szomszéd szoba ablaka is nyitva van, most újból hallja az éneklést, egyszerű dallam, olyasféle, amiről az ember rögtön azt hiszi, hogy valahol már hallotta. Abbahagyja a szellőzködést, az ablak párkányára könyököl, mozdulatlanul figyel. A csendben tisztán érteni az érzelmes tangó szövegét.

 

A végső úton, a bitófa tövén Életem érted is áldozom én. Törüld le a könnyeidet, Csatold derekadra a töltényövet, Vedd fegyveremet a kezedbe, S mondd: én megyek ölni helyette…

 

Avraham elsétál az ablaktól, és megáll a szoba közepén. Jó ideig áll félrehajtott fejjel, mintha valamit tenni akart volna, de félúton elfelejtette, hogy mit. A csomag az új nadrággal az ágy szélén hever. Először szétnyitja a csomagot, és úgy nézi minden oldalról a csíkos szövetet, azután kezébe veszi a nadrágot, és hűvösen vizsgálgatja, mint egy barátságtalan, idegen tárgyat, aminek nem ismerni a rendeltetését. Körülményesen átöltözik a hideg, kemény szövetbe, a nadrág éle kihívóan éles, a csípőnél ellenszenves, legombolható órazseb. A régi nadrág nyomorultan hever a padlón, szétrongyolt bélésével esett és szánalomra méltó. „…És fenn a barikádon, majd fenn a barikádon találkozom újra veled” – fejezik be a dalt a szomszédban, és a végét kínosan elnyújtják.

A gazda elmélyülten húzogatja a nadrágot, elejét két ujjal eltartja a hasától.

– Elég bő – állapítja meg csalódottan. – Hosszú és bő.

Vajon elmúlt-e már öt óra? – tűnődik az ágyon Avraham, órája megállt, fél tizenegyet mutat. Meglehetősen hűvös van, bár a nap erősen tűz, még nem szárította fel az ablakpárkányon a harmatot. Már jó ideje felébredt, s túljutott a megszokott reggeli küzdelmeken, ágya szélén üldögélve, az ébredéstől az eszméletig. A lavórban benedvesíti tenyerét, lesimítja haját, begyűri az ingét, és felfedező útra indul a folyosóra. Most nem nyit be a nagyszobába, a kapuhoz botorkál, és lenyomja a kilincset. A kapu nincs bezárva, valaki a házból már ébren van. Az utca túlsó oldalán néhány ejtőernyős álldogál egy páncélkocsi mellett, fázósan és hanyagul. Az egyik katona játékosan eltúlzott, zord képpel megcélozza fegyverével a gazdát, mire a többi is nevetve feléje fordítja a Tommy-gunt. Avraham visszabújik a házba, s még hallja a katona tréfásnak szánt kiáltását.

– Fire!^*

A kapu csapódására előjön Gabriela.

– Korán felébredt – mondja, a hangja rekedt, de meglepően barátságos. Szelíden pislog, ajka körül a sunyi mosoly puha és zavart, olyan, mint egy éjjeli kóborlás után csapzott elégedettséggel a házba lopakodó macska.

– Jó reggelt – köszön Avraham. – Mennyi lehet az idő?

– Pár perc múlva fél hat.

Avraham rést nyit a kapun, és az ejtőernyősökre mutat az utcán.

– Egész éjjel itt álltak – legyint Gabriela. Kitárja a kaput, csípőre tett kézzel nézi a katonákat. – Már mennek el.

Valóban szedelőzködnek, másznak fel a páncélkocsira.

Gabriela becsukja a kaput.

– Azt hittem, azért kelt fel ilyen korán – mondja –, mert fizetés nélkül akar meglépni.

– Kitalálta – mondja Avraham, és leszámolja a harminc piasztert.

Kint felberreg a motor. A katonák azt éneklik: „Rum and Coca-Cola. Rum and Coca-Cola…”

– Nagyon sok embert letartóztattak az éjjel – mondja Gabriela. – Valaki járt itt az elébb, azt meséli, legalább ezret. Ma már utazik?

– Igen. Köszönöm a szállást.

– Legközelebb ne egyedül jöjjön – Gabriela kacsint, és ásítva nyújtózik –, abban nincsen semmi jó.

– Egyik szeretőm sem ért rá – mondja Avraham.

– Sokan vannak?

– Hatan – mondja Avraham –, és van még egy külön sabbeszre.

– A szeme sem áll jól – vihog Gabriela. – Maguk ott a kibucban!…

Avraham összeszedi a holmiját, begyömöszöli táskájába az új nadrágot, és sietve elhagyja a kellemetlen házat. Gyalog megy a városba, legalább két órája van még az autóbusz indulásáig, és a séta is jólesik a borzongatóan hűvös reggelen. Jeruzsálemben a nyár közepén sem szokatlan a csípős hideg, az ördög tudja, honnét jön, talán Rahel sírjának fagyos üregeiből szállong a város felé. Enni is szeretne valamit, tegnap délben evett utoljára, de a buhárai negyed kis keleti kifőzdéi zárva vannak. Az utcákon még mindig csoportokban sétálgatnak a mogorva és kialvatlan katonák, de a mozgolódásban nincs semmi fenyegető. A gazda végre talál egy vendéglőt az állomástól nem messze. A sör- és füstszagú hodály tömve hangos sofőrökkel, reménytelenség leülni, s ettől még jobban érzi az éhséget. Kövér, lompos, talpig olajos férfi emelkedik fel székéről éppen előtte, a gazda gyorsan lecsap a helyre.

– Nem lökdösődünk – mondja a férfi, és megfordul.

Avrahamból egyszerre tör ki a düh és az öröm, amikor meglátja a Beér Tuvia-i pilóta alattomos ábrázatát.

– Te szerencsétlenség – kiált fel boldogan.

A borostás, kócos, fekete ember elvigyorodik.

– Folytasd, ha azt akarod, hogy hazavigyelek.

– Még nem ettem semmit – mondja dühösen Avraham.

– Jó étvágyat, Bogatir – feleli nyugodtan Jankl, és már cammog is tovább. – Majd átadom az üdvözleted Malkának.

Avraham sóhajtva feltápászkodik.

– Egy ilyen gonosztevő! – morogja.

A teherautó előtt Jankl megáll, töpreng, nézi a feltornyosuló ládákat, s Avraham tudja, hogy most azon gondolkodik, maga mellé ültesse-e, vagy fel az üres ládák közé.

– Na, gyere – legyint császári keggyel –, ülj a fülkébe.

Elindulnak.

– Egy napot töltöttem a gázai rendőrségen miattad – förmed Avraham a pilótára –, ha vársz rám két percet, éppen elkerülöm a checkpostot.^*

– Micsoda ökrök a britek is – állapítja meg Jankl –, egy ilyet kiengednek a kezükből.

– Halj meg! – mondja Avraham, és beletörődik, hogy Jankllal minden emberi beszélgetés lehetetlen. A hegyoldalon mellettük a festői Abu-Gos falu fehér kőházai szikráznak. Az országút szélén öreg, korhadásnak induló, elhanyagolt fügefák mögött sovány legelők, melyekből sűrűn bukkannak elő a csillogó terméskövek. A felmelegedő föld töményen lélegzi ki az éles, vad fűszagot, a gazda elégedetten szippantgat, s már majdnem otthon érzi magát.

– Mi újság Beér Tuviában? – kérdi, és érdektelenül bámul ki az ablakon.

De amit most hall, arra akaratlanul felemelkedik az ülésről, s fogai összekocódnak a döbbenettől.

– Megölték Halil Dzsauarist.

– Mi az, hogy megölték? – fulladozik Avraham. – Mi az, hogy megölték?

– Agyonlőtték.

– Az arabok?

– Nem – mondja Jankl, s hangjában szemrehányás –, nem az arabok. Az Écel.

– Úristen – tapogatja homlokát a gazda –, Úristen!

– Mit siránkozol? – néz rá oldalt Jankl sötét rosszindulattal. – Örülj, hogy kevesebb egy feketével.

Avrahamot elborítja a düh.

– Te szemét! – üvölti. – Te senki!

– Te állat! – rikácsolja vissza Jankl, és beletapos a fékbe. – Szállj ki azonnal, és mássz fel a kocsira. Mellettem nem utazol.

Avraham szinte kizuhan az ajtón, vak haragjában a körülményes mászás fáradalmait sem érzi. Jankl csodálatos pontossággal kiszámítja azt a pillanatot, amikor a gazda még csak az egyik lábát lendíti át a deszkán, indít, és Avraham a ládák közé esik. Ettől a teher egyensúlya felborul, a gazda pedig kapkodhatja a lehullani készülő ládákat. Elkap egyet röptében, és rápillant oldalán a feliratra: Avraham Bogatir. Beér Tuvia. A neve mellett egy római kettes azt jelenti, hogy a zöldségét másodosztályúnak adták el. A rövid, méltatlankodó pillantás elég ahhoz, hogy elkerülje figyelmét három másik láda, mely a rakás tetejéről alattomosan elindul, és menthetetlenül zuhan az országútra. Avraham kétségbeesetten tornássza át magát az ingatag terhen, öklével veri a fülke tetejét.

Jankl fékez, és kidugja fejét az ablakon.

– Mit akarsz?

– Leesett három láda.

A pilóta szótlanul cammog vissza vagy száz métert, fejére teszi a ládákat, s mire a kocsihoz ér, Avraham már egy kövön ül az országút szélén, és cigarettázik.

– Mi van? – kérdi Jankl.

– Menj a pokolba. Majd elmegyek egy másik autóval.

Jankl feldobja a ládákat, felmászik ő is, megigazítja a rakományt, azután szó nélkül visszabújik a fülkébe, és begyújtja a motort.

– Gyere, ülj előre – szól ki rekedten az ablakon.

Avraham nem válaszol. A teherautó néhány métert gördül és megáll.

– Itt hagylak – mondja Jankl. De nem indít. – Gyere, nem muszáj nekünk beszélgetnünk.

A gazda tudomásul veszi Jankl vereségét, lassan, gőgösen beül a fülkébe, kényelmesen elhelyezkedik, és az ablak felé fordul.

A pilóta egy ideig összeszorított fogakkal hallgat, állkapcsa ütemesen mozog, s mintha a sebesség fokozásával vezetné le indulatait, úgy hajtja a nyomorult bárkát, mint egy versenyautót. S hogy Avrahamot mindez nem izgatja, félelmetes vakmerőséggel vágja át az éles kanyarokat. De a gazda akkor sem szólalna meg, ha a kocsi egy szakadék felé rohanna. Hátat fordít Janklnak, s a néhány nappal azelőtti beszélgetést idézi magában Halillal. „Itt minden olyan érzéketlen, uram, mint ez a hideg kő, amin ülök.” S a gyerek Halilra gondol, aki tizenkét esztendős kora óta naponta ott játszott az udvarában Giorával, akit csodált. Galambokra vadásztak együtt, s „dabká”-t táncoltak, az arab táncot, amire Halil tanította meg Giorát. A látogatásoknak azonban csakhamar vége szakadt. Jichak egyszer elkergette a fiút a kerítése mellől – „minden arab lop” –, s amikor megfogta Halil vállát, az akkorát lökött rajta, hogy a gazda a kerítésnek esett. „Vigyázz, uram! – kiáltotta Halil. – Én nem a fellahok fia vagyok!” Jichak napokig panaszkodott mindenkinek: „Ez egy gyilkos… A kígyót még idejében kell megfojtani…” S bár a gazdák nem értettek egyet Jichakkal, mégis megkérték Abdul Karimot, ne engedje többé fiát a faluba. Ezután Giora járt fel a dombra, titokzatos esküket váltottak Halillal, és határozatlan célú szövetségeket kötöttek. Giora halála után jött először Avrahamhoz Halil, sírt, mint egy gyerek. Vajon ki siratja most Halilt? És Avraham szorongva gondol vissza: „Évtizedek óta nektek dolgozunk, de nem tartozunk annyira sem hozzátok, mint a lovatok vagy a tehenetek.” A gazda szorosan a fülke oldalához tapad, mintha égetné Jankl közelsége. Úristen, micsoda pestis! Kevesebb egy feketével, mondja ez a tetű.

– Most mehetsz a vezetőséghez áskálódni rám – szólal meg Jankl egy meredek lejtő leküzdése után. – Lopom a zöldséget, lusta vagyok, magánfuvarokat vállalok. Ki tudtok ti mindig találni valamit a munkásra.

Avraham meg sem mozdul, Jankl teljesen elkomorodik.

– Nem találkoztam még rosszindulatúbb és ostobább emberekkel, mint a Beér Tuvia-i gazdák – szögezi le inkább szomorúan, mint ellenségesen, s mélyeket lélegzik a felindulástól. – Emlékszel még a zavargásokra?

Avraham már a kérdéstől is émelyegni kezd. Ez a rohadt kérdés, még ha nem folytatják is, már tele van undok és olcsó kérkedéssel. Szegény Halil – tereli vissza a gondolatait ismét az előbbi mederbe, és tüntetően kihajol az ablakon, ez a tetű Jankl végre is észrevehetné, mennyire nem érdekli, amit mond.

– Összehívtak bennünket egy akcióra Gedérában – mondja Jankl, és mereven előrebámul. – Gedalja Kantorovics vezette a csapatot. Aznap elterjedt, hogy az arabok fegyvert szállítanak éjjelenként azon a bizonyos ösvényen, mely a katrai rendőrség mögött húzódik, és M’rár mellett vezet dél felé. Azt a parancsot kaptuk éjjel, hogy feküdjünk az ösvény szélén egy narancsosban, és várjuk, amíg jönnek a Nadzsáda emberei. Csendes éjszaka volt, tisztán hallottuk a dobokat M’rárból, esküvő lehetett. Csupa régi gyerekből állt a csapat, négy munkás és ketten a gazdák közül, mindegyikük egy-egy Makkabinak^* gondolta magát…

Avraham agyába gyenge sejtelem furakodik, hogy a dolog nem úgy alakul, ahogy várta, s lazít kissé tüntető figyelmetlenségén.

– Éjfél után arab beszédfoszlányokat hallottunk az útról, mellettem Aron Piske csuklani kezdett, s a fülembe súgta: „Hogyan kell kibiztosítani a fegyvert?” „Szép kis katona vagy” – súgtam vissza, és kibiztosítottam a puskát. A hangok közeledtek, az arabok nyugodtan és kényelmesen beszélgettek. „Nemsokára itt az eső – mondta az egyik. – Az idén sok eső lesz.” Amikor egy vonalba értek velünk, Gedalja felkiáltott: „Jidkum fog! Kezeket fel!” S rájuk villantotta a kézilámpáját. Két beduin pislogott a fényben. Az egyik szamáron ült, előtte a szamár nyakán egy zsák. Az, amelyik gyalog ment mellette, felhördült, és futni kezdett. „Tűz!” – üvöltött Gedalja, és a géppisztolyból egy sorozatot engedett beléjük. Mi meg lőttünk, mint a veszettek…

Jankl elereszti egy pillanatra a kormányt, úgy zárja össze ökleit, mintha a fegyvert szorítaná.

– Piske nem vette észre, hogy kifogyott a töltény, töltött és lőtt az üres puskából, úgy kellett megrázni, hogy magához térjen. El tudod képzelni, Avraham, milyen állat az ember? Akkor kigyulladtak a rendőrség fényszórói, kicsit pásztáztak, azután megvilágították az ösvényt. A két beduin előttünk feküdt, az egyik félig a szamár alatt, az állat megpróbált felemelkedni, de visszazuhant a beduinra. A rendőrség Vickersei találomra tüzet nyitottak, de szerencsére az ösvény másik oldalát lőtték. „Jankl – mondja nekem Gedalja –, húzd be a zsákot az ösvényről.” Gondolhatod, hogy nem egy parasztot küldött arra a rohadt, megvilágított útra. Hason csúszva elértem a zsákot, de előbb még ki kellett szabadítanom, a beduin rajta feküdt. Belenéztem az arcába, gyűrött, vén arc, csupa ránc, fogatlan szája iszonyúan kitátva. Valami seih^* lehetett, az oldalán felfedeztem a kardját. A másiknak csak a hátát láttam, az volt az érzésem, hogy él, mintha megmozdult volna, amikor a zsákkal vesződtem, de az is lehetett, hogy én löktem meg. A reflektor fénye az istenért nem akart kialudni, mintha az angolok szívességből világítanának nekünk. Szép kis szívesség, amikor a legkevésbé vártam, akkor csapott le mellém egy sorozat. Átvetettem magam a zsákkal a narancsosba, nem volt nehéz, nem lehetett több tizenöt kilónál. Gedalja felhasította a zsákot, ömlött elénk a széna. Csak széna, semmi más. Pár kiló szénáért megöltünk két beduint…

Egy Dzsulisz nevű arab falu mellett haladnak el, az országút szélén néhány maszatos gyerek integet. Jankl lassít, és egy fél csomag cigarettát hajít az útra.

– Rágyújtasz? – kérdi Avrahamtól, és előhúz egy bontatlan csomagot.

– Légy szíves – mondja a gazda, és igyekszik a két szóba a békülékenység színeit keverni.

– Gedalja nem akart beletörődni a dologba, dühösen kutatott a szénában, hátha mégis talál egy üres töltényhüvelyt, azután megrázta az öklét a két hulla felé: „Valahol lopták a szénát a rohadtak!” Érted? Hogy mégiscsak micve volt agyonlőni a két arabot. Loptak egy fél zsák szénát… „Az egész falut fel kellene robbantani” – mondta a kis görcs Piske, aki nappal a tejcsarnokban kefirt mért. Iszahár Blumra néztem, ő mégis közülünk való, a szakszervezetben dolgozik. De ő is rögtön kiállította a bizonyítványt: „Kár, hogy csak ketten voltak.” – „Hárman – mondta Gedalja viccesen –, a szamárral együtt.” Erre mindenki nevetett…

Megismétli tagoltan és szigorúan, mintha ítéletet hirdetne.

– Min-den-ki nevetett. Min-den-ki… Hány dunam földje van Joram Kaplinszkinak? – kérdi azután.

– Lehet vagy ötszáz dunam – feleli Avraham. – Miért?

– Mielőtt elindultunk, azt mondja Joram Kaplinszki: „Kár itthagyni a szénát.” És összekaparta azt a kis rohadék szénát, begyömöszölte a zsákba, és elvitte magával. A két halott beduin rohadék szénáját…

Jankl embertelenül izzad. A sűrű verejtékszagot a kereszthuzat sem tudja kiszellőztetni a fülkéből.

– Én azt hallottam, hogy fegyvert találtatok – mondja Avraham, s az ablakhoz hajol friss levegőt szívni.

– Mert szeretjük a meséket – Jankl kiköp az ablakon –, nagy hősök vagyunk – s összehúzott szemmel néz Avrahamra. – Ha akarod tudni, a szomszédod mondta tegnap reggel a rakodásnál a Dzsauarisról, hogy kevesebb egy feketével. A szomszédod, Jichak. A jövendő nászod.

– Jichak egy teve! – kiált fel Avraham. – Ha én ott lettem volna…

– Menj már – szakítja félbe Jankl. – Ha a világon mindig mindenütt ott lenne valaki. Kevesebb egy feketével – morog dühösen. – És hány zsidóval lesz majd kevesebb? Mert az előbbi mesének még nincs vége, kedvesem. Most elmondom neked a másik felét is. Két napra a nagy akció után Ben-Semenbe kellett utaznom hajnalban. Tudod, hogy megy az ember Gedérából? M’rárnál lefordulunk az országútról jobbra egy másodosztályú útra. Na, ezen haladtam én is tovább. Két kilométerre M’rártól egy ponyvával fedett, másfél tonnás kocsi állt, körülötte zsidó települési rendőrök, aztán észrevettem arrébb egy command-cart is. Azt hittem, hogy a teherautóval történt valami, mind a négy kereke leereszkedett. Megálltam, és odakiáltottam az őrmesternek: Segíthetek-e? – Furcsán nézett rám. – Próbáld meg – mondta. – Tudsz vulkanizálni? – Ha muszáj – mondtam. – Mindenem van. Kié ez a kocsi? – A szabre őrmester szó nélkül otthagyott. – Nagy legény vagy – mondtam neki –, majd beszélek a vezetővel. – Meséld el utána, hogy mit mondott – kiáltotta vissza. A ládához sétáltam, és benéztem a ponyva alá. A ponyva alá – ismétli Jankl, és elhallgat. Mély lélegzetet vesz, egymás után vagy háromszor, s mindig egy indulatos mozdulattal kísérve. De azután csak a levegőt fújja ki.

– A ponyva alatt – mondja végül, elvékonyodott hangon, s egy krákogás után újra elkezdi, mélyebben. – A ponyva alatt három ember feküdt. Három hulla egymás mellett. Három fej nélküli hulla. Nem volt fejük. Három kibucnyik, egyforma khakinadrág, egyforma ing, de a bakancsot már leszedték róluk. Az egyik lány volt, láttam a mellét. Itt rohadjak el, ha emlékszem rá, hogy mit éreztem… talán csináltam is valamit, mert az őrmester ellökött a kocsitól. Arra még emlékszem, hogy azt mondta: „Eridj tovább innét. Sírni mi is tudunk”… Az a rohadt út! – csóválja a fejét. – Hányszor megtettem. Gedéra – Ben Semen – Gedéra. „Maradj Ben Semenben – mondta az őrmester –, amíg össze nem áll egy konvoj. Azt a hármat éjjel lefejezték a beduinok…”

Egy rozzant teherautó döcög előttük, Jankl előzni akar, az arab vezetőnek akkor jut eszébe az országút közepére hajtani, s majdnem az árokba szorítja őket.

– Nem akarsz menni a rohadt fekete anyádba! – üvölt Jankl, s jó időbe telik, amíg felindulása elmúlik.

Az undok szorítás, amely szívósan megfeszülve tartja Avraham idegeit, most lazulni kezd. Jankl véres történetei ahelyett, hogy még inkább felzaklatták volna, lecsillapítják. Halil Dzsauaris halála köré Jankl olyan keretet rakott, melyben a gyilkosság egyszerre magától értetődő lett, eltűnt belőle minden megrázó és rendkívüli. Sokat gyilkolnak mostanában, maguk a britek nagyobb pusztítást végeznek, mint a bubópestis. Az erőszakos halál kezd megszokottá válni. Igazán jellemző erre a világra az a rövid hír, mely néhány hónapja jelent meg az újságokban: „A brit ítéletvégrehajtó, Captain Ford, huszonegy napos szabadságra utazott.” Mint egy pékség, mely sajnálattal értesíti vevőit az ideiglenes üzemszünetről.

– Tudod te, mi az, nap mint nap páncélkocsiban szállítani a sárgarépát? – szólal meg ismét Jankl, és a könyökével oldalba vágja a gazdát. – Fenét tudod. Te csak azt tudod, hogy fegyvereket találtunk a beduinoknál.

– Mindenki azt hitte – mondja bágyadtan Avraham. – Akkoriban mindenki azt hitte.

– Olyanok vagytok, mint az Agadában a balga, aki még kérdezni sem tud. Két hete Sahevicset vittem magammal Tel Avivba, utoljára utazott velem, azt mondhatom. Nem tudom, hashajtót vett be este, vagy az Écel rádióját hallgatta, szünet nélkül ugatott, mint egy népgyűlésen. Ötmillió zsidónak lesz itt helye… Benépesítjük a Hebront, az Arab Háromszöget, Tul-Karemtől Dzseninig és Nabluszig!… Neszcionánál már nem bírtam hallgatni. Rákiabáltam. Állj meg már, állj meg! Az arabokkal mit akarsz csinálni? Felkacagott, mint a Douglas Fairbanks. Betelepítjük az arab országok zsidóságát, a helyükre pedig mehetnek az itteni arabok. Az szép kis világ lesz – mondom neki –, majd te mégy oda elmagyarázni: No, Mahmud, itt éltél ezer évig, most menj szépen rabszolgának Jemenbe. A bátyádat Irakba küldjük, az apádat Egyiptomba. Úgy beszélnek az okosok, mintha David király korában élnénk. Nem, Bogatir. Ben Gurion nem David király…

– Az nem – mondja mély meggyőződéssel Avraham, és szeretne valami barátságosat még hozzáfűzni az elkeseredett pilótának. De a megfelelő hangot nehéz eltalálni, nagyon barátságos nem lehet, azzal ősi szabályokat törne meg, s az ilyesmi ki tudja, mire vezet.

Maszmijje első házainál járnak, amikor megoldást talál.

– Gyere, Jankl. Meghívlak egy kávéra.

Jankl szó nélkül bólint.

– Azért veletek is lehet rendesen beszélni – mondja, miután behajt az országút melletti kávéház oldalán a parkírozásul szolgáló gazos telekre. – Persze, nem mindegyikőtökkel. Illetve nagyon kevéssel közületek.

A kávéházban mindössze ketten ülnek, egy alacsony, sovány, néger katona, valószínűleg azt a katonai teherautót vezeti, mely Jankl bárkája mellett horgonyoz a telken, s amelynek oldalán krétával hatalmas betűkkel írt név áll: Buonaparte Omolo. Néhány asztallal arrébb Abed Bedaui, a kasztinai arab rendőrtiszt issza a limonádéját, s mosolyogva köszön Avrahamnak.

– Salom, Bogatir úr.

– Szaida – viszonozza a köszönést arabul a gazda.

A katona egy francia nyelvű egyiptomi újságot, a Journal d’Égypte-et olvassa, majd összehajtogatja, és barátságosan nyújtja Avrahamnak.

– Nem akar egy újságot? Én már kiolvastam.

Avraham megköszöni, és elveszi a lapot. Az újság első oldalán, mindjárt az állandó rovat után, mely Faruk király elmúlt napjáról számol be, vastag keretben tekintélyes hirdetmény az alexandriai zsidó hitközség nagy báljáról, melynek fővédnöke őfelsége Farida királyné, s a megnyitó beszédet őkegyelmessége Rabbi Hajim Nahum pasa tartja.

A katona az újsággal megvásárolta a társalgás jogát is, és mert látja, hogy a gazda elmerül a francia lapban, franciául szólítja meg.

– Rettenetes hely ez, uram. Itt rabolnak, itt gyilkolnak, csupa bűn ez az egész föld itt.

Ezután egy szuszra elmondja az életét. Moçambique-i, van egy kis vegyeskereskedése és egy felesége, aki után nagyon vágyódik. Francia missziós iskolába járt, és mélységesen vallásos. A háborút Burmában harcolta végig a japánok ellen. Hosszú, vékony ujjait fojtásra görbíti, arca elkeskenyedik, s az utálattól megrezzen, kancsalul pislog, mint egy ideges ragadozó, amikor arról mesél, hogyan fojtott meg ő maga egymás után öt piszkos japánt. Ah, les canailles, les salauds…^* De amint szülőföldjére tereli a szót, ismét gyerekesen érzelmes.

– Moçambique-ban, Monsieur, az emberek szelídek és jók, nem ilyen barbárok, mint errefelé. Moçambique-ban a börtön nem nagyobb, mint ez a kávéház. És mindig üres. Igaz, hogy a muzulmánok pénzért veszik a feleségüket?

– Igaz – bólint Avraham.

A kis néger valószínűtlenül öblös kacagása harsog a helyiségben.

Jankl nem ért az egészből semmit, türelmetlenül sürgeti a gazdát. Már indulnának, amikor Abed Bedaui az asztalukhoz lép.

– Boldog vagyok, hogy látom, Bogatir úr. – Héberül beszél, finoman és tisztán választja el az aleftől az ájinnal jelölt, nehezen ejthető torokhangokat. Szavainak halk, nyugalmas lejtésében szerény előkelőség. Az arab rendőrtiszt már nem fiatal, de rugalmas járása akár egy fiúé. Magas, nyurga alakjára szinte ránőtt az egyenruha, testéhez tartozik éppúgy, mint egyéniségéhez milliméternyire leborotvált, sűrű, fekete haja vagy bajusza, mely sem nem hivalkodóan vékony, sem nem erőszakosan tömött. A legarcátlanabb suhancnak sem jutna eszébe e bajusz gazdáját Abu Suárebnek, Bajuszok Atyjának gúnyolni. Abed Bedaui sötétbarna arcában különös ellentétként helyezkedik el keskeny, egyenes orra, vékony metszésű szája. Mosolyában annyi férfias méltóság van, hogy az ember rábízná első látásra legbelsőbb titkát is.

– Kétszeresen örülök, hogy az öcsém segítette ki Gázából – mondja a rendőrtiszt. – A legkisebb öcsém, Ahmed.

– Jó ember – feleli Avraham gondolkodás nélkül.

Abed elmosolyodik, s mélyen meghajtja magát, jobb kezét homlokára és szívére helyezi.

– Inte ahszan. Te jobb vagy – mondja enyhén gunyoros alázattal.

De Avraham már nem válaszol a szokásos módon: „Inte ahszan min ahszan.” Te a legjobbnál is jobb vagy. Tudja, hogy ostobaságot követett el az üres és hamis szertartással, mely idegen testként hullik le az érzékeny és komoly férfiról. Tessék – sugárzik Abed meghajlásából –, ha úgy akarsz társalogni velem, mint egy amerikai egy beduin törzsfőnökkel, én kész vagyok rá. A gazda változtatni próbál a meggondolatlanul rossz útra térített kapcsolaton.

– Hálával tartozom az öccsének, amit ő tett értem, nem sokan tették volna meg.

Abed felegyenesedik, s mélyen Avraham szemébe néz.

– Ez természetes. Ellenkező esetben Bogatir úr is ugyanezt tette volna.

Szavaiban a gúnynak szemernyi árnyalata sincs, a gazda mégis zavart és nyugtalan. Janklra pillant, s mert a pilóta nem sürgeti már, egy székre mutat.

– Üljön le hozzánk egy kávéra.

– Köszönöm – mondja a rendőrtiszt, de mielőtt leülne, a kis néger katona megszólítja.

– Are you an Arab?

– Yes, I am – feleli meglepődve Abed.

– Igaz, hogy maguk pénzért veszik a feleségüket?

– Medzsnun – mondja anyanyelvén a rendőrtiszt. – Hülye – s fejcsóválva leül Avraham mellé.

– Hallotta már, Bogatir úr, mi történt Beér Tuviában?

A kis néger közben Avraham szemét keresi, s mikor pillantásuk találkozik, kacsintva suttogja.

– Műveletlen népség. Un peuple tout à fait inculte.^*

– Piszkos munka volt ez Halillal – mondja Abed –, ezt nem kellett volna.

A gazda kezével elindít egy taglejtést, mely a felháborodást lenne hivatott kísérni, de Jankl tekintetében is észrevesz egy kíváncsi villanást, ezért visszaejti karját az asztalra, és csak bólint.

– Hiszen ismertük gyerekkora óta – veszi tudomásul ezzel a rendőrtiszt az együttérzést. – Allah segítsen, hogy ne legyen komolyabb következménye.

Vézna, rókaarcú, erősen ittas angol rendőr őrmester tántorog a kávéházba. Abed feláll, s jobb karját keményen, szabályosan, félkörben a sapkájához lendítve tiszteleg. Az őrmester mutatóujját a halántékához emelve viszonozza. Abed állva marad, s egy pillanatra lesüti a szemét, mintha szégyellné a megalázó szolgálati szabályzatot, mely megparancsolja a bennszülött tisztnek, hogy előre tisztelegjen az angol őrmesternek. Nem ül vissza az asztalhoz, kezet nyújt a két férfinak.

– A kávét majd legközelebb megiszom. Ha valami ügye van a rendőrségen, Bogatir úr, keressen meg Kasztinában. – Könnyedén meghajol és elmegy.

Az angol őrmester ekkor az arab pincérhez fordul, és Avrahamra mutatva, hangosan kérdi:

– Who are these people, Muhammad?

– I don’t know, Sir^* – mondja a pincér némi undorral.

Az őrmester szétterpesztett lábakkal, kezét csípőre téve megáll a kávéház közepén.

– Rohadt zsidók! – üvölti. – Idejönni!

Jankl a gazdára pillant, keserűen, kényszeredetten felemelkednek, s megállnak két méterre az őrmestertől, aki dühös türelmetlenséggel int, hogy közelebb.

– Vigyázz! – vezényel kötekedő, részeg rosszindulattal. – Az igazolványokat!

Átnyújtják a papírokat, az őrmester meg sem nézi, egy asztalra dobja, és visszamegy a söréhez.

– Korcs kutyák – morogja.

Egy ideig még álldogálnak, de az őrmester ügyet sem vet rájuk, csupán a néger katona bámulja tátott szájjal, értetlenül őket.

– C’est incroyable – motyogja –, c’est incroyable.^*

Óvatosan elveszik az asztalról a papírjaikat, kimennek a teherutóhoz, és egymástól is elfordítják szégyenkezve tekintetüket. Jankl némán beindítja a motort. Már közel járnak Kasztinához, amikor megszólal.

– A trágyadomb! A pofájába kellett volna köpni. Kepórét^* csinálnék mindegyikből – s hogy nyomatékot adjon szavainak, nagy lendülettel felemeli az ülésről a franciakulcsot, s a feje fölött körözve idézi ama rituális szertartást, amikor a zsidók hosszúnap előestéjén lábánál fogva forgatnak fejük fölött egy kakast.

A gazda összehúzza magát az ülésen.

– Tedd le már a kulcsot, te ökör. Bevered a fejemet.

– Mi haszna van a fejednek – sóhajt Jankl –, te sem tudod megmondani, mi lesz itt még. Én elárulom neked, mit tennék a Bevin helyében. Azt mondanám: Itt van, csináljátok meg a zsidó országot. És kivonnám a hadseregemet. Az Écel nekiugrana az araboknak, mi meg egymásnak, legalább kétszáz párt alakulna, a vallásosok pártja, a kevésbé vallásosok pártja, a dolgozók pártja, a nem dolgozók pártja, a seggfejek pártja, annak valamelyik Beér Tuvia-i gazda lesz a vezére… Olyan kupleráj lenne, könyörögnénk a briteknek, hogy jöjjenek vissza, és maradjanak még vagy kétszáz évig.

– Lángész vagy – mondja Avraham.

– Már megint! A kurva anyád! – üvölt Jankl, és hirtelen fékez. A kasztinai rendőrség előtt fiatal rendőr áll felemelt tárcsával az országúton, majd a teherautóhoz ballag, tiszteleg, és kéri a papírokat.

– Hazafelé? – kérdi mosolyogva.

– Yes! – feleli barátságtalanul Jankl.

– Holnap én is Jeruzsálembe utazom – mondja a rendőr, és visszaadja a papírokat. – A menyasszonyom jeruzsálemi – s bizalmas hunyorítással teszi hozzá –, zsidólány. Jó utat.

– Képzelheted, milyen cafat lehet az a lány – morogja Jankl, és ráfordul a Beér Tuvia-i útra. – Azért az ilyet még el lehet viselni. De az a trágya ott Maszmijjében. A lábánál fogva akasztanám fel…

Már hiába beszél Avrahamhoz. A gazda nagyokat szippant a levegőből, és minden érdeklődését leköti az út két oldalán a föld. A falu az országútnál a narancsosokkal kezdődik. Avraham nyolc dunamját könnyen fel lehet ismerni, a fák bozótosan egymásra hajlanak, és hosszú vadhajtásokat eregetnek. A felosztott narancsos után a jókora közös búzatábla következik, s csak ahonnét már az első házat látni, ott zöldell a lucerna, azután a házak előtt mindenütt a derűs vetemények. A sokszor olvasott könyvből Avraham kívülről tud minden fejezetet, s mégis izgatott figyelemmel nézi Sahevicsot, aki a paradicsommal bajlódik, arrébb Baumel pedig a kései uborkát permetezi. Janklnak nem jelent többet Beér Tuvia, mint az ország bármely része, s egyáltalán nem hatja meg a búza másfél centiméteres növekedése. Sőt mintha egyre ingerültebb lenne, ahogy közelednek a falu központja felé, szidja a gazdákat, akik közönyösek, önzők és rendkívüli módon kapzsiak. És mikor megállnak a szövetkezeti bolt előtt, ezzel fejezi be önmagához méltóan az utat.

– Most boldog vagy, zsugori úr? Tizenöt piasztert megtakarítottál.

– Az is pénz – mondja Avraham. Kilép a fülkéből, és félig elfordul Jankltól.

– Egyik este eljöhetnél hozzánk a feleségeddel vacsorára. Szívesen látnánk. No, salom. – S már megy is tovább, vissza sem kell fordulnia, a hátában is érzi a hatást. Jankl vörös, mint a cékla, az útközben elmormogott sértések visszahullanak rá, és fojtogatni kezdik. Őt még egyetlen gazda sem hívta meg vacsorára, s ködös sejtések támadnak benne, hogy élete új korszakhoz ért. „Talán adnak néhány dunam földet” – gondolja hirtelen, s jobb kezével tévetegen gombolja be a hasáig nyitott inget, mintha a meghívás máris esedékes lenne.

Avraham meglepetten látja, hogy a háza kerítéséhez kötve egy fekete ló nyugtalankodik, hátán posztószőnyeg, rojtos keleti hímzéssel. S most veszi észre a ló gazdáját. Abu Szulimánt. A seih a kerítéshez támaszkodva, mozdulatlanul guggol a földön, az állat árnyékában. A gazda közeledtére feláll, s még jóformán köszönni sem hagyja Avrahamot, mintegy tiltó mozdulattal felemeli tenyerét.

– Megvárlak itt kint, havadzsa.

– Lépj az udvaromba, seih! – érinti meg homlokát Avraham, s bevezeti udvarába Abu Szulimánt, aki most a kerítés másik oldalán kuporodik a földre, onnét kiált nyugtalankodó lovára.

– Dir bálak! Vigyázz magadra!

– Avrémel – sikolt Malka az ajtóban. – Itt vagy? – és sírva fakad.

A gazda bőre alatt remegni kezd a megszokott, már családiasnak mondható idegesség, mely szellemét minduntalan lehúzza.

– Nem – mondja –, nem vagyok itt. Osztropolban vagyok.

A legnagyobb ünnepek közé tartozik, ha Avraham megérkezik valahonnét. Mintha örökké az a félelem lebegne a ház fölött, hogy egyszer nem jön vissza. Malka tulajdonképpen már abban a pillanatban kezd készülni rá, amikor a gazda elhagyja a házat. Mindenki otthon van most, még Dant sem engedték csavarogni, a szobát sűrű ételszag tölti be.

– Mi van? Ma senki nem dolgozik? Hol van még dél? – Nevetnek. Hajszálra így kezdte tavaly is, amikor Haifából jött haza.

– Itt a papám – mondja Rina mulatságosan Davidnak, aki szorosan melléje húzódik.

Úgy állnak egymás mellett, mint a testvérek – figyeli a szeme sarkából őket Avraham –, mitől van ez a nagy barátság? Egy hunyorítással tudtára adja Davidnak, hogy az ő dolgában is tett valamit.

– Ma lak ja, szumszum? – kérdi tréfásan arabul. – Mi van veled mogyoró?

– Semmi – mondja David, és Rinára vet egy pillantást, mintha azt várná, hogy ő feleljen helyette.

– Megtanítottam szántani – mondja a lány. – Majd csodálkozol, milyen jól szánt.

Malka szipogva jön ki a konyhából.

– Nagy örömhír van, Avrémel, nem is tudom, hogy mondjam el neked…

– Megjött a Messiás?

– Haffner doktor volt tegnap itt – a felindulástól alig tudja folytatni. – Meg lehet gyógyítani Dant. Meg fogják gyógyítani. A galíciai mindent elintéz. Van most egy amerikai orvos Tel Avivban…

– Hol van Dan? – szakítja félbe Avraham, aki nem hisz a csodákban.

– Nézd meg, hogy mit csinált – mondja sötéten Rina, és kitárja Dan szobájának ajtaját.

A fiú a földön ül, egy papírtenger közepén, ügyet sem vet rájuk, egy szétroncsolt könyv utolsó lapjait tépdesi ki, s elégedetten mormol valamit.

– Megölöm – üvölti Avraham, és felmarkol néhány lapot a földről.

– Az én könyveimet lopta el – mondja szomorúan Rina.

Avraham visszaejti a lapokat.

– Ti vagytok a hibásak. Miért nem ügyeltek rá? – s arra a rettenetes csapásra gondol, ha Dan történetesen Mickiewicz verseit tépte volna szét, Puskin fordításában.

Közben Malka kinyitotta Avraham táskáját, és a nadrágot nézi megdöbbenve.

– Ez mit jelent? – kérdi olyan hangsúllyal, mintha valami szerencsétlenségtől tartana.

A gazda is a posztóra mered, és szeretne valami gorombaságot felelni. Mit jelent egy nadrág? Nu, mit jelent? Abban hordja egy férfi a…

De végül azt mondja szelíden:

– El akartam menni egy koncertre, és vettem egy nadrágot.

A hatás elképesztő. Malka nyerít és csuklik az örömtől, Rina a dereka köré csavarja a nadrágot, és úgy táncol, David szerényen vihog.

Avraham arcán kis csodálkozó mosoly jelenik meg, mint aki később veszi észre, hogy valami mulatságosat mondott, de mert Malkából tíz éve beleszorult nevetés szakad ki szörcsögve, huhogva és sipítva, a mosoly egyre kínosabb lesz, azután egészen elapad.

– Elég volt az ünneplésből – mondja szárazon. – Mehettek dolgozni. Mit csináltok délig?

Malka összerázkódik, és köhögni kezd.

De Rina nem adja fel egykönnyen a játékot.

– Csalamádét vágunk – rikoltja –, utána elmegyünk Daviddal egy koncertre.

– Ne bolonduljatok meg egészen – kiált rá Avraham. – Végezzétek rendesen a dolgotokat. Nekem még beszélnem kell Abu Szulimánnal. – Sóhajt, és kinéz az ablakon, valami csodát remél, a seih talán megunta a várakozást, és eltűnt az udvarról. De Abu Szulimán ott ül még a kerítés mellett, görnyedten, fejét a térdére hajtja, lábát átkarolja.

– Hallottad? – kérdi fájdalmasan Malka.

– Mindent tudok – feleli ellenségesen Avraham, és kimegy az udvarra.

Abu Szulimán azonnal feláll, Avraham már az ajtóból int, hogy üljön le, magának is odavisz egy ládát.

Egy ideig némán ülnek egymással szemben.

A gazdának sejtelme sincs, mi a szokás, hogyan kell a részvétet kifejezni arabul. Abu Szulimán kezében dohányszelence, cigarettát sodor. Miután megnyálazta a papírt, így szól:

– Tegnap beszéltem havadzsa Jerahmiéllel. Havadzsa Jerahmiél jó ember. Te is jó ember vagy, havadzsa Ibrahim.

A hosszú, fekete köpeny hullámzó redői közül előhalássza az öngyújtót, a töltényhüvelyhez hasonló szerszám nem lánggal ég, parázs csiholódik a kanóc végében.

– Halil hozta Bir-Szabbából – forgatja a kezében. – Mindig hoz valamit. Halil tiszteli az öregeket.

Úgy beszél Halilról, mintha élne. A tekintete nyugodt.

– Szulimánt és Abedet, ha Allah is úgy akarja, nemsokára felveszik a rendőrségre – mondja derűsen, mint aki érdektelen családi újságokat közöl. De Avraham tudja, hogy a seih nem beszél fölöslegesen, hallgatagon várja, hogy az összefüggések megvilágosodjanak.

– Karadzsi efendi látogatott meg bennünket Maszmijjéből – folytatja lomha nyugalommal Abu Szulimán. – Őröket keres a földjére. Karadzsi efendinek nagyon sok földje van.

Az első vékony fénysugár rávetődik a társítások szövevényére, és megvilágít egy láncszemet. A Dzsauarisok tehát azon tanakodnak, hogy nem dolgoznak többé a zsidóknak.

– Ötszáz fontot kapunk Beér Tuviától – mondja Abu Szulimán, és fejét csóválva ismételgeti, mint valami érthetetlen oktalanságot. – Ötszáz fontot… Ötszáz fontot… – Felnevet.

Avraham agya szünet nélkül dolgozza fel az összefüggéseket.

Ötszáz fontot szavazott meg tehát a vezetőség, kárpótlásul Halil meggyilkolásáért, amihez ugyan semmi közünk, s a pénz tulajdonképpen azt szolgálja, hogy a Dzsauarisok is tudomásul vegyék, hogy valóban nincs hozzá semmi közünk. A Dzsauarisok ezt persze az ötszáz font nélkül is jól tudják. Így a felajánlott pénz csupán a gazdák lappangó lelkiismeretfurdalását árulja el. Ostoba dolog. Ostoba és jellemző.

A seihnek nincs több hozzáfűznivalója. Kialudt cigarettájával bajlódik, ismét előkaparja az öngyújtót.

– Jó szerszám – csettint a nyelvével. – A legnagyobb szélben is ég. A beduinok használják. Halil a beduinoktól vette, Bir-Szabbában…

Avraham idegei távolról sem olyan jók, mint Abu Szulimáné, s több most a türelmetlenség benne, mint a részvét, ahogy közbeveti:

– Halil derék, bölcs ember volt.

Abu Szulimán csodálkozva néz rá.

– Halilt megölték – mondja magyarázóan, mintha olyasvalakivel közölné a hírt, aki még semmit nem hallott erről.

– Tudom, seih – mondja reménytelenül Avraham. – Allah pusztítsa el mind, akiknek ehhez közük van.

Abu Szulimán arca megrándul, legalábbis a gazda így látja, és felkészül egy izgatottabb fordulatra.

De a seih majdnem bárgyún motyogja:

– Kérdeztem Haliltól, miért kell neki annyi fegyver. Mindenki kapott egy karabélyt, minden őr. Csak veszi, veszi a sok pisztolyt… Néhány napja is hozott egyet.

Tehát a fegyverekért – szögezi le magában Avraham. – Úristen, azt a pisztolyt én is láttam. Smith and Wesson. Olcsón vette, Jaffában – mondta akkor Halil. A banditák még olcsóbban vették, legalábbis egyelőre azt hiszik, hogy olcsó volt. Néhány kilőtt töltény igazán nem ár egy Smith and Wessonért, egy Webley-Scottért, egy Browningért.

– Látta valaki, amikor… – kezdi szorongva Avraham, s mert Abu Szulimán következetesen jelen időben beszél Halilról, képtelen kimondani: meggyilkolták.

– Muhammad Ali volt vele, amikor rátörtek. A gyerek. Kávét főzött Halilnak, Halil tanítja mindenre Muhammad Alit. „Add elő a fegyvereket” – mondták. – Abu Szulimán felemeli a hangját, s félig lehunyt szemmel, dallamosan hömpölyögteti a szavakat, mint este tábortűznél szokás, kávé és nargile mellett. – „Add elő a fegyvereket, Dzsauarisok fia, és élj békében.” – „Nem adhatom – mondta Halil –, a fegyverekkel zsidó testvéreimet védem.” „A kutyák testvére vagy és a disznók fia” – mondták. „Miért sértegettek engem, aki egy gyékényen ül testvéreivel és házam is az ő házuk…”

Különös képesség, ahogy Abu Szulimán a köznapi gyilkosságot mesévé formálja át, s ez így rögződik meg ezentúl a családban, így terjed tovább a falvakban és a törzsek között.

– Lelked még ma a pokolba kerül, sakálok fia, ha nem adod át a fegyvereket… – búgja mély torokhangon Abu Szulimán, azután ismét előveszi a dohányt, de mielőtt sodorna, a tekervényes keleti véséssel díszített szelence lapját Avraham felé fordítja.

– Halil hozta Ramléból. Halil mindenkihez nagyon jó.

– Maallum… maallum… – bólogat megtörten Avraham. – Valóban. Ez így van.

Elfogadja a felkínált dohányt, sodor magának nagy buzgalommal egy félresikerült cigarettát, a dohány fele, amint rágyújt, kihullik belőle.

Abu Szulimán elmosolyodik az ügyetlenségen.

– Beszéltem havadzsa Jerahmiéllel – mondja ismét. – Havadzsa Jerahmiél jó ember. Te is jó ember vagy, havadzsa Ibrahim.

– Te jó és bölcs vagy, seih – mondja Avraham, s lemond róla, hogy megfejtse a seih szándékait.

Felállnak. Abu Szulimán kezet nyújt, és kézfogás közben mondja:

– Sokan jönnek hozzánk – bal keze ujjain számolja – Maszmijjéből, M’rárból, Bet-Dzsirdzsából, Katrából, Bet-Daraszból. Muhtárok. Abu Taufikot várjuk ma Barbarából, és Kasztinából Faruk Fásit. – Megrázza Avraham kezét, és elengedi.

– Allah adjon békét neked, havadzsa Ibrahim.

– Menj békével, seih. Maasszalámi!

Abu Szulimán jókedvűen fordul meg, mint aki megkötött egy üzletet, arcában a nyugodt mosoly ravasz és elégedett. És Avraham előtt ekkor világosodik meg a seih elejtett közléseinek végső összefüggése. A mellékesen odavetett szavak mögött nyomasztó hírek lapulnak. A szilárd fal, melyet a bizalmatlanság és gyűlölet emelt évtizedek óta a törzs és a környékbeli arabok közé, néhány revolverlövéstől megrepedt, és bizonyos, hogy a közeljövőben összeomlik. A Beér Tuviát körülvevő arab falvak felsorolásában pontosan elhelyezett fenyegetés van, melyre a pontot a kasztinai muallem említése tette. Faruk Fási tanítóról köztudomású, hogy a Nadzsáda egyik vezetője a környéken. S bizonyos, hogy még ezen a napon fenn a dombon ismeretlen megállapodások születnek, amelyek kétessé teszik, hogy a Dzsauarisok továbbra is őrei maradnak a zsidó földeknek, s majdnem biztosan kizárják, hogy a jövőben aláírják nevüket a fekete földvásárlások telekkönyvi kivonataira. És ez a kezdet csupán.

Avraham már nem tudja egyedül tartani a ránehezedő gondokat, szívesen adna néhány kosár almát, ha valakivel megoszthatná. Az is igaz, hogy egyetlen ember van a faluban, akivel igazán közös nyelven beszél, ez Jerahmiél Jerenburg, és vele sem könnyű. Jerahmiélt úgy kell kerülgetni ártatlan képpel, mint egy levágásra szánt kakast, s egy gyenge pillanatban gáncsot vetve, a földre kényszeríteni, hogy az emberi gyötrelmek ingatag talajáról ne menekülhessen vissza háromszoros árokkal körülvett, szilárd telkére. A gazda évről évre zárkózottabb, és emberemlékezet óta nem volt rá példa, hogy a szövetkezeti bolt előtt megállítson valakit a régi történetek egyikével, melyek általában úgy szoktak kezdődni: Ismertem egyszer Minszkből egy zsidót… Jerahmiél egyenes barázdákat szánt a földjén, és a magokat egyenletesen veti beléjük. A múlt ágas-bogas gyökerű emlékei s a terebélyesedő fecsegés a jövőről, ez az irtani való gyom, a „Szaida”, ahogyan arabul nevezik a burjánzó gazt. Ha kifordítod a kapával ma, holnap felüti ismét a fejét, és azt mondja: Szaida. Jó reggelt. De az emberi gyomokkal sem törődik mostanában. Elmaradtak a nyers megjegyzések, amikkel a gazdák képzeletét zökkentette egykor helyre, s már senki sem néz rá várakozóan, amikor éppen azt tárgyalják: Tudod, ha Kerenszkij időben megegyezik a németekkel… Jerahmiél egyre korábban kel, egyre többet dolgozik, s nyáron csak akkor zörög hazafelé a szekere, amikor halványan megjelenik az égen az esthajnalcsillag, melyet a Biblia nyelve így nevez: a hajnal őzsutája. S aki szembejön vele, a hangos köszönés mellé nem mulaszt el hozzátenni valami szorongó hízelgést: „Láttam az almádat, Jerahmiél. Isten bizony csoda, ilyen almát senki nem látott még Erecben.” Avraham az egyedüli, aki nem hízeleg. Ha néha megáll Jerahmiél néhány dunamnyi csemegeszőlője előtt – amit a gazda éppen kilencedszer szánt fel, amikor ötször is elegendő lenne –, és szemével utat keres az éles pofacsontok felett mélyen ülő, barna szemekhez, Jerahmiél ilyenkor elkapja tekintetét, és azt mondja: „Nem értem. Neked sincs soha semmi dolgod.” Ők ketten átlátnak egymáson, és ez az alapja a vonzódásnak. Mindkettő irigyli a másik természetét, és mindkettő reszket a gondolattól, hogy egyszer olyan lehet, mint a másik. Kettőjük közül Avraham a lágyabb és engedékenyebb. Jerahmiél konok szigorúságát szomorú tehernek véli, és növekvő aggodalommal figyeli, hogyan temetkeznek el mindinkább a kellemes emberi gyengeségek a munka egyhangúan hulló göröngyei alatt. Hónapok is eltelnek, amíg Jerahmiél egyszer szól hozzá. De ha Avraham valamit változtatni próbálna a szűken határolt életén – harmincöt esztendő alatt volt egy-két kalandos tévelygése –, biztos lehet benne, hogy Jerahmiél megjelenik mellette, nyersen és könyörtelenül bebizonyítja, hogy az öntözőcsatorna nem tenger, s a trágyadombok sora az udvarokon nem erdős hegyvonulat.

Mindent elmondok ma Jerahmiélnek, dönti el Avraham, és bámulja a kerítésen át az üres udvart. Ez a kerítés is pontosan jelzi a gazda kapcsolatát szomszédaihoz. Jichak oldalán a sövény sűrű és átláthatatlan, a gazda gondosan ügyel rá, hogy a száradó bokrok helyére újat ültessen, csupán egy kötelező, pici rést hagy, ezen keresztül kell megnézni: vajon Jichak hurcolta-e haza a mezőn hagyott ládáit. Jerahmiél oldalán a sövény jó része már rég elszáradt, úgy látják egymás udvarát, mint a sajátjukét. Az eltört szerszámok, szétvert ládák mind Jichak oldalán halmozódnak a kerítés előtt. Jerahmiél udvara felől vékonyka virágágy díszeleg, néhány rozzant muskátlival, mint egy baráti ország határán.

Jerahmiél udvarán egy lélek sincs, a gazda a kapu felől hall valami mozgolódást, de odáig nem lát, a kaput eltakarja a szerszámosbódé, nem messze a kerítéstől. A hangok közelednek, Kaplant pillantja meg először, utána egy különös pár lépeget, kis, izzadt, kecskeszakállas, kopasz zsidó, mellette egy hatalmas fenekű, festett hajú asszony, teleaggatva karkötőkkel, azután egy sápadt havér fehér ingben, khakinadrágban, akiről lesír, hogy valamelyik cionista szervezet embere, s végül lehorgasztott fejjel, rosszkedvűen Jerahmiél. Avraham hátrébb húzódik, ahol dúsabb a sövény, és onnét bámészkodik. A palesztinai havér körbemutat az udvaron.

– Ez egy zsidó gazdaság. A jewish farm. A jiddise mesek.

– Wonderful – lelkendezik az asszony –, pinktlah vi á gojise mesek. – Vagyis hogy éppen olyan, mint a gojoknál.

– Bravo, bravo – tapsol a kis zsidó Jerahmiél felé fordulva, aki áll, mint egy gólem.

Amerikai turisták – állapítja meg magában Avraham –, méghozzá némi pénz várható tőlük, s most végigvezetik őket az országon, lássák, mire megy el a töméntelen dollár, amit a Jewish Agency az Államokban összekoldul. Szegény Jerahmiél, a fülén is látszik, hogy a pokolba kívánja őket.

– A gojoknál nincs ilyen rend az udvaron – szögezi le az amerikai.

– Igaz, igaz – bólogat az okoskodó Kaplan, aki mindenbe beleüti az orrát.

Jönnétek csak át hozzám – gondolja fanyarul Avraham.

Két tyúk elszabadult az ólból, és az udvaron kapirgál. Jerahmiél örül, hogy végre akad valami dolga, elkapja az egyik lábát. Az asszony mámorosan kiált fel:

– Look, Morris!^* Tyúkok!

Az amerikai felteszi a szemüvegét.

– Kövérek – mondja elismerően.

Jerahmiél elkapja a másik tyúkot is, és bedobja az ólba. Minden mozdulatát úgy figyelik, mint egy csodát.

– És mi tetszett legjobban Erecben? – kérdi behízelgően Kaplan.

– A gyerekek – mondja az asszony.

– És a héber dalok – teszi hozzá a férje.

– Sok az arab – mondja szemrehányóan az asszony, mintha ez a gazdák bűne lenne.

Erre hallgatnak. Még Kaplan is a földet bámulja.

– Nem kell velük sokat teketóriázni – mondja az ember, és Jerahmiélre kacsint. – De bízzuk ezt az Écelre. What? Real gibojrim. Igazi hősök.

Jerahmiél a szája szélét harapdálja. A vendégek meggyőződhetnek róla, hogy a zsidó farmer is éppen olyan komor és hallgatag, mint az amerikai.

A kísérő észreveszi a zavart, és gyorsan magyarázni kezd. Ez egy félkollektív falu. A termelés egyénileg történik, az értékesítés viszont központilag. A gazda mindennap beviszi a központi átvevőhelyre a terményt, mondjuk öt láda uborkát, hat láda paradicsomot. A falu teherautói hajnalonként felviszik az árut a városokba, ahol a piacokon árverésen adják el a kereskedőknek. A gazda tehát annyit kap az uborkáért, paradicsomért, káposztáért és tojásért, amennyiért megvették, illetve bizonyos százalékot levon belőle a titkárság a falu kiadásainak fedezésére. Ebből fizetik a gépállomáson a szerelőket, és tartanak egy péket és egy mészárost.

– Sakter nincs? – élénkül meg a kis zsidó.

A kísérő kérdőn néz Kaplanra.

– A szomszéd faluból minden pénteken átjön egy sakter – mondja az.

– Kóser háztartást vezetnek? – kérdezi az asszony.

– Kinél így, kinél úgy – vergődik Kaplan.

– Nono – emeli fel tréfás fenyegetéssel mutatóujját az amerikai. – Ez nem jó. Ez nem szép. – S kegyesen hozzáfűzi. – Én nem láttam semmit, én nem hallottam semmit. De ha megtudják nálunk, hogy Erecben a zsidók úgy élnek, mint a gojok, nem adnak több pénzt. What?

– Mi nagyon sok pénzt adunk – mondja az asszony, és körüljáratja szemét a gazdasági épületeken, mintha mindezt ők építették volna.

Jerahmiél felsóhajt, a kis ember ezt a bűnbánat jelének veszi.

– Nu git^* – pislog elnézően a gazdára –, most még maga a helyzet sem nagyon kóser. Az angolok disznóhizlaldákat tartanak, teleszórják az országot tréfli áruval. Ez a legnagyobb bűnük. De ha meglesz a zsidók országa – ismét felemeli az ujját –, akkor ennek vége.

A piszok Kaplan megint hízeleg.

– Peszahkor az egész országban nincs sütés.

– Szép is lenne – nevet az amerikai.

– És nem félnek az araboktól? – kérdi az asszony, akinek, úgy látszik, ez a legnagyobb gondja.

– Nincs most velük semmi baj – mondja Kaplan, és Jerahmiélre néz. – Nagyon sok rendes akad közöttük.

– Rendes arab csak két méterre a föld alatt van – jelenti ki határozottan az amerikai.

Jerahmiél nadrágjához préselt keze ökölbe szorul. Kínlódását nagy élvezettel követi a sövény mögött Avraham.

– Mister Jerenburg most megmutatja nekünk a gépállomást – mondja a kísérő –, azután a falu titkárságán már várnak bennünket.

– Oké – bólint a kis zsidó, és egy pillanatra még bedugja a fejét az istállóba. – Eszter! Tehénkék! – kiált fel.

Az asszony megnézi az új csodát.

– Look, Morris! – mondja egy révületben – mezüze van az istállón!

A férfi megcsókolja az ujja hegyét, és megérinti a mezüzét.

– Ezek milyen tehénkék? – fordul a kísérőhöz, aki nem egészen érti a kérdést.

– Nagyok – feleli. – Sok tejet adnak.

Kaplan a segítségére siet.

– Ezek speciális ereci tehenek. Holland teheneket damaszkuszival kereszteztünk. A holland jó tejelő, a damaszkuszi pedig jól viseli az itteni éghajlatot.

– Zsidó ész! – mondja most ragyogva a kis ember.

A kísérő türelmetlen.

– Let’s go^* – tereli a vendégeket a kapu felé.

Jerahmiél ismét a sor végén halad, Avraham a kerítés mögül előlépve egy pisszenéssel megállítja, és kezével jelzi, hogy beszélni akar vele. Jerahmiél az amerikaiak felé bólint, s homlokát ütögetve mutatja, hogy velük kell menni, ebbe bele lehet bolondulni.

Az ördög vigyen el minden amerikait – gondolja Avraham, és mélységesen sajnálja, hogy közlési vágya kudarcba fulladt. Csalódottan lépked az istálló mellett Barakkoz, a ló puha felsőajkával lomhán és jóllakottan söpör a földön egy elhullott szentjánoskenyér-darabot. A gazda tenyerével rácsap a farára, Barak megrázza csúnya kobakját, és nyugtalanul topog.

– Te koszos – sóhajtja Avraham.

A kerítés résében megjelenik Jichak feje.

– Avrémel – kezdi fejcsóválva –, te aztán nagy életet élsz, drágám. Napokra elutazol, de azt nem kérdezed meg, hogy a szomszédodnak nincs-e szüksége valamire a városból…

– Mindenki utazhat – mondja Avraham –, ki tiltja meg?

– Még mindig a te lószerszámod van nálam – Jichak sunyin sejtetni engedi, hogy ez is a gazda bűne, nézhetett volna egy újat Harpagnál. Avraham számol vele, hogy a szerszám most már az idők végeztéig Jichaknál marad. Legalábbis addig, amíg egészen szét nem rongyolódik. Akkor majd Jichak elégedetlenül visszaadja: Ez is szíj? Az ember csak ránt rajta, s darabokra szakad…

– Mit akart itt a fekete? – kérdi Jichak, s felháborodottan folytatja. – Ötszáz fontot kapnak a falutól. Egy purim lesz nekik ezentúl, ha kikészítenek valakit közülük. Na, hallod? Ötszáz fontért?

Istenem, gondolja Avraham, most kellene leköpni.

Az ostoba Jichak nem nyugszik, mintha az ördög szállta volna meg,

– Te Avrémel – halkítja le a hangját, s mutatóujjával fontoskodva közelebb hívja a gazdát. – Szombaton a munkásod és a lányod együtt ültek éjjel a padon.

– Miért? Hol üljenek? – kérdi nyugodtan Avraham, és elmegy a kerítéstől. Egy gránátalma a védő papírzacskó-borítással leesett a fáról. Avraham felveszi, kibontja a gyümölcsöt a papírból, és elmerülten vizsgálja, hogyan rohadhatott meg.

– Utoljára az Államokban ültem egy lánnyal padon – ugrál tovább Jichak. – A lány egyszer a ciceszt^* húzogatta, egyszer a…

A gazda összerázkódik, hátat fordít Jichaknak, s majdnem szétroppantja kezével a gránátalmát.

Jichak feje eltűnik a kerítés mögül, hangja most távolabbról hallatszik. Egy pajzán dalocskát énekel, undokul és hamisan.

 

Oj, Mama – mondja Malka –, De szörnyű egy eset. Én azt hittem, uborka…

 

Avraham keze ökölbe szorul. A düh a melléből torkán át az agyáig húzódik. A kerítéshez lopakodik, és a gránátalmával megcélozza az öntelt, sunyi, puffadt arcot. A gyümölcs Jichakot a vállán találja, felhördül és megtántorodik, mintha egy golyó érte volna. De mielőtt még szólhatna, Avraham nekiesik a kerítésnek, és megrázza.

– A lószerszám még ma ott legyen – mondja a dühtől fojtottan és rekedten –, ott, rajta azon a szögön. – S az istálló felé mutat, mintha bent a falba vert pici kampó kívülről is látható lenne.

– Pü… pü… pü… – köp a kerítés felé háromszor Jichak, és a legpiszkosabb orosz káromkodások özönét zúdítja Avrahamra. Mire a gazda összeszedi magában a saját készletét, Jichakot már nem látni, a háza környékéről vonítja végső erőfeszítéssel:

– Az egész családja elmebeteg.

Avraham pedig torkaszakadtából üvölti:

– Te pederaszta!

Ennek nincs sok értelme, de egy dühös zsidó képzelete határtalan. A hatás nem marad el, a szitkok elapadnak, egy ajtó csapódása hallatszik. Avraham elbújik az ólak között, és ott lihegi ki mérgét, az etetőkkel babrálva. A pici villanykörték mindenütt égnek, Malka elfelejtette reggel eloltani, s a gazda haragja az elviselhetetlen asszonyra száll. Mikor leoltja a villanyt, egy hirtelen felvillanó emlék jótékonyan elpárologtatja a méreg felét. A háború alatt egyszer egy Anders-ezredes látogatta meg a falut – Kaplan ismerőse –, s eljött az ő udvarába is. A simára borotvált fejű és jóindulatú lengyel úrnak minden tetszett, mindenre azt mondta: dobzse. A gazdasághoz nem sokat értett, üveggyára volt Poznańban. A tyúkólaknál elmagyarázták neki, hogy a villany alkonyattól hajnalig ég, a tyúkok állandó fényben élnek, így kevesebbet alszanak és többet tojnak. A barátságos lengyel ezredes merengve azt mondta: „Ilyenek vagytok ti. Itt nem tudjátok becsapni a keresztényeket, ezért becsapjátok a tyúkokat.”

Avraham egy gyanús nyugalommal üldögélő tyúk alól biztos kézzel kihúzza a tojást, a tyúk szárnyaival csapkodva tiltakozik, kis pléhszemüvegével, melyet az ólbeli csetepaték miatt szerelnek a leghorn tyúkokra, olyan, mint egy zsörtölődő öregasszony. A gazda elfog még egy-két tyúkot, megigazítja fenekükön a leesni készülő pléhlapocskákat, ezek is azt szolgálják, hogy a hatalmas tojásoktól kivérzett beleket ne csipkedhessék a többiek. Megindítja az ólak tetején a vízvezetéket, a falakon végigcsurgó víz enyhíti kissé a hőséget a bágyadt szárnyasoknak. Ekkor tompa zuhanást hall az udvaron. Nem kell sokáig keresni, a kerítés előtt összevissza gabalyodva fekszik a lószerszám. Ez Jichak válasza. Tulajdonképpen most valami gorombaságot kellene kiáltani a kerítésen túlra, de a gazda kedvét elveszi, hogy a szerszámnak nincsen semmi baja, s még azt sem lehet ordítani: Így adtam neked oda, te tolvaj? Beviszi az istállóba, és felakasztja a szögre. Rina hangját hallja, a kert végéről jönnek Daviddal. Avraham az istálló ajtajában figyeli őket, és akaratlanul is minden mozdulatukban jelentőséget kutat. David belerúg egy lehullott almába, Rina visszarúgja. Egymásra nevetnek, és a sarlókat ledobják a ház fala mellett. Semmi. Két gyerek. Avraham vár még egy kicsit, azután elindul utánuk a házba, de mire a küszöbig ér, a gyerekek már viharzanak is ki, kezükben kannák.

– Te minek mégy? – állítja meg Avraham a fiút.

– Amíg én fejek, David befogja a lovat – feleli Rina.

Avrahamot ingerli a lány megfellebbezhetetlen hangja. A két nap távollét elég volt, hogy megszokja a gazdaság kormányzását.

– Hagyjátok befogva a lovat, ha visszajöttetek – kiáltja rosszkedvűen utánuk.

Az asztalon ünnepi teríték, a konyhában serceg a zsír, Malka énekelget.

 

Egy csók és egy szent fogadás is, Csak meg ne tudja a héderben* más is…

 

A gazda besurran a fürdőszobába, de ezzel sem játssza ki a sorsát. Malka túlrikoltja a víz zuhogását, a gazdát körülfolyja, csapkodja és elborítja az ömlő áradat.

– Az operáció száz százalék, egy amerikai professzor, mit mondjak, egy nagy professzor…

Malka így ejti: egy professzer. S ahányszor kimondja a szót, Avraham arca az idegességtől megrándul.

– Egy jó zsidó, mindenütt hagy a hitközségnek, talán nem is fogad el pénzt tőlünk…

Malka képe egyre visszataszítóbbá torzul Avraham rosszkedvének domború és homorú tükreiben, de a gazda igyekszik türtőztetni magát, görcsösen belekapaszkodik saját keserűségeibe. S csak akkor mászik elő megkönnyebbülten, amikor az ajtót hallja nyílni odakint.

– Eleget beszéltél. Tálalhatsz.

David a fürdőszobába is együtt vonul Rinával, elégedetten lépeget utána, nem néz senkire, mintha egyedül a lány volna a gazdája, a többiekhez semmi köze. Avraham benyit Dan szobájába. A fiú most egy szelídebb korszakában van, a földön ül még mindig, képtelenül kicsavarodott helyzetben, fejét halk mormolással ide-oda ingatja, s a kitépett lapokat gyűrögeti. Ajka széléről vékony vonal fut nyálból az álla alá. Avraham zsebkendőjével letörli. Dan tágra nyílt szemmel ijedten kíséri a mozdulatot.

– Kész az ebéd, Dan – mondja Avraham, és karjánál fogva felhúzza a fiút. – Hallod, mit mondok? Gyere szépen. – Danban nincs semmi ellenállás, de szándék sincs, hogy menjen, hagyja tolni, húzni magát az asztalig. Avraham lenyomja a helyére.

Együtt ül a család. Rina táncol a széken, csörög a kanállal, David mindenen vihog. Malka szünet nélkül beszél.

– Még nem késő, még beírathatjuk az egyetemre is Danielt, vagy inkább mezőgazdasági főiskolára, ha ahhoz van kedve…

Dan a száját csücsöríti, s feltartott fejjel szaglászik, mint egy teve.

– Egyél, Dan – emeli a fiú szájához a kanalat Rina –, ha megetted, utána elmehetsz egy koncertre.

Avraham komoran hallgat, és a tegnapi ebédre gondol a Ben Jehuda kávéházban, mindenkire dühös, és csak alkalmat vár, hogy felfortyanhasson.

Ebéd végén Rina tettetett szigorral, mint egy parancsot kiáltja:

– Alvás!

Avraham rácsap az asztalra.

– Mit ugrálsz te egész nap? Mit intézkedsz? David velem jön az almafákhoz. Hol hagytátok az ekét?

– Kint maradt a mezőn – mondja elvörösödve Rina, és vérig sértve a szobájába vonul. David rémült képpel néz utána, mint aki most támasz nélkül maradt. Azután engedelmesen követi a gazdát a szekérhez, némán ülnek mindketten a bakon, egész a mezei ösvényig.

A szabadban Avraham lelassítja a szekeret.

– Beszéltem az apáddal – mondja, de nem néz a fiúra –, most már tudja, hogy jó helyen vagy.

A fiú valami köszönetfélét motyog.

Avraham tűnődik, hogy mit mondjon el a jeruzsálemi útból, és mivel kezdje, s végül nagy kerülőt vesz, és egészen messziről indul el.

– Te hol dolgoztál Jeruzsálemben?

– Egy esztergályosnál.

– Mit csináltál?

– Csavarmeneteket vágtam.

– És mennyit kerestél? Egy napra?

– Negyven piasztert.

– Negyven piasztert? Tudod, hogy a gyárban egy fontot kapnak a munkások? – A gazda vigyáz rá, hogy a fiú a hangjából ne érezzen ki semmi támadót.

– Ezért nincs elég munka – mondja határozottan David. – Ha csak negyven piaszterért dolgoznának, akkor mindenkinek lenne munkája. Ez a szociális igazság.

– Mi az, hogy szociális igazság? – kérdi a gazda, s akarata ellenére gúnyosan nyomja meg a szavakat.

A fiú teljes öntudattal, komolyan magyaráz.

– Akinek három nadrágja van, egyet odaad annak, akinek egy nadrágja sincs. Ez is szociális igazság.

– Értem – bólint Avraham, mint aki most tanult valamit.

Davidnak még valami az eszébe jut.

– Ha mindenki negyven piaszterért vállalna munkát, akkor senki sem dolgoztatna arabokkal. De az emberek nem törődnek vele, hogy a hazáért is tegyenek valamit.

– Ilyenek az emberek – mondja Avraham, elhallgat, és egész a lábujjáig háborog. A haza! A hazáért! A hazának! A hazába! Jó lenne most elmesélni ennek a jeruzsálemi csavargónak, hány ilyen hazafit vert ő már meg az életben. Hányat rugdaltak össze Jerahmiéllel még annak idején Gedérában, amikor beérett a narancs, és leállt a szüret a munkások néhány piaszternyi követelése miatt. Ilyenkor a gedérai gazdák teherautókon szállították a városokból a jobboldali munkásokat, akik hazafias dalokat zengve nekiestek szedni a narancsot. „Így foglaljuk el hazánkat a britektől – énekelték, a nyesőollókat csattogtatva –, golyószóróval és gránátokkal.” S körös-körül brit rendőrök védték őket a botokkal felszerelt sztrájkolók dühe elől. A hazafiak! A hősök! „A britekkel szemben, mint az acélfal.” Fetter úr hatalmas narancsosában egyszer egymásnak esett a két tábor, eszeveszett haraggal bibliai átkokat rikácsoltak, s a vértől elvakítva csapkodtak a botokkal, amikor megérkezett a rendőrség riadóautója, kiszállt négy rendőr, és lesegítették a tisztet, Taylor inspectort, aki olyan kövér volt, hogy állandóan támogatni kellett. Taylor nyugodtan felemelte a kezét. Az egy tömegbe gabalyodott csoportok lihegve különváltak. Egy zsidó rendőr halkan elmagyarázta a helyzetet a felügyelőnek, aki közben többször is bólintott. Taylor szentül meg volt róla győződve, hogy a bennszülöttekkel csak a basic angol rövid tőmondataival lehet érintkezni, s még a jeruzsálemi egyetem angol tanszékének vezetőjét is így igazoltatta volna: „Te jön ide. Te idead nekem papírok.” Az egykori bányász tehát a sztrájkolók csoportjára mutatott, és érthetően, hangosan kinyilatkozott: „These people go home.” Azután undorral végigmérte a másik csoportot: „Ez a népség is hazamegy.” A népségek elindultak a magas drótkerítéssel körülvett narancsos kijáratai felé. S az egyik oldalon azt énekelték: „Vörös a zászló, emeld magasra…” A másik oldalon azt énekelték: „Véget vetünk a szolgaságnak, harcosainknak tisztelet…” Taylor felügyelő pedig visszarobogott Gedérába, és egy Izsek nevű rohadt zsidó kocsmájában megivott hat üveg rohadt palesztinai sört, miután a rohadt bennszülöttek veszekedésének elintézésével aznapi rohadt szolgálata is véget ért.

Barak megérzi az uralom lazulását, lesomfordál szépen az útról, hogy elérje az ingerlően dús csalamádét.

– Hojsz, te szégyentelen – rántja meg a gyeplőt Avraham, s ahogy oldalra fordul, elkapja a fiú várakozó tekintetét. David gyorsan kihasználja a pillanatnyi kapcsolatot.

– Az angol munkások sem keresnek többet negyven piaszternél – hadarja –, pedig nekik már megvan a birodalmuk.

Avraham elfordul, és összeszorított fogai mögé zár egy-két szitkot. És veri a gyeplővel a ló oldalát.

– Te kurva állat! Agyonütlek egyszer, a kezeim között maradsz. Itt döglesz meg a csalamádé mellett. Senki sem fog sírni miattad, elhiheted.

Barak nagy nyugalommal felemeli a farkát, és hosszan, elnyújtottan végzi a dolgát. David hátrakapja a fejét, a meglengetett farok az arcához ér.

– Ezt helyettem adta, mert annyi ostobaságot beszélsz – mondja Avraham, és a dühe ezzel csillapodik. – Most majd meglátom, hogy legalább tanultál-e valamit. Hogy tudsz-e szántani rendesen.

Már ott poroszkálnak a négydunamnyi almáskert elején, az utolsó felszántott sor végén heverő ekénél megállnak.

– Ugorj! – kiált a fiúra Avraham. – Fogd a lovat az ekébe.

David leugrik, bajlódik a lánccal, sokára akasztja ki, nem arra figyel, amit csinál, Barak meg-megremegő, sebhelyes combját nézi, látszik, hogy retteg a lótól, s félelmét azzal ellensúlyozza, hogy folyton kiabál.

– Maradsz nyugton? Maradsz nyugton?

Avraham türelemmel vár, s csak akkor szól, amikor a fiú már ott áll a fák között, és idegesen ráncigálja az utolsó barázdába az ekét.

– Ezt úgy hívják, négyes számú francia eke – mondja Avraham ünnepélyesen. – A másik, ami az istálló előtt van, háromszögletű vassal, az az arab eke. Megjegyezted?

S most teljesen megengesztelődik. David sápadt homloka az izgalomtól gyöngyözik. Úristen – gondolja Avraham –, mit adna ez a szegény bóher, ha sikerülne a szántás!

– Indulhatsz – mondja, s némi kétkedéssel vakargatja az állát. Aki Barakkal két nap alatt megtanul szántani, az egy professzor. „Egy professzer.”

David nyakába akasztja a gyeplőt, és meglegyinti. Barak nekilódul. A görcsös fogástól már az első lépéseknél jobbra-balra bicsaklik az eke szarva, a fiú ideges kapkodással rángatja a gyeplőt. Baraknak nincs egy perc nyugta, tiltakozva felüti egyszer-kétszer a fejét, azután megelégeli a dolgot, átvág néhány felszántott barázdát, s egy fiatal fához dörgöli az oldalát. David visszaráncigálja, és kezdődik a kínlódás elölről. Esetlenül bukdácsol a ló után, és hiába üvölti rekedtre magát, ne adj isten, hogy Barak jobb mellső és hátsó lábát a barázdában tartsa. Amikor visszafelé a fiú befordul a következő fasorba, már szakad róla a verejték, s mire a sor elejére ér, reszket a fáradtságtól.

– Maradj a helyeden – mondja Avraham. Kényelmesen leereszkedik a bakról. David nem mer felpillantani.

– Hát – mondja Avraham, s kis idő múlva megint azt mondja: – Hát. – Tenyerével elgondolkozva nyomogatja az arcát. – Nagyon erőlködsz. Nagyon dolgozol. Folyton rángatod a lovat. Ha még egy napig így dolgozol, nem tudok többé szántani vele. Lépj odébb egy kicsit. Megpróbálom most én.

Átveszi Davidtól az ekét, a gyeplőt a szarvhoz csomózza.

– Gyere mindig mellettem – mondja, és a vasat belenyomja a földbe. Már ez a mozdulat tökéletes. E pillanatban a föld, az eke és a gazda szorosan egymáshoz tartozó, elválaszthatatlan egységet alkot. Ekkor a hátsó lyukas fogát cuppogva megszívja. Barak anélkül, hogy a gyeplőt meg kellene mozdítani, bebotorkál a barázdába. Avraham most egy fenségeset cuppog, hosszút, több részből állót, melynek a vége sem hal el, pici csettintgetésekben folytatódik. Barak elindul. A gazda megy a ló után, s a könnyedségtől, ahogy az ekét kormányozza, úgy látszik, mintha az egész táj a foltos, barna, izmos kar folytatása lenne, csuklójának egy mozdulatával akár fel is emelhetné a kertet, jobbra vagy balra fordíthatná. Közben cuppog, csettint, hurrog, Barak a füle mozgatásával jelzi, hogy mindent ért, és megy tisztességesen, jobb lába mindig a barázdában. Ez idáig is nagy dolog, David szuszog a figyelemtől, de amit ezután lát, attól egyenesen elkábul.

Avraham szántás közben a derekához támasztja az ekét, és kezét leveszi a szarvról. S miközben oldalával egyensúlyozva halad előre, előhalássza zsebéből a cigarettát, gyufát, kényelmesen rágyújt, s csak a sor végénél használja újra a kezét, hogy az ekét oldalra lendítse. Visszafelé ugyanígy tesz. Tarkóján összekulcsolja két kezét, az ekevas a porhanyós földben egyenesen húzza a sötétbarna vonalat, szerencsére nem akad egyetlen alattomos föld alatti gyökér sem, mely eltérítené útjából. Avraham tenyerével megigazítja haját, kigombolja ingét, nyújtózik, ha volna nála könyv, talán még olvasna is. David egy lépéssel hátrébb botladozik, s a csodálattal teli bámészkodásban jobban kimerül, mint maga a gazda, aki a végén már úgy billegeti a derekához simuló ekét, mint egy hastáncos. Avraham befejezi a sort, a lovat a szekérhez vezeti, megköti, gyengéden megveregeti a lapockáját, s fejét cinkosan hozzáüti a ló kobakjához.

– Hát valahogy így kell – mondja szinte mentegetőzve Davidnak, s ekkor már nagyobb, mint az Écel valamennyi parancsnoka. – Ezért jár nekünk egy cigaretta – mosolyog nagyon barátságosan –, végül is mind a ketten rendesen dolgoztunk.

A fiú már attól boldog, hogy Avraham mellett ülhet, a szekér kerekéhez támaszkodva, a vékonyka árnyékban. A gazda tudatában van a dicsőségnek, s nagyon vigyáz rá, hogy az áhítatos pillanatok sokáig tartsanak.

– Volt Gedérában egy gazda – mondja, miután nyögve elhelyezkedett –, egy cseh ember. Egy cseh zsidó. Doktor báró Mordehaj von Stiasny. Csak akkor vette fel a munkást, ha az lépést tudott vele tartani. Ha lemaradt, kifizetett neki egy órát, és hazaküldte. Persze, ő is lépést tartott a munkással, azt nem hagyta, hogy valaki a kapával megelőzze. Hát én egy nap alatt betegre dolgoztattam. Végül ő könyörgött: Pihenjünk egyet, Avraham. De én nem hagytam pihenni, mindig húztam egy kicsit. Még két sort csinálunk, Mordehaj, még egy sort csinálunk, Jindro. Mondhatta volna azt is, hogy dolga van az istállóban, és otthagy egyedül, de akkor már szégyellte. Mikor letettük este a kapát, olyan volt, mint aki becsinált, de azért kihúzta magát, és azt mondta gőgösen: Elég ügyesen dolgozol, Avraham. Ez már majdnem megközelíti azt, amit munkásnak nevez az ember… Én az ilyen gazdával minddel kibabráltam. Elhiszed?

David most sokkal nagyobb csodákat is elhinne Avrahamról. Kis ideig hallgatnak. A gazda átöleli a fiú vállát, és ártatlan mosollyal a szemébe néz.

– Mikor akarod végre elmesélni?

David elkomorodik. De a tekintete nem ellenséges.

– Már megérdemelném – mondja a gazda kedves panasszal.

– Nekem erre esküm van – mondja sötéten a fiú.

– Jó – sóhajt Avraham –, akkor most felkelek, és szaladok a rendőrségre.

Ez olyan képtelenség, hogy a fiú halványan elmosolyodik, de azért nem szól.

– Vigyen el az ördög – morogja Avraham, s két tenyerét a földre támasztva, megemeli fenekét, de még mielőtt feltápászkodna, megállítják a halkan, kényszeredetten koppanó szavak.

– Az egy keddi napon volt.

Avraham visszaereszkedik. Néma pillanatok múlnak el, nem néz a fiúra, nem sürgeti, beszéljen magától.

– Bejött egy ember a műhelybe. Akkor beszéltem vele. Akkor megmondta, hogy este akció lesz. Megmondta, hogy hol várjak rá. Akkor elment…

Ismét elhallgat. Csend van. Barak mocorog a kocsi végében.

– Akkor elmentem délután egy moziba. Még volt tíz jegyem.

– Minek egy moziba tíz jegy?

– Szoktam árulni a mozi előtt jegyet. Ha jó a film, két nappal előre megvesszük a jegyeket – magyarázza, mint egy bonyolult vállalkozást –, és amikor a pénztárnál már nem lehet kapni, annyit kérünk érte, amennyit akarunk. Rá is fizethet az ember.

– Szóval, te ilyen nagy businessman vagy – kedélyeskedik a gazda, s hogy a fiú elmosolyodik, bátrabban kérdi. – Az az ember ismert téged?

– Nem. Parancsot kapott, hogy jöjjön értem.

– És te biztos voltál benne, hogy a ti emberetek?

– Mondta a jelszót.

– Milyen jelszót?

– Mit ér vele, ha megmondom? – kérdi gyanakvóan David. A jelszó mindig változik. Akkor ez volt: Vérben és tűzben. Mit ér vele?

– Csak úgy. Érdekelt.

– Most már elmondom magának úgyis – vág egy keserű fintort a fiú. – Mit akar tudni?

– Ti nem ismeritek egymást?

– Mit képzel? Még a parancsnokok sem ismernek mindenkit. A harcosok pedig az akció előtt látják egymást először, az egyik Haifából jön, a másik Ramat Ganból. Az egész országból jönnek, ha el kell végezni a parancsot.

– De van, akit ismersz?

– Négyet. – David hangja bizalmatlanul felcsattan. – Nem akarja, hogy a nevüket is megmondjam?

Avraham taktikát változtat.

– Felőlem akár abba is hagyhatod.

A fiú meglepődik.

– Az előbb még egészen odavolt.

– Úgy beszélsz, mintha besúgó lennék.

– Azt nem ajánlanám – mondja fölényesen David.

– Akarod folytatni, vagy itthagylak.

– Már elkezdtem – mondja szelíden David –, de aztán ha valamit nem lehet elmondani, akkor nem lehet. Nem kérdezünk többet. Értette?

– Értettem, parancsnok – mondja komolyan Avraham.

– Este tíz órakor elmentem a megadott helyre. A latruni úton. Az az ember teherautóval várt. Azt mondta, szálljak be. De még nem indultunk el. Akkor jött egy ember motorbiciklivel, azt mondta, adjam oda neki az igazolványomat, majd az akció után visszakapom. Akkor elindult Latrun felé, mi meg utána. Negyedóra múlva megint találkoztunk vele. Ment előttünk, azután mindig visszajött…

– Minek?

– Nem érti? Az utat biztosította.

– Tudtad, hogy hová mentek?

– Nem szabad kérdeznünk.

– Nem is beszéltetek?

– Azt mondta az ember, hogy fontos akció lesz. Többet nem mondott. Latrun után befordultunk egy narancsos ösvényére, valami raktárnál megálltunk – fejét rázva felnevet –, ott nagyon megijedtem.

– Mitől?

– A raktár előtt állt egy rendőrségi dzsip, mellette három kék sapka ült a földön.

– Britek?

– Á. A mieink. Csak brit egyenruhában. De nagyon jól utánozták a kék sapkákat. Az egyik rám is kiabált valamit: You bloody…^* Hát igazán, mint egy rohadt brit. Ott kaptam egy pisztolyt meg egy Rekemet.

– Mi az a Rekem?

– Lengyel golyószóró. Behunyt szemmel is szétszedem. Recski karabinov vagy recski karabinszk… vagy ilyesmi.

– Nem fontos.

– Aztán ott vártunk, amíg nem jött a motoros.

– És még itt sem tudtad meg, hogy hová kell mennetek?

– Azzal tárgyalt az egyik, akivel a teherautón voltam. Ő lehetett az akció parancsnoka. Én a földön ültem a másik kettővel.

– Valamiről beszéltetek, nem?

– A félelemről. Hogy egyszer az egyik harcosunk egy fehér kőről éjjel azt hitte, hogy valaki kúszik feléje. Úgy megijedt, hogy tüzelni kezdett, ezzel az egész akciót tönkretette. Az egyik azt mondta, hogy ő akkor félt, amikor ejtőernyővel kellett ugrani. Felderítő volt, aztán ledobták Magyarországon. Azok olyanok, mint az arabok, igaz?

– Nem egészen.

– Aztán megjött a motoros. Ő is a parancsnokkal beszélt. Akkor a három egyenruhás harcos beszállt a dzsipbe, mi meg vissza a teherautóba. A motoros megint előttünk ment, utána mi a teherautóval, mögöttünk pedig a dzsip. Elhagytunk egy arab falut, azután megint letértünk az országútról egy gyümölcsösbe, de csak mi, a dzsip megállt az ösvény előtt. Akkor leszálltunk a teherautóról, és gyalog mentünk még háromszáz métert. A narancsos az országút széléig ért, egy sor öreg citromfa volt a végén. Az ember félrehajtotta az ágakat, láttam, hogy az út túlsó oldalán egy rendőrségi erődítmény áll, az őrszemet is jól láttam. Az ember egy fa alatt tüzelőállásba helyezte a golyószórót, éppen a rendőrség kapujára irányította. Akkor megmondta a parancsot. Azt mondta, mindent előkészítettek, semmi hiba nem lehet, de azért fel kell készülni. Nekem az a dolgom, hogy a golyószóróval biztosítsak. Tíz perc múlva a kapuhoz érkezik a három harcos a dzsippel. Én csak figyelek. A három harcos behatol majd az épületbe, előtte egy zöld lámpát villantanak, ami azt jelenti, hogy minden oké. Ha valami baj van, azt észre fogom venni, parancs nélkül ugrom az országútra, és segítek a három harcosnak. Ha minden rendben van, újra meglátom a zöld jelzést, akkor már a teherautó is a rendőrség elé ér, akkor én elhagyom az őrhelyet, és jelentkezem a parancsra. Az akció néhány percig tart. Azután elmondta a legfontosabbat. Ha azalatt, amíg harcosaink az erődítményben vannak, britek érkeznének a rendőrség elé, tüzet kell nyitnom rájuk, akármennyien vannak is. Akkor az ember megsimogatta a fejemet, és azt kérdezte, hogy szeretnék-e olyan lenni, mint az a három harcos, és mondta, hogy egyszer belőlem is komoly harcos lesz. – David most már egyfolytában beszél, mintha nem is Avrahamnak, önmagának idézné fel azt az estét. – Akkor én visszamondtam, hogy mit kell csinálni, az ember megszorította a kezemet, azt mondta: Vérben és tűzben. Azután egyedül hagyott. Később hallottam, hogy felberreg a motor… Azután megállt a dzsip a rendőrség előtt. Én akkor arra gondoltam, hátha ezek nem is a mi embereink, nagyon rosszul lehetett látni. Kiszálltak. Az őrségben álló rendőr kinyitotta a kaput, hogy mi lehetett vele, nem tudom, csak a zöld lámpát láttam háromszor pislogni, azután eltűntek mind a kapu mögött, a rendőrt nem láttam többé. Akkor eltelt néhány perc, közben mindig hallottam a teherautó motorját berregni. Akkor egy erősebb berregést hallottam, azt hittem, a teherautó közeledik a rendőrséghez, és mindjárt vége az akciónak. Akkor felguggoltam, és súlyponton megfogtam a golyószórót, hogy amikor jeleznek, gyorsan oda tudjak szaladni a parancsra. Azután rögtön visszahasaltam, nem a teherautó volt, hanem egy rohadt rendőrségi command-car. Leugrottak a rendőrök, legalább hatan voltak. Kiáltoztak: Where are you, George? Meg: Bloody guard!…^*

David elhallgat. Mintha elzsibbadt volna a lába, néhány lépést tesz a szekér mentén, visszabotorkál, leül, megdörzsöli a szemét, maga alá húzza a lábát, csupa ideges mozgás.

– Lőttél rájuk? – kérdi Avraham, s rögtön elszégyelli magát.

David újra lehunyt szemét dörzsöli, arcizmai összerándulnak, s vakon mondja tovább.

– Előttem szaladgáltak… A hevederből kiesett egy töltény. Csak az ütőszög csattant. Olyan hangos volt, azt hittem, hogy ők is hallják… Egy reflektor éppen rám világított… Akkor lőttek…

– Már az épületből? – kérdi Avraham, s a torkában érzi ő is a fiú izgalmát. – Már akkor bent voltak?

– Rosszul volt betéve a heveder – mondja David. – Én tehetek arról, hogy rosszul volt betéve a heveder? – Gyűrött kis arcát Avraham felé fordítja, szeme véres a dörzsöléstől. – Mindenütt reflektorok, mintha nappal lett volna. Két golyószóróból lőttek. Vagy háromból. – A földről fölszed egy ágacskát, pici darabokra tördeli. – Ha nincs rosszul betéve a heveder…

Avraham nem kérdez többet. Minden kiömlött a fiúból, az utolsó csöppek lassan és kínosan csúsznak, és egy picit megállnak előbb az emlékezet peremén.

– Az a rohadt heveder… Micsoda fénye van egy rohadt reflektornak…

A gazda nagyot sóhajt. Egész lelke egyetlen belső nyögdécselés, és olyan kínosan nincs mit mondania, hogy ettől a teste is megmerevedik. Te jóisten, ez a fiú nem lőtt. Ez a fiú valami nagy bajt csinált. Ez a fiú nem lőtt. Miért nem lőtt ez a fiú? Hát tudhatom én ezt? Én még soha nem akartam lőni senkire. Azt mondta a szőke terrorista, olyan mindegy, hogy az angolok kapják el, vagy ők. Mi lesz ezzel a szerencsétlen, szomorú kis bóherrel? És miért kell nekem erről tudnom, te jóisten, most itt van rajtam ez a teher, amikor úgyis úgy tele vagyok rakva, mint egy teve… Ha akkor reggel elküldöm, most úgy élek, mint egy herceg. De mikor éltem én úgy, mint egy herceg? Ha a narancsosom nem züllött volna le… Ha Malka nem bolondítana meg a jajgatásával… Ha Dan nem volna hülye… Ha az udvaromba nem lépne utálattal az ember… De hát ez mind van, és még ennél is sokkal több. Akkor már ez a fiú olyan picike ráadás, hogy igazán észre sem veszi az ember. A legnagyobb baj, hogy nem tudom, mit mondjak neki.

David előbb rázza le magáról a gondok sarát.

– Kikötöm a lovat – mondja. – Megpróbálok úgy szántani, mint maga.

Ez a megváltás lenne most a gazdának, s mégis azt dünnyögi:

– Maradj még. Ráérsz. – S szorongva kérdezi. – Jól érzed magad nálunk?

David egy egész kicsit bólint.

– Akarsz itt maradni?

– Megtanulok majd jól szántani. Úgy, mint maga. Rina azt mondta, hogy fejni is megtanít. Nem nehéz, igaz?

– Igaz. Igaz – morogja a gazda. – Nem nehéz. Mindenki megtanul.

– Nem tudja, mi lett azzal az őrmesterrel? – kérdezi váratlanul David.

– Mosedale? – kérdez vissza elképedve Avraham. – Az Écel halálra ítélte. De nem hajtják végre, az biztos. Az angolok majd megkegyelmeznek a három zsidónak, akkor elengedik őket is…

– Értem – bólint a fiú felnőttes, töprengő komolysággal. S mint aki jó ideig egyedül volt bezárva, és gondolatai összetorlódtak, hogy lehetetlen már sort és rendet tartani, úgy hullanak most ki egymás hegyén-hátán. – Voltam a Népházban szombat este.

– Jól szórakoztál?

– Á – legyint a fiú, s megint kérdez. – Igaz, hogy kijárási tilalom volt Jeruzsálemben?

– Igaz.

David sehol sem állapodik meg.

– Szeretnék venni egy bakancsot – mondja. – Az embernek szüksége van bakancsra.

– Majd holnap adok rá pénzt – mondja Avraham, és nagyokat krákog.

– Inget is lehet venni annál az embernél?

– Inget is – mondja Avraham.

– Játszottam Daniellel – mondja David. – Azt mondtam: fogjál meg. Szaladt utánam. Igaz, hogy egészséges lesz? Milyen volt Dan, amikor még egészséges volt?

Avraham nyel egyet. Megsimogatja a fiú fejét, tenyerét rajta hagyja meleg, nedves haján, gondolkodik, hogy mit mondjon. Végül ez jut az eszébe:

– Tíz évvel ezelőtt a Népházban rendeztek egy Purim ünnepséget, nálatok is csináltak biztosan az iskolában.

– Igen – ragyog David –, én egyszer lánynak öltöztem.

– Dan még kisgyerek volt. Ráosztották a Hámánt, aki el akarja pusztítani a zsidókat. Hosszú szakállt ragasztottak neki, hasát kitolta, úgy jött a színpadra. Mintha tegnap lett volna… Toppantott a lábával, és a kis vékony hangján elénekelte:

 

Mert gazdag vagyok én, A lovam büszke mén, S fölhúzom Mordeháj zsidót A város közepén.

 

– Képzeld, mi történt. A gyerekek elkezdtek tapsolni: Há-mán! Há-mán! A gonosz Hámánért izgultak, csak azért, mert Dan játszotta. Luzsánszkiék nagyon dühösek voltak, az ő fiuk, Hanan játszotta Mordehájt. Ez jó, ugye?

David nem nevet.

– Biztos, hogy az angolok megkegyelmeznek? – kérdi tompán. – Ezt hallotta valahol?

Avraham feláll.

– Eredj már dolgozni – mondja majdnem durván –, most már tényleg eleget ültünk.

David szó nélkül felkel, és megy a szekér végéhez.

Uzzijáhu Kagan hajt feléjük.

– Rád bízom, hogy meddig szántasz – mondja Avraham –, ha elfáradtál, gyere haza.

David nem felel. Barakkal bajlódik.

Avraham felkéredzkedik Kagan mellé, a bakról még rákiált Davidra.

– Vigyázz a fákra! Ha letörsz egy ágat, megeszlek!

Ezzel a másik gazdának mutatja, hogy ő milyen szigorú munkaadó.

Azt mondja Kagan útközben:

– El tudok képzelni jobb munkaerőt is.

– Gyere hozzám tizenkét fontért dolgozni havonta, akkor majd elküldöm – feleli nyájasan Avraham.

– Nehéz manapság rendes munkást kapni – sóhajt Kagan.

A Népház előtt Avraham lekászálódik a szekérről, és bemegy a titkárságra. A könyvelésen mozdulni sem lehet, annyian vannak. A higgadt és hűvös úr, Amikám Gomberg, a falu titkára körül Jesajahu Tuvim, az öreg könyvelő, Mose Kac, a raktáros, Reuvén Sir, a pék, Juda Baumel, a mészáros és a gazdák, az okoskodó Kaplan s a mindig támadásra kész, hatalmas termetű, bozontos Élijáhu Sahevics. Lármásak és jókedvűek, kezükben narancslékonzerveket szorongatnak, az asztalon toronyba rakva a bádogdobozok.

– Lekéstél a fogadásról, Avrémel – mondja vidáman Gomberg. – De azért jut még neked is. – S a konzervdobozokat lengetve rázendítenek egy bordalra, ami annyira bordal, amennyire a narancslé bor.

 

Ha a vedren egy lyuk, Reb Avrémel, Reb Avrémel, Ha a vedren egy lyuk, Reb Avrémel, Reb Avrémel, Mit szólsz, Rebe? Tömd jól be a lyuk, Csibebéle, Csibebéle, Tömd jól be a lyuk, Csibebéle, Csibebéle, Tömd végre be…

 

– Ingyenélők – morog a gazda –, az én pénzemből mulatoztok. Kit fogadtatok? A Churchillt?

– Churchill! – legyint lekicsinylően Sahevics. – Gazdag zsidókat Brooklynból.

– Morris Goldstein népünk büszkesége – rikkant Reuvén, a pék.

– Minden vágya, hogy egy falut nevezzenek el róla Erecben – nevet Gomberg.

– Goldstein-falva – mondja merengve Jesajahu Tuvim.

Erre mindenki kitalál valamit.

– Goldstein-liget.

– Goldstein-domb.

– Goldstein-berek.

– Goldstein-kútja.

Avraham elérkezettnek látja az időt.

– Könnyen nevettek – mondja. – Azt nem tudjátok, hogy engem tegnapelőtt letartóztattak a britek.

Jól bevált módszerrel úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne erről többet mondani, és így a kaland árfolyama pillanatról pillanatra emelkedik. Avraham sokat akar a bolton keresni, vár még, másról kezd beszélni, s mikor már az érdeklődés a tetőpontra emelkedett, kegyesen elejt néhány mondatot, s hagyja, hogy kérdezzék, nincs egyetlen hangsúlya, amely elárulná mohóságát, minden szaván érezni, hogy roppant szívességet tesz. Mire a társaság rádöbben hogy a történet nyúlik, mint a hosszúnapi ima, Sahevics már lemond róla, hogy befejezi a trágyahordást. Reuvén sem siet vissza a pékségbe, Kaplan is tudja, hogy a tehenek ma este nem kapnak friss lucernát. A jeruzsálemi út viszontagságai értelmet nyernek, végre el lehet mindent mesélni. Elég fájdalmas persze, hogy a legjobb mozzanatok – Mizrahiék, Anna, Menahem parancsnok – bizonytalan időkre tartalékban maradnak, ám a gazda azzal kárpótolja magát, hogy a jelentéktelenebb eseményeket kissé megszínesíti. S mennyivel elevenebb például a dolog úgy, hogy amikor kivezették Gázában a C. I. D. irodájából, a folyosón még hallotta Frid kétségbeesett kiáltásait. Magunk között mondva, miért ne hallhatta volna?

A nap eléri a Dzsauarisok dombjának peremét. A Népház ablakaiból jól látni a lapos tetejű házak szabályos, fekete téglalapjait az alkonyati ellenfényben.

Kaplan, mintha irigyelné Avraham kalandjait, némi büszkeséggel említi meg:

– Közben nálunk megölték Halil Dzsauarist.

– Hallottam – mondja halkan Avraham, s valamennyire szégyelli magát a fecsegésért. – Mi lesz ebből?

– Jó nem, az biztos – feleli Sahevics, aki nemrégiben még csodálattal adózott az Écel hőstetteinek.

– Kezdődnek újra a zavargások – mondja gyászos hangon Reuvén.

– Ezt is akarja az Écel – szögezi le megfellebbezhetetlenül Gomberg. – Kész helyzetet akarnak, amelyben lehetetlen minden együttműködés az arabokkal.

– Ez csak a briteknek jó – legyint Sahevics –, mintha a britek nem ezt akarnák!

A lemenő nap szélesen elterül a domb felett, ideges, furcsa fény vibrál az olajfák levelein, olyan a távoli fasor most, mint egy mesebeli aranyerdő.

– Divido et imperio^* – vágja ki Sahevics, és Avraham sunyi pillantására bizonytalanul hozzáteszi –, ahogy a görögök mondták.

– Még egy-két hónap, testvérek, és így állunk az arabokkal – Gomberg ökölbe szorított kezeinek mutatóujjait egymás felé közelíti.

Kaplan, aki szerint az angol kormányzat egyelőre tökéletesen megfelel Palesztinában, röviden intézi el a kérdést.

– Egy megoldás van. Ki kell nyírni az Écelt.

Sahevics felpattan.

– Te ökör. Majd a britekkel együtt fogjuk nyírni a zsidókat.

Kaplan egy legyintéssel jelzi, hogy őt ez sem izgatja.

Sahevics dönt.

– Szerintem tárgyalni kell az Écellel.

Kaplan szeret úgy beszélni, mintha népgyűlésen venne részt. Égnek emeli a mutatóujját.

– Mi az Écel, kérem szépen? Hazafias gyerekek cserkészcsapata? Hát nem, kérem. Egy rakás szefárd milliomos, a Matarasso, Carasso, Maspero, Bejarano család, akik pénzelik őket, és akik már rég eladták Palesztinát az amerikaiaknak.

– Úgy van – hallatszik az alkalmazottak táborából. Kaplan könnyedén meghajol feléjük.

Sahevics vállat von.

– Akkor is zsidók.

– Se így, se úgy – jelenti ki Gomberg. – Csapda szélén állunk, testvérek. Még egy lépés, és bezárul mögöttünk.

A Dzsauarisok dombján fellobban a tábortűz. Mindenki tudja, hogy kávét főznek fent, és mégis úgy hat most a rőzsére öntött petróleumtól magasan lobogó láng, mint egy titkos jeladás távoli dombok felé.

– Tőletek sem lesz okosabb az ember – sóhajt Avraham, és arcátlanul hozzáteszi, mintha nem ő tartotta volna fel a társaságot. – Hasznosabban is el lehet tölteni az időt.

Az emberek kászálódnak kifelé, a könyvelő hozzálát a takarításhoz.

Az úton szétszélednek. Avraham egy ideig Saheviccsel ballag.

– Hová jutottunk? – elégedetlenkedik Élijáhu. – Valaki azt kívánja, hogy zsidókat pusztítsunk! Méghozzá nem is a legrosszabbakat.

Avraham nem válaszol.

– Én mondom neked – folytatja Sahevics –, ezzel a Kaplannal vigyáznunk kell.

Avraham most találkozik először a gondolattal, hogy valakitől közülük félni is lehet. Nemsokára magányosak leszünk, gondolja a gazda, a szónak abban az értelmében, ahogy a kibucban használják. Mit csinál Avsalom? – kérdik valakiről a kibucban. Ő „magányos” – mondják megvetően és nem kis szánalommal. Városi bérmunkás. Egyedül él, tehát kiszámíthatatlan. Külön világ, tehát félni kell tőle. Nem részesül a közösség langyos veszekedésekkel, apró irigységgel, kisméretű árulkodással teli, de végül is biztos melegében. Magányos. Ez a Sahevics – mondja most a másik úton Gombergnek Kaplan – rajong a terroristákért. Vigyáznunk kell vele… Az események szelleme rést tört magának az országutat szegélyező, sűrű fasoron, szabad földek fölött száll, s elkezdi rombolni a falu tömör kapcsolatait. A magányosság elkezdődött Beér Tuviában.

Sahevics végre a kapujához ér, s mivel Avraham hallgatását együttérzésnek fogadja el, búcsúzásnál mutatóujját szája elé emelve figyelmeztet, hogy: vigyázni!

– Ördög vigye el ezt a büdös falut – sóhajt Avraham, s ráver egy kerítésen bámészkodó tehén orrára. Azután megáll, és körülnéz a lapos, forró, egyhangú mezőn. – Koncert – mondja félhangosan, s lezárja a gondolatot azzal, hogy még egyszer kimondja: – Koncert. – Csajkovszkij Pathétique. Szombaton este a fiatalok mandolinzenekara előadást tart a Népházban, ez a műsor is vonzó és változatos: Degánjai hóra… Kutak a Negevben… Hefcibah, Jemen leánya… Hogy megszépíted, reggeli fény, Izrael mezőit…

A gazda úgy lopakodik udvarába, mint a besurranó tolvaj. Rina iskolában van, ahhoz pedig semmi kedve, hogy Malkával társalogjon. De Malka még a szomszéd kapu nyikorgására is kinéz az ajtón, most is ott áll már a küszöbön.

– Semmit nem mondtál az utadról – siránkozik, s mert Avraham hátat fordít, és az istállóba igyekszik, magasabb hangon folytatja. – Nekem nem mondanak el semmit. Én dolgozhatok rájuk, mint egy állat, de én azt nem tudhatom, mi történik a világban.

– Jár az újság – mondja szelíden Avraham.

Malka felhördül.

– Az újságban nem írják meg, hogy mit csinált Avrémel Bogatir Jeruzsálemben.

Avraham megadja magát. Kiválaszt egy egész csekély kis koncot, és Malka elé veti.

– Találkoztam Smuél Hirssel.

Malka a szívéhez kap.

– Ezt nem mesélted el nekem rögtön? Találkoztál Smuél Hirssel? Most mondd, hogy nincsenek meglepetések! Ezért jó utazni – sóhajt fel –, az emberrel mindig történik valami.

Avraham tenyerével az arcát gyömöszöli.

– Igen – mondja szokatlan gyöngédséggel –, ezt én sem hittem volna, hogy találkozom Smuél Hirssel. – S még mielőtt Malka lelkesedése kiáradna, felemeli a kezét. – De most menj vissza, kedvesem, később majd bemegyek és mesélek. – Egy pillanatig tépelődik, nem volna-e jó valóban Malka után menni, s csak egyetlen egyszer végighúzni kezét az asszony haján. Mintha véletlenül tenné. Nem muszáj szavalni hozzá az Énekek Énekét: Te a Sáron lilioma vagy és a völgyek rózsája.

A gazda hamar felülkerekedik az ilyen meggondolatlan rohamokon, a kapuhoz somfordál, ez a legalkalmasabb pillanat, hogy átnézzen Jerahmiélhez. S ahogy kilép, rögtön vissza is húzódik az udvarba, az úton kétkerekű fogat közeledik, s ha nem látná is, ki ül a bakon, akkor is tudná, hogy csak Avraham Mejerov lehet. A gedérai nagygazdák már mind dzsipekkel járják a földet, csupán Mejerov ragaszkodik a régimódi fogathoz, melyen úgy ül keresztbe font karokkal az arab kocsis mellett, mint egy török földesúr, s igen keveset törődik az élcelődéssel, mely a fogatot kíséri. Avraham bemegy gyorsan a házba, valahogy finomabbnak véli a szobában fogadni a vendéget, mint az úton vagy az udvaron.

– Tegyél fel teát! – szól ki Malkának a konyhába. – Mejerov jön.

– Mejerov úr! – kiált fel az asszony, akiben örök időkre megmaradt a tisztelet, félelem és szorongás a gedérai rabszolgaság korából.

A fogat megáll a kapu előtt, a szobából jól hallani az arabandzsi hurrogását s Mejerov hangját.

– Várj itt rám, Abdul Rahman!

Mi az ördögöt keres Beér Tuviában? – töpreng Avraham. – Azelőtt öt év is eltelt, amíg erre járt, s most néhány nap leforgása alatt másodszor van itt. Megvárja a kopogást, és csak akkor indul ajtót nyitni.

– Jó estét, Avraham. Jó estét, Bogatirné asszony – köszön Mejerov nagyon halkan, és leveszi a kalapját.

– Jó estét, Mejerov úr – rebegi Malka, s behúzódik a sarokba, kezét a kötényén összekulcsolja, mint egy cseléd.

– Még mindig Abdul Rahman a kocsisod? – kérdi Avraham.

– Igen – feleli mosolyogva Mejerov –, Abdul Rahman. Nálam sokáig maradnak az emberek.

Mejerov haja alig észrevehetően szétborzolódott, nyakkendője pedig egy egész picit oldalra csúszott a hófehér ingen. S ez a leheletnyi rendetlenség a pontos és szigorú emberen úgy hat, mintha egy Beér Tuvia-i lomposan, átizzadt ingben és kigombolt nadrágban menne látogatóba.

– Van nálunk szék is – mutat Avraham az asztal felé.

– Köszönöm – mondja Mejerov. Leül, és a szemüvegét igazgatja. Avraham állva marad.

– Én emlékszem még a régi kocsisra. Abdul Rahman előtt – mondja Mejerovot fürkészve –, az nagyon régen volt, akkoriban még összetévesztettem az arabandzsit a karahandzsival. A kocsist a kuplerossal.

Malka a sarokból szörnyülködő pillantást vet Avrahamra.

Mejerov leteszi a szemüvegét.

– Avraham – mondja olyan hangsúllyal, mintha utána egy kérés következne. – Avraham, Hana elment tőlünk.

A gazda fejéből kiszökik a vér, szédülve kapaszkodik meg az asztal lapjában, teste egyetlen görcs, mintha a magasból valami súlyos tömeg zuhanna felé kikerülhetetlen pontossággal. Malka szája elé kapja a kezét, azzal a jellegzetes mozdulattal, amilyent már csak amerikai jiddis filmekben látni, amikor az anya tudomására jut, hogy leánya megszökött egy anarchista diákkal.

– Hana ma reggel óta egy orosz zárdában él – mondja fáradtan Mejerov, és visszahelyezi a szemüvegét.

Avraham elereszti az asztalt, és a tüdejét teleszívja levegővel.

– A teát! – üvölti. – Hol az a tea?

Malka összerezzen. Mejerov bocsánatkérően rámosolyog.

– Megkérhetném, Bogatirné asszony – mondja légies finomsággal –, ha volna egy rossz csészéje a kocsisom, Abdul Rahman számára.

– Naturellement^* – rebegi Malka. S Avraham ezt gondolja: egy baltát!

– Ez különös dolog – fordul Mejerov ismét a gazdához. – Téged is meglep, ugye? – S határozottan szögezi le: – Ez váratlan volt Hanától.

Még mindig mosolyog, de mosolyát levetkőzteti az állandó hunyorgás s az ideges babrálás a szemüveggel, és kilátszik, hogy milyen vézna és erőtlen. A szavak, amiket mond, Avraham tudata előtt lebegnek, és ott szóródnak szét egy nagy sötétségben. A sötétből bukkannak ismét elő, s ködös jelentéseikkel kergetik egymást. Tegnap együtt ebédeltem Annával – nyög belül egy hang, a gazda egy pillanatig azt hiszi, hogy hangosan beszél, de állkapcsai görcsösen zárulnak össze, s valami rejtélyes módon gondolatai előterébe ez a jelentéktelen dolog tolakodik: Miért nevezi Annát Mejerov következetesen héberül Hanának, ahogy talán még sohasem nevezte?

– Csütörtökön tettük tiszteletünket nálatok – mondja Mejerov végtelenül halkan. – Hana péntek reggel utazott Jeruzsálembe. Csütörtökön odahaza maradtunk, Hana rosszul érezte magát, nyár végén gyakran támadják meg fejgörcsök. Délután Kantorovicsné látogatott meg bennünket, gujávabefőttet^* hozott Hanának. Aznap nagyon meleg volt… – Feszülten gondolkodva mondja mindezt, mintha az apróságok között keresne valami megoldást. – Mindkét arab cselédünk hazament Katrába, Zára bátyjának az esküvőjére. Hana maga főzött teát Kantorovicsnénak, az öregasszony úgy issza a teát, mint az arabok, findzsánban^* kell főzni, fele tea és cukor, fele víz…

Tegnap együtt ebédeltem Annával – forog konokul a gazda agyában, mintha olyasmiről kellene meggyőznie magát, ami talán nem is igaz. – Tegnap együtt ebédeltem Annával. Tegnap együtt voltam a Scopus-hegyen Annával. – A makacs belső hang egyre erősebb, s teljesen elnyomja Mejerov halk szavait. A konyhában leesik egy kanál, éles csörömpöléssel gurul a földön, ez visszatéríti Avraham figyelmét, de már így is elveszett egy kapocs, mely Anna dolgát Kantorovicsnéhoz köti. Mejerov most Kantorovicsnéról beszél, Avraham számára teljesen érthetetlen jelentőséggel.

– Bizonyára érdekel, Avraham, hogy Mirjam Kantorovics jól van, egészséges, nemrég eltörte a lábát, de már meggyógyult. Idén múlt nyolcvanéves… Kantorovicsné aznap gujávabefőttet hozott Hanának – ismétli, s behunyja a szemét. Szemhéja vörös, mintha három éjszaka nem aludt volna. – Nagyon szereti Hanát. És Hana is kedveli őt. Ez ugye, érthetetlen?

Avraham egymás mellé rakja Annát és Mirjam Kantorovicsot, és az összehasonlítás a gyászos hangulatot feloldja egy pillanatra. Két ilyen véglet talán nem is létezik a világon. Kantorovicsné fekete múmiaarca, a citromfák tüskéinek örökös karmolásaival és a hangtalan nevetéssel, csupa kaján gonoszság. Szüntelen harcban áll a világgal, amely egyre érthetetlenebb, s amelyet mostanában egy ördögi hatalom irányít, amit úgy hívnak, hogy: szakszervezet. A föld keveset hoz, Kantorovicsné nem gazdálkodik korszerűbben, mint bármelyik arab paraszt. De azért elégedett. Meggyőződése, hogy a gazdaság tiszta haszna és egyedüli értelme az a néhány piaszter csupán, amivel mindennap becsap egy-két munkást. Eleinte igyekeztek megmagyarázni neki, hogy a földből kis vagyont nyerhetne. Nem érdekelte. Nem hallgatja meg a tanácsát senkinek, gyanakvó és bizalmatlan minden és mindenki iránt. Gyűlöli a fiát, unokáját, mert egyesíteni akarják a birtokát az övékkel. Hatvan éve vándorolt be, tíz évig dolgozott a férjével napszámban egy arab gazdánál. Slomo Kantorovicsot nem sokkal azután, hogy földet kaptak, öltözködés közben megmarta egy vipera, mely éjjel a szabadba kitett bakancsában húzódott meg. A katrai arab kuruzsló csak fájdalmasabbá tette halálát. Fia, Gedalja Kantorovics húszesztendős korában megnősült, és elköltözött hazulról. Ez 1910-ben történt. Két évre rá kezdett dolgozni Avraham Zeév Mejerovnál, akkor ismerte meg Mirjam Kantorovicsot. Milyen volt? Mint ma. Az öregasszony azóta sem változtatott az életén. Ugyanúgy öltözik, mint akkor, bokáig érő fekete szoknyában ül reggel öt órakor már a szekéren, s várja a munkásait, akiket ő visz ki a földekre, s velük marad estig. Minden fekete rajta, távolról nézve olyan, mint egy beduin. Húsz esztendeje nem volt Tel Avivban, sem Jeruzsálemben. A múltja elmosódott, nincsenek kínos vagy jóleső emlékei. A világból semmit sem ismer már, érdeklődése az orosz forradalomnál befejeződött. Ez az utolsó, amihez hozzá tud szólni, s ehhez is egy mondata van: A cukor Brodszkijé, Oroszország Trockijé… Avraham egyszer látta csupán együtt Annával, már akkor elgondolkozott a meglepő folyamaton, ami Kantorovicsnéban végbement. A gonosz, kemény kis öregasszony zavart volt és félszeg, kendőjét igazgatta szünet nélkül, kibogozta és összecsomózta, szánalmasan beszélt oroszul, s minduntalan azt hajtogatta gyengéden: Drágám, galambom… Mi lehetett az alapja a különös vonzalomnak?

– Oroszul társalogtak csütörtök délután – mondja Mejerov –, én egy szóra átmentem Joram Kaplinszkihoz, ő szervezi most a szőlősgazdák szövetkezetét. De hát Hana nem mondhatott olyat Kantorovicsnénak, amit nekem ne mondott volna.

– Beszéltél vele? – kérdi Avraham.

– Igen. – Mejerov tekintete elsötétül. – Kimentem hozzá ma délután a szőlőbe. „Ha elment, akkor elment” – ennyit mondott. Nyolcvanéves. – Legyint. Mit lehet várni egy öregasszonytól?

Avraham élesen látja Kantorovicsné jellegzetes mozdulatait, ahogy kiejti a néhány gonosz szót, ahogy legörnyed közben, két kezével a botját fogva, s kitépi a sűrű gyökerű gyomot, és azután a bot segítségével, mintha egy rúdon mászna, ismét felkapaszkodik.

– Te tudod, mennyire emberi módon éltünk – mondja gyengén Mejerov, és imbolyog a széken, mint aki szédül.

Jó ideig egyikük sem szólal meg.

Tegnap együtt ebédeltem Annával – mondja magában Avraham valami bizonytalan és különös kábulatban, mintha Anna miatta hagyta volna el Mejerovot.

Az út felől ének hallatszik, mandolin peng. Rina hangja különválik a fiúk baritonjától. A fiatalok már az ablak alatt harsognak, azután távolodik az ének és elhalkul.

 

Békességgel jő az este, Minden nyugovóra lel, Harmat hull a dús füvekre Völgyeidben, Izrael. Harmatcseppre hold sugara száll, Fent Bét-Alfa, lent Nahalál…

 

– Kuprin – mondja váratlanul Mejerov, mint egy beteg, aki már félrebeszél. – Erkölcstelen író?

– Nem, nem – siet a válasszal Avraham, s bár sejtelme sincs a kérdés céljáról, önkéntelenül hozzáteszi –, és nem is antiszemita.

– Minden orosz antiszemita – morog a konyhában Malka.

– Igen sok oroszt ismertem Párizsban – mondja Mejerov. – Finom emberek voltak. Finom, művelt emberek… Én is írok most – folytatja átmenet nélkül. – Alapvető tanulmány lesz. A hazánkban meghonosítható hasznos növények teljes felmérése. Pontosan felosztva hazánk éghajlati egységeire.

– Hány zsidót szúrtak le a kozákok! – liheg Malka a konyhában. – Templomokat gyújtottak fel!

Mejerov a zsebéből lassan előhúz egy borítékot, s azután külön a levelet.

– Ma kaptam meg Hana levelét – nézi a borítékot, mintha most látná először. – Egy levél – mondja kissé csodálkozva, és a hangja először csuklik meg.

A levelet a borítékkal az asztalra dobja.

– Pénteken adhatta fel – mondja Avraham.

Mejerov szeméhez emeli a borítékot, és a pecsétet böngészi.

– Valószínűleg. Igen.

Malka hozza a teát. Avraham az asztal mellett ügyeskedik, hogy valamit el tudjon olvasni az összehajtogatott levélből, s mert nem sikerül, az asszonyra támad.

– Mit ácsorogsz? Vigyél ki egy csészével Abdul Rahmannak.

– Kérlek, Avraham – szól Mejerov a tea kevergetése közben. – Zsidók bemehetnek orosz zárdába?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Jó – mondja Mejerov. – Úgysem mennék. – S aztán erőltetett határozottsággal: – Jövő héten befejezem a tanulmányom. A felét sem termeljük annak, mint amire lehetőségünk volna.

– Dohány? – kérdi Avraham, s a hangjába némi szomorú gúny vegyül.

Mejerov bólint.

– Galileában megél a dohány is. Abban igazad van, hogy nálunk délen nem. Évekig kísérleteztem vele, te is tudod, a dohány nem honosodott meg, a föld is kiégett. Sok keserűséget okozott nekem a dohány…

Lehajtja a fejét. Majdnem eldől a széken. Teljesen kimerült.

Malka gyanúsan soká marad el. Avrahamban gyülemleni kezd a düh, már biztos benne, hogy az asszony végigsírta a hírrel a szomszédokat. Lassan egészen besötétedik. Feláll, meggyújtja a villanyt. Az udvaron kocsizörgés. Mejerov hunyorog a fényben, most látni, milyen sápadt és törődött.

– Bizonyára megzavartalak esti teendőidben – mondja félszegen.

– Dehogy – legyint Avraham, s az jut hirtelen eszébe, hogy Mejerov teraszán ilyenkor jelenik meg az a bizonyos szalamandercsalád, melynek életét Mejerov olyan gyengéd figyelemmel kíséri. A megszokott esti kép Mejerovéknál. Anna az asztal mellett ül és olvas, az asztalon gyümölcsök, melyeket Mejerov a legszebb példányokból válogat össze és rendez el estéről estére egy kosárban.

David lép a szobába, csapzott és fáradt, de az arcán földöntúli elégedettség, és látszik, hogy valami roppant elismerésre vár. Mikor észreveszi Mejerovot, zavartan így szól:

– Kifogom a lovat – s csalódottan visszabotorkál.

– Egy munkás – mondja Mejerov, mintha irigyelné. – Ezeknek a legjobb.

Avraham nem adja fel a reményt, hogy az asztalon heverő levélből valamit elolvasson. S most a lámpafényben kibontakoznak a betűk, valahonnét a lap közepéről: „…les blessures du coeur…” A szív sebei. A szavak rosszízű idegenséggel töltik el, az esemény egyszerre kicsúszik abból a körből, melyet együttérzésével át tud fogni, s idegen illatokat árasztva lebeg a mennyezet repedt vakolata alatt. „A lélek békéje” – gondolja fanyarul, s körülnéz a rendetlen szobában. A földön mellette egy láda áll, benne szalmába csomagolva néhány tucatnyi tojás. Tejeskanna, szerszámok, üvegek a pár nappal ezelőtt eltett olajbogyóval. Les blessures du coeur.

– Az utóbbi időben gyakran volt migrénje – mondja Mejerov, mint aki álmában beszél.

Ekkor érkezik vissza Malka. Alattomosan lesüti a szemét, s még be sem csukja maga mögött az ajtót, végigsöpör a szobán Jichak hangja:

– A gojte az gojte marad…

Avraham Malkára néz, számtalan nézéseinek egyikével: Úgyis megöllek egyszer.

Kínos csend támad. Malka besomfordál a konyhába, és meg sem mer mozdulni. Mejerov kiegyenesedik a széken, és mereven ül. Avrahamnak sikerül még néhány szót elolvasni: „…tu retrouveras le bonheur…” Újra megtalálod a boldogságot…

Hangos kopogás után tör a fülledt bánatba Jerahmiél, mint amikor egy ablakot vernek be sárgombóccal.

– Hát itt vagy, Mejerov – mondja durva gúnnyal –, egy hét alatt másodszor látunk. Micsoda megtiszteltetés!

Mejerov riadtan tekint körbe, bekerítették, s egy rést keres, melyen át kiszabadulhat.

– Kérlek, Jerenburg – mondja megütődve, s elhallgat.

– Miért nem jössz nappal, és hosszabb időre? – harsog Jerahmiél. – Egy kicsit megnézheted itt a dolgokat, hogy mennek. Talán mi is vagyunk olyan okosak, mint te.

Avraham rosszallóan csóválja a fejét.

– Kérlek, Jerahmiél – mondja ő is.

– Te ne szólj közbe – förmed rá nyersen Jerahmiél, s szeméből furcsa módon jóindulatú intés villan. – Éppen ma láttam a narancsosodat. Ha azt mondom, hogy dögvész, ezzel még csak dicsértem. Az ilyen gazda ne szóljon közbe, igaz? – fordul Mejerovhoz, akiből árad az irtózat a hangosságtól.

– Itt senki nem gazdálkodik ésszerűen – legyint Jerahmiél –, buta paraszt ez itt mind. Rájuk férne, hogy valaki irányítsa őket… – s laposan néz megint. – Mi a véleményed, Mejerov?

Avraham nyitva felejti a száját, és áll értetlenül, mint egy gólem.

– Eljössz egyszer vagy kétszer egy héten – folytatja Jerahmiél –, megnézed egy kicsit a gazdaságokat. Rendesen megfizetünk, Mejerov.

Mejerov felemeli a fejét, s mint akinek valami még nem jutott el egész a tudatáig, s nem döntötte el, hogy jó vagy rossz-e, ami most érte, tekintetét egyik gazdáról a másikra veti. Avraham képe a megdöbbenéstől egészen szerencsétlen kifejezést ölt. Jerahmiél összeráncolja a homlokát, és Mejerov feje fölött kibámul az ablakon. Mejerov pedig nézi vörös szemével a két foltozott ingű, borostás, formátlan testű, vásott arcú férfit, ahogy álldogálnak előtte csámpás bakancsaikban. Jerahmiél kérdőn nyújtja előre a kezét, Mejerov önkéntelenül belebámul a hatalmas, nyitott tenyérbe, melyet mintha késsel szabdaltak volna össze, csupa fekete vonal, és megérti végre, hogy neki most adni akarnak valamit. S így szól gyötrötten, szinte alázattal:

– Két hét múlva Párizsba utazom, kérlek szépen.

Jerahmiél gondolkodik egy kicsit.

– Az sem baj. Ha meguntad a kuplerájokat, majd jelentkezel.

Mejerov feláll.

– Köszönöm – mondja alig hallhatóan, és rögtön hozzáteszi –, köszönöm a teát.

Kikísérik a fogathoz. Abdul Rahman, az ősz, magas, nagy bajuszú öreg kocsis örömmel kiált le a bakról:

– Hogy vagy, Avraham? Hogy vagy, Jerahmiél?

– Mind jól – mondja Jerahmiél. – S te hogy vagy, Abdul Rahman?

– Nagyon elégedetten – csettint nyelvével a kocsis, és egy mozdulattal mutatja, hogy jobban nem is lehetne.

– S kapsz már rendes napszámot? – kérdi Jerahmiél, és Mejerovra kacsint.

– Rendeset bizony. Negyven piasztert.

– Miért nem adsz neki egy fontot, huszonöt év után, mint egy zsidó kocsisnak? – szól Mejerovhoz Jerahmiél. Mejerov kelletlenül mosolyog. Abdul Rahman felel helyette.

– Én elégedett vagyok, Jerahmiél. Karadzsi efendi húsz piaszter napszámot fizet. Negyven piaszter sok pénz. Nekem több, mint a zsidónak az egy font, amit kap. A zsidó fizet a lakásért, mindent a boltban vásárol, még egy fokhagymát is. Nekem házam van, kis földem, kecském, tyúkjaim, két piaszter kell naponta petróleumra és dohányra. Narancsot sem veszek. Mejerov úr minden évben ajándékoz néhány zsákkal.

– Ajándék… – nyomja meg a szót gúnyosan Jerahmiél. S hozzáfűzi arabul – Saará min tíz hanzír… Egy szőrszál a disznó fenekéből.

Mejerov nem szól közbe. Felül a bakra Abdul Rahman mellé, és ettől kezdve ismét nagybirtokos. Keresztbe kulcsolja karját a mellén, arcára visszatér a tartózkodó kifejezés.

– El bét! – mondja röviden. – Haza!

Il retrouvera le bonheur – gondolja Avraham, és integet a lépésben távolodó fogat után. Mejerov visszafordul, és megemeli a kalapját.

A két gazda egy ideig még szótlanul álldogál a kapuban.

– Hazakísérnélek – mondja Avraham, s bekiált az udvarra Davidnak, ki a nyugágyban hever. – Vacsorázz meg, és feküdj le!

– Mi lesz a papírjaival? – kérdi Jerahmiél.

– Majd holnap elintézzük – felel kis hallgatás után Avraham. Ma este úgyis bevall mindent Jerahmiélnek. S némi izgalommal kezdi a bekerítést. – Hát ezt jól otthagyták. Ezt a Mejerovot.

– Miért ne hagyták volna ott? – mondja szárazon Jerahmiél.

Avraham mély lélegzetet vesz.

– Tudod, hogy én találkoztam Annával Jeruzsálemben?

Jerahmiél nem szól semmit. Avraham másutt próbálkozik.

– Azt tudod, hogy szombaton letartóztattak a britek?

– Veled is mindig történik valami – mondja Jerahmiél.

Avraham újabb csapdát állít, ezt már úgy véli, nem lehet kikerülni.

– Fridet is letartóztatták. De őt nem engedték el. Valószínűleg internálják.

– Tudom – mondja egykedvűen Jerahmiél.

– Honnét tudod, te okos? – veszti el a türelmét Avraham.

– Abed Bedauitól. – S már nyitja is Jerahmiél a kaput.

Avraham felsóhajt. Nehéz veled, az ördögbe, nagyon nehéz.

– Szegény Frid – mondja, s Jerahmiél közönye most őszinte szánalmat kelt benne. – Mit csinálhatott ez a szerencsétlen?

Jerahmiél belép az udvarába, s úgy mondja, hogy közben már csukja maga mögött a kaput.

– Biztosan elrejtett egy terroristát.

– Jerahmiél! – szól kétségbeesetten a gazda után Avraham, s elhatározza, hogy azonnal rátér Davidra.

– Holnap hozd el a munkás papírjait! – kiáltja vissza Jerahmiél, és eltűnik a sötét udvaron.

Avraham azonban nem megy haza. Felzaklatva csavarog a falu ősvényein, és magában mond el mindent Jerahmiélnek, s válaszol is magának Jerahmiél helyett. Beszél Annáról, a tegnapi sétáról, és szemérmesen éreztetni enged egy fájdalmas kapcsolatot. Beszél Davidról, a terroristáknál tett látogatásáról, beszél higgadt és öntudatos viselkedéséről a gázai C. I. D.-n. Jó háromnegyed órán át folydogál a beszélgetés, Jerahmiél válaszai egyre elismerőbbek, Avraham valóban bölcs és józan férfiú, s ő sok mindent megért most a világból, amit eddig nem értett. S mikor végül megszorítják egymás kezét, s a szigorú gazda azt mondja: Ne haragudj, hogy némely dolgokban félreismertelek… akkor Avraham elégedetten hazasétál.

A házban még nem oltották le a villanyt, a gazda meghúzódik az udvaron, senkivel nem akar ma már találkozni. Les blessures du coeur – töpreng egy törött ládán ülve, s elképzeli Annát a pravoszláv apácák magas fövegében. Szeretne egy kicsit szomorúbb lenni, de hiába erőlteti magát, alig érez valami csekély megrendülést. Az a jó itt – tűnődik –, az a jó ezen a földön, hogy annyi a córesz,^* mire az ember az egyiken bánkódni kezdene, már rögtön jön a másik. Feláll, kitapint egy gránátalmát a védő papírzacskóban, benyit az istállóba, megigazít egy felborult etetőt a tyúkólban, majd Barakhoz lép, végighúzza tenyerét az oldalán. A ló állva bóbiskolt eddig, most felkapja a fejét, s miután látja, hogy semmi különös nem történik, újból leengedi. Avraham szorosan melléje áll, jólesően járja át a párolgó test melege. Mennyire meg tud szokni az ember egy ilyen büdös dögöt! Mi lenne, ha Barak elhagyna egyszer? – gondolja, és elmosolyodik. Maga felé fordítja a ló ábrázatát, és belebámul a csipás szemekbe. – Tu retrouveras le bonheur – mondja hangosan. Barak unottan himbálja a fejét.

Végre elalszik a villany. Avraham vár néhány percet, s még az udvaron leveti a bakancsát. Bemegy a házba, óvatosan kikerüli a sötétben David vaságyát. Egy percbe sem telik, már a fején van a takaró, s mert valami neszt hall, lehúzza a füléről. David suttog a szomszéd ágyon.

– Befejeztem a szántást. Holnap mit dolgozom?

– Miért beszélsz annyit? – morog Avraham. – Miért kell neked éjszaka beszélgetni?

S hiába bújik vissza a takaró alá, az igyekvéstől és buzgalomtól elfúló suttogás továbbra is a fülébe cseng.

– Holnap egyedül dolgozol – mondja a takaró alól –, te már dolgozhatsz egyedül is. Meg lehet bízni benned. Holnap kihordod a trágyát a fák közé.

A megreccsenő vaságyról furcsa vinnyogás hallatszik.

– Te nagyon jó munkás leszel – mondja Avraham.

Ekkor rázuhan az egész nap szomorúsága.

Éjszaka valamelyest lehűlt a levegő, reggel a föld felszínén vékonyka párafátyol foszladozik, a szerszámok is gőzölögnek az udvaron, mintha talajmenti tüzet fojtottak volna el. A gazda elég későn ébred, örökös réme ez a hőmérsékleti ingadozás, térdízületeinek elviselhetetlen sajgása jó néhányszor felriasztotta álmából, amíg aztán Malka egy régi, szakadt pulóverét csavarta a térde köré, s úgy aludt egy-két órát békében. A nyugtalanítóan párás, forró levegő a tárgyak helyét a bizonytalanság káprázatával veszi körül, az embert pedig megfosztja egyensúlyérzékétől, s még erejének érzékelésétől is. Ilyenkor esik ki kezünkből a pohár, s nyúlunk révetegen a tejeskancsó füle mellé. A gazda krákog, vakaródzik, véres szemét dörzsöli, és oroszul szidja az ismeretlen erőt, amely az időjárás kiszámíthatatlan csapásait zúdítja meggyötört ízületeire. David már nincs a szobában, úgy látszik, Rina keltette fel és vitte magával az istállóba fejni. Malka a konyhában, amint tudomást szerez Avraham ébredéséről, agyában elzár egy csapot, és megnyit egy másikat, ezzel a befelé folydogáló sirámok most átmenet nélkül kifelé csobognak.

– Meg kellene kövezni az ilyen asszonyokat, ahogy a Tórában van, a hűtlen asszonyokat. Joél Svarcot is elhagyta a felesége, és mi lett vele? Vérbajt kapott egy töröktől, azt mondják. Megérdemli az ilyen. Milyen élete volt ennek a Natasának, én mondom, egy teát nem csinált itt, ahol mindenki megszakad a munkában. Privjet, privjetszvoju – utánozza finomkodva Annát, akit az ördög tudja, miért hív most Natasának. – Minden goj egyforma, én mondom neked, ez az igazság…

Avraham szerencsére annyira kábult, hogy az egészből egyelőre csak egyhangú zörgést hall.

– Megverte az Isten azt a rossz embert – fordul Malka felháborodása Mejerov felé –, megverte az Isten a komiszságáért. – S most rég elfeledett bántalmak szakadnak fel. – Neked sem fizette ki azt a napot, emlékszel? A körmeid miatt. (Ez igaz. Mejerov megkövetelte, hogy szüret előtt minden munkása vágja le a körmeit, nehogy egyetlen narancsban is kárt tegyen.)

– Téged hazaküldött – folytatja Malka nagyon elégedetten –, és most mi van? Neked családod van, te boldog ember vagy, őt meg elhagyták, mint egy kutyát…

Avraham felnyög.

– Te jóisten – s kapkodva szedi rendbe magát.

– Otthagyni egy embert – Malka hangja remeg az indulattól –, akivel együtt álltam a hüpe^* alatt? Meg tudnám én ezt tenni? Nem – felel magának fennkölten. S mert nem látja Avraham iszonyodó tekintetét, s hogy a gazda egyetlen gorombaságot sem vet közbe, egyre emelkedettebben beszél. – Engem az apám így áldott meg: Olyan legyél, mint Rahel és Lea. Én így éltem egész életemben. Minden asszony, aki elhagyja a férjét, vérbajt kap – vonja le a következtetést Joél Svarc feleségének az esetéből, s kissé elgondolkodik, talán azon, hogy hozzáfűzze: egy töröktől. De belátja, hogy ez túlzott általánosítás lenne, és engedékenyebben mormolja. – Valami bajt küld rá az Isten.

A gazda nyitja az ajtót, félig már kívül van.

– Milyen kár – mondja, és sóváran az ég felé tekint. – Milyen kár…

S nem fejezi be, hogy miért is kár. Becsapja maga mögött az ajtót. Malka elkedvetlenedik, tudja, hogy amit Avraham nem mondott ki, az nem volt áldás.

A tejeskannákat már felrakták a szekérre, Barakot is befogták, Rina a bakon ül, David kitárja a kaput.

– Ülj fel – kiáltja Rina.

Avraham ismét megsértődik Rina fokozódó önállósága miatt, ahogy Daviddal rendelkezik.

– Hová viszed a fiút? – kérdi mérgesen.

– Leadjuk a tejet – feleli egykedvűen a lány, s mielőtt Avrahamnak eszébe jutna valami gorombaság, amivel elnyomhatja Rina hatalmi törekvéseit, a lány már a kapuig hajt, mely elé egy időben vágtat az út felől Amosz is.

– Hojsz – kiált le a fiú ágaskodó lováról. Barak riadtan hátrál fél métert.

Amosz teljes rendőrségi díszben. Kalapja alól ömlik a veríték.

– Mi bajod van? – kérdi Rina.

– Forduljatok vissza a szekérrel. A britek körülzárták a falut. Házkutatás lesz. Senki nem léphet ki az udvarából, ez a parancs.

Lova fölé hajolva vágtat az úton Avsalom Avi-Nadav. Amosz ráüvölt:

– Mondtam, hogy én vagyok ezen a soron, te menj a Kaplanék sorába…

– Oké, Amosz! – Avsalom megfordul, és viharzik vissza, vadnyugati kiáltásokkal biztatva a lovát: „Hi-Ó, Silver!”

– Gyerünk, gyerünk! Toljátok azt a rohadt szekeret! – Amosz maga sem veszi észre, hogy izgalmában mindent üvöltve mond. Malka kijön az udvarra, éppen akkor egy katonai dzsip is fékez a kapu előtt. Négy ejtőernyős ül a dzsipben. Tommy-gunjukat tüzelésre készen tartják.

– What’s wrong, George?^* – kérdi az egyik, lábát kirakja a dzsipből, és rándít egyet a géppisztoly szíján. Hangjában baljós megvetés: Ha valami van ezekkel, csak szólj, majd én elintézem.

– Nothing, sergeant!^* – integet rémülten Amosz.

Az őrmester végigméri, visszaül a dzsipbe, s mikor továbbindulnak, azt mondja hangosan a mellette ülőnek:

– Bloody Jewish Settlement police. – Hülye zsidó rendőr.

Avraham nekifeszül a kocsirúdnak, és apró horkanásokkal hajtja hátrafelé Barakot. Malka visít.

– Mi történt? Mondjátok meg, mi történt?!

– Menj a házba! – hörög a nagy erőlködésben Avraham. – Az angolok megerőszakolják az öreg zsidóasszonyokat. – S hátrakiált Amosznak, aki már Jerahmiél kapuja felé tart. – És akik kint dolgoznak a földeken?

– Dzsipekkel hazaviszik őket. Annyian vannak, mint a sáskák.

Végre sikerül az istálló elé tolni a szekeret. Rina leugrik a bakról, David nem mozdul, ül tovább görnyedten, feje a mellére hanyatlik.

– Ugorj le – kiált rá mérgesen Avraham, és nincs egy gondolata, hogy mit tegyen, ha volna, kötekedő elszántsággal hajtaná végre. De nincs, az ördögbe, nincs. Amíg David lekecmereg, körülnéz az udvaron. Rina mellette áll szorosan, szinte hozzátapad. Malka a ház ajtajában tenyerét a szája elé teszi, siránkozásra készen. Jerahmiél Jigal kezét fogva a kerítéshez lép, és átbámul az udvarra. Jigal bolondozik, repes az örömtől, hogy valami izgalmas történik.

– „Pipacsok, gyönyörű pipacsok” – harsog egy régi dalocskát, ez most az ejtőernyősöknek szól. – „Pirosló, aranyos pipacsok…”

– Hagyd abba! – kiált rá Jerahmiél.

David ernyedten áll a kocsi mellett, a fejét sem mozdítja meg, egy pillantásával sem kezdeményez, dermedt feszültséggel várja, hogy rendelkezzenek vele.

Az út felől motorzúgás, szaladó lábak dobogása, angol beszédfoszlány hallatszik, majd egy vezényszó.

– Right marker!^*

A sövénykerítés résében Avraham meglátja Jichak fejét, és már nyúl egy kőért, hogy feléje hajítsa.

– On your marker! – vezényelnek sorakozót az úton.

– Apa – mondja halkan Rina. – A tyúkól alatt.

– Mit akarsz? – förmed a lányra ingerülten és értetlenül Avraham.

– A tyúkól rácsa alatt – folytatja csendes izgalommal Rina –, a bádoglapon. A trágya között… Apa, ott jó lesz.

Avrahamot forróság önti el, és már nem lát senkit, Jerahmiélt, Malkát, Jichakot, megragadja a lány két vállát, erősen, mintha össze akarná roppantani.

– Te! – üvölti, mint egy szerelmes, s azután még egyszer, elfulladva. – Te! Hozd a fiút! – S mint egy megvadult kecske, ugrál rossz térdével a tyúkól felé.

Rina megfogja David kezét, a fiú hagyja magát vonszolni.

Avraham kihúzza a tyúkól alól a hatalmas bádogtepsit, amit vastagon borít az ól rácsos padlóján át hetek óta hulló, elszáradt trágya. A végéről kissé előrehúzza a ganajt, helyet csinál.

– Feküdj be oda gyorsan! – kiált Davidra.

A fiú még mindig nem néz senkire, s mintha egy gépet indítottak volna el, színtelen, nem is emberi engedelmességgel hasra fekszik a bádoglap végén, a trágya közé. Karját homloka alá húzza, orra, szája majdhogy érinti a bűzös lapot. A gazda Rinával visszatolja a tepsit az ól alá, s mivel a trágyát az elébb hátulról előrehúzta, elöl egészen az ól padlójáig emelkedik, és teljesen eltorlaszolja Davidot.

Avraham beugrál a házba Malka mellett, akiben a rémület egyelőre megfagyasztotta a siránkozást. A matrac alól kiszedi a Parabellumot, az ingébe dugja. Amikor visszafelé ismét az asszony mellé ér, belenéz a kétségbeesett fintorokban rángatózó arcba, és azt mondja:

– Ha most sírni kezdel, feldarabollak!

Siet beásni a revolvert is a trágya mélyére, és csak aztán néz megint körül. Jichak feje közben eltűnt a sövény mögött, az angol kiáltások már az ő udvarából hallatszanak. De Jerahmiél még ott áll a kerítésnél, összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal. Avraham elfordul tőle, de azután mégis szembenéz a kiismerhetetlen gazdával, dühösen széttárja karját, majd jobb tenyerével a saját fenekére csap, ami az egyezményes jelek szerint azt jelenti: Ha nem tetszik, megcsókolhatod.

Nagy meglepetésére Jerahmiél komor helyesléssel bólogat, ami viszont azt jelenti: Én megcsókolom, de abban nem lesz köszönet.

És elhagyja a kerítést.

– Menj a konyhába, hallod! – kiált most Avraham Malkának, aki odaszegeződik a küszöbre, mint a kétségbeesés elrontott és nevetségessé túlzott szobra. Az asszony bemenekül, szája elé emelt tenyere mögül kiszalad egy vinnyogó sóhaj.

Avraham felszed valahonnét egy rozsdás, törött nyelű gereblyét, és elmélyülten gereblyézni kezdi a szemetet a kavicsos úton, a ház fala mellett.

– Te is csinálj valamit – szól Rinának, aki a tyúkólat bámulja. A békés munka látszata minden bizonnyal megnyugtatja a vérszomjas pipacsokat. A gazda elmélyülten foglalatoskodik a gereblyével. Rina egymásra rakja az istálló előtt heverő zöldségesládákat, amikor beront az udvarra két katona, és a kapu két oldalán tüzelőállást foglal el, olyan éles és riadt fordulatokkal, mintha a gazdaság minden szegletében ismeretlen veszély leselkedne.

Úristen, egész hadművelet, gondolja Avraham, és fel sem néz, mint akit a dolog nem nagyon érdekel.

Fiatal hadnagy jön a két katona után, egy polgári ruhás nyomozóval, majd még három katona.

– A házba! – ordít héberül a nyomozó, s kezével terelő mozdulatokat tesz.

Avraham vállat von, int Rinának, s egyáltalán nem sietősen beballagnak a házba. A szobában kissé elhúzzák a függönyt, és egymáshoz szorulva, szótlanul figyelik a kutatást. A tiszt a nyomozóval beszélget az udvar közepén, egy gránátalmáról letépi a papírzacskót. Két katona eltűnik az istállóban, a harmadik a tyúkólhoz lép, lehajol, a géppisztoly agyát egy-két helyen benyomja a trágyába, majd az ól előtt kupacokban álló friss lucernával megtörli. Amikor a két katona visszajön az istállóból, a tiszt a házra mutat. Avraham bent ellép az ablaktól, a könyvespolcról kiemel egy könyvet, leül az asztal mellé, úgy tesz, mintha olvasná. Rina a háta mögött a szék támláját fogja kétoldalt. Malka a konyhaajtóban állva kötényét igazítja, és fél. Amikor az angolok, élükön a tiszttel és a nyomozóval, libasorban belépdelnek a házba, Avraham felnéz a könyvből, hangjában kis meglepődéssel köszön, mint amikor a vendégek korábban érkeznek az ígért időnél.

– Oh, good morning!

– Good morning – válaszol kényszeredetten a nyomozó. Elég nyomorult kis alak. Inkább undort ébreszt, mint félelmet. Gyér, szőke haj, jellegtelen arc, rossz fogak, italtól zavaros tekintet. Petyhüdt könnyzacskóira támaszkodó, kidülledő szemében rosszindulatú, bizalmatlan kifejezés. Átizzadt, fehér inge felett amerikai nyakkendőjén fürdőruhás nő képe.

A tiszt nem köszön. Igyekszik úgy viselkedni, mint egy hadvezér a meghódított városban. Orra alól vörös szőrcsík kanyarog a halántékáig, a hadseregben divatos álbajusz. Karjával az asztal lapjára támaszkodik, alsó karján tetovált angol címer, túl nagyra sikerült felirattal: „Honny soit qui mal y pense.”^*

– Please – mutat körül Avraham a lakáson, mintha azt mondaná: Tessék, érezzék magukat otthon.

A nyomozónak nem tetszik a gyanús készség, gyanakvóan közelebb lép, de végül is nincs, amibe belekössön. A könyvet nézi az asztalon.

– An English book – mondja ártatlanul Avraham –, Shakespeare. A good author.^* – Oh, yes – morogja tanácstalanul a nyomozó.

A katonák Malka szobájában kutatnak.

– Az irataikat kérem – mondja héberül a nyomozó, s csodálkozva néz Malkára, aki mintha legyezné magát, úgy reszket kezében az igazolvány.

– Idetartoznak mindannyian?

– A feleségem, a lányom – mondja Avraham.

– Lakik még itt valaki?

– A fiam – mutat Avraham Dan szobája felé.

A tiszt kinyitja az ajtót, Dan a földön kuporog, dühösen vicsorít, a füzeteit védőn maga elé húzva, vonítani kezd. A hadnagy hátrál egy lépést, és a revolveréhez nyúl.

– He is crazy, Sir^* – siet magyarázkodni Avraham, és a homlokát ütögetve ad nyomatékot annak, hogy Dan bolond.

A tiszt szemügyre veszi a fiút, és jókedvűen kiáltja a nyomozónak:

– A Jewish soldier. – Egy zsidó katona.

A nyomozó unott és közömbös. Régi ember, tudja, hogy semmi értelme az egésznek. Hadd szórakozzanak a katonák. Gyakorlott rendőr csak ránéz egy ilyen házra, és már megy is tovább.

A kutatás nem tart sokáig. Csupán a formaság kedvéért nyitják ki Malka szobájában a nagyszekrényt, és néznek be egy-két fiókba, s közben Rinát bámulják, aki lenyűgöző egykedvűséggel tűzi kontyba a haját. A hadnagy int a katonáknak, elvonulnak szó nélkül, köszönés nélkül. A sorban utolsónak lépkedő ejtőernyős, ahogy fordul egyet, a géppisztoly agyával véletlenül megüti Malkát.

– I beg your pardon – mondja ösztönösen, tartalom nélkül. Rögtön elpirul, mintha szégyellné magát az emberi szóért, és bevágja maga mögött az ajtót.

A gazda nagyon elégedett. Mosolya körülöleli az édes lányt, aki egy hajcsatot tart a fogai között, és a kontyát igazítja nyugodtan. Malka még mindig kitaszított, Avraham egy vészjósló intéssel meghosszabbítja némaságát. Azután Rinára kacsint, a lány bólint, hogy érti, és szalad az ólhoz.

A tyúkól rácspadlóján David felett leguggol.

– David, bírod még? – kérdi halkan.

– Elmentek? – hallatszik lentről a fiú tompa, fáradt hangja.

– Elmentek – mondja Rina –, de még a szomszédban vannak. Bírod még?

– Szomjas vagyok – panaszkodik David.

– Egy óra múlva kijöhetsz. Nem hiszem, hogy tovább tart.

– Még egy óra – nyög a fiú –, addig hullik rám ez a rondaság.

– Kényes a kisfiú – mondja a lány, és feltápászkodik. A rács alatt David morog valamit.

Avraham az ól előtt várja Rinát.

– Jól van? – kérdi türelmetlenül.

– Lecsinálták a tyúkok.

– Még mindig jobb… – legyint Avraham, s így folytatja. – Te mióta tudod?

– Én mindent tudok, apa! – mondja Rina játékosan fennkölt hangsúllyal.

A tiszt ordít Jerahmiél udvarában.

– What is this?

Avraham elhelyezkedik Rinával a sövény mögött, átbámulnak a kerítésen. A tiszt a szerszámosbódé előtt áll. Jerahmiél, a háta mögött egy katonával kilép a házból.

– Mi ez? – kérdi most vérvörösen Jerahmiéltől a tiszt. Avraham oldaláról nem látni, hogy mi dühítette fel. Jerahmiél egy ideig a bódé falát szemléli, vállat von.

– Your country is hell! A pokolban van a hazád! – üvölt a tiszt, s egy pálcával Jerahmiél csizmájára vág.

– Korcs kutya! Futás!

Jerahmiél állva marad, felsőteste előrehajlik, s egy döbbent, furcsa tartásban megmered.

– Korcs kutya! Futás! – tajtékzik a hadnagy.

Ha ez most megüti a tisztet – gondolja elborzadva Avraham, és nem mer arra nézni –, úristen, ha ez a gőgös ember most megüti a tisztet… – De mire ismét felpillant, Jerahmiél már fut, botladozva és esetlenül, arcán konok elszántság, az ormótlan, bő gumicsizma minden lépésnél cuppan egyet.

– One, two… one, two… – vezényel a tiszt, és Jerahmiél fut. – One, two… left, right… one, two…

Avraham úgy érzi, hogy ennél borzasztóbbat nem látott még életében. Megfogódzik egy kerítésvasban, és a vezényszavak ütemére szorítja össze öklét, mintha ő is részt venne ebben a szörnyűségben. A katonák bakancsa döng a bódé falán, szétrúgják a hevenyészett faalkotmányt, majd a géppisztolyok agyával végképp ledöntik, és a szerszámokat szétdobálják.

– One, two… one, two… – ordítja a hadnagy. A nyomozó távolabb húzódik, és unatkozó undorral nézi a jelenetet, de megvetése korántsem jelent szánalmat vagy együttérzést az áldozattal, a rendőr mélységes utálata ez a hadsereg iránt. Körmeit nézi, órájára pillant, fejét csóválja. Minden mozdulata elhatárolás a hígvelejű katonai tevékenységtől.

– Left, right… left, right… one, two…

Jerahmiél hosszú lábai összeakaszkodnak, majdhogy elesik, zihálásába hangos nyögések vegyülnek.

Avraham gondolatban egy géppisztolyt szorongat, és lövi az angolokat. Belerúg a sebesült tiszt arcába, a fogait tapossa, s egészen elmerül már a vérben, amikor Rina ujjainak szorítását érzi a karján.

– Apa – húzódik hozzá a lány. – Apa… apa… – ismétli, mást nem tud mondani, a valószínűtlen jelenség, melyet a szomszéd udvarban tapasztal, számára még felfedezetlen világ, nyelvét nem ismeri. Ilyen élmény most először szivárog a világról alkotott, már-már kialakulóban levő rendszerébe, s beláthatatlan még, miféle vegyi változást hoz létre.

Avraham átöleli Rina vállát, s azt mondja:

– Nem gondoltam volna, hogy Jerahmiél ilyen jól fut.

Mintha az egész csak játék lenne.

A tiszt nem elégszik meg az egyszerű futtatással.

– Change direction. Right! Change direction. Left!^* – ordít, s Jerahmiél botladozva változtatja a futás irányát jobbra-balra.

Az angolok megbolondultak, gondolja Avraham. Az egész olyan reménytelen és elkeserítő, mint amikor az ember egy hosszú számtani művelet végén veszi észre, hogy hibás tétel szerint számolt, és most mindent újra át kell értékelnie. A beidegződött régi szavak: a buta angolok… idióta britek… erre a képre igazán nem illenek. Az angolok megőrültek. – S hangosan is kimondja. – Ezek megőrültek. – És ami a legnagyobb baj, Beér Tuvia elvesztette kínosan őrzött ártatlanságát, és most már nincs más hátra, ha nem akarnak egy követ fújni a terroristákkal, holnap úgy kell tenni, mintha a szűzi fátylon semmiféle folt nem esett volna. Holnap a szövetkezeti bolt előtt a régi, megmeredt mondatokat darálja ismét mindenki: Az angolok meg fogják érteni… Az angolok végül is belátják… Hajim Weizmann nemrég levelet írt a királynak, én mondom, annak lesz hatása. S idézik majd az újságokban is megjelent levelet, mely így kezdődik: Felséges Barátom!… Újból nagyon büszkék lesznek rá, hogy a képzeletbeli zsidó ország nem hivatalos elnöke milyen haveri kapcsolatban van a királlyal… De a katonák is elfelejtik, hogy erőszakoltak, s holnap ugyanezek – talán maga a hadnagy is – valamelyik zsidó kisváros vendéglőjének kerthelyiségében sóvárogva bámulják a szomszéd asztaloknál jókedvűen hangoskodó bennszülött fiatalokat, félszegen odakéredzkednek hozzájuk, illedelmesen táncolnak a lányokkal, italokat rendelnek, és minden pohár gin előtt felkiáltanak:

– To the Jewish State! A zsidók országára!

Igazán nem lehet mondani, hogy a dolgok egyszerűek…

Avraham nem is olyan régen hajnaltájt a falusi őrségben az országútig sétált ki Amir Spakkal, amikor Frid kávéháza előtt megállt egy katonai autó, és leugrott egy fiatal katona. Miután látta, hogy a kávéház még zárva van, Avrahamhoz fordult, valószínűleg, hogy megkérdezze, mikor nyitnak. Ekkor észrevette a puskát a gazda vállán.

– Terrorista? – kérdezte ragyogva a lenyűgöző élménytől.

Avraham annyira meglepődött, hogy egy pillanatig késett a válasszal. Ezalatt az angol egy fényképezőgépet rántott elő.

– Engedje meg, hogy lefényképezzem emlékül – kérlelte a gazdát.

Avraham nem magyarázkodott. Levette válláról a rozzant olasz karabélyt, s hogy a katonának teljes legyen az öröme, terroristához illő, vad képet vágott.

– Very good – lelkendezett az angol. – Thank you very much. – S még a dzsipből is visszaintegetett a gazdának.

Jerahmiél még mindig fut. A katonák befejezték a kutatást az udvaron, és nevetgélve nézik a kínlódó, szikár férfit.

A nyomozó valamit mond a tisztnek, aki végre a házba vezényli Jerahmiélt, és egyfolytában káromkodva követi a katonákkal. Átkozott, rohadt zsidó! Korcs kutya! Amikor a sor végén a nyomozó becsukja maga mögött az ajtót, Avraham előlép Rinával a sövény mögül, s Jerahmiél ablakát bámulva arra gondol, hogy Szára és Jigal is végignézte az ablakból ezt a borzalmat. A kerítés mellett elmegy odáig, ahol a szétvert bódé darabjai feküsznek, és rögtön megtalálja, amit keres. Az egyik deszkán krétával ügyetlenül rajzolva az Écel jele, alatta gyerekes írással: „Hülye angolok! Takarodjatok a hazánkból!”

A szálkás, korhadt deszkán a vonalak reszketegen megbicsaklanak, alig lehet olvasni a szöveget, és ha történetesen rendőrök hajtják végre a kutatást, ügyet sem vetnek rá. De az ejtőernyősök úgy gondolják, éppen ezért vetették be őket, hogy az elpuhult rendőrség és a megvesztegethető hadsereg elnéző magatartása után végre szigorú megtorló intézkedésekkel biztosítsák a birodalom tekintélyét.

– Az a buta Jigal – csóválja a fejét Rina.

Jerahmiél házából csörömpölés hallatszik, mintha tányérokat vagdosnának a földhöz.

– Itasd meg a dögöt – szól Avraham Rinának. – Én megszögezem a ládákat. Alig van már egy ép láda.

Szedegetni kezdi az udvaron szétszórt ládaroncsokat, és leül az istálló elé, szemben Jerahmiél házával. Rina megitatja Barakot, s egy kosárral bemegy a tyúkólba, összeszedi a tojásokat.

Az úton a zajok ismét megélénkülnek. Kiáltások, vezényszavak, begyújtott motorok berregése.

Úgy látszik, a csatának nemsokára vége – gondolja Avraham. – Egy óra múlva egész Beér Tuvia útra kel a szomszédokhoz, a szövetkezeti bolt elé, a titkárságra. A legtevékenyebb kétségkívül Jichak lesz, aki igyekszik majd gyorsan elhinteni, amit látott, s a falu felbolydul, pártokra szakad, és egész kis vihar tombol majd a szegény gyerek körül, akit most fejebúbjáig elborít a ganaj a tyúkól alatt. Azután hogy lesz, az ördög tudja… Mindenesetre ajánlatos a fiút eltüntetni valahová estig, rögtön, ahogy véget ér a cirkusz. Kiviszem a narancsosba – töpreng a gazda –, arra most nem dolgozik senki. Igaz, hogy közel van az országúthoz, ahol nagy a katonai forgalom, de lesz annyi esze talán, hogy vigyáz magára. Jó, hogy Rinának nem kell most magyarázkodni, ez a lány aranyat ér, valóságos áldás…

Rina kijön az ólból, ugyanakkor az angolok is elhagyják Jerahmiél házát. Az ajtó nyitva marad utánuk, belülről sem csukja be senki. Avraham arrébb húzódik, ha Jerahmiél kilép, ne rögtön őt pillantsa meg. De a házban mélységes csend van, csak a nyitott ajtó nyikorog.

Azután egy szörnyű hang. Elfúló és gyűlölettől izzó.

– Ki innét! Gyilkosokkal nem élek együtt! – Azután megint. – Ki innét, Hámán!

– Nem vagyok gyilkos – kiáltja egy végsőkig elkeseredett gyerekhang. – Nem vagyok gyilkos. Nem vagyok Hámán.

– Ki a házamból! Ide nem teszed be többé a lábad.

– Anya! Anya! – könyörög sírva a gyerek.

Egy pillanatig néma csend, ezalatt Szára mondhatott valamit, s Jerahmiél ismét felhördül.

– Itt nincs más akarat, csak az enyém. Menj a házamból, gyilkos. Ebben a faluban nem élhetnek gyilkosok.

Jigal kirohan a házból, végig az udvaron át a kertig, és eltűnik a kert végén kezdődő csalamádéban.

Az ajtó becsukódik.

Avraham Rinára néz, és jelentősen hunyorít. Nagy a baj.

A konvoj mintha megindult volna. Rina a kapuhoz fut, egy motoros robog el mellette az úton, a katona fején a Military Police, a katonai rendőrség sisakja. – „Salom” – kiáltja az M. P. barátságosan a lánynak. A szövetkezeti bolt előtt élénk manőverezés folyik, teherautók fordulnak, farolnak s állnak be helyükre. Dzsipek és command-carok száguldanak előre. A vezénylő dzsip a konvoj közepe táján áll, az út másik oldalán. Mellette a lován Arje Rejsz őrmester, a települési rendőrség parancsnoka. S mintha valami védelmet jelentene a hórihorgas őrmester, egy-két gazda is kimerészkedik az útra, és Arje mellé húzódik. Valahol a sor elején az M. P. leszáll a gépéről, felemeli a tárcsát. Pokoli zajjal gördülnek tovább a katonai járművek. „Fuck them all…” – éneklik az utolsó teherautón. „Cseszd meg őket mind…”

– Kiengedhetjük! – kiált Rina, és siet az ólhoz.

Kihúzzák az ól alól a bádogtepsit, David a szabadban is tovább fekszik, nem mozdul. Az ürülék ruhájára, hajára, meztelen lábszáraira hullott szürke cseppjeivel kísérteties látvány.

– Állj fel! – rivall rá idegesen Avraham. – Állj fel, ne szórakozz!

David panaszos hangot hallat, két tenyerére támaszkodva megpróbál felemelkedni, de rögtön visszaereszkedik. Minden tagja meggémberedett a hosszú, mozdulatlan fekvéstől. Megragadják kétoldalt a hóna alatt, és felhúzzák, s még akkor is alig áll a lábán. Így elölről még borzasztóbb, mindenütt trágya, a szája szélén, orrán, szemhéján. S minden tartás elveszett belőle, olyan, mint egy koszos rongytömeg, csak akkor tesz egy-két lépést, rogyadozó léptekkel, ha Rina arrébb húzza.

Nagy szerencse, hogy Malka bezárkózott a szobájába, az ágyra borulva sír hangtalanul, végtelen keserűséggel. Rinára emeli a szemét, aki az ágy mellett a szekrényben nadrágot és tiszta inget keres, a lány kegyetlen közönnyel matat tovább.

A fürdőszobában közben Avraham vetkőzteti Davidot, kapkodva és ügyetlenül, de a fiú is annyira fásult, hogy a kezét sem hajlandó felemelni, amikor a gazda lehúzza róla az inget. Avraham halk szitkozódás után beletörődik, hogy most mindent neki kell csinálni, ide-oda ráncigálja Davidot, s mikor végre a nadrág is lekerül róla, belöki a zuhany alá, ingerült buzgalommal mosdatja, kezével szétkeni a szappant David keskeny, forró hátán.

– Ostoba kölyök – morogja, és nagyokat ránt a fiún –, büdös kölyök…

David a szappant dörzsöli ki szeméből, s összerezzen, amikor Rina teljes közönnyel belép a helyiségbe, s lerakja a tiszta nadrágot és inget.

– Készítek valami ennivalót – mondja a lány, és visszavonul a konyhába.

A fiút lehetetlen szárazra törülni, a verejték újabb és újabb hullámokban lepi el hátát, mellét, homlokát. A gazda inge is csupa víz a zuhany permetétől.

– Kurva élet – lihegi, s azután arabul folytatja. – Hara u zift. Trágya és kátrány.

Végül is a fiú gyöngyöző testére húzza az inget, mindenütt átüt a nedvesség.

– Egyél valamit – mondja, s figyelmeztetően felemeli az ujját. – Estig nem eszel semmit.

A fiú irtózattal megrázza a fejét.

– Jól van – legyint a gazda –, indulunk. – S húzza kézen fogva Davidot. Rina kitárja előttük az ajtót, meghajol, s mosolyogva tiszteleg utánuk, szabályos angol tisztelgéssel.

– Te mit csinálsz délután? – kérdi Avraham.

– Gyakorlatra megyek.

– Itasd meg a dögöt. Ez is a gyakorlathoz tartozik.

A lány szalad a vödörért.

Idegesen ülnek a bakon. Amíg Rina a lovat itatja, Avraham bever egy kiálló szöget az ülésen, David egész kicsire összehúzza magát. A lány arrébb rúgja az üres vödröt, és visszaszíjazza a hámfákat.

– Mehettek – mondja. Beleharap egy uborkába, s hagyja hogy Barak csöpögő nyelvével végignyalja a karját.

Még jókor futnak ki a szekérrel, a szövetkezeti bolt zárva van, az úton is alig lézeng valaki. Avraham mint az eszelős hajtja a lovat, amíg rá nem fordulnak egy elhagyatott ösvényre. Akkor kifújja magát, és meglazítja a gyeplőt.

– Világ ura! – sóhajt fel. – Ez is élet?!

David görnyedten ül mellette. Avraham a kezébe nyomja a szíjat.

– Nesze, hajts te! – mondja, s aztán nyersen, mintha a délelőtti ügy jelentősége abban lenne, hogy elvesztettek egy fél munkanapot: – Csinálj te is ma végre valamit.

Az ösvény elég rossz állapotban van, trágyázott és művelt szántóból vágták ki. A téli esőzés szeszélyes barázdákat hasított a földbe, úgy szikkadt mély ráncokkal kőkeménnyé a napon. Ügyeskedni kell a szekérrel, hogy elkerüljék a zökkenőket. David igyekszik is, tűrhetően vezet, a figyelem kis idő után elmúlasztja ernyedtségét. Ahol az út állapota megengedi, a gazdát nézi, olyan hosszasan és kutatóan méri végig, hogy Avraham felhördül.

– Tetszem neked?

David elpirul.

– Maga nagyon jó ember – rebegi lehorgasztott fejjel.

– Ökörség – mondja Avraham.

– Magának baja lehetett volna – mondja a fiú.

– Szóra sem érdemes – legyint Avraham –, legfeljebb húsz év koncentrációs tábor.

– Az is elég – bólint komolyan a fiú, mintha ennél nagyobb szerencsétlenséget is el lehetne képzelni. – Az nem játék, Szudánban.

– Gondolod? – kérdi Avraham, s hozzáteszi: – De valóban rohadt lehet egy ilyen tábor. Túl sokan vagytok ott az Éceltől.

David ismét elpirul.

– Maga utál engem – mondja szomorúan.

– Okos vagy, fiam – mondja a gazda –, bölcs, mint a Salamon király. – S hirtelen, ég tudja, milyen gyors társítások után, azt kérdi: – Emlékszel, mit meséltél tegnap? Hogy bejött hozzád a műhelybe egy ember.

David némán bámul rá.

– Amikor az a dolog történt – mondja Avraham dühösebben, hogy a fiú nem érti, mit akar. – Bejött a műhelybe egy ember.

– Igen – mondja engedelmesen David.

– Miért nem hozzátok ment az az ember? A Hatikva utcába? Reggel vagy éjszaka?

– Nem tudja? Én már nem aludtam otthon.

– Miért?

– A rendőrség miatt.

– Volt valami dolgod a rendőrséggel?

– Egyszer elvittek a trágyák. De csak kihallgattak. Három napig voltam bent.

– Akkor miért nem aludhattál otthon?

– Ez volt a parancs.

– Igen – bólintott Avraham. – A parancs. – S elhúzza a száját, mint aki magától a szótól is undorodik. – Miért hallgattak ki?

David nem válaszol.

– Ismét valami, amit nem lehet elmondani – mondja megvetően Avraham.

David vállat von.

– Megöltek egy lányt a negyedben. Egy ringyót. Kohava Toledo. Ez volt a neve. Egy kék sapka ringyóját.

Avraham egyszerre roppant mennyiségű levegőt szív be, s az orrán át kis nyögésekkel kísérve, szakaszokban fújja ki. Lassacskán arrébb tornázza magát az ülésen.

A fiú megbánta, hogy az elébb vonakodott a válasszal, egyszerre közlékeny lesz.

– Nem tudtak rám bizonyítani semmit. Tetűk. Lefényképeztek, meg ujjlenyomatot vettek, utána elengedtek… Az a lány egy ringyó volt – mondja kis nyomatékkal, mintha megsejtene valamit. Azután azt kérdi aggódva: – Malka most haragszik rám?

A gazda hallgat.

– Nem mondja majd, hogy menjek el innét?

Avraham az ingerültségtől összerázkódik.

– Neked azzal semmi dolgod, hogy mit mond Malka. Neked csak ahhoz van közöd, amit én mondok.

– Maga nem küld el? – kérdi fojtottan a fiú.

Avraham ismét nagyot lélegzik, és az égre néz.

– Elküldhet – folytatja a fiú, és a sírás környékezi. – Én akkor elmegyek. Én akkor sem haragszom magára. Maga jó volt hozzám. Én nem akarok bajt senkinek.

– Fogd be a szád – rivall rá Avraham. – Siránkozol, mint egy kurva… A hős! A hős! – Égnek emelt kézzel idézi az Écel szólamát – „A britekkel szemben, mint az acélfal!”… Egy beszari kölyök.

– Maga beszélhet – mondja a fiú remegve a felindulástól –, maga jó ember.

– Ha újra kezded, lerúglak a kocsiról – lihegi Avraham.

Kirántja a gyeplőt a fiú kezéből, és befordul siralmas narancsosába, melynek ösvényét a hiányzó fasor jelzi, a kemény levelű, sűrű gyökerű gyom, az indzsil mindent elborító áradatában.

– Szállj le, te beszari – mondja, és egy dühös rándítással megállítja Barakot. – Itt maradsz estig a narancsosban, amíg érted nem jövök. Elkezded nyesni a fákat…

A fiú nem mozdul. Arca szürke, mint a füst.

– Engem úgyis elkapnak – mondja halkan –, én azt tudom, hogy elkapnak. Ismertem egy fiút a negyedből, Joszéf Hassza, azt is elkapták, annak még tárgyalása sem volt, a rendőrségen kiverték a szemét, azután egészen kicsinálták.

– Szállj le – mondja Avraham szárazon, mintha nem is hallaná, amit a fiú mond. – Fogd meg az ollót.

David lekászálódik a szekérről. Avraham utánadobja a nyesőollót és a fűrészt.

– Én nem akarom, hogy magának baja legyen – motyogja a fiú.

– A vadhajtásokat könnyű felismerni – mondja Avraham, s elkapja a tekintetét David szánalmas, könyörgő képéről. – Amelyik ágon ilyen hosszú tüskéket látsz, az vadhajtás. A levelek színe is világosabb zöld.

– Egy hónap múlva vagy egy év múlva, de biztosan elkapnak…

Avraham olyan indulattal fordul David felé, hogy az önkéntelenül megkapaszkodik egy ágban, a gazda ekkor tenyerét végighúzza az arcán, a halántékát nyomogatja keményen, orrát, száját gyömöszöli. És csendesen, de elszánt határozottsággal azt mondja:

– Egészen a tövénél kell nyesni. Érted? Ha nem boldogulsz az ollóval, akkor használd a fűrészt. Nekem rendesen csináld, ezt a sort estig be kell fejezned.

David szája széle megrándul, valamit mondani akar, de Avraham tiltón felemeli a kezét.

– Ha megszomjazol, itt a csap. Az országút közelében ne járkálj – ezzel elhelyezkedik az ülés közepén.

– Én tudom, hogy maga jó ember – hajtogatja David.

Avraham nem néz a fiúra, de a hangjából érzi, hogy reszket.

– Végezd a dolgod – kiáltja, és útnak indítja Barakot. Néhány métert hajt, s hátulról végigvág rajta az elcsukló, kétségbeesett panasz.

– Úgyis elkapnak. Mindenkit elkapnak. Maga is tudja, hogy nekem végem van.

Avraham menet közben visszanéz, David a földön guggol egy fa alatt, két kezével belekapaszkodik a hajába. Az árnyékban csupán egy falevélnyi fénysugár vetődik az orrára, amely csillog a nedvességtől.

– Csak magának ne legyen baja – nyöszörgi, s fejét a hajánál fogva majdnem a térdéig húzza le.

Avraham megcsapja Barakot. Az ösvény végéig hajt a széles mezei útra, amely már Kasztinához tartozik, s ott megtorpan. Egy tevekaraván közeledik az úton Kasztinából Bet Darasz irányába. Megszokott látvány ilyenkor. Augusztus vége van, a Negev déli részén, az egyiptomi határ közelében Udzsa el Hafir kietlen vidékén az utolsó csepp esővíz is kifogy lassan a ciszternákból, amiket még a rómaiak építettek keresztül-kasul a sivatagban. Vonulnak észak felé a beduin törzsek, a termékenyebb falvak határában leverik a sátraikat, s birkáikat kihajtják a gyér bozótot legelni. Dolgoznak egy-két napot, az asszonyok közben az apró tojásokkal házalnak, a lányok olajbogyót szednek, ismeretlen rendeltetésű növényeket gyűjtenek.

Avraham békésen vár. Megnyugtató méltóság árad az egyenletesen vonuló menetből, a burjánzó színek elterelik kissé a gazda nyomott gondolatait. A seih most üget el mellette, derekára kötve régi, díszes kard. A birkák hatalmas zsákokba gyömöszölve lógnak a tevék két oldalán; fejüket felül, a zsák nyakánál kidugják, és szomorúan bégetnek. A beduinok egyenesen ülnek a tevék hátán, a fekete sátorponyvák felett, irdatlan agyagkorsók között. Előrenéznek komolyan és némán, mintha ünnepségen vennének részt. Az asszonyok, amint Avraham vonalába érnek, fekete köpenyükkel eltakarják arcukat, a köpenyek mögül hallani a rézpénzek csörgését, amik a kendők széléről lógnak le homlokukra, arcukra, nyakukra. A tevékről lecsüngő zsákok némelyikéből két-három gyerek bámul ki, egy alaposan megtömött zsákban tyúkok kotyognak. S csak a hajcsár hangját hallani, az út szélén halad egy gyors, pici szamáron, és szünet nélkül biztatja gurgulázó torokhangon a tevéket: – Khr… khr…

Az utolsó teve is elhalad Avraham mellett, a gazda ráfordulhat végre az útra, amely a határ Beér Tuvia és a kasztinai földek között, de nem a következő ösvényig hajt, amely Beér Tuviába vezet vissza, hanem az országút irányába, melynek túlsó oldalán terül el, szikkadt legelőkkel körülvéve, az arab falucska. Avraham már járt egyszer Kasztinában, s a falu nevében tárgyalt a muhtárral egy földdarabka ügyében mely sokáig bizonytalanul lebegett Beér Tuvia és Kasztina között. A dolog néhány csésze kávé mellett békésen végződött, a kasztinai fellahok a zavargások alatt is higgadtan és barátságosan viselkedtek. Gyakran jártak Beér Tuviában, szükségleteiket továbbra is a szövetkezeti boltban vásárolták. Elszörnyülködve csóválták a fejüket, ha a távoli, véres hírekről hallottak. „Mus kojész, háda mus kojész. Nem jó, ez így nem jó”… – mondták, miközben gyanakodva vizsgálgatták a sarlókat és gereblyéket, mintha a két nép közti háborúság a szerszámok minőségére is hatással lenne. Avraham már attól is jobban érzi magát, hogy – ha csak néhány lépésre is – Beér Tuvia határán kívül van, s elhatározza, hogy behajt Kasztinába. Mint valami gazdag külföldi útra, úgy vágyik most leülni az arab faluban a koszos kis kávézda előtt egy gyékényre, elbeszélgetni a fellahokkal az időjárásról, mely emberemlékezet óta mindig rossz, régi történeteket hallgatni a törökök idejéből, s vigyorogni, amikor a fiatalabbak versenyeznek egymással a legdurvább tréfákban: Kul dinije bahar, rasz éri szahar… Az egész világ tenger, csak a vesszőm benne szikla, hová kapaszkodsz?…

S mintha Allah kifürkészhetetlen szándékai akadályoznák útjában, az országúthoz érve ismét várnia kell. Nehéz dördüléssel vonul előtte egy kisebb katonai konvoj. A hernyótalpas páncélautókon ülő katonák fejét vörös és fehér kockás kendő burkolja, melyet az álluk alá vezetnek, és a tarkójukon csomóznak össze. A kendőt a homlokuk fölött vastag fekete zsinór fogja át, közepén csillogó, sárgaréz angol címer. Az arab légió. A páncélosok között dzsipek haladnak, a dzsipekben angol tisztek, némelyik fején tányérsapka helyett kockás arab kefia. Az egyik tiszt – kefiája alól égővörös hajtincs bukkan elő –, amikor a dzsip Avraham szekere mellé ér, a gazdára mutat, s rossz arab kiejtéssel kiált fel az előtte haladó páncélosra a komor és mozdulatlan katonáknak:

– Alehum! El Jahud… Rá! A zsidóra!

A legionáriusok – kendőik alól csupán szemük és orruk látszik ki – mereven és fegyelmezetten ülnek tovább, még a fejüket sem mozdítják meg.

Avraham vár egy kicsit, s mikor a konvoj már jócskán eltávolodott, akkor fordul csak az országúton jobbra, a rendőrség felé, melynek oldalán vezet az ösvény Kasztináig. Az ösvénynél most Mose Rabin állítja meg, a tagbaszakadt kasztinai zsidó rendőr őrmester. Durva vonásaival inkább útonállónak látszik, mint rendőrnek. Két hat-hét év körüli kislányt fog kézen, a kislányokon egyforma matrózruha, lábukon fehér harisnya és lakkcipő, kék szalaggal átkötött, szőke copfjuk a derekukig ér. Mintha egy angol ifjúsági könyvből léptek volna ki.

– Kasztinába, Bogatir? – kérdi mogorván az őrmester.

– Oda. Mi közöd hozzá? – morogja Avraham.

De Rabin nem azért állította meg, hogy útja céljáról érdeklődjék. Mit érdekli őt! Nyilvánvalóan azt szégyelli, hogy a gazda a két kislánnyal együtt látja, itt, a rendőrség mellett, s rögtön mentegetőzni kezd.

– Cools felügyelő kölykei. Minden reggel be kell szállítanom őket Rehovotra, héber iskolába járnak, délután értük megyek, azután sétálunk egy órát. – Közel hajol a gazdához. – Még mindig jobb, ha ezt csinálom, mint ha mást kellene csinálnom. Érted? – S a lányoknak kiált: – Jenny! Gladys! Nem tudtok salomot mondani?

– Salom, uram – hajtják meg magukat jólnevelten a lányok.

– Énekeljetek valamit az úrnak – mondja az őrmester, és Avrahamra kacsint.

A lányok nem kéretik magukat. Azonnal elkezdik, s olyan kültelki héber hangsúllyal énekelnek, mint bármelyik szabre gyerek.

 

Néni, mondd azt nekünk: lehet. Játszunk most egy kicsit veled. Mondhatsz, néni bármit is, Lefektetünk akkor is. Néni, mondd azt nekünk: lehet…

 

A lányok, úgy látszik, megszokták, hogy a dalocskának mindig sikere van, diadalmasan néznek a gazdára, s mert Avraham egy kicsit sem mosolyodik el, csalódottan biggyesztik a szájukat, elszaladnak játszani az országút közepére.

– Te tanítod őket erre? – kérdi Avraham az őrmestertől.

– Dehogyis – legyint Rabin. – Az iskolában tanulják. De még különbeket is. – S harsog a lányok felé: – Gyertek vissza az útról! Ha nem viselkedtek rendesen, jövőre arab iskolába jártok.

– Nem járunk arab iskolába – sivítják a lányok. – Az arabok büdösek és piszkosak.

Az őrmester vigyorog, s Avrahamra vetett jelentős hunyorításában ez áll: Mit szólsz a nevelésemhez?

De a gazdán nem látszik a meghatottság.

– Béke veled, pesztonka – mondja, és meglegyinti az ostort.

Rabin indulatosan feljebb tolja a fején a tányérsapkát.

– Még mindig jobb, ha ezt csinálom. Nem érted?

Avraham egy bólintással elhagyja az őrmestert, és zötykölődik tovább a rossz ösvényen Kasztinába. Az útról már jól látni a falucskát. A házak közül vékonyan szálldogál az égő trágya füstje. Az út mentén egy öreg fellah szánt, vézna damaszkuszi tehenével, apró, mulatságos arcú vénember. Nevetgél magában szántás közben.

– Allah adjon békét – köszön, mikor a gazda melléje ér. – Nincs egy cigarettád, havadzsa?

A gazda néhány métert hajt még, s csak azután állítja meg a szekeret. A fellah hamar lemondott a cigarettáról, görbe lábaival botladozik az eke után, bugyogója a térdéig felgyűrve, lábszárán barna, szőrtelen bőre fénylik, mint az üveg. De mikor Avraham megáll, ő is ledobja az ekét, és siet a szekérhez. Megszorítja derekán a bugyogót tartó vörös kendőt, átveszi a cigarettát, és nevetve tapogatja.

– Inglézi – mondja elismerően. – Angol. – S fejét csóválja a gazda könnyelműségén.

– Elégedett vagy? – kérdi szertartásosan Avraham.

– Munka – mondja a fellah, és körülmutat a földeken.

– A munka jó – mondja Avraham, és lehunyja a szemét, a vér a fejébe szökik a kínos ostobaság miatt.

A fellah a szekérre támaszkodik, lába fejét a kerék küllőihez dörzsölve, megszabadítja a rátapadó agyagtól, közben fél szemmel fölfelé pislog a gazdára.

– Mi lesz itt, havadzsa? – kérdi, s most a másik lábát dörzsöli nagy igyekezettel a kerékhez. – Mi lesz itt nemsokára?

Avraham figyelmesen és komolyan néz a fellah kefiája alatt ravaszul hunyorgó szemébe, s az égre mutat.

– Matar – mondja fennkölten. – Eső.

Az arab hangtalanul nevet. Arcán ezer ránc mozdul meg.

– Ins’allah – érinti meg homlokát, mellét. A félig szívott cigarettát elnyomja a szekér oldalán, a kefia zsinórja alá szorítja a homloka fölött, és szalad vissza az ekéhez.

Avraham folytatja útját, s most valahogy kevésbé látja értelmét, hogy bemenjen a faluba, és hosszas töprengés után sem tud kitalálni egy csekélyke indokot, ha a muhtár eléje jön, hóna alatt a Korán hatalmas kötetével. Mindenesetre lassú baktatásra fogja a lovat, hogy az út tovább tartson. De már a falu határában halad, az alacsony, lapos tetejű kőépület mellett, melyet az angolok építettek iskolának Kasztinában és még számtalan arab faluban, valami gyarmati népjóléti beruházás alapján. Tanítás azonban egyetlen ilyen épületben sem folyik. Az angolok felépítették, bevették a statisztikába, mely a parlament elé került, azzal már nem törődtek, hogy az épület betöltse hivatását. Az arabok raktárnak használják vagy semminek sem.

A falu első házainál egy csapat kutya ront a szekérnek, csaholva ugrálnak a kerekek mellett, a kiéhezett rókákhoz hasonlító sárga, csapzott állatok minden harcias roham után visszaszaladnak vagy húsz métert, mintha állandóan a megtorlástól félnének. Egy-két fellah tevékenykedik az udvarok előtt, hurrogva kergetik a kutyákat, s rövid köszönést morogva, Avraham felé bólintanak.

A gazda hangos és túlzott barátsággal integet a bakról.

– Szalem alék…

A fellahok közönyös tekintettel sorra bemennek házaikba. A szekér előtt fiatal suhanc bukkan fel, arca különösen fehér, karjaiban egy kislányt tart, megáll az út közepén, a gazda nagy üggyel-bajjal tudja csak kikerülni. A kislány megijed a szekér zörgésétől és sírni kezd. A suhanc a melléhez szorítja, s bizonytalan mozdulatokkal tapogatja.

– Ja uhti, ja uhti… – hajtogatja kétségbeesetten. Húgom, húgom!

A gazda most veszi észre, hogy a fiú vak. Visszafordulni – gondolja. – Mi az őrdögnek jött a néma bizalmatlanságot lélegző faluba, amely bezárkózik előtte, a levegő is forróbb és súlyosabb, mintha az édeskés, égett szagok felforrósítanák? Az amúgy is tűző napfényt az egyhangú és egyenetlen sárga vályogfalak megsokszorozva verik vissza. Az apró téren, ahol végre megfordulhat a szekérrel, egy kútból két kislány meri a vizet, mellettük a földön tucatnyi hasas dzsára. A lányok vézna testét a lábfejükig érő, foszladozó köpeny takarja, érett és szép arcukkal parányi asszonyoknak látszanak. Avraham megjelenése nagy élményt jelent a számukra, abbahagyják a vízmerítést, és nevetgélve vizsgálják a gazdát. – Jahud… jahud… – mondogatják egymásnak többször is. Zsidó.

Avraham megkerüli a kutat, s ráfordul az útra, melyen a faluba jött. Visszafelé már egy lelket sem lát sehol. A fellahok behúzódtak a sűrű kaktuszsövények, a szeszélyesen dülöngélő vályogkerítések mögé, s Avrahamnak úgy rémlik, hogy a sovány és izgatott kutyák képében indulataikat és babonás aggodalmaikat hagyták a kerítések és a házak tetején. A felborzolt szőrű, behúzott farkú, mindig menekülésre kész kutyák ínyüket mutatva vicsorognak az idegen és fenyegetően érthetetlen világra, mely mint a földre öntött olaj nyelik lassacskán minden irányba, s bekeríti a rosszul művelt, szikkadt birtokokat. Látszólag azonban minden nyugodt, talán túlságosan is az, mint a „hamszin” idején, amikor a homokvihar a magasban tombol, eltakarja a napot, és elzárja a szelek járását. A földön ilyenkor tömör csend van, s az eke után lépegető csak annyit érez, hogy a levegő körülötte lassan felforrósodik és megritkul, kiszárad a torka, kapkodva lélegzik, a halántéka lüktet, nyugtalan izgalom járja át, s még a lova is idegesen rázza a fejét. Ilyen alattomos a hamszin. Nemsokára itt van, szeptember elején könyörtelenül megjönnek a viharos napok, Avraham is kegyetlenül szenved tőlük. Hamszin azt jelenti arabul: ötven. Ötven ilyen nap van egy esztendőben. Elég, ha csak a hamszint tekintjük – gondolja Avraham –, akkor is már ezerhétszázötven rohadt napot éltem át.

Az egyik kerítés kapuja nyitva van, a gazda lassít, majd megáll, és az udvaron a középkori szerszámokat, szitákat és cséphadarókat bámulja. A ház oldalához tapasztva kicsiny helyiség, akkora, mint egy latrina, deszkaajtaja annak is nyitva áll. A napfény élesen megvilágítja az öregasszonyt, aki bent ül mozdulatlanul, szinte betölti az egész helyet, karja, lába fatörzsnyi vastagságú. Száján, szemén rajokban ülnek a legyek, a hústömeg alig észrevehetően megrezzen – ez a legyeket legkevésbé sem zavarja –, az elefántiázis az asszony minden tagját megbénította. Egy fiatalabb nő kerül elő valahonnét, dühös pillantást vet a gazdára, s becsapja a kamra ajtaját.

Avraham felsóhajt. Ez jut eszébe: A szív sebei. Elmosolyodik, a mosoly megmered az arcán, figyelme egészen távoli hullámokon gördül tovább. Barak ettől elbizakodik, időnként megáll, rázza magáról a legyeket. De ez a paradicsomi állapot nem tart sokáig, a gazda egyszerre akkorát üvölt rá, hogy ijedtében rohanni kezd, mint egy versenyló. S Avraham legalább akkora megkönnyebbüléssel hagyja el a falut, mint ahogyan Beér Tuviát hagyta el. De az egyedüllét már elviselhetetlen, az önmagába fojtott tépelődés mérge egyre mélyebben szívódik fel, s nem tud úrrá lenni ideges rendetlenséggel kergetőző gondolatain. Meg kell keresni Rinát – dönti el, és kis megnyugvással gondol rá, milyen nagyszerű volt ez a lány délelőtt. Rina már az övé, nem kétséges, reggel óta új kapcsolat kezdődött közöttük, a jövő is biztató, esküdni merne rá, hogy a lány nem nézegeti ezentúl mély és szomorú unalommal az út menti olajfákat, amikor ő azt a roppant mulatságos történetet meséli: hogyan vezette Harkovban a hüpe alá Borovcsik Ilja a Rabinovics Rivkát… De Rina most a Hagana^* kötelező gyakorlatán vesz részt a Népházban, s az ördög tudja még, hogyan lehet kihívni onnét. Az út a Népházig elég sokáig tart, Barakon is meglátszik már a fáradtság, ahányszor a gazda figyelme kissé lanyhul, mászik, mint egy tetű.

A Népház előtt Avraham megköti Barakot a hirdetőoszlophoz, melyen a falu kulturális híradója és egyéb közlemények láthatók. Avsalom Avi-Nadav szerkeszti, és írja piros, zöld és kék festékkel a hirdetményeket, feladatát komolyan veszi, csábító szövegeket talál ki, s azt a látszatot kelti, mintha a Népháznak versenyezni kellene a számtalan Beér Tuvia-i szórakozási lehetőséggel.

Avraham most betűről betűre elolvas mindent.

„Figyelem! Figyelem! Meglepetés! Művészet! Élvezet! A Beér Tuvia-i mandolinzenekar bemutatkozása szombat este. Hazánk legszebb dalai. Utána tánc. Harmonikán játszik: Avsalom Avi-Nadav.”

„Fontos. Halaszthatatlan! Érdekes! Miért küzdünk? Mi a célunk?

Dr. Efrajim Fajerstejn (Szakszervezeti Központ, Tel Aviv) előadása:

»Szabad bevándorlás vagy teljes függetlenség?«”

„Közhasznú! Mose Sapira állatorvos kéri: a mesterséges megtermékenyítésre az igényeket két nappal előbb bejelenteni.” (Mellette ceruzával: Ha lehetne, inkább a bikát. Kaplanék Dvorája.)

„Megható történet a galutból. Kántorból operaénekes!

Az anya levele. (A Brifele der Mamen)

Jiddis film az Egyesült Államokból.”

Miután a hónap utolsó műsorát is elolvasta, Avraham beballag a Népházba, és megáll a nagyterem zárt ajtaja előtt. Méir, Kaplan tizenhárom éves kisfia pattan fel az ajtó mellett egy padról, és széttárja a karját.

– Nem lehet. Parancs van! – mondja katonásan. Nadrágszíjára csatolva hosszú tőr.

– Menj a pokolba – mondja Avraham, és eltolja a fiút.

– Én megmondtam – vonja fel a vállát mérgesen Méir, és kihúzza a tokból az éles, dupla pengéjű tőrt.

Avraham nem törődik vele. Kezét a kilincsre teszi, ekkor belülről egy kemény parancsot hall: Kést ránts!

A gazda összerezzen, és hátrább lép, mintha őt érte volna a támadás. Azután jó ideig csend van. A gazda rést nyit az ajtón, szemével a lányt keresi. A fiatalok – mintegy húszan vannak – két sorban állnak egymással szemben, combjukhoz szoruló jobb kezükben bőrtokban tőr. Az oktató sorra lép mindegyikhez, és vizsgálja a helyes tartást. Az önvédelmi harc mesterét, a szíriai származású szefárd Kotaszt Avraham most látja először, a gyerekektől már hallott róla, s másként képzelte el. Szikárnak, magasnak, férfias vonásokkal. Kotasz alacsony, zömök, felsőtestét a hatalmas hát- és mellizmok vízszintesen széthúzzák, idomtalan jelenség, széle-hossza egy. Arca pufók és puha, kreol bőréből világító kék szemében mélységes űr. Nem néz arra, akit megszólít, hangja egyenletesen szóródik szét a teremben, vonzó és ijesztő hang, kissé olyan, mintha bűvölne. Első hallásra úgy tetszik, hogy rosszul beszél héberül, pedig csak az állatszelídítők tőmondatokká egyszerűsödött szaknyelvét használja, mindent többször ismétel, nincs egyetlen személyes hangsúlya, nem biztat, nem rosszall és nem ismer el. Végzi a dolgát pontosan, egyenletesen és személytelenül. Rina mellé lép, megigazítja ujjait a tőrön. A lány a gazdával szemben levő sorban áll.

– Hüvelykujj a markolat végén. Kihúzásnál hüvelykujjal támasztunk. Hüvelykujj a markolat végén.

Oldalra lép.

– Első sor előre!

Rina sora megmozdul, a gyerekeket menet közben éri a következő parancs.

– Jobb nyakszirt!

Jobb kezükkel bal oldalra a fejük fölé emelik a tőrt, már kartávolságra vannak a szemben álló sortól, ekkor elnyújtottan, szinte suttogva kapják a parancs másik felét:

– Szúúúúrj!

A napégette gyerekarcokból egy szempillantás alatt eltűnik minden természetesség. Torz kifejezést öltenek, arcuk más-más fintorokba rándul. Az egyik vicsorít, a másik kitátja a száját. Karmela Spak visszafojtja a lélegzetét, arca bíborvörösben játszik, egyik fiú olyan képet vág, mintha a latrinán ülne. Avraham ijedten nézi Rinát, aki összehúzza szemét, s a felsőajkát harapdálja suta igyekezettel. A tőrök lassuló lendülettel lezuhannak, s hegyükkel óvatosan megállapodnak a szemben állók jobb nyakszirtjén kissé megnyomva a bőrt a vállizmokkal és kulcscsonttal határolt üregben.

– Vissza! – kiáltja Kotasz.

A tőrök ismét a combok mellé szorulnak, a gyerekek visszahúzódnak a helyükre.

A gazda felsóhajt, és tekintetét Rináról a terem egy másik része felé fordítja, ahol a földön vastag, méteres botok hevernek, a kézitusa kellékei.

A gyakorlat újra kezdődik.

– Jobb nyakszirt! Szúrj! Bal nyakszirt! Szúrj!

Avraham becsukja az ajtót, a Népház előtt leül a padra, és rágyújt. Igazán nem lehet mondani, hogy ez a gyakorlat felvidította. Legszívesebben kihívná Rinát a teremből, de érzi, hogy ezzel nevetségessé válna a gyerekek előtt. A gyakorlat nem tarthat sokáig, majd a szünetben elkapja a lányt. Felemelkedik a padról, visszaballag a házba, felmegy az emeletre, ahol a falu titkársága van. A könyvelés ajtaja nyitva, Avraham nem lép be, megáll az ajtó mellett. A szobában Gomberg, a falu titkára beszélget az öreg Jesajahu Tuvimmal.

– Harminc rendőr halt meg? – kérdi Tuvim.

– Ez nem hivatalos.

– Én még mindig nem értem azt a dolgot a hordóval.

– Egy erős rugós szerkezetet helyeztek a teherautóra – magyarázza Gomberg. – Amikor elrobogtak a Headquarters^* mellett, működésbe hozták a szerkezetet, s az átdobta a hordót a falon. Egy pillanat múlva robbant.

– Világos nappal, úristen! – álmélkodik Tuvim. – Azért ezek nem akármilyen gyerekek.

– Le vannak ejtve…

– Nem erről van szó. Azért ez egy nagy dolog.

– Két zsidó rendőr halt meg. És öt arab.

– Én a bátorságukról beszélek.

– Ettől nem dől össze a birodalom. Letartóztatnak majd egy csomó embert.

– Hát nem érted? Fényes nappal felrobbantják a haifai Headquarterst. Azért ez…

– De odavagy értük! – csattan fel Gomberg hangja.

– Nem akarsz megérteni, Amikam, nem akarsz megérteni – kesereg Tuvim.

Avraham bánatosan, mint egy száműzött, aki már sehol nem találja a helyét, visszalopózik a lépcsőhöz, és megy lefelé. Zord pillantást vet a gyerekre, aki még mindig a késével játszik, azután benyit ismét a terembe.

A gyerekek összetolt gumiszőnyegeken állnak mezítláb a szíriai körül, feszült tartásban, felsőtestük előrehajlik. Kotasz körbejár előttük, puha, ragadozóléptekkel. Ahogy összehúzza magát, mintha egy óriási labda gurulna. Közben egyhangúan tagolja a szavakat.

– Kicsi vagyok. Gömbölyű vagyok. Kicsi vagyok. Gömbölyű vagyok.

Az egyik fiú előtt megtorpan, egy követhetetlen mozdulattal elkapja csuklónál a kezét, megfordul, lehajol, a vékony testet könnyedén átdobja a feje fölött. A fiú a hátára esik, kényszeredetten mosolyog, nehézkesen feltápászkodik, és öklével a hátát nyomogatva megy vissza a helyére.

– Szabadulás fojtásból – mondja Kotasz. Körüljártatja szemét, egy szőke, kócos fiún állapodik meg. – Gabriel Kagan – hívja magához.

A gyerek megáll a szíriai előtt, sápadt az izgalomtól.

– Fojts meg! – kiált rá az oktató.

A fiú két kezével gyöngéden átfogja az izmos nyakat, hüvelykujjai szabályosan a csigolyán.

– Fojts! – kiált újból az oktató, és megfeszíti nyakizmait.

A fiú zavarban van, még mindig nem mer nagy erőt kifejteni.

– Erősebben! Erősebben! Fojts! – hajtogatja a szíriai.

Gabriel az állandó kiáltozástól elveszti önuralmát, és vad erőfeszítéssel szorítja Kotasz nyakát, ujjai alatt vörös foltok keletkeznek a barna bőrön.

– Fojts! Fojts! – tör fel utoljára az oktató torka mélyéről, de távolról ez már csak egy rekedt hördülésnek hallatszik.

A gyerek horkanva szívja a levegőt, mint egy végsőkig ingerelt állat, tekintetéből eltűnik az értelem utolsó szikrája, félig eszméletlenül támad a férfira, mint aki valóban ölni akar.

A szíriai iszonyú gyors köröző mozdulatot tesz a fejével, ezzel kiszabadul a szorításból. Ugyanakkor nyitott tenyere élével megüti a fiú nyakcsigolyáját. Gabriel felnyög, a torkához kap, nagyot nyel.

– Mi a baj, fiú? – kérdi az oktató.

Gabriel nemet int, kezét még mindig a torkán tartja.

– Menj a helyedre, fiú,

Avraham becsukja az ajtót, végigméri az őrt álló kisfiút, aki türelmetlenül topog a pad előtt, s vágyakozóan néz a terem felé.

– Ilyeneket tanultok?

– Ezeket tudni kell – mondja a fiú. – Közelharc.

– Ki ellen?

– Aki megtámad – feleli határozottan Méir. – A büdös angolok – s kis gondolkodás után – vagy a büdös arabok.

Avraham szótlanul nézi a fiút, mint aki nem ért valamit egészen, azután kimenekül a Népházból, felhúzza magát gyorsan a kocsira, s elindul a Népház felé vezető három út egyikén egy irányba, melyet találomra választ ki, s egyszerre olyan érzése támad, hogy egy soha nem látott vidéken jár, a Népház előtt álló két poros, öreg datolyapálma is mintha ezekben a percekben nőtt volna ki. Jobb nyakszirt. Szúrj! – forog az agyában, teljesen üresen, indulati kíséret nélkül. – Jobb nyakszirt. Szúrj! Bal nyakszirt. Szúrj!…

Egy olajfa árnyékából óriási termetű, egyenruhás férfi ugrik elő, s a zablánál fogva megállítja a Barakot.

– Az iratait, uram! – kiáltja.

A gazda egy pillanatra megretten, azután fenyegetően fölemeli kezét, s méltatlankodva nyög egyet. A férfi – Arje Rejsz őrmester – elégedetten veszi tudomásul a tréfa hatását, s az olajfa felé kiált:

– Az urat igazoltattam. Jogosult egy kávéra. – Kezét szíve fölé helyezve meghajol. – Tisztelj meg bennünket, Bogatir törzs seihje. Allah jiszalmak.^*

Az olajfa alatt hat települési rendőr ül körben, középen a parázson kávé fő.

Avrahamot a fiúk nevetése is ingerli, de rögtön megbékél, a fáradt, barátságos arcokon nem fedez fel semmit, amire dühös lehetne. Nagy sóhajjal lemászik a szekérről, és elhelyezkedik a földön Amosz mellett, aki rögtön átöleli a vállát, mint egy hasonló korú fiúnak. Erre Avraham is úgy tesz, mintha közéjük tartozna. Kihúzza magát, és hetykén néz. De egyedül csak ő ül ilyen fiatalosan, a fiúk alig élnek, végsőkig kimerültek, szemük félig lehunyva. A kemény arcokat különösen vonzóvá teszik a kimerültség lágyító vonásai, ingükön nincs egy száraz folt, a hátukra eresztett kalapok szegélyén verejtékcseppek. A szigorú Arje a fején tartja kalapját, csupán a szíjat húzza az álla alól előre, s hagyja, hogy a szája előtt lógjon lazán. A poros, gyűrött arcokon földöntúli vigyor, örülnek a pihenőnek, a kávénak s annak, hogy együtt ülnek. A fegyverek gúlába rakva mellettük.

– Szolgálatban? – kérdi Avraham.

– Hajnal óta lovon – mondja bágyadtan Avsalom Avi-Nadav. – Az embernek kipállik az ülepe.

– Az országúton minden kétszáz méterre checkpost – mondja Amosz. – Egy gyík nem bújik át.

– Országos készültség – fontoskodik egy sovány, nyurga fiú, Hajim Kac. – Állítólag éjszaka akasztják a három terroristát.

– Akkor a három angolnak is vége – legyint Avsalom.

– A terroristák nem kértek kegyelmet. – Arje tárgyilagos hangjába némi elismerés keveredik. – A britek könyörögtek nekik, hogy kérjenek kegyelmet.

– Marhák – mondja Amosz.

Erre hallgatnak. Avrahamnak fáj a háta, beletörődik, hogy ő egy öreg zsidó, és meggörnyed. Hajim húzogatja a findzsánt, melyben már forr a kávé.

– Corporal Avi-Nadav – szól Arje –, vedd elő a csészéket.

Avsalom egy oldalzsákból apró kávéscsészéket húz elő, szétosztja. S tölti a kávét.

– No, mondd csak – vág a szemével Arje felé Amosz –, nem fejezted be. – S Avrahamnak magyarázza: – Háromnapos rendőrségi nagygyakorlaton volt.

– Nem kezdem elölről – mondja Arje egy sajnálkozó mozdulattal Avrahamnak.

A gazda bólint, hogy nem baj.

– A második éjszaka azt a feladatot kaptuk, hogy az előző nap elfogott terroristák megszöktek, be kell kerítenünk őket a Táborhegy aljában. Jól sikerült gyakorlat volt – kis mentegetőzéssel teszi hozzá –, rendőrileg értelmezve. A fiúk komolyan dolgoztak. Az angolok nagy apparátust vetettek be, fényszórósok, rádiósok, amit akartok. Engem a törzsbe osztottak, Ridgeway S. P. mellé. Hajnal felé egy afulai őrmester, Pinhasz Gileádi felvezeti az első elfogott terroristát. További parancs, Sir? – kérdi. Erre az S. P. azt mondja mosolyogva: – Kill him. Öld meg. Látom, hogy Gileádi, mint egy részeg, gondolkodás nélkül csőre tölti a stengunt. Térj magadhoz, állat! – mondom neki, amikor az S. P. elfordul. Akkor ébredt rá, hogy egy gyakorlaton van.

– Állatok – mondja Amosz.

Arje legyint.

– Az utolsó nap beszélgetésekkel telt el. A tiszt mindenkit külön behívott, s feltett néhány hülye kérdést: Elítéljük-e a terrorcselekményeket? Ha tűzparancsot kapunk, gondolkodás nélkül végrehajtjuk-e? Ha valakiről tudomásunk van, hogy Écelnyik, kiszolgáltatjuk-e a törvényes hatóságoknak?…

Avrahamra pillant, aki most úgy érzi, mintha Arje az egészet neki mesélte volna, s a tüzet bámulja.

– Mit mondtatok? – kérdi Avsalom.

Arje megpiszkálja a parazsat.

– Mit mondtunk volna? Yes, Sir… yes, Sir… yes, Sir…

– S valóban, mit is tennénk? – mondja maga elé Avsalom.

Arje nem válaszol. Dúdolni kezd egy dallamot, a fiúk arcán felszabadult vigyor húzódik végig, s már együtt bömbölik a dalocska szövegét.

 

Titina, haj, Titina, Kormányod, Palesztina, Ha minket harcra hína, Hát intenénk neki…

 

Amosz Avrahamhoz fordul közben.

– Hol van most az a fiú? – kérdi suttogva.

– A fenekemben – mondja Avraham.

Amosz kis ámulattal felnevet, megszorítja Avraham vállát. A gazda olyan közömbös képet vág, amilyet csak lehet. Azután feláll, kezével Amosz fejére támaszkodik.

– Megyek tovább – mondja. – Rendes ember nem ül ennyi ideig rendőrökkel. – S baktat a szekérhez.

Arje hátratolja a kalapját, és jelentős figyelemmel kíséri a gazda minden mozdulatát. Avraham nehézkesen megy, a rövidke távolsággal is birkóznia kell, bakancsai annyira elcsámpásodtak, hogy amikor egymás mellé kerülnek, szabályos háromszöget alkotnak. Foltozott inge szokás szerint féloldalt kibuggyan a nadrágból, aminek a szára alul sáros és rongyos, s egy kiszakadt vászoncsík tekereg utána a földön. Arje megcsóválja a fejét, a combjára csap.

– What a man, friends!^* – mondja elégedetten.

Avraham kuncogást vél hallani maga mögött, mérgesen visszafordul, öklét rázza a társaság felé, azt hiszi, rajta gúnyolódnak. S még a szekéren sem nyugszik meg, csupa haragos indulat, haragszik a világra, mely megakadályozza, hogy elmerüljön keserveiben, s minduntalan eltéríti rosszkedve útjait. Mint egy mámort, úgy várja, hogy visszahulljon rá az eredeti szomorúság. S ez már majdnem sikerül, amikor Kagan lucernája mellett az öntözőberendezés elég hosszú szakaszon kiszórja a vizet az útra, s a gazdát ütemesen csapkodja a bő permet. A szelíd Kagan szerencsétlenségére ott matat a közelben, az indzsilt kapálja ki a földből, s összerezzen Avraham harsogásától.

– Te rabló! Te isten állata! Nézd meg, hogy öntözöl!

– Azért nem kell így beszélni – morogja Kagan, és megy a csaphoz. – Te hasisszívó.

Avraham először valami gorombaságot akar válaszolni, de amikor kinyitja a száját, éppen akkor ér a tudatáig, mit is mondott Kagan. Harmincöt esztendő óta most hallja először ezt a gunyoros elnevezést, az ördög tudja, hogyan merült fel Kaganban. Hasisszívó! – ismétli magában a gazda, miközben az öntözőberendezés még mindig szórja rá a vizet. A csappal valami baj van, Kagan nem tudja elzárni, szerencsétlen pillantást vet a gazdára, várja az újabb szitkokat. De Avraham hang nélkül törli ki szeméből a vizet, s majdnem szeretettel néz Kaganra.

Ettől Kagan megzavarodik, s azt mondja ijedten:

– Kinek nincs meg a maga baja?

– Jól van, kücsük – mondja békésen Avraham.

Mert a kis termetű Kagant viszont kücsüknek – ami törökül kicsit jelent – hívták harmincöt évvel ezelőtt.

– Hasisszívó! – mondja Kagan.

– Kücsük! – mondja Avraham.

– A kaméleon, az hal? – kérdi lelkendezve Kagan.

– Nem. Madár – süvölt Avraham.

– Madár, az indzsil.

– Nem. Az bogár.

– Bogár, az arabandzsi.

Egyre önfeledtebben kiáltoznak. Mindez a régi török időket idézi, állandó és elkeseredett harcban álltak az ismeretlen szavak jelentéseivel.

Avraham végre kiér a vízzel borított szakaszból.

– Máskor vigyázz, kücsük! – kiáltja vissza.

– Te is, hasisszívó!

A kaland, mely után egy ideig Avrahamon ragadt a hasisszívó szó, 1912-ben történt, azokban a kábult hónapokban, amikor még semmit nem tudtak erről a földről, s mégis azt játszották, hogy otthon vannak, hogy örökké itt éltek. Oroszul gondolkodtak, de csak héberül beszéltek, mindenüvé elutaztak, minden érdekelte őket, s rengeteg titkot tudtak Szumszum vagy Um Rasras falucskák életéből.

Avraham egy ízben kirándult Jaffába Harpaghoz, akinek akkor még csak bádogosműhelye volt az első zsidó házak egyikében. Késő este érkezett, és sehogy sem sikerült megtalálni a házat, fáradtan bolyongott a mocskos és sötét városka szélén. Egy fiatal férfi lépett melléje, erősen barna bőrű kis, leheletnyi bajusszal, és héberül, melybe arab torokhangok vegyültek, megkérdezte:

– Keresel valamit, barátom?

Avraham bizalmatlanul hallgatott, akkor a férfi egy szuszra elmondta, hogy ő is zsidó, cipész a mestersége, Jaffában lakik, és három gyermeke van.

Avraham gyanakvása valamelyest eloszlott.

– Egy barátomat keresem. Elmagyarázta, hol lakik, de nem találom meg.

– Nagyon sötét van – bólogatott megértően a férfi –, de ha már találkoztunk, tisztelj meg vele, hogy az én házamban töltöd az éjszakát.

Avrahamot meglepte az ajánlat, és hirtelenében nem talált rá indokot, hogy visszautasítsa. Hallgatott.

Az ismeretlen érezte a beleegyezést, és már úgy is folytatta:

– Benn lakom a városban, barátom, tizenöt perc alatt odaérünk, de vissza kell mennünk a jaffai útra, erre itt egy falu van, Abu Kabir. – S egy pillanat szünetet tartott. – Miért ne innánk meg, barátom, egy kávét előbb Abu Kabirban?

Avraham ezt sem bánta.

– Alig néhány lépés Abu Kabir – mondta a férfi, és Avrahamba karolt.

A falu valóban rögtön az új házak után kezdődött, s alig mentek valamit a vályogkerítések tetején ugató kutyák között, az ismeretlen megállt egy kőház előtt, melynek udvarára külön kapu nyílt.

– Lépj be, barátom.

A pici udvaron, a vadszőlővel befuttatott, málló falak mellett körös-körül falusi arabok ültek, gyékényeken és apró zsámolyokon, pillantásukat a földre szegezve, előttük az alacsony asztalokon üres kávéscsészék. A házból kilépett a főnök, és könnyedén meghajolt az ismeretlen előtt, aki valamit mondott neki arabul. Avraham egy szót sem értett belőle, de megérezte, hogy a férfi jobban beszél arabul, mint héberül. S a biztonságból, ahogy az udvar mélyéről előhúzott két zsámolyt, azt is látta, hogy gyakran megfordult már ezen a helyen.

– Dzsamal! – kiáltott a főnök után a férfi. – Franszaui! – Ez a kávéra vonatkozott, hogy nem sűrű és tömény török kávét kér, hanem felhígítva s a zaccot leszűrve. Ezt hívják francia kávénak.

A petróleumlámpák gyér fényében a falhoz támaszkodó fellahok hosszú árnyakat vetettek, a dermedt mozdulatlanság kísérteties volt. De az ismeretlen nem alkalmazkodott a csendhez, hangosan faggatni kezdte Avrahamot, mikor jött Palesztinába, mi a véleménye neki és barátainak a törökökről, angolokról, franciákról. Avraham óvatosan válaszolgatott, s amikor a férfi szavaiból leplezetlenül áradt a törökök gyűlölete, olyan közhelyeket ismételgetett, melyekről feltételezte, hogy a férfi szája íze szerint valók.

– A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.

S ezzel a kijelentésével nagyon elégedett volt.

Ismét megjelent a főnök, kezében nargilét tartott. Különös szertartás kezdődött. Dzsamal körüljárt a vízipipával, melyből minden fellah szívott egyet-kettőt. Avraham először vonakodott elvenni a feléje nyújtott szívókát, de az ismeretlen rosszallóan csóválta a fejét.

– Ez sértés, ha nem fogadod el.

Avrahamnak sejtelme nem volt róla, miféle szertartáson vehet részt, de hát nem akart senkit megsérteni. Fanyalogva vette szájába a szívókát úgy, hogy alig érintette ajkával. A füst jó ízű volt, illatos. Bő gomolyagban fújta ki, és még egyszer megszívta a pipát. Ezután megittak újra egy kávét, és rövid idő múlva az előbbi szertartás megismétlődött. Az ismeretlen fizetett, felállt, és hívta Avrahamot, itt az ideje, hogy induljanak. Amikor kiértek az útra, megkérdezte:

– Hogy ízlett, barátom, amit szívtál?

– Ízlett – felelte Avraham, és könnyű szédülés fogta el. – Ez rendes dohány volt?

– Nem, valamiféle fű.

A szédülés rohamosan nőtt, nem is szédülés volt valójában, a teste lett inkább egyre könnyebb. Ha arabra fordítja az ismeretlen válaszát, megkapja rögtön a magyarázatot. Fű arabul hasis.

Avraham szinte súlytalanul imbolygott a férfi mellett, nyoma sem volt már a fáradtságnak, óriási léptekkel lebegett a város felé, s kellemes izgalom öntötte el.

– Menjünk még valahova? – kérdezte az ismeretlen, s hangja titokzatosnak és sokat sejtetőnek tűnt.

Avraham izgalma közben határozott tartalmat kapott.

– Menjünk el egy bordélyházba.

De ezt nem is ő mondta. A torkából egy idegen, mély hang szólalt meg.

A férfi valamit motyogott feleségéről és gyerekeiről, Avraham tudatáig csak a kérés megtagadása ért el.

Jaffa azonban kárpótlásul tündöklő fényben várta őket. A cukrászda, melynek teraszára leültek, csillogott a tükrök sokaságától, a pult édességektől roskadozott. – Hol lehetett ez a cukrászda a szeméttel, bűzzel és rejtélyes bűnökkel zsúfolt városban? – Jól öltözött, kellemes arcú fiatalemberek vették körül asztalukat, az ismeretlent barátként üdvözölték. Társalgás közben olykor tekintetüket Avrahamra emelték, s ő tudta, hogy róla beszélnek, de már nagyon kábult volt ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. A cukrászda előtt csodálatos nők sétáltak, olajos bőrűek, puhák, kívánatosak, az egyik leült a teraszon, és Avrahamot nézte, összeszűkült szemmel, félig nyitott ajakkal, és ringatta magát a széken. Avraham irtózatos vágyat érzett, de már menni kellett tovább, útitársa idegesen sürgette. Egy csúf, koldusféle, rongyos ember jött velük, egész úton vitatkozott valamiről a férfival, s az utolsó utcai lámpánál elmaradt. A tengerparton húzódó kivilágítatlan óvárosba értek, mely romházaival lakatlannak látszott. A félelem hirtelen tört Avrahamra, és lépésről lépésre nőtt.

– Meddig megyünk? – kérdezte elszorult torokkal.

– Ott lakom – mondta nyugodtan az ismeretlen, és egy bizonytalan irányt mutatott, de néhány lépés után éppen ellenkező irányba fordult be. Avraham szeme már hozzászokott a sötéthez, s a szűk utca végén látni vélte a tengert, melynek zúgása az óváros kezdete óta kísérte őket. Megállt.

– Nem megyek tovább.

– Miért? – kérdezte az ismeretlen, kellemetlenül meglepve.

– Félek – rebegte Avraham.

A férfi megragadta a csuklóját.

– Akkor most mondok neked valamit – mondta fojtottan. – Én nem vagyok ember.

Avraham összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak. Némán álltak szemben egymással, míg végre elég ereje volt, hogy fulladozva megszólaljon.

– Mit akarsz ezzel mondani? Ki vagy te? – és próbálta kiszabadítani a kezét.

A férfi elengedte.

– Ha visszautasítod a meghívásomat, azt jelenti, hogy nem tartasz embernek – mondta erőltetetten. – Nekem feleségem van, és három gyerekem.

Avraham hallgatott.

– Ha idehozom a feleségem – szólt ismét a férfi, s hangja remegett a dühtől. – Ha idehozom a három gyerekem, ha ők hívnak meg, akkor eljössz hozzám?

– Akkor igen – válaszolt Avraham, de eltompult agyával is érezte a képtelenséget, és új veszélytől tartott.

A férfi elindult. – Várj meg itt – mondta, és néhány lépést tett a sötétben.

Amikor kissé távolabb ért, Avraham szaladni kezdett, rohant a néptelen utcákon, egy ideig lépéseket hallott maga mögött, később már csak a saját lihegését hallotta. Elérte az első utcai lámpát, akkor lassított, de megrémült egy botjára támaszkodó, mozdulatlanul álló beduin éjjeliőrtől, és szaladt tovább, ki a városból, s valahol egy üres telek közepén megállt, és a bozótban hanyatt feküdt. Zihálása fokozatosan elcsendesedett, s lassan a félelme is. Aludni próbált, de még az álom kapujáig sem jutott el, oly éber volt, mintha hosszú alvás után most tért volna magához, szinte tapintható látomások lepték meg a nőkről, akiket a cukrászda előtt nézegetett. Hajnalig jó néhányszor gondolta végig, hogy egy nő sétál a telken, és ő behúzza magához a bozótba.

Amikor világosodni kezdett, elindult, és bámulatos gyorsasággal találta meg a házat, melyben Harpag lakott. De most már álmos is volt és végtelenül fáradt. Harpag enni adott neki, lefektette, és hitetlenkedve hallgatta végig a történetet. Megállapította, hogy a férfi hasist szívatott Avrahammal.

– Ha így volt – mondta baljósan –, rosszabbul is végződhetett volna a dolog.

Hogy mire célzott, azt soha nem fejtette ki bővebben, valószínűleg maga sem tudta. Avraham akkor elaludt, másnap reggel ébredt csak fel, és utazott vissza Gedérába.

Gedérában azután alaposan megtárgyalták az eseményt.

– Meg akart ölni – mondta sötéten Jichak. – Leszúr és bedob a tengerbe. Ki tudja meg?

De hogy miért tette volna, erre senki nem tudott elfogadható választ adni.

– Kéjgyilkosság – állapította meg Jichak, és nagyon tetszett neki a gondolat. – Amikor azt mondta, hogy a feleségét hozza, akkor a cimboráit akarta hívni. Letepernek, Avraham, és ajaj, mit csinálnak veled…

– De ki lehetett a koldus, aki elkísérte őket? – bocsátkozott Sahevics jelentéktelen részletekbe. – Biztosan a malhemóvesz^* – mondta komoran Jichak. – A halál angyala.

Jerahmiél épületes mesét talált ki.

– Ez egy szegény keleti zsidó volt, és hozzá akarta adni a húgát Avrahamhoz. Hasist azért szívatott vele, mert a húga sánta volt és púpos, és hogy ezt Avraham ne vegye észre. No és amikor látta, hogy Avrahamot csak a kuplerájok érdeklik, már bánta a dolgot, és meg akart szabadulni ettől az epikajresztől. Az igazság az, hogy ő szaladt el Avraham elől, és nem pedig fordítva.

Nagyjából ezt a véleményt fogadták el.

Úgy éljek, nem tenne rosszat most egy darabka hasis – gondol vissza Avraham némi együttérzéssel a jeruzsálemi szálloda szobájában a kövér öregasszony réveteg boldogságára s az asztalon heverő cigarettásdobozban a bizonytalan színű méregre. – Egyszer igazán megpróbálom. – Behunyja a szemét, szippant egyet a levegőből, de azonnal visszatér a valóság nyomasztó talajára. Jichak az udvarán a trágyát hányja ki a gödörből, az édeskés bűz elönti a környéket. Gyorsan továbbhajt, elhagyja a saját udvarát is, és megáll Jerahmiél és az ő kapuja között, a kerítés mellett. De mielőtt hazamenne, előbb Jerahmiél udvarába pillant be óvatosan, a kapu sarkából. Mintha délelőtt óta megszűnt volna az élet, a csend aggasztóan mély, valaha az elvonuló pogrom után lehetett ilyen egy meggyalázott udvar. A szerszámosbódé deszkái még mindig a földön hevernek, szétszórva mindenütt gereblyék, kapák és lapátok. A háznak az útra néző ablakán lehúzták a redőnyt, és Avraham nem emlékszik rá, hogy délelőtt is így volt-e. Kis ideig még nézelődik, abban reménykedik, hogy legalább Jigalt meglátja valahol, tekintete arra a körpályára vetődik, ahol Jerahmiél futott, a virágágyakban a letaposott muskátli mellett jól látni a gumicsizma talpának nyomait. Irtózik hazamenni, de előbb-utóbb mégiscsak el kell határozni rá magát. Malka addig nem kel fel az ágyról, amíg Avraham meg nem győződött róla, hogy ő milyen elhagyatott és szerencsétlen, s talán még most is zokog, a világ legszánalmasabb rángatózásaival.

De Avraham, amint nyitja a kaput, meghökkentő dolgot tapasztal. Malka kezében két vödörrel csoszog az ól felé, tökéletes egykedvűséggel, s csak akkor veszi észre a gazdát, amikor már csukja be maga mögött az ól ajtaját. Avrahamot lenyűgözi a dolog, az ólhoz ballag, kinyitja kissé az ajtót. Malka az itatóba vizet tölt, helyükre teszi az etetőket, és villanyt gyújt. Avraham elfúló méltatlankodással bekiált az ólba.

– Minek gyújtod fel? Még világos van.

Erre Malka nagy nyugalommal leoltja a villanyt, és tovább tevékenykedik.

– Tegnap is égve hagytad – mondja elkeseredetten Avraham. – Az ember csak tönkremehet.

Malka erre sem felel. Ujjával megfenyeget egy harcias kis tyúkot, mely szárnyaival verdesve támad egy másikra.

Avraham lelki egyensúlya teljesen felborul.

– Nappal is égeti a villanyt – kiáltja magas hangon, mint egy nyűgös vénkisasszony.

Ekkor egy árnyék vetődik elébe, s ugyanabban a pillanatban hörgésben végződő sikoltást hall maga mögött. Nyaka közé húzza ijedten a fejét, nagyot lép előre, s megfordul. Dan áll előtte, tátott szájjal, szemében kéjes öröm, egy ládát emel a magasba, mintha most készülne lecsapni vele. Avraham a fiúnak ugrik, könnyűszerrel kiragadja kezéből a ládát. Dan elszalad, egy fa mögé bújik, fejét kidugja, és gyűlölködve sziszeg. A gazda földhöz vágja a ládát. – K csortu… k csortu… – lihegi, azután legyint, és szitkozódva baktat a házba.

A szobában szokatlan rend van, eltűntek az üvegek az olajbogyóval, a tiszta asztalon összehajtva az újság, szemben a székkel, melyen Avraham szokott ülni, az újság mellett egy csésze még elég meleg tejeskávé. A tisztaság felfokozza a szoba csendjét és hűvösségét. A gazda gyanakvóan néz körül, mintha mindez valami fenyegető meglepetés előjátéka lenne. Beleszagol a levegőbe, az ágyon arrébb teszi a kopott díszpárnát, bizalmatlan mindennel. Végre leül, megissza a kávét, rágyújt, s kiteríti maga előtt az újságot. Először érdektelenül átlapozza, széthulló figyelmét még a vastag betűk sem tudják lekötni, s szinte véletlenül, a lap tétova forgatása közben akad rá egy írásra, melynek címére többször is rápillantott anélkül, hogy értelmét tudatosította volna. „Az elfogott őrmester anyja levelet írt.” A cikket az újság a Palestine Postból vette át, emberi kötelesség – úgymond – ezekben a vészterhes napokban a megrázó erejű levél közzététele héber nyelven is. A levél írója Mary Mosedale, az Écel által halálra ítélt rendőr őrmesternek, William Mosedale-nak az anyja.

A lelkiállapota elleni újabb támadás a gazdából már nem vált ki különösebb izgalmat, inkább valami „essünk túl rajta” beletörődéssel olvassa a levelet, és minduntalan visszatér az előző sorokra, melyek első olvasásra rendszerint a semmibe hullanak. Voltaképpen nem is csoda. A „sokat szenvedett zsidó nép”-hez írt levél kétségbeesetten kapaszkodik a zsidók dicséretébe, általánosan kialakult rendszer alapján. „A sokat szenvedett nép…” „az Írás népe…” „a nép, mely a Megváltót adta…”, de ez a rendszer most és itt annyira idegen és taszító, hogy valójában a félresikerült igyekezet és a helyzet tökéletes nem értése, ami a levelet mégis meghatóvá teszi. Mosedale anyja – ha ugyan nem a kisváros lelkésze írta a levelet – valamiféle vallási ellentétet sejt, hiszen kétszer is megemlíti, hogy az angol nép milyen türelmes volt mindig a zsidó vallás iránt, sőt hitelt ad annak a mesebeli feltevésnek, hogy az angolok a zsidók elveszett tíz törzséből származnak. S a levél sorai mögött ott bujkál az „egyszerű angol ember” megdönthetetlen képe a zsidókról: fanatikusak, szakállasak, görnyedtek és titokzatosak. S nem lehetetlen – bár erről szó nincs a levélben –, hogy Mosedale valamilyen titokzatos vallási szertartás áldozata. A levél egyszerűbb és meggyőzőbb, ahol Mosedale anyja a fiáról ír. „Bill tizenhét éves korában elhagyta a szülői házat, és elment a háborúba.” Harcolt a burmai, afrikai és olasz frontokon „az embertelen és Istent megtagadó sárgák és fasiszták ellen”… „Tisztjei nagyon szerették, Billt mindenki szereti, négy kitüntetést kapott. Bill nem bántott soha senkit, erre bárki megesküszik, aki ismeri…” A katonaság előtt egy vasgyárban dolgozott, „a legszorgalmasabb és legjobb munkás volt, kerülte a verekedést…”.

„A háború után rábeszélték William fiamat, hogy menjen rendőrnek. Az egész világon vannak rendőrök, ez mindenütt megbecsült hivatás, a rendőrökre azért van szükség, hogy a rossz szándékú embereket megfékezzék. Bill is ezért ment rendőrnek, és nem ezért, hogy bajt okozzon…”

A szerencsétlen levél ezután hosszasan tárgyalja a rendőri hivatás fontosságát. Példákat hoz fel rendőrökről, akik általában megmentik az embereket a vízbefúlástól, és égő házakból gyerekeket hoznak ki.

S a végén ez áll:

„A zsidó nép, mely üldözött vallása miatt oly sokat szenvedett ártatlanul, nem onthatja ártatlanok vérét. Ezt mondja nálunk mindenki. Imádkozom a mi Urunkhoz, hogy William fiamnak ne legyen bántódása, ő sem bántott soha senkit. Isten előtt nem fontos, kinek mi a vallása, az a fontos, hogy az ember jó vagy rossz. Kérem, segítsenek, hogy fiamat viszontláthassam. Mary Mosedale, Aylesbury, Buckingham grófság. Anglia.”

Avraham gondosan összehajtja az újságot, és rákönyököl. Mereven ül néhány pillanatig, tekintetét lassan Giora fényképére emeli. Az amatőrfelvételből kinagyított képen Giorából árad a kamasz hányavetiség, teli szájjal nevet, két metszőfoga közt egy pici rés gyerekes kedvességet ad vonásainak, az éles napfényben szőke, kócos haja, sötét arcbőre fölött majdnem fehérnek látszik. Inge felső gombja rendetlenül a második lyukba gombolva, halántéka táján egy verejtékcsepp kapaszkodik a halvány pihékbe. Avraham hosszan és gondosan nézi a lefelé vastagodó verejtékcseppet, mely fényes csíkot hagy maga után, s kidomborodik az oldalról sugárzó fényben. Avrahamnak olyan érzése támad, hogy amíg nézi, mindig lejjebb kúszik.

– Édes – mondja halkan. Belemarkol az arcába, összenyomja az orrát, s a tenyerébe suttogja: – Édesem.

Feláll, de kezével még az asztal lapját fogja görcsösen, lehajtott fejel. Hirtelen ellöki magát az asztaltól, kiegyenesedik, s hátát nyújtóztatva megy a konyhába. Levág egy jókora szelet kenyeret, felbont egy amerikai sajtkonzervet, a zsebébe gyömöszöli, s még két uborkát tesz hozzá. Visszaindul a szekérhez, de még előbb megáll az udvaron, felszed egy kaszát és egy vasvillát, és a tyúkól ajtaját lesi. Malka nem mutatkozik.

– Mindig égve hagyja a villanyt! – kiáltja a gazda, de ebben már több a megbékélés, mint a düh.

Az úton, a szekérhez támaszkodva Ároncsik áll, a gedérai sakter.

– Salom, Bogatir – köszön vidáman. – Nincs egy uborkád?

Avraham szó nélkül odaadja az egyik uborkát.

– Valami bajod van – mondja Ároncsik, s fél szemét lehunyva fürkészi a gazdát, aki rosszkedvűen megrázza a fejét. – Nekem hiába tagadod. Úgy éljek, valami bajod van. – Közel hajol Avrahamhoz, és sokat sejtetően azt mondja: – Légy nyugodt. A dolog sikerülni fog.

– Milyen dolog? – kérdi gyanakodva Avraham.

– Ezt a csodarabbink mondta mindenkinek, aki elment hozzá valami panasszal. A dolog sikerülni fog. Ezt mondta mindig Sájele.

Avraham elcsodálkozik.

– Harkovban?

– Harkovban? Magyarországon. A magyarországi csodarabbi. Nem hallottál róla? Sájele der Keresztúrer. Egyszer én is jártam nála az apámmal. Az apám csinált egy boltot, nem volt egészen kóser, megvette a házat az örököstől, amikor a tulajdonos még nem halt meg. Sok kellemetlensége lett belőle, már a csendőrök is kerülgették, erre befogtunk, és elhajtottunk Keresztúrra, Sájeléhez. Apám átadta neki a cédulát. Hogy milyen cédulát? Azt úgy kellett, tudod, jiddisül fölírta mindenki a baját egy cédulára. Sájele a fal felé fordult, imádkozott, úgy éljek, látszott rajta, hogy az angyalokkal beszélget, felemelte a kezét, leengedte, jobbra hajolt, balra hajolt, csinálta a dolgokat. Hogy milyen dolgokat? Azt mi nem érthetjük. Ccc… Egy nagy rabbi! Azután megfordult, de a fél szeme még mindig a mennyekben volt, olyan ünnepélyesen mondta: „Gé nah Hájm. Dusz wird zájn macliah. Menj haza. A dolog sikerülni fog.” Mit mondjak? A falu határáig sem értünk, már hallottuk, hogy a tulajdonost megütötte a guta. No? Hol vannak ma az ilyen nagy rabbik, mi? Sájele der Keresztúrer…

– Nem tudtam, hogy te Magyarországról vándoroltál be – mondja Avraham.

– Értesz is te ehhez – csavarja hátra a pajeszát egy lekicsinylő fintorral Ároncsik. – Messziről látszik rólam, hogy magyar vagyok. – S hogy bizonyítson, fejét ingatva énekel valamit magyarul, imbolyogva, mint egy péntek esti dalt, s rögtön héberre fordítja.

– „Megszólt engemet a falu, szegény árvát, mert én őrzöm a falu legszebb libanyáját…” – Tudod, Bogatir, ebből is látszik, milyen gonosz népek azok ott. Hát nem disznóság? Egy libanyáj miatt irigylik azt a szegény lányt. Milyen jó, hogy már itt vagyunk, mi? Purim itt minden nap.

– Jó – mondja Avraham. – Nagyon jó.

Nem néznek egymásra, egy lukas pénzdarab hever a porban, azt nézik.

– Nu, béke veled – sóhajt Ároncsik. – Talán tudok néhány piasztert keresni Kaplannál.

S úgy fordul meg, hogy nem emeli fel a fejét, görnyedten vonszolja nyomorult kis alakját, mintha sánta és púpos volna egyszerre.

Avraham megvárja, amíg Ároncsik befordul a következő ösvényen, felveszi közben a félpiaszterest, vizsgálgatja, mintha egy idegen pénzt látna. Öt mills. S körülötte: Palestine. Falesztin. És zárójelben egy alef és egy jod betű, Izrael Országa rövidítése. Beteszi a pénzt az ing zsebébe, s felül a szekérre. S arra gondol, hogy egész nap talán ez a legkellemetlenebb, felmászni mindig a kocsira és levergődni róla.

A falu még kihalt. Úgy látszik, ma már senkinek sincs kedve elhagyni az udvarát, majd este bújnak elő, amikor le kell adni a tejet. Simon Valdmannal találkozik csak útközben, a kapitány Kagan házából jön ki, vállán a rongyos, vizes zsák, s már messziről hadonászik a kampóval a kezében.

– Tudod, mi van az országúton, Avraham? Ilyet még nem látott a világ. El Alameinnél nem voltak ennyien. A koszos angolok! A táborban abban a lavórban főztek pudingot minden este, amiben egy egész szakasz mosott lábat. Szerafendben egyszer…

– Most ne, Simon – emeli fel a kezét rémülten Avraham –, majd máskor. – S rögtön indul tovább.

– Legalább tőlem vennék a jeget – kiált utána Simon. – Ezért rohadtam náluk hat esztendeig…

A narancsosig már nem találkozik senkivel. Tulajdonképpen haza is vihetem a fiút – gondolja –, legyen csak otthon, majd holnap meglátom, hogyan lesz. Néhány nap múlva elcsendesül a mozgolódás, egy időre ismét nyugodtabb lesz az élet. Holnap beszélek Arje Rejsszel, talán segít valami papírt szerezni. Végeredményben itt maradhat a fiú, munkásra szükség van, télig elég a munka, télen már nehezebb, mit csinálok vele az esős napokon? Ezen persze még ráérek gondolkodni, az első esőig három hónap van… Jerahmiél! Ez az igazi nagy baj. Jerahmiélnek elvei vannak, de borzasztó is az a zsidó, akinek ilyen melegben elvei vannak. Malees – mondja magában arabul –, nem számít. Legfeljebb veszekedni fog, ő is meg mások is, de az biztos, hogy a faluból nem szivárog ki semmi a rendőrséghez. Dögvész egy falu, de azért ez biztos.

A narancsos ösvényén nem száll le a bakról, a szíjjal bíbelődik, s nem is néz a fák közé, úgy kiáltja:

– Bújj ki!

Mint aki biztos benne, hogy rögtön választ kap.

A fiú nem felel.

– David – kiáltja hangosabban.

De válasz nem jön.

Lekecmereg a kocsiról, és bemegy az ösvény mellett a fasorba.

– Fiú!

A narancsosban sűrű csend.

Első gondolata, hogy David elaludt. Ekkor felfedez egy megnyesett fát. A fiú tűrhetően dolgozott, a vadhajtások a földön hevernek szanaszét. A gazda a következő fához baktat, és szigorúan vizsgálja a fa testén a pici sebeket. A harmadik, negyedik, ötödik fa is rendben van. A hatodikon már maradt néhány hosszú, a földre hajló, tüskés ág, a hetediken a nyesésnek nyoma sincs.

Avraham rosszat sejt. Elindul a fák között az országút felé, minden sorban megáll, végigfürkészi a keskeny sávot. A narancsost az országutat szegélyező árok előtt egy öreg citromfasor zárja le. Az egyik fa mellett hegyével földbe szúrva a nyesőolló. Avraham ijedten nézi, úgy hajol érte, mintha egy aknát szedne fel. Gondosan megtisztítja az acélnyelveket a földtől, és az ingével fényesre dörzsöli. A bambusznyélre rásütött a nap, olyan forró, hogy alig lehet fogni.

Így jó – mondja magában a gazda növekvő dühvel. – Ez így jó. Így a legjobb, rohadt kölyök! – S egy indulatos mozdulattal félrehajtja a citromfa szúrós ágait, s lekúszik az árokba. Derekáig ér a zörgő, száraz bozót, melyet nyúlós és undok pókhálók kötnek össze. A gaz sehol nincs letaposva, az apró csigákkal borított, sárgás, kiszáradt ágak a tövüknél futkározó gyíkok és rovarok bolygatására finoman rezegnek.

Ez elment. Ez elment – hajtogatja magában Avraham, s nincs ereje, hogy idegeivel körüljárja a dolog jelentőségét. – Ez elment. Elment a szemét kölyök.

Letapossa maga körül a bozótot, leül, eltemetkezik a párás, növényszagú világban, mely egyhangú zizegéssel összecsap felette. A fiút most egy elég hosszú átmérőjű kör keríti be, a gazda csupán a kör kerületénél tapogatózik, maga is meglepődik, mennyire nem tud beljebb hatolni. Éppen egy hete jött – járja körül az ellenálló határokat –, egy hete. Múlt kedden jött. Úristen, milyen messzi… Mit csináltam én múlt kedden? Délután kint voltam az almafáknál, akkor határoztam el, hogy káposztát ültetek. De azt hiszem, ez hétfőn volt. Az biztos viszont, hogy kedden beszéltem Jerahmiéllel. Aznap mondta, hogy ha télig nem hozom rendbe a narancsot, elveszik tőlem. Milyen jogon? – háborodik fel kissé elkésve. – Milyen jogon veszik el, ami egyszer az enyém? Mi történt még kedden? Halillal találkoztam reggel, az őrségből jött, és valami adomát mesélt egy öreg arab asszonyról és a német orvosról, aki rosszul beszélt arabul. – Az adomán gondolkodik, de csak az alapjára emlékezik. Az orvos levest rendelt az asszonynak, ami Halil szerint németül zupp, viszont zub arabul férfitagot jelent, s ez némi félreértésre adott okot. – Milyen különös, hogy Halilt nem látom többé. Az ember nem is gondolkodik ezen. Milyen könnyen veszi az ember tudomásul, hogy valakit nem lát többé. Például Annát sem látom már, de Anna legalább él. Elutazhatom Tibériasba, és megkérdezhetem az orosz papot, hogy van Anna. Az egészen más, ha valaki él. Frid is él. Szerintem büntetőtáborban van már Szudánban. Azt mondják, futás közben kell borotválkozni, futva ebédelnek, az angolok mindenkit futtatnak, ez a rögeszméjük. Frid, ahogy én ismerem, állandóan méltatlankodik. „das ist doch, bitte, unmöglich”,^* s megfenyegeti a táborparancsnokot, hogy levelet ír a gyarmatügyi minisztériumba. De Frid él. Anna is él. Halilt megölték. Úristen, milyen hosszú egy hét. Mosedale is él még, de ma éjszaka őt is megölik. Nem tudják, hogy szorgalmas és jó munkás volt. Ha tudnák, dehogy bántanák. Általában a szorgalmas és jó munkásokat nem ölik meg. Eszébe jut egy képes levelezőlap, amit nemrég látott, a londoni hősi emlékmű részletével: Halott fiatal katona borul egy ágyúcsőre. A talpazaton felirat: For Palestine. – Palesztináért meghal ma éjjel még valaki, akivel sohasem találkoztam, csak a képét láttam a C. I. D. irodájában, s annyit tudok róla, ami a kép alatt állt, Nationality: Hungarian. Occupation: Farmworker…^*

S egyszerre átugorja a kör határait.

Hol a pokolban lehet most ez a rohadt, nyomorult kölyök? Minden köpésnyire razzia, checkpost, páncélosok, az egész brit hadsereg itt áll ezen a kurva országúton. Talán már elfogták…

S egy gondolat nyugtatja meg, melynek éppen kétségbeesett nyugtalansággal kellene eltölteni.

Ha elfogták volna, már egy egész hadosztály jönne értem is. Már tele lenne britekkel a falu. Ez a szaros kölyök az első ütésre megmondja, hol volt egész idő alatt. Még ütni sem kell. A kék sapka csak felemeli a kezét, ő már mondja is: Avraham Bogatir, Beér Tuvia, a szövetkezeti bolt után az ötödik ház. Még azt is elmondja, hogy mit kapott enni nálam. Azt is elmondja, hogy én akarom megölni a High Commissionert…

Avraham felszisszen, egy tüskés levélbe tenyerelt. S mintha az apró szúrások figyelmeztetnék a fokozódó igazságtalanságokra: Szegény kis állat – gondolja enyhültebben –, ez ki sem mer menni az országútra, valahol egy árokban bujkál, amíg besötétedik. Az a jó, hogy így fél. Aki így fél, az vigyáz magára. A hős! A makkabeusok utóda! „Nem akarom, hogy magának baja legyen…” Akkor miért nem maradt itt? Ki bántotta? Mintha nem akkor lenne a legkisebb bajom, ha itt maradt volna a faluban?

Egy kaméleon bújik előtte a bozótban, a gazda mozdulatára megmered, sárgászöld, kecses testét magukba olvasztják a füvek, s csupán pofazacskójának lüktetése árulja el. Avraham a szabrék biztos fogásával csap le, s két ujjal megcsípi az állat nyaka felett az éles páncélt. A kaméleon dühösen tátog, farkával csapkod. A füvön lassan mászik egy skorpió, Avraham a kaméleon fejét a skorpió kardjáig tolja, akkor az éles fordulatot vesz, mintha ki akarná kerülni az akadályt, s a félkör alakú kard fordulat közben alattomosan a kaméleon felé kap. A kaméleon felrántja a fejét. Avraham még jókor visszahúzza, s ujjai hegyében érzi az állat testének ideges rezzenéseit. A skorpió kardjával tétován kaszál egyet, azután eltűnik a kusza növényzet között. Avraham felemelkedik, a kaméleont egy citromfa törzsére helyezi, s kezével elzárja előle az utat. Az állat a fejét messzire eltartja a fától, sűrűn rovátkolt bőre lassan barna színt ölt, olyan most, mint egy kihajló ágacska. A közelben megzörren a bozót. Avraham néhány lépést tesz a zaj irányában, de nem lát semmit. Az országúton három tank közeledik, a gazda lehajol, s úgy érzi, mintha a feje fölött dübörögnének el egy hídon. Felveszi a földről az ollót, az árok falának támaszkodik, és vaktában nyesni kezdi a gazt. De menekülő figyelmének ismét útját állja a fiú keserves képe, amint a narancsosban guggol, s kétségbeesését reménytelenül dobálja a távolodó szekér után. A gazda nyelőcsövéből elindul egy tompa nyomás a gyomráig, mintha rágatlanul nyelt volna egy darab kenyeret. Leteszi az ollót az árok szélére, tarkóján összekulcsolja a kezeit, s nyomja nagy erővel lefelé a fejét, hogy a vére felszökjön. Ettől erős szívdobogást kap. Rossz a szívem – gondolja, s ez a megállapítás némileg felvillanyozza. Tenyerét a szíve fölé helyezi, s figyeli, hogy az alsókarja is megrezzen a súlyos lüktetéstől, minden lökés után a gyomrában kis űr támad. Az élénk lüktetés egyik pillanatról a másikra abbamarad. Avrahamot ekkor vad inger önti el valami gyors és folyamatos tevékenységre. Mintha bizonyítani akarná, hogy jól érzi magát, erős, és rengeteget képes dolgozni. Kimászik az árokból, végigcsörtet a narancsoson, az ösvényig, ahol a szekeret hagyta. Barakot közben jó száz méterre arrébb csábították a dúsabb füvek. Máskor a szitkok özönével árasztotta volna el az utálatos dögöt, most az is jólesik, hogy futhat a szekér után.

A szűz tábla lucerna, mely most érett be, nincs messze a narancsostól. A föld még lágyan süpped, nem száradt fel egészen az utolsó öntözés óta. Avraham ledobja a szerszámokat, s keményen kezdi fenni a kaszát, rányomja jól a követ a pengére, hogy ezzel is erőt fejtsen ki. Megáll a lucerna ingerlően érintetlen négyszöge előtt, tekintetével birtokba veszi. Az előkészület aprólékos és hosszadalmas. Lábával rugózik néhányat, a kaszával egyszer-kétszer belevág a levegőbe, azután kitartja maga elé mereven. Egyet horkan, bal lábával előredobbant, s a kaszát oldalra lendíti, olyan erővel, hogy a felsőteste izmai sorra megmozdulnak, s érzi az izmok ujjongását. A penge a talaj felett suhanva, finoman metszi el a gyenge szárakat, sercegésük végigbizsereg a karján. Rosszul dolgozik, türelmetlenül, fölösleges erővel, egész testét meggörnyeszti a lendülethez. Tíz percet kaszálhat így, szapora zihálással, s akkor a penge hegye olyan erővel ütközik a földbe, hogy a gazda majdnem előreesik. Kirántja a kaszát, s újra oldalra vágja, de visszalendülve, a penge a lucerna tetején suhan el, s csupán néhány levélkét szór szét. Avraham leveszi jobb kezét a kasza nyeléről, a keze reszket vagy inkább rázkódik. Értetlen gyanakvással nézi, mintha nem is hozzá tartozna, mint egy idegen tárgyat, egy kicsorbult szerszámot. Lehunyja a szemét, egyre erősödő és a hányingerig fokozódó rosszullét tör rá. Földre ejti a kaszát, és áll csukott szemmel, remegve és lihegve, ahhoz sincs ereje, hogy leüljön. Kis idő múltán a szédülés enged valamelyest, Avraham kinyitja félszemét, a verejték kegyetlenül csípi, egy égő fátyolon keresztül lát mindent, vörösen és kissé oldalra dűlve. Megcélozza a lucerna szélén álló olajfát, nagy elhatározással elindul, de minduntalan ki kell igazítani az irányt, lábai másfelé viszik. Mikor eléri a fát, rádől, egy ideig átölelve tartja, azután leül az árnyékban, fejét a törzshöz támasztja, és megfogódzkodik egy alacsony ágban. A vér lassacskán visszatér agyába. Felemeli a kezét, már nem remeg annyira, de súlyos, mint az öntöttvas. Keze fejével megtörli a homlokát, a verejték az árnyékban kihűlt, s mintha hideg vízzel dörzsölné magát. Zihálása is csendesül. Tekintete végigszalad a megsebzett lucernán, zavartan nézi, mint egy személyt, akinek csalódást okozott. Elszédültem – mondja magában –, fáradt vagyok. Jókora utat tettem meg. És ma még nem is ettem semmit. – Az ágak résein át Barakot keresi, a ló megint elcsavargott, utána akar szólni, s halk mormogást hallat. Hosszasan krákog, s mintha attól félne, hogy a hangjával valaki előtt leleplezheti magát, szorosan a fa törzséhez húzódik. Minden mozdulata elárulja gyengeségét, de ez nem is esik rosszul, sőt arra gondol, hogy különös módon ilyen jól már régen érezte magát. Letép egy pici levelet, az ujjai között morzsolja, figyeli a nagyon öreg fa törzsének szeszélyes domborulatait. A lábadozók szelíd örömével fedezi fel a kisebb csodákat, egy alig észrevehető szellőt, az öntözött növény lélegzetét, a késő délutáni nap vibráló, éles fényeit. Enni kellene valamit – gondolja, s a zsebéből kirakja a fűre a kenyeret, sajtot, uborkát, de nem eszik, csak rakosgatja az ételt más és más sorrendben maga előtt.

Egy kocsi zörög az úton, de az ellenfényben nem látni, ki ül a bakon. Avraham behúzódik a legsötétebb árnyékba. A szekér már egészen közel jár, alig harminc méterre lehet, amikor Avraham felismeri Jerahmiélt, s mint akit megbűvöltek, kikászálódik a sűrű olajágak közül, megigazítja nadrágját, begyűri az ingét, megáll az út mentén csípőre tett kézzel, fejét lehajtja, és bizonyos félelemmel, de méltóságteljesen várja be sorsát. Akkor pillant fel csupán, amikor a zörgés éppen előtte abbamarad. Jerahmiél még hallgat, karjával a combjára támaszkodik, kezeit a térdek között összekulcsolja. A látóhatárt fürkészi, szeme olyan mélyre húzódik homloka és pofacsontjai között, hogy csak két fekete árnyékfoltot látni. Nedves trikója felett szürkére égett csontos mellén ősz szőrcsomó bújik ki, mint egy elszáradt bokor.

– Kint voltam a határban – szólal meg nagyon mélyről, s ahogy a gyeplőt ráakasztja a fékre, Avraham látja, hogy az ő keze is reszket. – A határban. Bet Darasz mellett. Ahol a százötven dunam tartalék földünk van, amit nem osztottunk ki. Százötven dunamot hagyunk parlagon évek óta. Százötven dunam, az százötven dunam.

– Igen – mondja halk ámulattal Avraham –, igen. Az éppen annyi.

– Az a föld a dinnyének is jó lenne – mondja Jerahmiél.

– Hogyne – mondja Avraham. – Az biztos.

– Úgysem tudod elképzelni, ki jutott eszembe – mondja Jerahmiél félszegen, és a gyeplővel babrál. Leakasztja, megcsomózza, visszaakasztja. – Nehama Finkelstejn…

Avraham torkából a meglepetéstől kis ösztönös indulathang tör fel, mintha a lónak hurrogna.

– Októberben még velünk dolgozott a plugában.^* Novemberben már nem volt közöttünk. – Jerahmiél hatalmas kezével a puha vászonsapka karimáját gyűrögeti, így a gazda semmit nem lát az arcából, csupán az égett, téglavörös tarkót látja, melyen sűrűn metszik egymást a mély, fekete ráncok.

– Hát nem tudod? – kérdi határozatlanul.

– Odesszában tűnt el – morogja Jerahmiél. – Vagy még Harkovban?

– Hát nem tudod? – kérdi újra Avraham. S aztán, mint aki most fedezi fel a világ legnagyobb csodáját, liheg a lelkesedéstől. – Még Harkovban, Jerahmiél. Hát nem tudod? Férjhez ment egy újságíróhoz, akit Hers Lazarovicsnak hívtak, hosszú orrot viselt, és Pugacsov néven radikális cikkeket írt.

– Szép lány volt – mondja Jerahmiél, s amikor végre abbahagyja a bajlódást a kalappal, Avraham észreveszi, hogy szeme körül a ráncok ugrálnak, bár az arca merev, mégis úgy tűnik, hogy mosolyog.

– Nekem mondod? – szól a gazda, s két karját előrenyújtja:

 

Szülői gond alatt a drága Rejtekhelyen nőtt kényesen, Ártatlan bájjal ékesen, Akár az erdők gyöngyvirága, Mely rejtve, fű között terem S nem sejti méh sem, lepke sem.*

 

– U tyebja harosaja pamjaty – mondja Jerahmiél. – Jó memóriád van.

– Nu, da… nu, da… – bólogat a gazda.

Jerahmiél harmincöt éve először mond valamit oroszul, s most a néhány szótól zavarban vannak, kerülik egymás pillantását.

– Bencion Rojznerral járt jegyben – szólal meg egy végtelenség után Jerahmiél.

Avraham hálásan pislog, jól van, a dolog mégsem romlott el.

– Hát ezt sem tudod? – nyögi gyengéden, közelebb lép a szekérhez, megkapaszkodik az oldalában. Orrát jobbra-balra rándítja, mint aki legyet kerget el. – No jó, akkor most elmondom az egészet. Bencionnal akkor már vége volt. S tudod, miért? Az a slemázl így udvarolt neki: Nehamka, széles csípőd van, egészséges gyermekeket fogsz szülni nekem Erecben. Ezt mindennap elsuttogta néhányszor, de közben a kezét sem fogta meg Nehamának. A lány ettől egy gyenge idegbajt kapott, állandóan a csípőjét nézte a tükörben, ezt otthon is észrevették, végül mindent elmondott az apjának. Berl Finkelstejn, őt is ismerned kell. Rabinovics mészárszéke mellett volt a könyvkereskedése. Berl megállapította, hogy Bencion erkölcstelen, és megtiltotta Nehamának, hogy találkozzanak.

Jerahmiél érdeklődően bólogat, Avraham kezdi magát igazán jól érezni. A nap már közel jár a látóhatár pereméhez, és hosszú, kemény árnyékot vet az olajfa a lekaszált tarlóra, a szekér az útra, a földbe szúrt vasvilla a lucernára.

– Akkor ismerkedett meg Nehama az újságíróval, aki egyébként Poltavából jött. Lazarovics perverz alak volt, de legalább nem beszélt soha a széles csípőkről. Olvasson Bjelinszkijt, Finkelstejn polgártársnő, mondta Nehamának, higgye el, Finkelstejn polgártársnő, az orosz felvilágosodás messze megelőzte a franciát.

Jerahmiél most már leplezetlenül elmosolyodik, ettől Avraham új erőre kap, s mint egy színész utánozza a kisvárosi alakot.

– Én mondom magának, Finkelstejn polgártársnő, saras y entendre malice,^* zsidók egymás között nem tudnak élni. És Palesztinában?! – Avraham szívére teszi a kezét, és tragikus fenséggel mondja: – Így vette el tőlünk az orosz radikalizmus Nehama Finkelstejnt.

– Pedig milyen szép lány volt – mondja Jerahmiél, s hirtelen megmerevedett tekintetét a távolba szegezi.

Porfelhő közeledik valahol messze az úton, irtózatos gyorsasággal. Szótlanul bámulják, Avraham egy kézmozdulattal jelzi Jerahmiélnek, fogalma sincs, miféle jármű lehet. Körvonalaiból akkor bontakozik csak ki, amikor ötven méterre tőlük megáll, s a por leülepedik. Rendőrségi páncélos terepjáró, a vezetőfülke tetején golyószóró. Öt rendőr ugrik le, az egyik közülük tiszt. Egy pillanat múlva már láncban állnak az autó előtt, a két szélső néhány lépést tesz előre, fordított ék alakban elindulnak, komor fegyelemmel a szekér felé. Az ék hegyében a tiszt, most már jól látható, Cools felügyelő.

Jerahmiél görcsösen az ülésbe kapaszkodik, minden izma megfeszül, arccsontjának hegyes csúcsa vörösen izzadni kezd.

Avraham eltolja magát a szekértől, kiegyenesedik, amennyire csak tud, arcán szétterül egy végtelenül szelíd mosoly, Jerahmiél szemébe néz, kis huncut sajnálattal, ahogy egy gyerek képes szánni a felnőttek zord komolyságát.

– Tudod, Jerahmiél – mondja megjátszott bűnbánattal –, én valaha szerelmes voltam Nehama Finkelstejnbe…

Jerahmiél az orrán át kapkodva lélegzik, rettenetes sebességgel, orrcimpái kitágulnak, s amikor kiereszti a levegőt, búgó hangot hallat, mintha egy légy zümmögne. Kezét Avraham válla felé nyújtja, de nem éri el. Az izmok, erek és inak durva sodronyaiból font kar megáll a levegőben.

Avraham lesüti a szemét.

– Egyszer megtapiztam – mondja, s a fejét szégyellősen félrehajtja. – Még a gimnáziumban…

Szavai tompa dübörgésbe fúlnak, felettük, az elsötétülni készülő mélykék égen egy angol vadászrepülő raj húz szabályos kötelékben a tenger irányába.