El tudtam volna képzelni
el tudtam volna képzelni pán Cogitóval
el tudtam volna képzelni a
tőlünk második szomszédból való
nagydiákkal félbemaradt-szakadt
barátságunk folytatását
nem emlékszem a nagydiák arcára
helyette Cogitó úr férfias arca
jelenik meg emlékezetem képernyőjén
egyidősek voltak együtt
öregedhettek volna egyszemélynek
látom-hallom őket mintha a nagydiák
hangja kísértené meg a fülemet
mintha Cogitó úr ülne ahol a nagydiák ült
azóta régen lebontott házuk árnyas és
tágas tornácföljárójának legfelső
lépcsőjén könyveket lapozott
írókról költőkről beszélt
verseket recitált
pán Cogitóval el tudtam volna képzelni
a nagydiákkal félbeszakadt barátság
folytatását ott a tornácföljáróban ülve
eszembe sem jutottak a nyelvi nehézségek
álmomban sokszor beszéltem világnagy-
ságokkal is természetesen magyarul
mert álmomban mindenki magyarul beszél
egyszer még ifjúságom idején maga
Sztálin elvtárs is magyarul beszélt
méghozzá szűkebb pátriám küküllő-menti
ő-ző nyelvjárásában bizonyára
merő figyelmességből mivel a
nagydiák szüleinek meghurcoltatása
miatt bátorkodtam volt
egyenest hozzá folyamodni
majdnem egy egész éjszakán át
társalogtunk még édesapám rokkantsága
felől is érdeklődött annyira tájékozott volt
pedig édesapám velük
átellenben tartotta a frontot ott vesztette
el a bal lábfejét s vele a hazát tudta
ő hogyne tudta volna csak a nagydiák
szüleinek meghurcoltatásáról nem tudott
nem volt róla tudomása
nem volt róla tudomása
ártatlanul
senkit meg nem hurcol a mi talán szigorú
de emberséges proletárdiktatúránk
mondta jóságos mosolyra simítva az
ő sokszor megénekelt bajszát
megszuszogtatta megtömködte a
világ legismertebb pipáját
akkurátusan rágyújtott majd egy-két
szippantás után fölállt pipája szárával a
szemközti falon függő hatalmas térképre
bökött egyenest a mostani országunk
legközepére épp oda ahol a mi
kicsi falunk fekete pontocskája volt
látható mert látható volt sőt
mintha föl is izzott volna egy pillanatra
a szűkre-húzott szemek delejétől
ártatlanul ismételte intőleg
ártatlanul senkit sehol soha
meg nem hurcol a mi talán szigorú de
emberséges proletárdiktatúránk
keményen de humánusan
másképpen nem is lehetséges
inacse i nye mozset bity tette hozzá
oroszul is bizonyára azért hogy fölébredjek
kérve-kértem jöjjön jönne el a falunkba
hogy látva-lássa nálunk mi folyik
álmomban sem emlékszem
hogy eljött volna nemsokára
meghalt
meghalt
de csak nyolc és fél évvel a
nagydiák halála után aki az Úz
völgyében esett el alig húsz évesen
mindig ott esünk el százszámra
ezerszámra az Úz völgyékben a
mostani országunknak majdnem a legközepén
ha nem is hősi halállal mint Déneske a nagydiák
névrokonom távoli unokabátyám aki a magyar
ekol normál szüpériör az eötvös kollégium
király-gyűrűs nagy reménysége volt
mielőtt székely határőrnek besorozták
behívták volna hiába vártam vártuk még évekig
arra is futotta az ő nevéből-híréből
hogy nekem kezdőnek
ösvényt verjen utakat egyengessen
időnként ha pán Cogitóra gondolok
– aki maga is már csak emlék –
Déneskével a nagydiákkal látom-hallom
ülnek a régen-lebontott ház árnyas
és tágas tornácföljárójában írókról
költőkről beszélnek könyvekből idéznek
verseket recitálnak
Budapest, 2000. június 27–29.
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]