A bivaly és a halacska

erdélyi szász népmese nyomán
Volt egyszer egy kicsi patak,
s tán még ma is folydogálna,
de lám csak a medre maradt,
mindannyiunk bánatára.
Lakott benne egy kicsi hal,
akkora de akkorácska,
hogy egy szúnyogból kitelt az
ebédje meg vacsorája.
Hihetetlen egy történet,
nem hinném, ha nem én írnám,
de még így is félten-féltem
a kétkedőktől az irhám.
Mentségemre legyen mondva,
ahonnan mesém szivárog,
úgy hívják a medret máig:
bivaly-nyelő halasárok.
Nyáron történt, nagy meleg volt,
kánikula a javából,
s a réten egy bivaly legelt,
ott ahol a patak átfoly.
Jobban mondva folyt, mert szörnyen
megszomjazott a nagy állat,
és nekiállt inni a kis
halacska kis patakának.
Hé te bivaly, hagyd már abba!
csillapuljon szörnyű szomjad,
vidd a bendőd a folyóra,
hagyj békét a patakomnak!
De a bivaly föl se vette,
amit a halacska mondott,
és húzott a kis patakból
újra s újra kortyra kortyot.
Hát ez mégiscsak hallatlan
vakmerőség, sőt: gyalázat!
Volna képed, te orcátlan
leinni rólam a házat?!
Hogy azután mint az iszap
száradjak és repedezzek,
vidd a bendőd, te szörnyeteg,
vidd, amíg csúffá nem teszlek!
Nyomatékul és jelezve,
hogy készen áll bármi tettre,
ecsethegynyi farkuszonyát
a bivaly orrába verte.
Nocsak – rekegte a bivaly –,
hű, de veszedelmes ütleg!
Tágulj innen, mert különben
még téged is kihörpintlek!
Azzal nekitérdepelt és
orrát egyre lejjebb nyomva
kiitta a kis patakot,
mintha sohase lett volna.
Fölmagasul és indulna
bendőjében a patakkal,
de elébe cikkan ekkor
a hajléktalan maradt hal.
És tátotta kicsi száját
akkora, de akkorára,
inába szállt a bivalynak
addigi nagy bátorsága.
Hátrált volna, de hiába:
a megbántott, bősz halacska
a behemót nagy bivalyat
mint egy szúnyogot bekapta.
Nyelt egyet – mondta a béka,
ki a dolgot végignézte –:
s nem látszott már a bivalyból
csak a farka-bojtja
vége.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]