Tavaszleső

 

 

 

 

Téli erdő vagyok…

Téli erdő vagyok,
éheznek bennem
őzek és farkasok.
Orkán gyötör, vihar
ropogtat csontos
ujjaival;
minden ágam recseg:
most gondolom ki
a rügyeket.
 

Kolozsvár, 1967.

 

 

 

Három kívánság

Katikának szeretettel

 
vadlúdnak lenni volna jó
vagy fönn az égen utazó
darumadárnak
télen hó alatt szunnyadó
vetésnek lenni volna jó
búzavetésnek
aztán ha elolvad a hó
pataknak lenni volna jó
hegyipataknak
 

Kolozsvár, 1988.

 

 

 

Tavaszleső

Kinyílott a tavaszleső
kertekben az aranyeső.
Megjöttek a „kell-e-dió”-t
kiabáló sárgarigók.
Már a szarka is itt csörög,
és mint hajdanán a török,
virradattól alkonyatig
harácsot szed, basáskodik.
Csupa fitty-fütty, csupa triccs-traccs,
szinte ablakot se nyithatsz,
kert és erdő most a zajos
patakokhoz hasonlatos.
Jönnek újra új érkezők,
csivitelők, kerepelők,
túlharsogják a szeleket,
s ágrólszakadt verebeket.

 

 

 

Levél röppen…

Levél röppen csupasz ágra,
felhő úszik tejfehér.
Lám az erdő sóhajtása
szellő lesz míg ideér.
És pillangók pillagóznak,
füttyögetnek a rigók,
méhek zsongnak, nyiladoznak
szép kikerics-csillagok.
Vadonatúj pöttyös köntöst
ölt a katicabogár,
csikó szökken, fecske röpdös:
minden csupa napsugár.
A vetés, mely alig látszott,
naponta nő félaraszt,
s töltik gyermekkacagások
csordulásig a tavaszt.
 

Kolozsvár, 1998.

 

 

 

A bivaly és a halacska

erdélyi szász népmese nyomán
Volt egyszer egy kicsi patak,
s tán még ma is folydogálna,
de lám csak a medre maradt,
mindannyiunk bánatára.
Lakott benne egy kicsi hal,
akkora de akkorácska,
hogy egy szúnyogból kitelt az
ebédje meg vacsorája.
Hihetetlen egy történet,
nem hinném, ha nem én írnám,
de még így is félten-féltem
a kétkedőktől az irhám.
Mentségemre legyen mondva,
ahonnan mesém szivárog,
úgy hívják a medret máig:
bivaly-nyelő halasárok.
Nyáron történt, nagy meleg volt,
kánikula a javából,
s a réten egy bivaly legelt,
ott ahol a patak átfoly.
Jobban mondva folyt, mert szörnyen
megszomjazott a nagy állat,
és nekiállt inni a kis
halacska kis patakának.
Hé te bivaly, hagyd már abba!
csillapuljon szörnyű szomjad,
vidd a bendőd a folyóra,
hagyj békét a patakomnak!
De a bivaly föl se vette,
amit a halacska mondott,
és húzott a kis patakból
újra s újra kortyra kortyot.
Hát ez mégiscsak hallatlan
vakmerőség, sőt: gyalázat!
Volna képed, te orcátlan
leinni rólam a házat?!
Hogy azután mint az iszap
száradjak és repedezzek,
vidd a bendőd, te szörnyeteg,
vidd, amíg csúffá nem teszlek!
Nyomatékul és jelezve,
hogy készen áll bármi tettre,
ecsethegynyi farkuszonyát
a bivaly orrába verte.
Nocsak – rekegte a bivaly –,
hű, de veszedelmes ütleg!
Tágulj innen, mert különben
még téged is kihörpintlek!
Azzal nekitérdepelt és
orrát egyre lejjebb nyomva
kiitta a kis patakot,
mintha sohase lett volna.
Fölmagasul és indulna
bendőjében a patakkal,
de elébe cikkan ekkor
a hajléktalan maradt hal.
És tátotta kicsi száját
akkora, de akkorára,
inába szállt a bivalynak
addigi nagy bátorsága.
Hátrált volna, de hiába:
a megbántott, bősz halacska
a behemót nagy bivalyat
mint egy szúnyogot bekapta.
Nyelt egyet – mondta a béka,
ki a dolgot végignézte –:
s nem látszott már a bivalyból
csak a farka-bojtja
vége.

 

 

 

Ment a Körös mentin

Bustya Endrének

 
Ady Endre egyszer erre bandukolt
őszi erdő alján régi dalt dúdolt
régi volt az ének s mégis mégis új
olyan amitől a lélek lángra gyúl
olyan amitől az őszi ág kihajt
amitől a víznek kicsi lesz a part
mellén összefogta bő köpönyegét
és mint aki nyíló kikericsen lép
ment a körös mentin amerre a víz
mint akit nem lába – gondolata visz
bő köpönyegébe bojtorján ragadt
vállán dorombolva font az őszi nap
 

Kolozsvár, 1977.

 

 

 

Az én kedvem

erdőszélén hol a harmat
később szárad föl mint máshol
nyáron átal az én kedvem
ott szállásol
ősz jöttével eltallózgat
a kertekben mint egy jámbor
megélhetés nélkül tengő
öreg pásztor
szánakoznod azért nem kell
tél jöttével ott a jászol
eléldegél tavaszig a
názáreti mosolyából
 

Budapest, 2002. január

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]