Szemérmetlen sopánkodás

Istenem, istenem mit kellett megérnem, minden áldott este füves lesz a térdem. Pedig leterítem, de tetszik a Holdnak, köpönyegem mindig kilopja alólad. Így aztán a titkunk titok nem maradhat, somolyognak rajtam, meg-megmosolyognak. Le is taszíthatnám nadrágom bokáig, olyankor az ember még télen se fázik. Azt viszont vehetné kicsúfolásának, hátsóját a Hold se mutogatja másnak. Márpedig a Holddal ujjat húzni nem jó, míg a menyecskéből nem lesz nagyi, nannyó. Marad hát a szégyen, meg a szánom-bánom, amíg nem lesz bár egy második nadrágom. Kolozsvár, 1952.