Talán cigány, talán félvér…

Talán cigány, talán félvér,
ajka mint az érett szeder,
pillantása nyári éjfél,
félkönyökre dőlve hever.
Keble két tüzes csikója
vágtázásra készen remeg,
vissza csak az ingváll fogja,
valaki már eressze meg.
– Ereszd meg a kantárt bátran,
magam addig sétálgatok.
Fölforr a bor a pohárban,
tüzet vetnek az ablakok.
Mintha a hold tűző nappal
cserélt volna, olyan az éj,
perzseli a szék, az asztal.
Maradna, de maradni fél.
Szöszmötöl még egy keveset,
aztán kikocog a mámi:
– Én ilyenkor, ha csak lehet,
kívül szoktam éjszakázni.
Meglobban az ég odakint,
és kilobban bent a lámpa,
bazsalikom-illatot hint
a hold a kicsi szobába.
– Kiment, ne félj, add a kezed,
kerülj közelebb az ágyhoz…
S elpirul a repedezett
ikonon a boldogságos.
 

Bukarest, 1953. augusztus–szeptember

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]