Megsárgult irkalapok II.

Gellért Sándor jó mondása versbe szedve az ő nótájára

Szép szerelmes verset komám

akkor várjál tőlem, ha mán

nem bírja a lábam szára

s nem tudok fölfészkelődni

a kétágú rózsafára,

amikor mán a szerelem

sem italom sem kenyerem,

amikor majd bottal vezet

füvesedő ösvényein

engemet az emlékezet.

Kolozsvár, 1954.

Pajzán táncszók

1.

Négy gombja van a nadrágod

elejének,

megszámoltam s le is vágtam

mind a négyet,

innen aztán ki nem teszed

te a lábod,

míg egyenként vissza tőlem

nem szolgálod.

2.

Bekötöm a csikódat az

istállómba,

rajtam kívül azt senki ne

lovagolja.

Ha én egyszer elkaptam a

gatyaszárad,

nem eresztem míg a kezem

le nem szárad.

3.

Az én csikóm szabad jószág,

nem tűri ha megbéklyózzák.

Istállóba akkor megy, ha

kedve tartja,

azt tűri csak, akit szeret,

az ül rajta.

Kolozsvár, 1954.

Virágokon mintha járnék…

Virágokon mintha járnék,

úgy megyek, akár az árnyék,

mint a szellő, észrevétlen

lopom magam a sötétben,

fejem egyre lejjebb hajtón

eregélek a sáncmarton.

A sánc mentén védten-védnek

takarnak a kerítések,

nem áll útba a sövény se:

– talpamnak jó ismerőse –,

réseiből kengyelt tartva

billent át a túloldalra.

Még a hold is cinkostársam,

azért les ki olykor-olykor,

mutatja, hogy nekem szurkol,

nehogy valaki meglásson,

ha meglátnak, kibeszélnek

s az urad jól elver téged.

Kolozsvár, 1952.

Én istenem…

Én istenem, a szerelem

nekem más kertjében terem.

Tallózgatom, ami maradt,

megbújva a lombok alatt.

Egy vigaszom, egy örömöm,

tudom, hogy bűn, de köszönöm:

Ádám óta ilyen falat

a gazdának még nem akadt.

Kolozsvár, 1952.

Talán cigány, talán félvér…

Talán cigány, talán félvér,

ajka mint az érett szeder,

pillantása nyári éjfél,

félkönyökre dőlve hever.

Keble két tüzes csikója

vágtázásra készen remeg,

vissza csak az ingváll fogja,

valaki már eressze meg.

– Ereszd meg a kantárt bátran,

magam addig sétálgatok.

Fölforr a bor a pohárban,

tüzet vetnek az ablakok.

Mintha a hold tűző nappal

cserélt volna, olyan az éj,

perzseli a szék, az asztal.

Maradna, de maradni fél.

Szöszmötöl még egy keveset,

aztán kikocog a mámi:

– Én ilyenkor, ha csak lehet,

kívül szoktam éjszakázni.

Meglobban az ég odakint,

és kilobban bent a lámpa,

bazsalikom-illatot hint

a hold a kicsi szobába.

– Kiment, ne félj, add a kezed,

kerülj közelebb az ágyhoz…

S elpirul a repedezett

ikonon a boldogságos.

Bukarest, 1953. augusztus–szeptember

Szemérmetlen sopánkodás

Istenem, istenem

mit kellett megérnem,

minden áldott este

füves lesz a térdem.

Pedig leterítem,

de tetszik a Holdnak,

köpönyegem mindig

kilopja alólad.

Így aztán a titkunk

titok nem maradhat,

somolyognak rajtam,

meg-megmosolyognak.

Le is taszíthatnám

nadrágom bokáig,

olyankor az ember

még télen se fázik.

Azt viszont vehetné

kicsúfolásának,

hátsóját a Hold se

mutogatja másnak.

Márpedig a Holddal

ujjat húzni nem jó,

míg a menyecskéből

nem lesz nagyi, nannyó.

Marad hát a szégyen,

meg a szánom-bánom,

amíg nem lesz bár egy

második nadrágom.

Kolozsvár, 1952.

Tíz évet késett hálaadó ének

Bronz bivalyok a nagy kazlak

az éjszaka langy tavában,

moccanatlan aranysárga

holdvilág van.

Harmat neszez, hamvasodik

a szilva a szilvafákon,

kazal tövén nyitott szemmel

éjszakázom.

Lovaimat megbéklyóztam,

de magammal mit csináljak,

kifészkelem kettőnknek a

szalmaágyat.

Megzizzen a kukoricás,

lelobban a szoknya rólad,

illatod az illatomtól

kérdi: hol vagy?

Táncot jár a hold a fákon,

úszni kezdenek a nagy kazlak,

örömükben a baglyok is

rikoltoznak.

– Tapaszd a szád jól a számra

s ne légy olyan zabolátlan,

nehogy uramat a házból

kikiáltsam.

Megállt a hold, mint egy bagoly,

olyan búsan ül egy ágon.

S elsirattad tizenhét nyár

gyűjtögette hamvasságom.

Nagygalambfalva, 1956. augusztus 15.