Elégia egy hóharmat-verte tengeritábláról

Csak a gyom zöldell még, csak a gizgaz rejti magát az idő elől, némelyik annyira szemtelen, hogy kúszna még most is a kórókra föl. Pedig hát vége, az ősz gorombán mondott s, ó, kegyetlen szentenciát, mától kezdve már övé itt minden, hiába sírnak az útmenti fák, És hiába a csüggeteg kórók, szomorúbb ember se lehetne tán, mint ez a kicsi-kis tengeri tábla, félérett élete alkonyatán. Még egy-két hét és beérett volna, ha az idő türelmesebb, de a sok sejtelmes zizegésből egyetlen éjszaka megannyi penge lett. Vág vagy törik, de nem hajlik egy sem, szablya vagy szurony mindegyik levél, és vert katonák mégis a kórók az esztendő sivár csataterén. És legyőzöttek akik kapáltak: a sovány szem egyre fonnyadoz, fogy, karácsonyig el megpenészedik, tavaszig azért csak lesz valahogy. Tavasszal újra vetnek, kapálnak: a sovány föld újat terem. De féligért reménnyel volt tele s hóharmat ütötte meg a szívem. Nagygalambfalva, 1956. szeptember 25.