Megsárgult irkalapok I.

 

 

 

 

Időjóslás száraz nyári este

Rejti magát a sok csillag,
alig-alig világítnak,
rejti magát az ég arca,
fátyolfellegeket hajtva,
meg-megakad a szél lomhán
egy-egy vén diófa lombján.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Nem ártana már egy csendes
tartós eső. Sose rendez
zivatart az ég minálunk.
Esőtlenül, eső nélkül
mit csináljunk?
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Azt se bánnám, ha jégverés,
(pusztuljon a silány vetés!)
Csak tudnám, hogy jövendőre
dől az áldás a mezőre.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Köröskörül nagy idő jár,
egy-egy dörgés, egy-egy villám
idehallszik, idelátszik:
de itt nálunk tikkadásig
eped a föld, fúl az ember,
mindig esőtlenül leng el
fejünk fölött ahány felhő.
Nyugszik a nap s újra feljő.
Sárga vére foly a holdnak:
eső lesz holnap.
 

Nagygalambfalva, 1956. július 16.

 

 

 

Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.
Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.
Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig….
 

Fehéregyházán, 1956 augusztusában, Petőfi koponyáját kerestük a Cionta-kertben. Ott volt Szabédi László, költő elődöm, és volt tanárom a Bolyai Egyetemen. Akkor jelent meg Illyés híres verse, a Hunyadi keze, Szabédi fölolvasta a verset s azt mondta, hát nem csodálatos, Petőfi koponyáját keressük, s erre megtaláljuk Hunyadi kezét. Majd hozzám hajolva halkan azt kérdezte: szeretném-e, ha megtalálnók, amit keresünk. Nemet intettem, majd a kérdésénél is halkabban azt mondtam: az eszméit elástuk, mit kezdhetnénk a koponyacsontjával. „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad, / Szó eszme nélkül mennybe sose hat” – mormolta a híres sorokat.

Akkor mondtam el Szabédinak az útközben dúdolt-mormogott fönti vers első strófáját. Ne folytassa, nevette el magát, mert ha folytatja, nem fog őrizet nélkül járni. Hát ennyi lett belőle. Aztán kamera elé szólítottak, hogy ütném le a cöveket azon a föltételezett „pontos helyen”, a búni kaptatóban, ahol Lengyel doktor utoljára látta volna a költőt, amint befordul a kukoricásba.

 

 

 

Elégia egy hóharmat-verte tengeritábláról

Csak a gyom zöldell még, csak a gizgaz
rejti magát az idő elől,
némelyik annyira szemtelen, hogy
kúszna még most is a kórókra föl.
Pedig hát vége, az ősz gorombán mondott
s, ó, kegyetlen szentenciát,
mától kezdve már övé itt minden,
hiába sírnak az útmenti fák,
És hiába a csüggeteg kórók,
szomorúbb ember se lehetne tán,
mint ez a kicsi-kis tengeri tábla,
félérett élete alkonyatán.
Még egy-két hét és beérett volna,
ha az idő türelmesebb,
de a sok sejtelmes zizegésből
egyetlen éjszaka megannyi penge lett.
Vág vagy törik, de nem hajlik egy sem,
szablya vagy szurony mindegyik levél,
és vert katonák mégis a kórók
az esztendő sivár csataterén.
És legyőzöttek akik kapáltak:
a sovány szem egyre fonnyadoz, fogy,
karácsonyig el megpenészedik,
tavaszig azért csak lesz valahogy.
Tavasszal újra vetnek, kapálnak:
a sovány föld újat terem.
De féligért reménnyel volt tele
s hóharmat ütötte meg a szívem.
 

Nagygalambfalva, 1956. szeptember 25.

 

 

 

Naplótöredék

 

1.

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.
A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.
A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.
 

Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka

 

2.

A Duna mentén hernyótalpak
tiporják most a forradalmat;
véreim vére hull a hóra,
mért lőttél belém, Auróra?!
 

Leningrád, 1956. nov. 11.
Astoria szálló

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]