Időjóslás száraz nyári este
Rejti magát a sok csillag, |
meg-megakad a szél lomhán |
egy-egy vén diófa lombján. |
|
Nagy udvara van a holdnak: |
|
Nem ártana már egy csendes |
|
Nagy udvara van a holdnak: |
|
Azt se bánnám, ha jégverés, |
(pusztuljon a silány vetés!) |
Csak tudnám, hogy jövendőre |
|
Nagy udvara van a holdnak: |
|
egy-egy dörgés, egy-egy villám |
eped a föld, fúl az ember, |
fejünk fölött ahány felhő. |
Nyugszik a nap s újra feljő. |
|
Sárga vére foly a holdnak: |
|
Nagygalambfalva, 1956. július 16. |
|
Zarándokút
Szabadabb vagyok, mint az államférfiak, |
gyalog is járhatok s őrizet nélkül. |
az út porával könnyen összebékül. |
|
Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon, |
átalvetőként, átvetettem, |
akár egy szamarasincs apostol-tanonc |
megyek a júliusi délelőttben. |
|
Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el, |
porfelhőjüktől még az ég se látszik, |
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol |
a körtefától a kukoricásig…. |
|
|
Fehéregyházán, 1956 augusztusában, Petőfi koponyáját kerestük a Cionta-kertben. Ott volt Szabédi László, költő elődöm, és volt tanárom a Bolyai Egyetemen. Akkor jelent meg Illyés híres verse, a Hunyadi keze, Szabédi fölolvasta a verset s azt mondta, hát nem csodálatos, Petőfi koponyáját keressük, s erre megtaláljuk Hunyadi kezét. Majd hozzám hajolva halkan azt kérdezte: szeretném-e, ha megtalálnók, amit keresünk. Nemet intettem, majd a kérdésénél is halkabban azt mondtam: az eszméit elástuk, mit kezdhetnénk a koponyacsontjával. „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad, / Szó eszme nélkül mennybe sose hat” – mormolta a híres sorokat.
Akkor mondtam el Szabédinak az útközben dúdolt-mormogott fönti vers első strófáját. Ne folytassa, nevette el magát, mert ha folytatja, nem fog őrizet nélkül járni. Hát ennyi lett belőle. Aztán kamera elé szólítottak, hogy ütném le a cöveket azon a föltételezett „pontos helyen”, a búni kaptatóban, ahol Lengyel doktor utoljára látta volna a költőt, amint befordul a kukoricásba.
|
Elégia egy hóharmat-verte tengeritábláról
Csak a gyom zöldell még, csak a gizgaz |
némelyik annyira szemtelen, hogy |
kúszna még most is a kórókra föl. |
|
Pedig hát vége, az ősz gorombán mondott |
s, ó, kegyetlen szentenciát, |
mától kezdve már övé itt minden, |
hiába sírnak az útmenti fák, |
|
És hiába a csüggeteg kórók, |
szomorúbb ember se lehetne tán, |
mint ez a kicsi-kis tengeri tábla, |
félérett élete alkonyatán. |
|
Még egy-két hét és beérett volna, |
de a sok sejtelmes zizegésből |
egyetlen éjszaka megannyi penge lett. |
|
Vág vagy törik, de nem hajlik egy sem, |
szablya vagy szurony mindegyik levél, |
és vert katonák mégis a kórók |
az esztendő sivár csataterén. |
|
És legyőzöttek akik kapáltak: |
a sovány szem egyre fonnyadoz, fogy, |
karácsonyig el megpenészedik, |
tavaszig azért csak lesz valahogy. |
|
Tavasszal újra vetnek, kapálnak: |
a sovány föld újat terem. |
De féligért reménnyel volt tele |
s hóharmat ütötte meg a szívem. |
|
Nagygalambfalva, 1956. szeptember 25. |
|
Naplótöredék
Nem ilyen fényre vágytam én, |
|
Ne fújd, ne fújd el őszi szél, |
|
Ó isten, isten, hogyha vagy, |
|
Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka |
|
A Duna mentén hernyótalpak |
tiporják most a forradalmat; |
mért lőttél belém, Auróra?! |
Leningrád, 1956. nov. 11. Astoria szálló |
|
|
|