Időjóslás száraz nyári este
| Rejti magát a sok csillag, |
| meg-megakad a szél lomhán |
| egy-egy vén diófa lombján. |
|
| Nagy udvara van a holdnak: |
|
| Nem ártana már egy csendes |
|
| Nagy udvara van a holdnak: |
|
| Azt se bánnám, ha jégverés, |
| (pusztuljon a silány vetés!) |
| Csak tudnám, hogy jövendőre |
|
| Nagy udvara van a holdnak: |
|
| egy-egy dörgés, egy-egy villám |
| eped a föld, fúl az ember, |
| fejünk fölött ahány felhő. |
| Nyugszik a nap s újra feljő. |
|
| Sárga vére foly a holdnak: |
|
Nagygalambfalva, 1956. július 16. |
|
Zarándokút
| Szabadabb vagyok, mint az államférfiak, |
| gyalog is járhatok s őrizet nélkül. |
| az út porával könnyen összebékül. |
|
| Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon, |
| átalvetőként, átvetettem, |
| akár egy szamarasincs apostol-tanonc |
| megyek a júliusi délelőttben. |
|
| Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el, |
| porfelhőjüktől még az ég se látszik, |
| előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol |
| a körtefától a kukoricásig…. |
|
|
Fehéregyházán, 1956 augusztusában, Petőfi koponyáját kerestük a Cionta-kertben. Ott volt Szabédi László, költő elődöm, és volt tanárom a Bolyai Egyetemen. Akkor jelent meg Illyés híres verse, a Hunyadi keze, Szabédi fölolvasta a verset s azt mondta, hát nem csodálatos, Petőfi koponyáját keressük, s erre megtaláljuk Hunyadi kezét. Majd hozzám hajolva halkan azt kérdezte: szeretném-e, ha megtalálnók, amit keresünk. Nemet intettem, majd a kérdésénél is halkabban azt mondtam: az eszméit elástuk, mit kezdhetnénk a koponyacsontjával. „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad, / Szó eszme nélkül mennybe sose hat” – mormolta a híres sorokat.
Akkor mondtam el Szabédinak az útközben dúdolt-mormogott fönti vers első strófáját. Ne folytassa, nevette el magát, mert ha folytatja, nem fog őrizet nélkül járni. Hát ennyi lett belőle. Aztán kamera elé szólítottak, hogy ütném le a cöveket azon a föltételezett „pontos helyen”, a búni kaptatóban, ahol Lengyel doktor utoljára látta volna a költőt, amint befordul a kukoricásba.
|
Elégia egy hóharmat-verte tengeritábláról
| Csak a gyom zöldell még, csak a gizgaz |
| némelyik annyira szemtelen, hogy |
| kúszna még most is a kórókra föl. |
|
| Pedig hát vége, az ősz gorombán mondott |
| s, ó, kegyetlen szentenciát, |
| mától kezdve már övé itt minden, |
| hiába sírnak az útmenti fák, |
|
| És hiába a csüggeteg kórók, |
| szomorúbb ember se lehetne tán, |
| mint ez a kicsi-kis tengeri tábla, |
| félérett élete alkonyatán. |
|
| Még egy-két hét és beérett volna, |
| de a sok sejtelmes zizegésből |
| egyetlen éjszaka megannyi penge lett. |
|
| Vág vagy törik, de nem hajlik egy sem, |
| szablya vagy szurony mindegyik levél, |
| és vert katonák mégis a kórók |
| az esztendő sivár csataterén. |
|
| És legyőzöttek akik kapáltak: |
| a sovány szem egyre fonnyadoz, fogy, |
| karácsonyig el megpenészedik, |
| tavaszig azért csak lesz valahogy. |
|
| Tavasszal újra vetnek, kapálnak: |
| a sovány föld újat terem. |
| De féligért reménnyel volt tele |
| s hóharmat ütötte meg a szívem. |
|
Nagygalambfalva, 1956. szeptember 25. |
|
Naplótöredék
| Nem ilyen fényre vágytam én, |
|
| Ne fújd, ne fújd el őszi szél, |
|
| Ó isten, isten, hogyha vagy, |
|
Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka |
|
| A Duna mentén hernyótalpak |
| tiporják most a forradalmat; |
| mért lőttél belém, Auróra?! |
Leningrád, 1956. nov. 11.
Astoria szálló |
|
|
|