Körömversek

Lerágott körmökre

körömverseket

pötyög a gépem újra

zord idők jönnek

új esztendő új

évszázad új évezred

időkarambol

eszünk iszunk van

tető a fejünk fölött

túl sok a jóból

már a nyelvet is

röstellik mint valami

vidéki rokont

szoknyád alját s ne

a magyar szavak végét

kapdosd föl ringyó

a ló a kutya

a könyv sírigtartóan

hozzánk szegődtek

láttam a tengert

most már sejtem hogy milyen

lehet az isten

jó volna persze

szerettem volna persze

persze már késő

utazom most is

mikor e sort rovom

nincs visszatérés

körmömre égő

gyertyám már csak pillogat

gyerünk aludni

Kolozsvár, 2001. január 3–6.

Négy évszak

Ősz

vásott holdsarló

keleten rizset nálunk

búzát arattál

sír a hegedűd

mint a nyers fa a tűzön

eláztál tücsök

ködben a torony

megnyirkul a harangszó

mire ideér

Tél

fehér a világ

mint a lelkiismeret

rossz a hasonlat

halott kovácsok

üllőitek hallom az

öles hó alól

ezt a telet csak

ezt éljük túl – tavaly is

ezt hajtogattuk

Tavasz

füttyent a rigó

virágba borul egyből

minden sombokor

virágba borul

a sombokor fütyülni

kezd minden rigó

hallgatózik a

csönd is – zsolozsmáznak a

májusi méhek

Nyár

mondd meg kakukk de

mégse – már kezdenének

elfelejteni

takard takard el

súgta a lány takard el

a teleholdat

árnyas diófa

mit meg nem adnék fele

királyságodért

Nyesett és lehullott körmökre

már a pacsirta

is tudja hogy mit szabad

és mit nem illik

ne hagyd elveszni

rajtad is áll te miért

hagyod elveszni

hazát nemcsak hű

karddal hű hüvellyel is

lehet szerezni

(cseres)

nem a szárnyalást

nem szárnyakat tollakat

akartok csupán

(r. kuntze nyomán)

igazítani

való volna még bőven

igény nincsen rá

hiábavaló

hiábavaló minden

hiábavaló

micsoda világ

útközben abrakol mint

régen a lovak

a napot is az

égről – szokták mondani

és lehazudják

Ötkörömre

Kemenes Ernő barátomnak

egy esti beszélgetés emlékéül

van még egy bátor (?)

lehetőség előbbre

hozni a véget

megalázkodni

vénen se szeretnék ha

eddig kibírtam

dőljön a test a

lélek alól ki ha nem

bírja a vágtát

méltó hajlékba

tüzet irgalmas villám

villantson végül

irgalom az is

ha nem veled ásatják

huszadik század

Budapest, 1997. november 2.

Issza versei

Zollmanné Denise asszony japánfüzetéből

alkonyi fecske

szárnya szántja előlem

el a holnapot

a templomhegyről

jövet hóba süppedt a

gyönge harangszó

lótuszvirágok

lecsippentett szétdobált

tetvek tanyái

a bazsarózsa

hulló szirma tegnapi

esőt permetél

Őszbe alkonyul.

Sietős vándor varrja

szakadt köpenyét.

Újévi álom.

Szülőfalumba jártam,

sírva ébredek.

nyári ruhába

öltöztem de a téli

tetvek maradtak

lábam elé ily

szaporán mikor másztál

kis csigabiga

hajnalodik mondd

neked is örömet hoz

kis csigabigám

fölfutó szulák

csuromvizesre áznak

miatta a fák

Harangkondulás.

Elsőül a hajnalkák

pillantanak föl.

csak annyit érzek

ebben a hóesésben

hogy még megvagyok

tavaszt hoz a szél

alvó gyermek ujja közt

evőpálcikák

virágos rétre

vigyázva guggol még a

szumó-bajnok is

sivár egy vidék

sivárságát mindenütt

szulák leplezi

nyílik nyílik a

bazsarózsa híreli

a locska veréb

küszöböm előtt

elázott facipőben

topog a tavasz

Folytatás Denise füzetéből

ez az én földem

még a füvéből is rizs-

süteményt süthetsz

szépséges hold-hölgy

kegyed is mily sietve

tűnik ma tova

nyugalom férgek –

elétek járulnak mind

alázatosan

mennydörgéskor tán

még a fácánfecsegés

az is egyhangú

a fehérnépből

apálykor is árad a

bódító alkony

ne bántsd a legyet

kezét lábát tördelve

bocsánatot kér

verébfiókák

tátognak a szilvafán

ez az imájuk

az én falumban

ha nem látom hallom hogy

hol a pacsirta

kapum sarkában

ibolya illatozik

álomba bódít

előttem ki s ki

lakhatott itt ibolyát

hagyott örökül

tücsök uram kend

nekem húzza pedig a

szomszédban zenél

kis szitakötő

látom te is az esti

szellőt kedveled