Felemás őszi versek

 

 

 

 

Ólomrajzok

 

 

 

 

Ólomrajz

itt visszacsökött minden
vissza gyerekkoromba
itt minden mintha ötven
esztendő előtt volna
talán még a kapák is
azóta vannak csorbán
a fészerben egy-egy kis
lerongyolódott portán
s a régi játszótársak
szinte megszólalásig
olyanok mint valának
hajdanán nagyapáik
mintha mindaz mi történt
nem volna megtörténve
egy kapavágás földért
testvér ront a testvérre
az idő állni látszik
s a tévé estelente
mintha nekik egy másik
bolygóról közvetítne

 

 

 

Vagyunk amíg

vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak
hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak
ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek
kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak
de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak
se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek
 

Kolozsvár, 1969.

 

 

 

Dunamenti mondóka

ősöm ősödnél
ősebb
hősöm hősödnél
hősebb
törzsem törzsednél
törzsebb
földem földednél
földebb
csontom csontodnál
csontabb
sorsom sorsodnál
sorsabb
vérem vérednél
vérebb
népem népednél
népebb
vétked vétkemnél
vétkebb
 

Kolozsvár, 1987.

 

 

 

Mert nemcsak…

mert nemcsak az akarnokok
verejték-szagú versei
a sajtóhibák is el szoktak
kedvetleníteni
mintha a tehetetlenségnek
másnaposság-érzete
hatalmába a hiábavalóság
maga kerítene
semmiség nyugtatom magam
semmiség ahhoz mérve
hogy szemétlerakót terveztek
álmaim röpterére
 

Kolozsvár, 1994.

 

 

 

Affektált ars poetica

fölfeslettek a metafórák
mint valami viseltes dunyhák
pihéjükben már csak a moly rág
szétfújni a szelek is unják
kitakarva bőrig lehántva
kinálja magát pedig tél jő
pucérkodik a vers akár a
saját testéből éldegélő
kivégzésre ítélt igéknek
jótékony holdja aki voltam
nem leszek nyegle szóvigécek
éltető napja lenyugvóban
nyugodj meg nézz a minden téllel
leomló öles tiszta hóra
senyveszt csiráztat ágyaz bélel
munkál az örök metafóra
 

Hargitafürdő, 1994. október 31.

 

 

 

Földigérő
kokár
dapántlika

pipájukban már nagy
tengeri kikötők
dohánya füstölög
járják a nagyvilág
jólápolt útjait a
határokon akár a siklók
siklanak át meg át
s a visszapillantóba
sandítva finoman
megmosolyogják a
magamfajta élhetetlent
a vámosokra várakozót
aki nem tud – ott – nem tud
– tam – pa ruszki – élni a
történelem adta-kínálta
lehetőségeivel csak gyalogol
mint egy gyepü-bakter
miközben a száznyolcvannal
száguldók a madárnál is
magasabban repülők
hírlelik károgják hogy
vége a végeken ha
nem marad aki még el
akarna menni maradni
kell a végeken mondják
jajongják a jussot
a jussunkat a jogainkat
ki kell mindenáron vívni-
verekedni csikarni minden
áron de nem olyan tutyi-mutyi
otthoni módon aprózgatva
araszolgatva az asztalt
azt kell rájuk borítani a
jó édesanyjukat nekik
az asztalt azt mondják
jajongják második vagy
éppen harmadik vonal-
béli összkomfortjukból
s a parti végén elérzé-
kenyülve koccintanak a
még mindig jóval olcsóbb
hazai nedűvel telt poharak-
kal nem is az ára miatt
magyarázzák mégiscsak a
mi hegyeink leve ezzel
is ahogy tudjuk támo-
gatjuk azokat akik otthon
verejtékezve kapálják mégis-
csak a mi hegyeinket
domboldalainkat kies
lankáinkat lejtőinket nem
felejtjük mi a nyelvet annak
gazdagságát de nem ám
kacsozzák a mi szőleinket
könnyek is ütköznek ki
egyik másik szemből
s finoman ott felejtődnek
a hazafiság alkalmi
emlékműveiként az orcán
és koccintanak a vendéggel
akiről nem is hitték volna
hogy így ki tudja vágni a rezet
hát igazán remekelt
korához képest a fater
milyen ízes magyarul mennyi
leleménnyel furfanggal fortéllyal
góbésággal ez a helyes kifejezés
heherészik a könyveit gusztálva
aztán vállonveregetve ott-
hagyják az ősz mestert
aki izzad és szorong és
rühelli a prófétaságot
és a könyvekkel való
megalázó táncsicsolást
a jó öreg táncsics mihály
így csupa kisbetűvel így
is jó neki ő szegény ő házalt
így a könyveivel annak-
idején börtönből szabadultan
köpenyébe köpönyegébe fogva
hátára vetve cipelte
vásárról vásárra majd
köpönyegére teregetve
árulta ő a mi koralelkünk
ahogyan ADY ENDRE a
csupa nagybetűs ADY ENDRE
nevezte a jó öreg táncsicsot
hányinger környékezi amikor
azon kapja magát hogy
számigál számolgatja mennyit
hozott úgy angróban az
egész papolás verses
magamutogatás az egyazon
puskaporral való sokadik
azért mégiscsak éleslövészet
legszívesebben kisomfordálna
nem csak a teremből de
magából a világból is ha
tehetné és fölsejlik előtte
az a sokszor kigúnyolt
bárgyú plakát miszerint
vásároljunk könyvet a
könyvesboltban és vásároltak
vettek akkora éhe betűnek
írott szónak nem volt eladdig és
talán nem is lesz soha többé
pedig akkoriban még a minden-
napiért is hosszú sorokat
álltak a népek uramisten
csak nem a nyomorító
hatalmakat könnyezi
vissza az itt időzni már
nem nagyon akaró lélek
de csitt ahogyan a régi
színdarabok is tanítják
csitt nehogy meghallják mert
akkor bizony felkopik majd a
lélekhordozó álla senki de
senki szóba se áll vele
nemhogy munkát kenyeret
az istenért ezt is nehogy meg-
hallják mert ügyeletes fülek
hogy egyik nagyhírű kollégám
kifejezését vegyem kölcsön
ügyeletes fülek mindig
is voltak és lesznek is mert
minden hatalom féltve-félti
foggal és körömmel őrzi-védi
a maga megkaparintottját
nemhogy pám-pám pá-pá-pám
de még pellengérre is állít-
hatnak meg kell itt tagadni
gyónni mindent én vétkem
én népem én
igen kis népem és
ezzel szó benn reked
lélekzet megszegik
mint a tévében vagy a
rádióban ha lejárt a műsor-
idővel küszködünk vala-
mennyien vagyunk
lehetünk akik soha de
soha el nem mondhatják
úgy istenigazában mit
is kellene úgy isteni-
gazában egy kicsit meg-
tömködik-szurkálják
szuszogtatják átal-
vetik a túlsó szájszögletbe
agyarat cserél a pipa s vet
jóillatú bodor füstöt
s mégcsak a hajókürt se
bődül bele a csöndbe
 

Stuttgart, 1992.

 

 

 

Alkalmi halhatatlanság

olykor sikerül megszólítanom
leszólítanom egy-egy ismerős
járókelőt vagy ő szólít meg
szólít le engem hogylétem sőt
verseim felől érdeklődik és
olyankor én előhúzok egy frissiben
írt vagy már régóta fiókban
avasodó verset és fölolvasom
de inkább fölmondom neki
bizonyságul hogy élek éldegélek
írok írogatok még közben
szemem sarkából az utcát
kémlelem s ha véletlenül
gyanúsabb szakmabéli vagy
éppen hivatalos közeg
közeledne sietve zsebre
csapom elharapom a verset
sietve közömbös dolgokról
kezdek beszélni vagy csak úgy
köszönés nélkül hirtelen odébb-
állok mint rendőrök láttán az utcai
virágárus cigányasszonyok inalok
fülemben a félig-hallott dicsérő
szókkal és örülök ha nem
sikerül rajtam ütniük
 

Kolozsvár, 1988.

 

 

 

Csángó sirató

Apokrif
miért kellett meghalnod
én édes gyermekem
miért adtad magad kínhalálra
olyan fiatalon
én édes jézusom
miért kellett a kereszten kiszenvedned
miért kellett drága vérednek kiomolnia
én szüvem gyökere miért
ha még a bűnnek a nagyját se tudta
elmosni a te kiomló drága véred
ha a vétek legkisebb magjából is azóta
terebélyes fa növekedett
szaporodnak a keresztek erdői
nem szűnnek a kínoztatások
érdemes volt-e édes jézusom
a világ vétkeiért váltságul
magadat odaadnod
szép fiatal életed föláldoznod
hitted volna-e hogy csak ösvényt versz
csak utat taposol nekünk a golgotára
érdemes volt-e a te szép fiatal életednél
többre tartanod a példamutatást érdemes-e
jaj édes gyermekem mégse kellett volna
annyi nyomorúságot a fejedre gyűjtened
nem kellett volna
mindenegy ember mindenegy vétkét
minden nyomorúságát
magadra venned
hogy még a magamval hozott vétkemet is
magadra vedd
nem kellett volna nem
de ha nem vetted volna magadra
ha nem vagy a szenvedésben példa
mi értelme lett volna
az én kicsid életemnek
mi értelme jaj
 

Lészped–Kolozsvár, 1987.

 

 

 

Sirám

Az útra hagytak istenem
S azon se hagynak járni
Osztozkodnak a testemen
Már a halál kutyái
S a házamon a rokonok
A szomszédok de más is
Széthordják hogyha meghalok
A fundamentumát is
A lélek is csak hálni jár
Hálni belém a lélek
Nem félek én attól se már
Mitől annyian félnek
Csak mondanád meg istenem
Mivégre kellett élnem
Mi célod volt s még van velem
Ilyen betegen s vénen
 

Kolozsvár, 1988.

 

 

 

Reprivatizáció

visszaadta lelkét teremtőjének
visszakapott egy sírhelynyi földet
kárpótolták magukat a szomszédok is
levágták az öregasszony
gazdátlan maradt kecskéjét a
közadakozásból rendezett
temetés utáni torra
temetés utáni torra így legalább
nem tesz több kárt
nem dézsmálja a kerteket
mondogatták szájuk szélét
nyalogatva elégedetten
s a faluszéli házon hol lakott
bedeszkázták a két kis ablakot
 

Kolozsvár, 1991.

 

 

 

Gázkorszak

vezetik a gázt bevezetik a
még a kiérdemesült öreg házakba is
tudván tudva hogy ezzel a
kiszolgáltatottság újabb igáját
veszik nyakukba eleget
fagyoskodtunk majdcsak kikerül
valahogy amibe kerül havonta
amúgy sincs már se erdőnk se erőnk
nem bírja már a derekunk a strapát
egy-két emberöltőnyit még talán
kitart a föld tüdeje mielőtt
végsőt szusszanva lelappadna de
akkorra újfent erdő verheti föl a
most parlagon vaduló-félben
tenyésző hajdan jótermő földeket és
kezdődhet újra az egész
fűrész-megosztás fejszeköszörülés régi
szerszámok kerülnek elő
az itt-ott még megmaradt fészerek
pincék zugából elfelejtett
vén szavak merülnek föl az
emlékezet már-már beiszaposodott
kútjaiból de el is sivatagosodhat
a most még vegetáló vegetáció
akkor legfönnebb csak a vacsora-
tűzrevalót kell összeszedegetni
rőzsemaradékot megszáradt tehén-
lepényt ha lesz még tehén egyáltalán
vagy bármely más megaszalódott
ürüléket a világméretű
nagy áramkiesések idején vagy
azosmódúlag ahogyan a régiek
szokták mondani nyersen falja
föl egymást majd a maradék
 

Kolozsvár, 2000. szeptember 10–13.

 

 

 

Konkrét költemény

 
Ha a Márton-napi lúd mellcsontja veres,
össze-vissza tél jön: szemetelő, szeles.
Ha a Márton-napi lúd mellcsontja fehér,
jó termést ígérő, nagyhavú lesz a tél.
Ha a Márton-napi lúd mellcsontja fekete:
hó nélkül vesz majd meg az Isten hidege.
(Egy régi kalendáriumból)
 
a padlásbejáró előtt
fönn a harmadikon
szemben a mi ajtónkkal
papundekli nyoszolyán szinte már
féreggé zsugorodva
két hajléktalan éjszakázott
tudom ki volt tours-i szent márton
azt is hogy mit cselekedett
kettéhasította köpönyegét hogy
egy didergővel megoszthassa a
légió szombathelyi születésű
századosa (?) akit erőnek erejével
vittek az édesapja kérésére a
császár parancsára erőnek
erejével vittek el katonának
nem sok komiszt evett meg a
legényével – lévén tiszti gyerek
tiszti rabszolga dukált neki – akivel
aztán annyira lebratyizott vala hogy
egy asztalnál evett vele ami
még a mi második világháborúnk idején
sem volt bevett szokás
még a demokráciában főjáratos
amik hadseregében sem hogy a
néhai rabszolgasarj fekete együtt
löncsölgetett vón fehér bajtársaival
nem is maradt sokáig a seregben
megtért számos csodát mívelt
remetéskedett rendet alapított
püspökké is csak erőnek ere-
jével sikerült avanzsálni őt
elbújt a kiszemelő keresők elől
be a ludak ketrecébe de a
ludak hollétét kigágogták
kihúzták a ketrecből vele totyogott
egy lúd is ott nyújtja a nyakát márton
püspök címerében együtt mondják
gyulafehérvárig hallhatóan non recuso
non recuso laborem nem vonakodom
nem vonakodom a munkától
együtt vannak a kalendáriumba is
posztmortem áthelyezték
a szentek seregébe ott szolgál tovább
bizonyára hamuba bújva éjszakázik
odafönn is mint ahogy idelenn is
szokása volt mint ahogyan
a padlásbejáró előtt
fönn a harmadikon
szemben a mi ajtónkkal
papundekli nyoszolyán szinte már
féreggé zsugorodva
a két hajléktalan köpönyegem
takaróim sőt paplanunk is bőviben
mégsem takartam be a szinte már
féreggé zsugorodva
alvással próbálkozó nyomorultakat
mégcsak ez hiányzott nekünk
hogy ideszoktassa megtetvesítse az
egész házat ez a megkergült vén bolond
hallhattam volna ha megcselekszem amit
megcselekednem kutyakötelessé-
gem lett volna kivált nekem aki
nagy sikerrel szoktam és
már-már hivalkodva teltházas publikum
előtt fölidézni-idézni
az én megboldogult négyelemis
édesapám szentekére emlékeztető
cselekedetét példabeszédnek beillő
mondását
mondását nagy természeti csapások
tűzkár jégkár árvizek aszály sújtottjai láttán
tanultam tudtam meg hogy más-más nyelvű
kinézetű népekkel élünk együtt
mint erdeinkben a terebélyes bükkel együtt
él a szíjas gyertyán a mindig remegő
nyárfa és az örökösen egyenruhában
feszítő fenyőfákra föl-fölpillogó
szűzies nyír s a tisztások szélén
harmatot őrizgető mogyoróbokor
a susogásuk is más és más a vihart
sem egyformán szokták megsínyleni
de jaj ha valamelyik félét-fajtát
kivágják tépik-nyüvik kiszorítják
közülük mert akkor még a föld a
talaj összetétele is megváltozik
már gyermekfejjel észrevettem
rangos koldusnak többet illik adni
jóljáró lovakkal öblös szekerekkel
jöttek a gótikus templomú falvak
árvíz vagy jégverés kárvallottjai
a bírónál a papnál kaptak szállást
vagy a jobb-módú gazdák első
házaiban vékányi zsáknyi szállásukra
szállított gabonával
vetőmag-hozzájárulással
tisztelték meg őket jólelkű falusfeleim
jöttek aztán bocskoros mezítlábas árvíz
vagy aszály sújtotta ágrólszakadtak
nekik is adtak egy-két kupa ezt-azt
kenyeret túrót szalonnát mikor mi
volt a háznál de hajlékot azt nemigen
vasárnap volt el
vasárnap volt el amíg élek nem felejthetem
vasárnap estefelé látom ahogy édesapám
ünneplő ujjasát a szilvafára
akasztva öleli elé a szalmát a még
cséplésillatú kazalból és hinti jó
vastagon az elsőház földjére takarót
lepedőt párnákat ide juli
és tisztességes vacsorát
s már hívja tessékeli a kapunk előtt
tébláboló mezítlábas bocskoros
ágrólszakadt útrahagyottakat
másnap reggel hálálkodva köszöntek el
mi pedig utánuk megtetvesedtünk
édesanyám zsörtölődött a tetűt mondta
édesapám mintha a bibliából
olvasta volna a tetűt ki lehet irtani de az
utasnak szállást kell adni ha esteledik
be kell zárni a kaput ezután
kaputelefont kéne szereltetni
az volna a legjobb de
amíg nem tudjuk biztosan megtűr-e
vagy kilakoltat a jogaiba magát
visszaperelni igyekvő tulajdonosutód
addig minden beruházás csak kidobott
pénz lenne és nem adtunk
szállást be se takartam őket
pedig a köpönyegemet
sem kellett volna kettőbe hasítanom
takaróink és paplanunk is bőviben
pedig ha hinni lehet a márton-napi
lúd előrejelzésének magunk is
didereghetünk mint a padlásbejáró előtt
fönn a harmadikon
szemben a mi ajtónkkal
papundekli nyoszolyán szinte már
féreggé zsugorodva az a két
alvással próbálkozó a legelső
nyilvántartásba vett hajléktalan
maga az úrjézuskrisztus születésének
kétezredik szent éjszakáján
 

Kolozsvár – Kaposvárda, 2001.

 

 

 

Jövendőmondás

A. E. lapjaiból
volt ámítások után új
s legújabb ámítások
szemeket próbáló ködén
átlátni nincs ma látnok
nincs az az elektronikus
csoda nincs az az isten
aki e nyálkás undorok-
undorán átsegítsen
csak kussolás csak senyvedés
a bátrak belehalnak
újabb ámítók jönnek és
nem lesznek forradalmak
 

Kolozsvár, 2000. január 13.

 

 

 

Előregyártott elemek hattyúdalokhoz

egymásra fogjuk
egymásra emeljük
egymásnak szegezzük
egyremegy
egymásra támadunk
egymásra esünk
egymást megfojtjuk
egyremegy
egymás vérét vesszük
egymást fölrobbantjuk
egymást fölfaljuk
egyremegy
 

Budapest, 2001. december

 

 

 

Felemás őszi énekek

 

 

 

 

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
 

Budapest, 1995.

 

 

 

Mint öreg fát az őszi nap

mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem
jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem
felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem
fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen
de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen
 

Kolozsvár, 1990.

 

 

 

Kétszer négy sor

arcom föléd hajlik még egyszer
ha majd a tengert hallgatod
mosolyod gyolcsában temess el
mikor a szemed rám csukod
 

1971

 

(ugyanez dúrban, későbbről)

akár a profi gyilkosok
nyomot ne hagyj úgy ölj meg engem
a tettes kiléte titok
legyen örökre ismeretlen

 

 

 

Szerelmes vers

valamikor egymásba-kulcsolt
ujjakkal andalogtak a
jótékony cinkosságot
sejtető holdvilágon
későbben egymást átölelve még
világos nappal sem röstellték együvé
tartozásuk akkoriban
illetlenségnek számító demonstrálását
hosszú utat tettek meg együtt
látszólag a párhuzamosakhoz hasonlóan
most újra egymás kezét fogják
egymás lépteit vigyázva lábuk elé
nézve tipegnek a rosszul világított
gidres-gödrös járdán
egyetlen vágyuk mielőbb
épségben hazaérni
 

Kolozsvár, 2000. szeptember 12.

 

 

 

Születésnapokra

itt vagyunk még kicsit elhízva bár de
jócskán alultápláltan
ebben az isten háta-mögötti kedélyes
provinciában
ki mindenki lehetett volna
s lett volna is belőlünk
ha nyugdíjra sandítva
nem itt időzünk
sorba álltunk mi akikért
sorba kellhetett volna állni
tíz tojás félkiló kenyér időnként
tíz-húsz deka szalámi
s az öröm utána hogy mindez sikerült
micsoda sikerélmény
ötvenévesen volt már
tulajdon tévém
tévéd tévénk és magnónk
régebbről lemezjátszónk
a történelem mint egy lurkóra
mindegyre ránk szólt
hálátlan mondta ha szorított a cipő
mert rég kinőttük
istenem ki mindenki lehetett
és lett volna belőlünk
nagy tudós nagy mérnök nagy színész
s talán igazi költő
elszabódott jöhet a rozsdás rímbilincs
jó egy-két emberöltő
lettünk akik lehettünk de mentegetőznünk
kik előtt kellene s mi végre
bort a pohárba cimborák
megérte?!
 

Kolozsvár, 1988. április 15.

 

 

 

Vénülőben

Zollman Péternek szeretettel

 
vénülőben mintha a gének
egyre jobban emlékeznének
naponta egy-egy apámtól látott
gesztus lát rajtam napvilágot
köhintésem is őt idézi
s ahogy ő szokott messze nézni
úgy nézek a távolba szűkre
húzott szemmel el-elrévülve
úgy rakom keresztbe a lábam
ahogyan azt csak tőle láttam
s a mosolyom is mintha benne
az ő mosolya élemedne
félszeg nótáit mondva-fújva
alkalmankint őt élem újra
bánatomban és örömömben
kívül-belül őt érem tetten
gorombaságig csupaszított
eddig rejtőző szavak szitkok
beszédbeli megtorpanásom
föltámasztja a hallgatásom
 

Kolozsvár, 2001. május 30.

 

 

 

Nekem az ég

nekem az ég régen is kék volt
ha kék volt
borúsnak miért mondanám most
s nagyon szerettem ezt a
már nem-szeretem várost
nekem a jó régen is jó volt
ha jó volt
miért mondjam utólag rossznak
csapjak föl én is buzgó
megkésett panaszosnak?
nekem a rossz régen is rossz volt
s mert rossz volt
hát kiköptem unom a kókadt
a most-merész a hőssé
horgadt szókimondókat
nekem a hit régen is hit volt
s mert hit volt
az életet is hittel éltem
hagyjatok meg hát engem
ebben a balga hitben
 

Kolozsvár, 2000. december

 

 

 

Megvonja vállát az idő

Megvonja vállát az idő,
megvonja rezignáltan,
meg sem áll csak a temető
sarkig-tárt kapujában.
Ott sem időz, csak visszanéz:
ágyő, te bátor!
Ne félj, nem lesz a föld nehéz,
viszlát, föltámadáskor.
 

Kolozsvár, 1960.

 

 

 

Kertünk végében…

kertünk végében düledő
kövekkel kicsi temető
száz lépésnyi vagy annyi sincs
ha jól meglépem annyi sincs
bölcsőm helyétől hajdani
szülőházamtól majdani
síromig ahol őseim
apám nagyapám ükeim
s a kert végében kis patak
várnak vén szilvafák alatt
 

Nagygalambfalva, 1983.

 

 

 

Öreg nyírfa

öreg nyírfa az ablakom előtt
hasonlít rám hasonlítok rá
két hatalmas és több apró vihar
nyomait őrzi a válla tájéka ezzel
együtt gerinces fának tetszik
lenni mormolom bizalmasan másfél
hónapja ismergetjük egymást ismer-
kedünk egymással nagy-szemérmesen
előfordult már hogy napokig úton
voltam és határozottan hiányzott nekem
és amikor megjöttem mintha jóleső
borzongás fogta volna el
mostanában mikor el-elmegyek
hosszasan néz utánam az
apró barokk tetők fölött
aggódik értem a bőre is éppúgy
ráncosodik-repedezik mint az enyém
hajnalonta föl-fölnyúl leakaszt
és ablakomba tesz egy-egy már
alig pislogó csillagot ebből tudom
hogy utolsó órámon is
majd velem virraszt
 

Stuttgart, 1992. április

 

 

 

Éjszaka szeretnék

éjszaka szeretnék meghalni a
magas-egű éjszakák ismerős
csillagai között mégis talán
könnyebb volna hazatalálnom
 

Kolozsvár, 1987.

 

 

 

Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
tudom sokat eltékozoltam
abból mit rámbíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat
 

Budapest, 2001. október 30.

 

 

 

Tavaszvárás

Tomas Tranströmernek

 
hiába mutatta érkezésének idejét a naptár
hiába mondta be a szokásos
évszakváltás menetrendjét a rádió
hiába jósolta jövetelét a tévé csalogatóan
csupán egyetlen zöld levélbe
öltözött csinos meteorológusa
a tavasz nem akart megérkezni
valahol túszul ejtették
a költöző madarakat
 

Kolozsvár, 1987.

 

 

 

Körömversek

 

 

 

 

Lerágott körmökre

körömverseket
pötyög a gépem újra
zord idők jönnek
 
*
új esztendő új
évszázad új évezred
időkarambol
 
*
eszünk iszunk van
tető a fejünk fölött
túl sok a jóból
 
*
már a nyelvet is
röstellik mint valami
vidéki rokont
 
*
szoknyád alját s ne
a magyar szavak végét
kapdosd föl ringyó
 
*
a ló a kutya
a könyv sírigtartóan
hozzánk szegődtek
 
*
láttam a tengert
most már sejtem hogy milyen
lehet az isten
 
*
jó volna persze
szerettem volna persze
persze már késő
 
*
utazom most is
mikor e sort rovom
nincs visszatérés
 
*
körmömre égő
gyertyám már csak pillogat
gyerünk aludni
 

Kolozsvár, 2001. január 3–6.

 

 

 

Négy évszak

 

Ősz

vásott holdsarló
keleten rizset nálunk
búzát arattál
 
*
sír a hegedűd
mint a nyers fa a tűzön
eláztál tücsök
 
*
ködben a torony
megnyirkul a harangszó
mire ideér
 

Tél

fehér a világ
mint a lelkiismeret
rossz a hasonlat
 
*
halott kovácsok
üllőitek hallom az
öles hó alól
 
*
ezt a telet csak
ezt éljük túl – tavaly is
ezt hajtogattuk
 

Tavasz

füttyent a rigó
virágba borul egyből
minden sombokor
 
*
virágba borul
a sombokor fütyülni
kezd minden rigó
 
*
hallgatózik a
csönd is – zsolozsmáznak a
májusi méhek
 

Nyár

mondd meg kakukk de
mégse – már kezdenének
elfelejteni
 
*
takard takard el
súgta a lány takard el
a teleholdat
 
*
árnyas diófa
mit meg nem adnék fele
királyságodért

 

 

 

Nyesett és lehullott körmökre

már a pacsirta
is tudja hogy mit szabad
és mit nem illik
 
*
ne hagyd elveszni
rajtad is áll te miért
hagyod elveszni
 
*
hazát nemcsak hű
karddal hű hüvellyel is
lehet szerezni
(cseres)
 
*
nem a szárnyalást
nem szárnyakat tollakat
akartok csupán
(r. kuntze nyomán)
 
*
igazítani
való volna még bőven
igény nincsen rá
 
*
hiábavaló
hiábavaló minden
hiábavaló
 
*
micsoda világ
útközben abrakol mint
régen a lovak
 
*
a napot is az
égről – szokták mondani
és lehazudják

 

 

 

Ötkörömre

Kemenes Ernő barátomnak

egy esti beszélgetés emlékéül

 
van még egy bátor (?)
lehetőség előbbre
hozni a véget
 
*
megalázkodni
vénen se szeretnék ha
eddig kibírtam
 
*
dőljön a test a
lélek alól ki ha nem
bírja a vágtát
 
*
méltó hajlékba
tüzet irgalmas villám
villantson végül
 
*
irgalom az is
ha nem veled ásatják
huszadik század
 

Budapest, 1997. november 2.

 

 

 

Issza versei

Zollmanné Denise asszony japánfüzetéből

 
alkonyi fecske
szárnya szántja előlem
el a holnapot
 
*
a templomhegyről
jövet hóba süppedt a
gyönge harangszó
 
*
lótuszvirágok
lecsippentett szétdobált
tetvek tanyái
 
*
a bazsarózsa
hulló szirma tegnapi
esőt permetél
 
*
Őszbe alkonyul.
Sietős vándor varrja
szakadt köpenyét.
 
*
Újévi álom.
Szülőfalumba jártam,
sírva ébredek.
 
*
nyári ruhába
öltöztem de a téli
tetvek maradtak
 
*
lábam elé ily
szaporán mikor másztál
kis csigabiga
 
*
hajnalodik mondd
neked is örömet hoz
kis csigabigám
 
*
fölfutó szulák
csuromvizesre áznak
miatta a fák
 
*
Harangkondulás.
Elsőül a hajnalkák
pillantanak föl.
 
*
csak annyit érzek
ebben a hóesésben
hogy még megvagyok
 
*
tavaszt hoz a szél
alvó gyermek ujja közt
evőpálcikák
 
*
virágos rétre
vigyázva guggol még a
szumó-bajnok is
 
*
sivár egy vidék
sivárságát mindenütt
szulák leplezi
 
*
nyílik nyílik a
bazsarózsa híreli
a locska veréb
 
*
küszöböm előtt
elázott facipőben
topog a tavasz
 
Folytatás Denise füzetéből
 
ez az én földem
még a füvéből is rizs-
süteményt süthetsz
 
*
szépséges hold-hölgy
kegyed is mily sietve
tűnik ma tova
 
*
nyugalom férgek –
elétek járulnak mind
alázatosan
 
*
mennydörgéskor tán
még a fácánfecsegés
az is egyhangú
 
*
a fehérnépből
apálykor is árad a
bódító alkony
 
*
ne bántsd a legyet
kezét lábát tördelve
bocsánatot kér
 
*
verébfiókák
tátognak a szilvafán
ez az imájuk
 
*
az én falumban
ha nem látom hallom hogy
hol a pacsirta
 
*
kapum sarkában
ibolya illatozik
álomba bódít
 
*
előttem ki s ki
lakhatott itt ibolyát
hagyott örökül
 
*
tücsök uram kend
nekem húzza pedig a
szomszédban zenél
 
*
kis szitakötő
látom te is az esti
szellőt kedveled

 

 

 

Megsárgult irkalapok I.

 

 

 

 

Időjóslás száraz nyári este

Rejti magát a sok csillag,
alig-alig világítnak,
rejti magát az ég arca,
fátyolfellegeket hajtva,
meg-megakad a szél lomhán
egy-egy vén diófa lombján.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Nem ártana már egy csendes
tartós eső. Sose rendez
zivatart az ég minálunk.
Esőtlenül, eső nélkül
mit csináljunk?
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Azt se bánnám, ha jégverés,
(pusztuljon a silány vetés!)
Csak tudnám, hogy jövendőre
dől az áldás a mezőre.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Köröskörül nagy idő jár,
egy-egy dörgés, egy-egy villám
idehallszik, idelátszik:
de itt nálunk tikkadásig
eped a föld, fúl az ember,
mindig esőtlenül leng el
fejünk fölött ahány felhő.
Nyugszik a nap s újra feljő.
Sárga vére foly a holdnak:
eső lesz holnap.
 

Nagygalambfalva, 1956. július 16.

 

 

 

Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.
Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.
Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig….
 

Fehéregyházán, 1956 augusztusában, Petőfi koponyáját kerestük a Cionta-kertben. Ott volt Szabédi László, költő elődöm, és volt tanárom a Bolyai Egyetemen. Akkor jelent meg Illyés híres verse, a Hunyadi keze, Szabédi fölolvasta a verset s azt mondta, hát nem csodálatos, Petőfi koponyáját keressük, s erre megtaláljuk Hunyadi kezét. Majd hozzám hajolva halkan azt kérdezte: szeretném-e, ha megtalálnók, amit keresünk. Nemet intettem, majd a kérdésénél is halkabban azt mondtam: az eszméit elástuk, mit kezdhetnénk a koponyacsontjával. „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad, / Szó eszme nélkül mennybe sose hat” – mormolta a híres sorokat.

Akkor mondtam el Szabédinak az útközben dúdolt-mormogott fönti vers első strófáját. Ne folytassa, nevette el magát, mert ha folytatja, nem fog őrizet nélkül járni. Hát ennyi lett belőle. Aztán kamera elé szólítottak, hogy ütném le a cöveket azon a föltételezett „pontos helyen”, a búni kaptatóban, ahol Lengyel doktor utoljára látta volna a költőt, amint befordul a kukoricásba.

 

 

 

Elégia egy hóharmat-verte tengeritábláról

Csak a gyom zöldell még, csak a gizgaz
rejti magát az idő elől,
némelyik annyira szemtelen, hogy
kúszna még most is a kórókra föl.
Pedig hát vége, az ősz gorombán mondott
s, ó, kegyetlen szentenciát,
mától kezdve már övé itt minden,
hiába sírnak az útmenti fák,
És hiába a csüggeteg kórók,
szomorúbb ember se lehetne tán,
mint ez a kicsi-kis tengeri tábla,
félérett élete alkonyatán.
Még egy-két hét és beérett volna,
ha az idő türelmesebb,
de a sok sejtelmes zizegésből
egyetlen éjszaka megannyi penge lett.
Vág vagy törik, de nem hajlik egy sem,
szablya vagy szurony mindegyik levél,
és vert katonák mégis a kórók
az esztendő sivár csataterén.
És legyőzöttek akik kapáltak:
a sovány szem egyre fonnyadoz, fogy,
karácsonyig el megpenészedik,
tavaszig azért csak lesz valahogy.
Tavasszal újra vetnek, kapálnak:
a sovány föld újat terem.
De féligért reménnyel volt tele
s hóharmat ütötte meg a szívem.
 

Nagygalambfalva, 1956. szeptember 25.

 

 

 

Naplótöredék

 

1.

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.
A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.
A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.
 

Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka

 

2.

A Duna mentén hernyótalpak
tiporják most a forradalmat;
véreim vére hull a hóra,
mért lőttél belém, Auróra?!
 

Leningrád, 1956. nov. 11.
Astoria szálló

 

 

 

Megsárgult irkalapok II.

 

 

 

 

Gellért Sándor jó mondása versbe szedve az ő nótájára

Szép szerelmes verset komám
akkor várjál tőlem, ha mán
nem bírja a lábam szára
s nem tudok fölfészkelődni
a kétágú rózsafára,
amikor mán a szerelem
sem italom sem kenyerem,
amikor majd bottal vezet
füvesedő ösvényein
engemet az emlékezet.
 

Kolozsvár, 1954.

 

 

 

Pajzán táncszók

 

1.

Négy gombja van a nadrágod
elejének,
megszámoltam s le is vágtam
mind a négyet,
innen aztán ki nem teszed
te a lábod,
míg egyenként vissza tőlem
nem szolgálod.
 

2.

Bekötöm a csikódat az
istállómba,
rajtam kívül azt senki ne
lovagolja.
Ha én egyszer elkaptam a
gatyaszárad,
nem eresztem míg a kezem
le nem szárad.
 

3.

Az én csikóm szabad jószág,
nem tűri ha megbéklyózzák.
Istállóba akkor megy, ha
kedve tartja,
azt tűri csak, akit szeret,
az ül rajta.
 

Kolozsvár, 1954.

 

 

 

Virágokon mintha járnék…

Virágokon mintha járnék,
úgy megyek, akár az árnyék,
mint a szellő, észrevétlen
lopom magam a sötétben,
fejem egyre lejjebb hajtón
eregélek a sáncmarton.
A sánc mentén védten-védnek
takarnak a kerítések,
nem áll útba a sövény se:
– talpamnak jó ismerőse –,
réseiből kengyelt tartva
billent át a túloldalra.
Még a hold is cinkostársam,
azért les ki olykor-olykor,
mutatja, hogy nekem szurkol,
nehogy valaki meglásson,
ha meglátnak, kibeszélnek
s az urad jól elver téged.
 

Kolozsvár, 1952.

 

 

 

Én istenem…

Én istenem, a szerelem
nekem más kertjében terem.
Tallózgatom, ami maradt,
megbújva a lombok alatt.
Egy vigaszom, egy örömöm,
tudom, hogy bűn, de köszönöm:
Ádám óta ilyen falat
a gazdának még nem akadt.
 

Kolozsvár, 1952.

 

 

 

Talán cigány, talán félvér…

Talán cigány, talán félvér,
ajka mint az érett szeder,
pillantása nyári éjfél,
félkönyökre dőlve hever.
Keble két tüzes csikója
vágtázásra készen remeg,
vissza csak az ingváll fogja,
valaki már eressze meg.
– Ereszd meg a kantárt bátran,
magam addig sétálgatok.
Fölforr a bor a pohárban,
tüzet vetnek az ablakok.
Mintha a hold tűző nappal
cserélt volna, olyan az éj,
perzseli a szék, az asztal.
Maradna, de maradni fél.
Szöszmötöl még egy keveset,
aztán kikocog a mámi:
– Én ilyenkor, ha csak lehet,
kívül szoktam éjszakázni.
Meglobban az ég odakint,
és kilobban bent a lámpa,
bazsalikom-illatot hint
a hold a kicsi szobába.
– Kiment, ne félj, add a kezed,
kerülj közelebb az ágyhoz…
S elpirul a repedezett
ikonon a boldogságos.
 

Bukarest, 1953. augusztus–szeptember

 

 

 

Szemérmetlen sopánkodás

Istenem, istenem
mit kellett megérnem,
minden áldott este
füves lesz a térdem.
Pedig leterítem,
de tetszik a Holdnak,
köpönyegem mindig
kilopja alólad.
Így aztán a titkunk
titok nem maradhat,
somolyognak rajtam,
meg-megmosolyognak.
Le is taszíthatnám
nadrágom bokáig,
olyankor az ember
még télen se fázik.
Azt viszont vehetné
kicsúfolásának,
hátsóját a Hold se
mutogatja másnak.
Márpedig a Holddal
ujjat húzni nem jó,
míg a menyecskéből
nem lesz nagyi, nannyó.
Marad hát a szégyen,
meg a szánom-bánom,
amíg nem lesz bár egy
második nadrágom.
 

Kolozsvár, 1952.

 

 

 

Tíz évet késett hálaadó ének

Bronz bivalyok a nagy kazlak
az éjszaka langy tavában,
moccanatlan aranysárga
holdvilág van.
Harmat neszez, hamvasodik
a szilva a szilvafákon,
kazal tövén nyitott szemmel
éjszakázom.
Lovaimat megbéklyóztam,
de magammal mit csináljak,
kifészkelem kettőnknek a
szalmaágyat.
Megzizzen a kukoricás,
lelobban a szoknya rólad,
illatod az illatomtól
kérdi: hol vagy?
Táncot jár a hold a fákon,
úszni kezdenek a nagy kazlak,
örömükben a baglyok is
rikoltoznak.
– Tapaszd a szád jól a számra
s ne légy olyan zabolátlan,
nehogy uramat a házból
kikiáltsam.
Megállt a hold, mint egy bagoly,
olyan búsan ül egy ágon.
S elsirattad tizenhét nyár
gyűjtögette hamvasságom.
 

Nagygalambfalva, 1956. augusztus 15.

 

 

 

Hazatérések

 

 

 

 

A kapu alatt ahová…

a kapu alatt ahová
bevert a futó zápor
(amely úgy pattogott alá
mintha valaki géppuskákból
sorozná föntről a teret)
s ahová gyors egymásutánban
szökkentek be félszeg-vidáman
ismerős-ismeretlenek
mintha előre megbeszélt
találka résztvevőiként
futottunk volna össze vágyva várva
erre a boltíves kapu
alatti emberi kesernye-illatú
együvé-tartozásra
 

Kolozsvár, 1988.

 

 

 

A város

Jehuda Amiháj emlékének

 
Jeruzsálem álmaink zátonyán
veszteglő hajó
Jeruzsálemben minden ki- meg- és
bemutatható
Jeruzsálem csak a nevében a
béke városa
Jeruzsálemben egyetlen napig se volt
béke még soha
Jeruzsálem időfa le egyetlen egy
levele se hull
Jeruzsálembe nem elvetődsz fölzarándokolsz
akaratlanul
 

Kolozsvár, 2001. január

 

 

 

Bajor Andor kései elsiratása

Homéroszba kapaszkodva
 
ki elsirattam annyi jó barátot
téged siratni nincsen már erőm
csak illendőségből klapanciázok
helyezek néhány szál előre-gyártott
hervadni-se-tudó nájlon-virágot
sírhalmodra végtisztességtevőn
miért tagadnám becsapottnak érzem
magamat de magunkat legkivált
bár sejtettük nem hittük volna mégsem
hogy megszökhetsz az első résnyi résen
hová nekem is készül érkezésem
s hová megálljt már hiába kiált
földi lakó kinek meg-nem-születni
lett volna az eszményi állapot
a vén vak is emlékszel ezt kesergi
boldognak magát nem mondhatja senki
míg a ladik vele az odalenti
jól-őrzött kapun átal nem jutott
jó negyven évig együtt féldegéltünk
magunkba bízón tudva kik vagyunk
s bár parádékon nem döngött a léptünk
félvén se félve egyre csak reméltünk
akkor is ha évekre elsötétült
jövendőbe vezérlő csillagunk
lassan aztán megfogyva meg is törve
s görnyedezve egy átoksúly alatt
prófétánk lett a hét város szülöttje
s jöhetett már megkésve-sündörögve
a szabadság már csak a bölcs görögre
gondoltunk s neki adtunk igazat
de mióta a házsongárd göröngye
reáddübörgött minden kis rigó
kora tavasztól késő őszig egyre
kitartóan egymással versenyezve
azt fütyüli hogy élni volna jó
miért mentél el bandi bandikó
 

Kolozsvár, 1991–2001.

 

 

 

Triptichon

Nichita Stănescu emlékének

 

1.

amikor érted jött az angyal
álmomban azon éjszaka
egy világváros metrójában
ért a záróra engemet
orrom előtt robogott el
az utolsó szerelvény
rámcsukódtak a kijárati ajtók
kinn rekedt a holdat tojó madár
kialudtak a fények
és minden lépcső lefelé
lefelé lefelé
kezdett gördülni
 

2.

„meg-nem-született kutyák ugatását”
hallottam egész éjszaka
minek ez az egész
kínkeserves
világrajövetel
ha nyakunkba kölöncöt kötnek
ha láncon tartanak
ha ugatnunk is csak
parancsszóra lehet
és még azt se büntetlenül
s ha végül sintérkézre adnak
irgalmatlan tulajdonosaink
 

3.

egy lányról jutottál eszembe
egy gyönyörű vagy talán
nem is olyan gyönyörű lányról
egyszer-rajtafelejtett
mosolyodtól üdvözülten ment
átal a sosszén be a parkba
őzike-léptekkel ment
át-átugorva
meg-megkerülve
a jegeces tócsákat
és december didergő ágai
rügyezni kezdtek
 

Kolozsvár, 1984. január 13.

 

 

 

Aurel Gurgheanura emlékezve

szelíd ember volt a mosolya
együtt röppent a tekintetével
olyan akiben a jó
zord telek jöttén is évekig elével
enyhén dallamos járásával ahogy
végigkottázott a gidres-gödrös járdán
lazította húrjait a zápor és
megkettőzte magát a szivárvány
aztán egy szép őszi napon elment
hová készült születése óta
röstellkedve ment el tudva hogy
hosszan fogja temetni a pópa
 

Kolozsvár, 2000. január 1.

 

 

 

Marin Sorescu hazatérése

megállt a két kicsi ökör vontatta szekér
leszállt róla egy még nem is olyan öreg úr
csak nem te vagy marin
isten hozott drága fiam
csapta össze kezét a szomszédasszony
vagy talán valaki unokahúg unokanővér
az édesanyja is lehetett volna
még fiatal özvegyként amikor a fiát
két kicsi ökörrel befuvarozta a városi iskolába
mennyit nevettek akkoriban
nincs jobb orvosság a nyomorúságra
nincs jobb gyógyír a nevetésnél
emlékszel emlékszik-e nagyságod
javította ki magát az asszony
ezen most már nevetni kellett
istenem istenem hogy eltelt az idő
mintha csak tegnap mentél volna el
semmit se változtál csak a színed
a színed egy kicsit mintha színtelen volna
de az itthoni levegő majd rendbe szed
van ott a szekér derekában a könyvek
alatt vagy fölött már nem is tudom
van ott egyetmás jut belőle mindenkinek
hal is van hering meg lazac olyat még
úgysem ettetek eddig póréhagymát is
hoztam meg padlizsánt azoknak most
nincs itthon szezonja egyébként
vége az utazásnak
uramisten mennyi könyv és mindenféle nyelven
mennyi könyv uramisten azt mondja
vége az utazásnak senki sem csodálkozott
nem kérdezték hogy miféle utazásnak
van vége mint valami kinyilatkoztatást adták
tovább szájról szájra az egyre többen összegyűlő
utcabeliek ha azt mondja akkor biztosan vége
nem szokott csak úgy a beszéd kedvéért beszélni
elmosolyodott amennyire a halványsága engedte
elmosolyodott a lehunyt pillák alatt látottaktól
s a füléhez érő otthoni hangoktól
szólt hogy ki szeretne menni
mire visszatámolygott mintha a szobát is
mintha átrendezték megnövelték volna
nagy széles vetett ágy terpeszkedett a két ablak között
világirodalmi idézetek voltak púpos párnáira
elegáns paplanára lábalávalójára hímezve
a nagyágy végében a bütüjében
örült hogy eszébe jutott az otthoni szó
a nagyágy végében közel az ajtóhoz
oltván takaróval letakarva egy amolyan
gyermekkori dikó térdelt a tapaszos
ház földjére terített gyékényen
a paplanosban nyugodtan alhatnék akár
ítéletnapig is aligha zavarnának de itt
simította végig az ismerős takarót de innen
könnyebb és gyakoribb lehet a föltámadás
az ökröket most kell eladni szólt vissza fal felé
fordulóban állítólag most még hagyján de félő
hogy megint nem lesz ára az igavonóknak

 

 

 

A Corcovado Krisztusa

Taubinger Istvánnak köszönettel

 
tehetetlen vagy uram nem szállhatsz alá
a kápolna-talapzatról apró madarak és
hatalmas gépek egyaránt otthonosan
fordulnak meg áldástosztóan széttárt
karodban nélküled tétován keringnének a
madarak elbizonytalanodnának a föl- és
leszálló gépek ott kell posztolnod
éjjel-nappal a kivilágított a napsütötte
vagy a felhők takarta vártán bármennyire is
szeretnél beülni a hatalmas a csor-
dulásig telt stadionba elvegyülni a
szurkolók lelkes seregében
szurkolók lelkes seregében de egyszer
– beszélik a csodákra fogékony rióiak –
egyetlen egyszer egy sorsdöntő
nagy mérkőzésen lefordult a tiszta
gólhelyzetben lévő csodacsatár
lábáról a labda hiába
pillantott föl kétszer is nem látott a helyeden
ott álltál a vesztésre álló csapat kapuja mögött
 

Kolozsvár, 1995.

 

 

 

Látkép

Murilo Mendesnek odaátra

 
tíz-tizenkétezer méter magasból
sokminden látható
földrésznyi őserdők csodálatos
kékjén-zöldjén át- meg átindázó
barna folyók folyamok maradoznak
suhannak el az állni látszó gép alatt
tíz-tizenkétezer méter magasból
kivált lehunyt szemmel sokminden látható
még egy a fülledt délutánban
alig-alig lélegző temető is
ahol megaszalódott koszorúk
tartanak valami kis enyhet a
mindenáron élni kívánó sápatag
fűszálaknak és látható a
föl-fölkapaszkodni akaró
szüszifosz-igyekezetű hangyácska is
alighogy fölérne meghajlik eltörik
alatta a fűszál és visszahull
a hangya
a hantra
mely alatt rosario atya vén-
lánynak maradt unokahúga várja
a halottak föltámadását
 

Kolozsvár, 1996.

 

 

 

Fehéringes vers

Illyés Gyulának 99. születésnapján

 
kioktatóm mindig akadt
mindig volt ki lefitymáljon
erdőn innen erdőn túlnan
életen át álruhásan
viseltem a magyarságom
viselem hát mit tehetnék
ha valaki így akarta
bizonyára szüksége volt
mellesztők közt egy mindig friss
fehéringes közmagyarra
hétköznap is azért jártam
fehér ingben azért járok
hogy legyen min töprengjenek
az engemet kioktatók
az engemet lefitymálók
ne tudják meg hogy ünnepem
van-e vagy nagy sötét gyász nyom
fehér ingem én-álruhám
sebemre gyolcs csatáimban
nem hódoló harci zászlóm
 

Mellékdal

amikor e magas egű
innensőről átvisz Kháron
azt kívánom tengerjáró
kapitányi sapkájával
a túlparton Maga várjon
 

Budapest, 2001. november 2.

 

 

 

Tavaszleső

 

 

 

 

Téli erdő vagyok…

Téli erdő vagyok,
éheznek bennem
őzek és farkasok.
Orkán gyötör, vihar
ropogtat csontos
ujjaival;
minden ágam recseg:
most gondolom ki
a rügyeket.
 

Kolozsvár, 1967.

 

 

 

Három kívánság

Katikának szeretettel

 
vadlúdnak lenni volna jó
vagy fönn az égen utazó
darumadárnak
télen hó alatt szunnyadó
vetésnek lenni volna jó
búzavetésnek
aztán ha elolvad a hó
pataknak lenni volna jó
hegyipataknak
 

Kolozsvár, 1988.

 

 

 

Tavaszleső

Kinyílott a tavaszleső
kertekben az aranyeső.
Megjöttek a „kell-e-dió”-t
kiabáló sárgarigók.
Már a szarka is itt csörög,
és mint hajdanán a török,
virradattól alkonyatig
harácsot szed, basáskodik.
Csupa fitty-fütty, csupa triccs-traccs,
szinte ablakot se nyithatsz,
kert és erdő most a zajos
patakokhoz hasonlatos.
Jönnek újra új érkezők,
csivitelők, kerepelők,
túlharsogják a szeleket,
s ágrólszakadt verebeket.

 

 

 

Levél röppen…

Levél röppen csupasz ágra,
felhő úszik tejfehér.
Lám az erdő sóhajtása
szellő lesz míg ideér.
És pillangók pillagóznak,
füttyögetnek a rigók,
méhek zsongnak, nyiladoznak
szép kikerics-csillagok.
Vadonatúj pöttyös köntöst
ölt a katicabogár,
csikó szökken, fecske röpdös:
minden csupa napsugár.
A vetés, mely alig látszott,
naponta nő félaraszt,
s töltik gyermekkacagások
csordulásig a tavaszt.
 

Kolozsvár, 1998.

 

 

 

A bivaly és a halacska

erdélyi szász népmese nyomán
Volt egyszer egy kicsi patak,
s tán még ma is folydogálna,
de lám csak a medre maradt,
mindannyiunk bánatára.
Lakott benne egy kicsi hal,
akkora de akkorácska,
hogy egy szúnyogból kitelt az
ebédje meg vacsorája.
Hihetetlen egy történet,
nem hinném, ha nem én írnám,
de még így is félten-féltem
a kétkedőktől az irhám.
Mentségemre legyen mondva,
ahonnan mesém szivárog,
úgy hívják a medret máig:
bivaly-nyelő halasárok.
Nyáron történt, nagy meleg volt,
kánikula a javából,
s a réten egy bivaly legelt,
ott ahol a patak átfoly.
Jobban mondva folyt, mert szörnyen
megszomjazott a nagy állat,
és nekiállt inni a kis
halacska kis patakának.
Hé te bivaly, hagyd már abba!
csillapuljon szörnyű szomjad,
vidd a bendőd a folyóra,
hagyj békét a patakomnak!
De a bivaly föl se vette,
amit a halacska mondott,
és húzott a kis patakból
újra s újra kortyra kortyot.
Hát ez mégiscsak hallatlan
vakmerőség, sőt: gyalázat!
Volna képed, te orcátlan
leinni rólam a házat?!
Hogy azután mint az iszap
száradjak és repedezzek,
vidd a bendőd, te szörnyeteg,
vidd, amíg csúffá nem teszlek!
Nyomatékul és jelezve,
hogy készen áll bármi tettre,
ecsethegynyi farkuszonyát
a bivaly orrába verte.
Nocsak – rekegte a bivaly –,
hű, de veszedelmes ütleg!
Tágulj innen, mert különben
még téged is kihörpintlek!
Azzal nekitérdepelt és
orrát egyre lejjebb nyomva
kiitta a kis patakot,
mintha sohase lett volna.
Fölmagasul és indulna
bendőjében a patakkal,
de elébe cikkan ekkor
a hajléktalan maradt hal.
És tátotta kicsi száját
akkora, de akkorára,
inába szállt a bivalynak
addigi nagy bátorsága.
Hátrált volna, de hiába:
a megbántott, bősz halacska
a behemót nagy bivalyat
mint egy szúnyogot bekapta.
Nyelt egyet – mondta a béka,
ki a dolgot végignézte –:
s nem látszott már a bivalyból
csak a farka-bojtja
vége.

 

 

 

Ment a Körös mentin

Bustya Endrének

 
Ady Endre egyszer erre bandukolt
őszi erdő alján régi dalt dúdolt
régi volt az ének s mégis mégis új
olyan amitől a lélek lángra gyúl
olyan amitől az őszi ág kihajt
amitől a víznek kicsi lesz a part
mellén összefogta bő köpönyegét
és mint aki nyíló kikericsen lép
ment a körös mentin amerre a víz
mint akit nem lába – gondolata visz
bő köpönyegébe bojtorján ragadt
vállán dorombolva font az őszi nap
 

Kolozsvár, 1977.

 

 

 

Az én kedvem

erdőszélén hol a harmat
később szárad föl mint máshol
nyáron átal az én kedvem
ott szállásol
ősz jöttével eltallózgat
a kertekben mint egy jámbor
megélhetés nélkül tengő
öreg pásztor
szánakoznod azért nem kell
tél jöttével ott a jászol
eléldegél tavaszig a
názáreti mosolyából
 

Budapest, 2002. január

 

 

 

Eretnek táviratok

Zbigniew Herbert emlékére

Gömöri Gyurinak köszönettel

 

 

 

 

Találkozás

Pán Cogitóval Rotterdamban
egy menedékes nézőtér legfelső
sorában ülve néztük-hallgattuk
és persze meg-megtapsoltuk
az újhéber költőket
aztán szinte egyszerre
hajoltunk egymáshoz két
vers közötti szünetben
szép nyelvet újítottak
maguknak szépet
igazán szépet
habár folytattuk a következő
pauzát kihasználva
minden nyelvnek talán
a vers adja meg leginkább
a szépségét
és fordítva is mondta
vagy mondtam egy újabb
ivrit vers után a vers ugye
a vers a nyelv szobra
és állandó hiányérzetünk
ébrentartója
azé a hiányérzeté
mely a Fönnvalót gyötörhette
a hetedik napon mikor rájött
műve itt-ott föllelhető
tökéletlenségeire
aber igen tisztelt Pán Cogitó
próbáltam tovább fonni a társalgás
meg-megcsomósodó
fonalát für Sie a Szentírást önnek
ugyebár az ön anyanyelvén
lengyelül írták vala volt
csakis pán Transsylvanicus ahogy
önnek is az ön anyanyelvén
magyarul íródott vala volt
az Úr csodásan működik az ő
szent lelke által minden nemzetnek
a maga nyelvén jelenté magát
mert minden emberi nemzet
csak a maga nyelvén válhat műveltté
a Szentlélek a legősibb Comenius
a Szentlélek a legősibb
Comenius-előtti pedagógus
és valami fuvallattól meglegyintve-illetődve
emeltük egymásra poharunkat de
ezt már az est után a söntés
pultjának dőlve cselekedtük
amikor a poétalelkű rotterdami
kikötőbáró vendégeiként
finom portóit kortyolgattunk
 

Kolozsvár, 2000. február

 

 

 

Rögtönzött monológ

meg kellett volna vernie mondta
kicsit szemrehányóan Cogitó úr
meg kellett volna vernie Báthorynak
meg kellett volna vernie Ivánt
a rettenetest de ő nem akarta
megalázni a cárt a szomszédot pedig
meg kellett volna vernie nem pedig
megmenteni a legyőzöttet a vereségtől
tudhatta volna egy olyan nagy
királynak tudnia kellett volna
kivált egy erdélyi fejedelemnek
hogy meg kell verni a megverhetőt
mert a nagylelkűséget sohasem
bocsájtja meg a legyőzött mint ahogy a
fölszabadított se bocsájtja
meg soha hogy fölszabadították a
törökre is nagyobb reménnyel
mehetett volna ha előbb jól
elnáspángolja a cárt és nem irgal-
maskodik békejobbot nyújtva a
már legyőzöttnek éppen ezzel alázva
őt porig a törökre is nagyobb eséllyel mehetett
volna mint ahogy azt Possevino
jezsuita atyával kifundálták
(azért említem név szerint is a tanácsadót
hogy ne kelljen majd lábjegyzettel
bíbelődnie annak aki egyszer
megírja ha megírja ezt a
rögtönzött monológot) bármilyen
nagy lengyel király volt is Stephanus Báthory
az inge mégiscsak közelebb volt neki
is a szívéhez mint a dolománya
ahogy a pravoszlávok szokták mondani
mindenekelőtt a maga kicsi hazája
Erdélyország gondját-baját érezte-tudta ő is
– becsületére legyen mondva –
előbbrevalónak no meg a kereszténységét
ó a mi sokszor megmosolyogni való
közép-európai egyetemesség-érzetünk
amit ebben a kocsmában is csak mi ketten érthetünk
aztán a halál korai halála
a halál mindig korai
mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat
bármilyen fejedelmi mondat legyen is hogy elférhetne
benne mint biztos partok között a folyó
az olykor-olykor meg-megtervezett történelem
 

Kolozsvár, 2000. június 7.

 

 

 

Mese a regényről

velünk együtt nőnek növekednek a mesék
aztán idő teltével regénnyé terebélyesednek
minden valamirevaló regény tulajdonképpen
egy-egy túlbonyolított rendezői utasításokkal sűrűn
megtűzdelt szomorúan végződő mese
melyben a jó nem nyeri el méltó jutalmát
és a rossz jól megérdemelt büntetését
időnk teltével vissza-visszalopakodunk a mesékhez
mégiscsak úgy szeretnénk abbahagyni ki-ki a
maga regényét úgy szeretnők hogy ha már a jónak
nem jut is ki a jóból legalább a rossz ne kerülhetné el
jól megérdemelt evilági büntetését
 

Kolozsvár, 2000. június 19.

 

 

 

Lezser szonett

 
A hetedik angyal
egész másféle angyal
– – – – – – – – – –
s az angyali rendben csak a hetes
számra való tekintettel tartják…
Zbigniew Herbert
 
Cogitó úr ön aki nem kedvelte
a kötött formákat szmokingot
öltött csokornyakkendőt
kötött az esti fogadásra
szemembe villan most is
visszarévedőben az ön
lakkcipőjének szinte
szemet-vakító ragyogása
köszönöm uram biccentett felém
köszönöm hogy ön is
legalább nyakkendőt kötött
s a hetedik arkangyal mosolyával
nézett el a farmeres világlíra
nagymenő tahói fölött
 

2000. június 17.

 

 

 

A kitüntetésekről

Cogitó úr igazában
csak a meg
nem kapott kitüntetéseit kedvelte
a nagy alkalmakkor kerek
évfordulók születésnapok
alkalmából nem adományozott
ordókat rendjeleket
csillagokat és kereszteket
azokat szívesen kitűzte
viselte-hordta volna talán
még hétköznapokon is
nem hencegésből hogy
hadd lássák mi mindent
sikerült megúsznia
ki mindenkit sikerült
kicseleznie
nem kivagyiságból
csak
s mert a meg-nem-kapottak
nem viselhetők így aztán
a megkapottakat sem viselte
és úgy óvta-őrizgette a
kabátja szíve-fölötti hajtókáját
s az onnan a hónalja felé
húzódó terület-darabkát
mint egy tenyérnyi-kis hazát
független királyságot
melynek zászlaja egy gondosan
szivarzsebbe illesztett
makulátlan zsebkendő
címere egyszál
gomblyukba tűzött rózsa
jogara egy-egy
ott-felejtődött finom illatú
női hajszál
 

Budapest, 2000. június 26.

 

 

 

El tudtam volna képzelni

el tudtam volna képzelni pán Cogitóval
el tudtam volna képzelni a
tőlünk második szomszédból való
nagydiákkal félbemaradt-szakadt
barátságunk folytatását
nem emlékszem a nagydiák arcára
helyette Cogitó úr férfias arca
jelenik meg emlékezetem képernyőjén
egyidősek voltak együtt
öregedhettek volna egyszemélynek
látom-hallom őket mintha a nagydiák
hangja kísértené meg a fülemet
mintha Cogitó úr ülne ahol a nagydiák ült
azóta régen lebontott házuk árnyas és
tágas tornácföljárójának legfelső
lépcsőjén könyveket lapozott
írókról költőkről beszélt
verseket recitált
pán Cogitóval el tudtam volna képzelni
a nagydiákkal félbeszakadt barátság
folytatását ott a tornácföljáróban ülve
eszembe sem jutottak a nyelvi nehézségek
álmomban sokszor beszéltem világnagy-
ságokkal is természetesen magyarul
mert álmomban mindenki magyarul beszél
egyszer még ifjúságom idején maga
Sztálin elvtárs is magyarul beszélt
méghozzá szűkebb pátriám küküllő-menti
ő-ző nyelvjárásában bizonyára
merő figyelmességből mivel a
nagydiák szüleinek meghurcoltatása
miatt bátorkodtam volt
egyenest hozzá folyamodni
majdnem egy egész éjszakán át
társalogtunk még édesapám rokkantsága
felől is érdeklődött annyira tájékozott volt
pedig édesapám velük
átellenben tartotta a frontot ott vesztette
el a bal lábfejét s vele a hazát tudta
ő hogyne tudta volna csak a nagydiák
szüleinek meghurcoltatásáról nem tudott
nem volt róla tudomása
nem volt róla tudomása ártatlanul
senkit meg nem hurcol a mi talán szigorú
de emberséges proletárdiktatúránk
mondta jóságos mosolyra simítva az
ő sokszor megénekelt bajszát
megszuszogtatta megtömködte a
világ legismertebb pipáját
akkurátusan rágyújtott majd egy-két
szippantás után fölállt pipája szárával a
szemközti falon függő hatalmas térképre
bökött egyenest a mostani országunk
legközepére épp oda ahol a mi
kicsi falunk fekete pontocskája volt
látható mert látható volt sőt
mintha föl is izzott volna egy pillanatra
a szűkre-húzott szemek delejétől
ártatlanul ismételte intőleg
ártatlanul senkit sehol soha
meg nem hurcol a mi talán szigorú de
emberséges proletárdiktatúránk
keményen de humánusan
másképpen nem is lehetséges
inacse i nye mozset bity tette hozzá
oroszul is bizonyára azért hogy fölébredjek
kérve-kértem jöjjön jönne el a falunkba
hogy látva-lássa nálunk mi folyik
álmomban sem emlékszem
hogy eljött volna nemsokára
meghalt
meghalt de csak nyolc és fél évvel a
nagydiák halála után aki az Úz
völgyében esett el alig húsz évesen
mindig ott esünk el százszámra
ezerszámra az Úz völgyékben a
mostani országunknak majdnem a legközepén
ha nem is hősi halállal mint Déneske a nagydiák
névrokonom távoli unokabátyám aki a magyar
ekol normál szüpériör az eötvös kollégium
király-gyűrűs nagy reménysége volt
mielőtt székely határőrnek besorozták
behívták volna hiába vártam vártuk még évekig
arra is futotta az ő nevéből-híréből
hogy nekem kezdőnek
ösvényt verjen utakat egyengessen
időnként ha pán Cogitóra gondolok
– aki maga is már csak emlék –
Déneskével a nagydiákkal látom-hallom
ülnek a régen-lebontott ház árnyas
és tágas tornácföljárójában írókról
költőkről beszélnek könyvekből idéznek
verseket recitálnak
 

Budapest, 2000. június 27–29.

 

 

 

Koszorúk Cogitó úrnak

És kiléptünk a nagy hollandus éjszakába
imbolygott a hold is akár egy hajólámpa
mintha egy közös-nagy hajót ácsoltunk volna
versek forgácsai röppentek föl a holdra
és lábunk elé segítségül a holdnak
fénykévéi mivel előttünk szétomoltak:
 

Jules Supervielle: Vivre

Pour avoir mis le pied
Sur le cœur de la nuit
Je suis un homme pris
Dans les rets des étoiles.
Je vis loin de ma main
Qui dessine ces mots.
Du lit qui me soutient
Et me sculpte le dos.
Parfum de ce beau jour
On t’a crucifié,
Oiseaux de la forêt
Dans l’air tiède, glacés!
Ah! vous tombez des arbres
 

Leben

Ich habe meinen Fuss
Aufs Herz der Nacht gesetzt:
nun komm ich nicht mehr frei,
ich häng im Sternennetz.
Die Fernen zwischen mir
und meiner Hand, die schreibt.
Fern leb ich, fern dem Bett,
das Form und Stütze bleibt.
Du und dein Duft, du Tag
in Kreuzesnot! Und ihr,
ihr Vögel aus dem Wald,
ihr lau Umwehten friert!
Aus dem Bäumen, ach, fallt ihr und fall.
(Paul Celan)
 

Élni

Mert ráléptem az éj
szivére, csillagok
hálójába esett
vergődő rab vagyok.
Kezem is távol él,
mellyel e sort rovom
s mely őriz, mint az ágy
őrzi még hátnyomom.
S keresztre jut e nap
illata is, akár
a most még röpdöső
s megfagyó sok madár.
Fagyottan hull le mind, de mind.
(KS)

 

 

 

Közös közlemény

Minden valamirevaló magasszintű találkozást rendszerint már jóelőre megírt és egyeztetett közös közlemény kiadásával szoktak berekeszteni ez alkalommal is az egyeztetés már jó tíz éve megtörtént nyilvánosságra hozatala most vált időszerűvé

Egyetértettünk abban hogy a költészet akárcsak a szerelem egy ember dolga azé aki szeret senki sem követelheti meg attól akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni senki nem kér nem kényszerít senkit sem arra hogy írásra adja a fejét ha arra adta vállalja ami vele jár de ha a tőle származó lelki haszon fejében tisztességesen eltartja a közössége a népe az olvasói hallgatói mindkét félnek becsületére válik a költőt nem választják kiválasztódik a költő vissza se hívható le se váltható kitüntethető megalázható mellőzhető elhallgatható lehallgatható elhallgattatható bezárható felköthető de – és ez számára maga az üdvösség – nemcsak halála után életében is föltámasztható a költő a szeretet nem-nyugdíjazható napszámosa és a nyelvnek sírontúlig-tartóan elkötelezettje egyébként testi mivoltában éppen olyan gyarló sérülékeny romlékony és romlandó s talán elviselhetetlenebb mint embertársainak nagy része rátarti de másokat kivált népeket nemzeteket le nem gőgöl önmagával állandóan elégedetlen Basta

Fogalmaztuk Rotterdamban ezerkilencszáznyolcvannyolc júniusában Z. H. és jómagam

Nyilvánosságra hoztam kétezer júliusában Hargitafürdőn füvek fák madarak és más erdei-mezei élőlények tájékoztatásául már csak egymagam.

 

 

 

Eretnek táviratok pán Cogitónak odaátra

 

Első sürgöny

igaz-e hogy a mi államalkotó népünket stop még maga szent andrás keresztelte volna meg stop a szent atya ezredvégi ittjártakor nem cáfolta az itteni elöljárók határozott állítását stop az államalkotók ezen fölbuzdulva stop előbb csak a honi igények kielégítésére stop de nagy exportkilátások reményében stop megkezdték a gyermekkoromban csak a vasúti átjárók veszélyességére figyelmeztető stop de most eredeti hivatásuk stop gyakorlására szánt andráskeresztek sorozatgyártását stop

 

Második sürgöny

van-e tudomás odaát arról stop hogy jézus krisztus anyanyelvét stop az arameust hatóságilag betiltották stop azt a nyelvet melyen így kiáltott föl a keresztfán stop éli éli lamma sabaktáni stop állítólag még hatvan-hetvenezren beszélték de stop két arám kolostorban őrizgették ápolgatták miséztek rajta de stop tovább idegenforgalmi megélhetési okokból sem tolerálják stop hitturizmus címén sem stop miből fog megélni a két-kolostornyi apáca és szerzetes stop valamint a szent hajlékok körül tevékenykedők buzgó kis seregei stop sürgős intézkedést várunk odaátról stop

 

Harmadik (sürgető) sürgöny

sürgős intézkedést várunk odaátról stop mert itt javunkra semmi sem mozdul stop hiába folyamodunk szóban és írásban stop hiába tették írásba többévszázados óhajukat-sirámukat a csángók stop hiába kérték-kérik a földi helytartót – tókat – stop hadd imádhatnák tisztelhetnék anyanyelvükön az Urat stop hiába tették legutóbb is őszentsége szeme alá ahogy a csángók mondják panaszos írásukat stop pedig ha valaki stop akkor ő tudhatná mondhatná stop hogy a csángók olyan magyarok mint amilyen lengyelek lesznek stop a litvániában panaszkodó lengyelek stop mint amilyen németek lesznek stop a lengyelországban lengyelesedő németek stop mint amilyen finnek a norvégiai finnmarkban jólétükben is senyvedő finnek stop mint amilyen hiába folytatnám stop

 

Negyedik sürgöny

mégis mégis reménykedünk hogy a gyöngék és gyámoltalanok kérdései nem maradnak válaszolatlanul stop kéréseik sirámaik meghallgatásra találnak stop sebeikre gyógyír érkezik stop hinni szeretnők hogy Krisztus őértük is föltámadott s hogy a pünkösd nem borostyánba tokosult nyakláncon hordható búcsúfia stop

 

Ötödik, egyben utolsó sürgöny

az előbbieket für alle fälle megpróbálom fölcsempészni a világhálóra ha módjában állna tisztelt pán Cogitó megkérném járna közbe vagy próbálja meg ha egyenes úton nem sikerül stop akkor némi mennyei borravaló fejében valahogy az égi internetre is fölférkőztetni stop legjobb volna persze ha meg tudná szerezni az Örökkévaló égi email címét s egyenest Neki továbbítaná hogy legalább a készülő borzalmak nagycsütörtökén idővészfékét ha volna Isten húzná meg stop

 

 

 

Levéltöredékek

…Szerény temetést akarok, mert együtt éreztem a háborúban elesett bajtársakkal és a haza nem tért elhurcoltakkal. (…)

1. Temetkezési helyem édesapám ölébe legyen, a kertben.

2. Koszorút se koporsómra, se síromra ne tegyen senki se.

3. Temetésem után evés-ivás ne legyen, ennek helye a disznó halála után van, nem az én halálom után.

4. Zenekar sem a koporsóm mellett, sem a síromnál ne muzsikáljon.

5. Síromon virág nyíljon…

(K. M. utolsó kívánsága arra nézve, hogy milyen legyen a temetése)

Lőjetek sort, ha adódik rá mód – suttogta még a kórházi ágyon.

 

 

 

 

Kedves édesapám bocsássa meg jelen
levelemben amiért tegezni merészelem
mentségemül egyedül az szolgáljon
hogy magam is elmúltam ötvenhárom
s akit nem láthat soha földi szem
magát a Fönnvalót is tegezem
magát se láthatjuk e Földön már soha
nem lesz hozzánk édes többé se mostoha
amint egy költő írta volt
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolyod
vagyogatunk továbbá tudatom
hogy a politikában nagy a forgalom
egymásnak adják a kilincset és a szót
buzgólkodnak a politikusok
hogy mire jutnak tudni nem lehet
gyártódnak újnál újabb fegyverek
de a békés szándékú végtisztességtevés
céljából öt vaktöltényre és öt
kiszolgált puskára sem futotta
a szövetséges mint annyiszor viharos-véres
történelmünk során most is csak mézes-
mázos szavakkal etetett
s nem küldött fölmentő sereget
de ne bántsuk az ígérettevőt
a tegnap még nagyhatalmú tábornok mára öt
puskának s öt vaktölténynek sem volt már ura
kukoricát szedni küldték el falura
elszomorító volt ahogyan szemlesütve
sikertelenségét később elmesélte
s te mintha tudtad volna hogy minden igyekezet
meddő marad ezért a sortüzet
már jóelőre megszegődted
egy liter pálinkát adtál a tisztelgőnek
falunk egyetlen puska-tulajdonosának
de ő tisztességből vállalta bár tudta másnap
szinte biztos hogy végleg
búcsút mondhat a vadászengedélynek
 
 
Lelked az Úrnak a tiszteletes úgy adta számba
hogy aki hívő szinte megkívánta
őt is majd ilyen igéktől kísérve
tegyék föl illés szekerére
és eljött csíkból a testvér felekezet
espöröse s mondott köszönetet
prédikációba illő történeteidért
búcsúzóul mibennünk áldott
lelkedért elmondtuk együtt a miatyánkot
aztán lőttünk ha nem is sort csupán
egy puska volt a minden frontok mindkét oldalán
elesettekért és a haza sose tért
elhurcolt rabokért
és érted megboldogult székely közvitéz
neked tisztelgőn dördült két lövés
egyszerű búcsú volt akár egy kézfogás
kemény
találkozásra mondd van-e remény
tudom hogy nincs mégis-mégis hiszem
hogy az élet valahol végtelen
s a végtelenben van sok állomás
valamelyiken beérlek bevársz
őrzöm a még coburgból hozott
és rámtestált luther arcmását hordozó botod
úgy markolok rá ahogyan te szoktál
s ha az idő majd engem is kirostál
nyomodra ez a bot vezet
a markolása s nem halott kezed
küldött az iskola s volt vagy két szomorú
barátok hozta tisztelgő koszorú
az illendőség és az alkalom
úgy kívánta ha nem a sírodon
de ne is messze tőle
hervadjanak egy szilvafának dőlve
 
 
Szép időben temettünk s akit
szép időben temetnek annak itt
sajnálni valója mondják nem maradt
még a nap is vetett sírodra egy-két sugarat
szép idő volt sírdogált róza hugom ó
szép idő csak hullt volna bár a hó
nagy télre bő nyár ahogy mondanád
enyhe mosolyra moccantva a szád
s a szemed sarkából picinyke kismadár
röppenne föl a nyár ó ez a nyár
nehéz lesz nélküled
nagy télre bő nyár s a szemüveged
arrébb tolnád a kopott asztalon
a régiek vallják s itt is azt olvasom
mutatnád remegő ujjakkal a kék s piros
plajbásszal aláhúzott újságpapiros
régen-kifakult sorait
csak hullna még lesnél ki egy kicsit
reménykedőn s talántán tudva már
hogy kertünk végében keres föl ez a nyár
meguntam már nagyon az életem
a fontos az hogy jó termés legyen
így mondanád s a csonka lábadat
vetnéd az épnek-látszón átalag
szép idő csak hullt volna bár a hó
szállingózva ahogyan szerette
sírdogál róza akinek keresztje
csak krisztuséhoz hasonlítható
szép idő csak hullt volna bár a hó
 
 
Azt álmodtam a jó múltkoriban
hogy sírod nyitva van
és én gyerekként ülök fönn a körtefán
s te a sírszádán ülve nézel föl reám
kiáltottál s az álom elhagyott
ha vele álmodunk nem nyugszik a halott
miért nem nyugodhatsz mi háborít mi bánt
vagy még onnan is gondod volna ránk
netán anyókák tyúkjaira volna
a mennyeknek országa is alapozódva
ott is volna szerződés beadás
ahogy te szoktad nevezni harács
köszönd meg ha látnál kóborló törököt
köszönd meg a szót mit nyelvünk még tőlük örökölt
és leszoknunk róla máig sincs alkalom
hosszúra nyúlt de mégis folytatom
ásni addig ástunk ameddig mondtad volt
amíg elértük a régi koporsót
még tréfálkoztunk is ahogyan szokás
mikor gödröt az ásó nem magának ás
habár századunkban van példa s mire nincs
hogy tréfálkoztak az utolsó percben is
végsőkig viccelődtek
akiket végül a gödörbe belelőttek
ó mert már irgalom az is ha nem veled
ásatják meg tulajdon vermedet
tréfálkoztunk mint abban a híres darabban
melyet neked többször is fölolvastam
majd elsiklott s megállt a csákány
nagyapám koponyáján
 
 
Magam akit atyjának szelleme segít
segített véghez vinni amit végbe vitt
bosszút kin állhatnék azért
ami bennünket ért
meg a kínt kin torolhatom
és ha megtorolom
mit érek azzal el
a megtorlás új megtorlást követel
rakódik a bűn rakásról rakásra
s a léleknek végül nem lesz itt maradása
lenni vagy nem lenni az ember egymaga
eltöprenghet ezen és dönteni joga
ám ha többek nevében szól a kérdés
nem hajlonghatsz nem roggyanhat a térd és
nem akkor nemesb a lélek ha tűri
balsorsa minden nyűgét de legyűri
miként a királyfi a dán
nem törődve hogy mi lesz azután
tudom a leckét de királyfi nem vagyok
tőröm sincs csak szavakat forgatok
a gépezet és az ellenek
ellenében mit ér háborgó szellemed
nyugodjál hát békében csöndesen
én látod altatókkal mérgezem
kábítom magam de hiába
nem jön rám az álmok amerikája
azért látogass meg néha úgy ahogy
a régi-régi őszi hajnalok
jöttével jöttél s a szekérderék
sarjújába öleltél félálomba még
s künn a mezőn is még félig imetten
de azért már boldogan lépegettem
mosolyod s a kelő nap sugarában
búzaszemek cikkantak át a lábam
fején s a bokámba nyilazva érzem
az volt az én igazi küldetésem
a magvető előtt járni a búzaszélet
hogy kézútja se maradhasson a vetésnek
arasznyi se vetetlen hol a gyom
megvethetné lábát a parlagon
 
 
Te aki úgy vártad s fogadtad a halált
mint a jól megművelt szépen elboronált
őszi föld a magot
úgy van-e mondd amint megíratott
összebékül-e a halottal a halott
vezető-e ott is aki itt vezetett
eszik-e még ott is egymást a nemzetek
nyelv más nyelvet gőgölve bábeli
vétkünk el a halál sem földeli?
érdemes volt-e vágynod odaátra
van-e a halottak szent köztársasága
megbékül-e a lélek ha már nincs a test
vagy a testinél szörnyűbb kínokat növeszt
s ha szenvedésed mint reméltük véget ért
miért láthattuk akkor mondd miért
az értelemnek az élőkével rokon
szomorúságát halott arcodon
 

Kolozsvár, 1983.

 
 
Ui.
Egy ideig még az emlékezet
ápolja évülő emlékedet
karban tartja ahogyan mondanád
családtagok egy-két volt jóbarát
föl-fölidéz és talán néhanap
sírodhoz is el- s kijárogat
szokásaidat fölemlegetik
beszélnek rólad még egy ideig
aztán mint a gazdátlan állat
szokásaid is elkószálnak
 

Kolozsvár, 2000.

 

 

 

Sörény és koponya

Poéma két részben két epilógussal többszöri nekirugaszkodással

 

 

 

 

 

Első rész

Harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásrafutott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani
harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás-sürgette anyagcserenyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért itt kellett megtörténnie
harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok
 
 
Hiába siratod magad
hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod
valaha volt egy tisztás
ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod
a tisztás szélén forrás
abból ivott a nap
hiába siratod
hiába siratod magad
moccanatlan az erdő
homályosul a hold
beomló vízmosás
beomló homlokod
 
 
Néz a szemgödör foszforeszkál
át a korhadt kerítésdeszkán
éjszakánként a reves fűzfák
mintha nézését utánoznák
kutak mélyéből patakfőkből
tűzből vízből sűrű ködökből
mérföldek messzi távolából
eléd kerül utánad lábol
esztendők avas asztagán át
nézten-nézve néz
nézten-nézve néz rádmered rád
fordulásod semerre sincsen
hogy rád ne a gödör tekintsen
 
 
Május virágzó cseresznyefáit
hajnalra araszos hó takarta
csatakosan és üvöltve
vergődtél ki az innenső partra
egy árvának született csikóval
és egy kosárnyi kutyakölyökkel
nyöszörgött rád a legelső reggel
aztán a kölyköket vízbeölték
ahogyan annak rendje és módja
vagy elföldelték mielőtt még a
szemük kinyílhatott volna
de egyet közülük neked társul
és őrzőül az árva csikónak
egy kutyakölyköt életben hagytak
(Legjobb meg se születni a földilakóknak,
vagy ha igen, Hádesz kapuján átjutni sietve.)
 
 
Véletlennek is mondható
és mondható gondviselésnek
azon a havas hajnalon
miért éppen te születtél meg
s a kosárnyi kölyök közül
hogy alig tíz évet se éljen
mért éppen purdét hagyták élve
s miért hogy farkasok falták föl
az árva csikót vénségére
miérthogy az élve gödörbe-hánytak
nyöszörgését még most is hallod
jobb lett volna meg sem születned
vagy születéskor meg is halnod
mai mă las şi eu câteodată
între un altfel de plată
olykor nem bánnám ha részem
volna más elrendelésben
ha nem jövök a világra
holtomat senki se látja
de vágyódtam hogy juthassak
révébe mind a két partnak
hogy szülessek s meg is haljak
hogy szülessek s meg is haljak
 
 
Egyszer még tudom fölvonít a holdra
érettem vonít majd purdé gyermekkorom
füstszínű drága társa megnyalja lecsüngő
vagy már egymásra illesztett kezem
könnyet is ejt hűséges szép szeméből
ahogyan én is napokig sirattam
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály
földig letakart lova szügyitől
s farkát behúzva elindul előttem
ő tudja már hová
 
 
Beszélték hatéves se voltam
hatévesen a ló rég felnőtt
s purdé kutyám alól is addig
elástak már nehány alj kölyköt
beszélik máig is vannak még
nálamnál is öregebb vének
kik hatvan-hetven év előttről
mint tegnap-történtről beszélnek
gyakran láttak alkonyok jöttén
nekivágni a nagy erdőnek
vissza vajon most vége-formán
a régi képek miért jönnek
s tudják az erdőn félelmemben
hol sírtam hol meg énekeltem
emlékeznek hogy a fehér ló
az öreg iskoláztatott
kétévenként tandíj fejében
mindig ellett egy kiscsikót
 
 
Hiába siratod magad
hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod
elvadult rég a tisztás
ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod
és elapadt a forrás
aszályosul a nap
hiába siratod
hiába siratod magad
szálig kidőlt az erdő
halálsárga a hold
kitakart vízmosás
beomló homlokod
 
 
Van amikor a lovakat is besorozzák
a tiédet övékké orozzák
van amikor a lovakat is besorozzák
és behívták egy nyári nap
szomorkás esős reggelén
gazdája után rukkoltatták
az akkorra már dérfehér
almásszürkének született
javakorbeli Öreget
így ismerte ismeri máig
az otthoni emlékezet
hinni a fülünknek szemünknek
szinte nem mertünk hallva-látva
hogy a kapunk grádicskövét
föl-fölnyerítve ő kapálja
megszökött mint a katonák
sejtvén hogy veszve a haza
géppuskarakasszal a hátán
állított be egy éjszaka
és folytatta hol abbahagyta
mit szemmel láthatón élvezett
a dolgos szabad életet
de környékezhettem tarisznyát rázva
cserkészhettem be mindhiába
napokig meg nekem se állt ha
előtte farkasokkal volt vitája
 
 
Ha untad a kiégett martot
reszelgetni vissza nem tartott
nem volt előtted karám korlát
akadály hogy át ne ugornád
nem volt az a gyepűvel védett
tilos hogy visszafogjon téged
mímelted mintha bóbiskolnál
s már családostul ott se voltál
holddal felhővel összejátszva
trappoltatok le a tisztásra
s mire az őrzők észbekaptak
nyoma sem volt a kis csapatnak
föl se vette cseled a pásztor
tudta hogy hajnalhasadáskor
ott bóbiskolsz a többiekkel
együtt virrad rátok a reggel
 
 
Szöktél most is gyepűn átal
lányoddal és unokáddal
hajnali kiruccanásra
szöktél most is a tisztásra
s jöttél volna ahogy szoktál
jelentkezni pásztorodnál
de ugrásra kész s hörögve
három farkas fogott közre
vicsorogva és hörögve
három farkas fogott közre
 
 
Szügy közé a csikót s harcra
fordult farral a két kanca
szüggyel óvtak farral védtek
mint a mai mosógépek
dobtárcsája olyan formán
mint a helyben forgó orkán
úgy forogtak rúgtak döngve
dobbant patájuk a földre
mintha gépágyú szólt volna
dübörögve és dobogva
mintha évekig betörten
tapostak volna egy-körben
maguk köré olyan vályút
mélyített a hátsó lábuk
patkó csattant állcsont reccsent
a három vad visszarettent
szégyenülten visszaszöktek
az erdőbe honnan jöttek
de a lovak sem időztek
noha egyelőre győztek
tudták érezték a besték
a kis csikót kiszemelték
reszkető inakkal sorba-
álltak s indultak a csorda
irányába egyesével
a sokszor megjárt ösvényen
 
 
Útjuk egy nagy vízmosáson
vitt volna át de a három
farkas közül egyik már a
vízmosás közepén várta
várva-várta míg a társak
kétoldalról harcbaszállnak
ellenszél fújt szagot későn
vehetett már az én hősöm
öregkori farkasvakság
szemét hályogok fátylazták
nyerített még egy utolsót
s már a szakadék alján volt
 
 
Harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
 
 
Sörényesül az erdő
koponyásul a hold
beomlott vízmosás
beomló homlokod
 
 
Hold szalmáján bóbiskol a lovam
zabszemekké hegyeződött nyerítések
hullnak elém az éjszaka
csillagokkal lyuggatott rostájából
abrakostarisznya formájú
felhőket rázat a széllel
próbálja becserkészni egy
gazdátlan árnyék de ő
hátracsapja fülét hirtelen
farát veti s az űrbe röppen az
árnyék fejéről fölrúgott
gyermekkori szalmakalap
 

Második rész

Harmadnapon már csak dögszag füst és korom
kutya ül mintha még élne az udvaron
s a pajtában ha még pajtának mondható
jászolhoz kötve egy pernyétől szürke ló
nyerítene de már nincs hozzá ereje
valaki odaföntről miért nem lövi le
harmadnapon már csak a műholdak s az úr
láthatnák mi történt szemet nekik se szúr
láthatnák a kutyák mind megsüketültek
békésen járkálnak közömbösen ülnek
süvíthet a golyó robbanhat az akna
bambán bámulnak a leomló falakra
csörömpölhet a tank nem ugranak félre
bele-belenyalnak a kiomló vérbe
nyüszítnek ha repeszt vagy ha golyót kapnak
nem hallják a kínjuk akárhogy ugatnak
 
 
Föl-fölfednek olykor a műholdas szemek
párszáz csak éppenhogy elhantolt tetemet
és tömegsírokat miket az ásatók-
ra való tekintettel akkor még nem illett látniok
 
 
Mai mă las şi eu câteodată
între un altfel de plată
nenăscut fiind
nimeni nu mă va vedea murind
Dar m-apucă dorul cel mai dor
de coasta amânduror
să mă nasc ca să şi mor
să mă nasc ca să şi mor
olykor nem bánnám részem ha nemlét
meg-nem-született ha lennék
volnék boldogabb
senkise láthatná holtomat
de a vágyak vágyát gyújtva föl
csábított az anyaöl
azzal hogy szül s meg is öl
azzal hogy szül meg is öl
 
 
Üldögél az ágya szélén
mint egy magábaroskadt vén
mintha évszázadok óta
mintha évezredek óta
mintha volna őszülő
óriás karonülő
bal hüvelykujját szájába dugja
mutatóujjával orrát fogja
két könyökét két térdén támasztja
jobb keze három ujja közt mintha
karmesteri pálca ringna
mondvást mondja hajtogatja
a szót szinte szóba fojtva
lovak háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senkisem
 
 
Mintha a nap fölkelőben
fölkelőben lemenőben
ülne maga vejnemöjnen
majd két karját ölbe ejtve
majd arcát tenyérbe rejtve
mintha ülne jurta szádán
révülőben egy vén sámán
ringatózó tevevánkos
hajlatában a zsoltáros
mint akiért athén árgosz
vetélkedett vagy hét város
mert minden szent mozdulatban
minden előző is ott van
hunyt pillákkal úgy ül mintha
szeme csak befelé nyílna
mintha látni amit látott
nem kívánná a világot
hajtogatja mondja mondja
a szót szinte szóba fojtva
kutyák háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senkisem
 
 
Vetett a takaró fodrot majd hullámot
előbb csak a feje majd válla is látszott
omlott a lepedő félig a házföldre
anyaszült meztelen úgy kelt ki mellőle
mintha botticelli varázsolta volna
hirtelenjében a gyűrött takaróra
hosszú dús haját az ölébe eresztve
beállt egy picikét akárha keretbe
és úgy is maradt még szemérmesen állva
mint aki tudja hogy neki mi dukálna
majd erdőnyi haját vállán átaldobva
fogja a jobb keblét gyöngén félmarokba
s mintha pufók szellők fújnák olyan könnyen
a motyogó férfi karja közé libben
vele együtt mondja
mondja hajtogatja
lovak háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
kutyák háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senkisem
egy kicsit őszintén egy kicsit módolva
lehunyt szemmel lassan homlokon csókolja
de nem időz röppen s már tavaszi zápor
muzsikája hallszik a fürdőszobából
 
 
Illat-pórázon jött a kávé
egy röpke csók s már ment a lány
s amerre ment a deres ágak
rügyezni kezdtek kibarkáztak
az utca mindkét oldalán
 
 
Miért takartad el uram szemérmesen
miért takartad el a műholdak szemét
hisz úgyis látták ujjaid rései közt
hisz úgyis látták ujjaid rácsai közt
amit akkor látniok még nem illet
miért takartad el uram miért
számon kéred-e a vérontást
nem feledkezel-é meg
a hátrakötözött kezűekről
a nyomorultak jajkiáltásairól
a maguk-ásta gödörbe zuhantakról
nem marad-e örökre elfelejtve a szegény
nincs-e oda végleg a vetésünk
állnak-e eléd ítéletre
keltesz-e bennük félelmet uram
hadd tudnák meg hogy ők csak emberek
többezer éves a sirámunk többezer
uram te ugye vétkezni is
csak általunk vétkezel
 
 
Nem a te kezed volna-e rövid
ahhoz hogy megsegítsen
nem a te füled volna-e süket
ahhoz hogy meghallgasson
csupán a mi bűneink sokasága
vétkeink özöne miatt rejted
orcádat előlünk mindig el
uram te ugye vétkezni is
csak általunk vétkezel
 
 
Hallgatsz uram hallgatásod
előlünk azt is elásod
fülünk hiába vigyázza
ásod újabb hallgatásba
 
 
Miért takartad el uram szemérmesen
miért takartad el a műholdak szemét
s a nagy becstelenségek idején
a legnagyobb embertelenségek idején
az egész földgolyó az egész
mindenség miért egyetlen
szemérmesen lehunyt szem
 
 
Hallgatsz uram hallgatásod
előlünk azt is elásod
fülünk hiába vigyázza
ásod újabb hallgatásba
 
 
Miért kell a te napodnak
mint az éjjeli tolvajnak
lopakodva jőni el
ha az egek mind elmúlnak
nagy robajjal beomolnak
ha elégve fölbomolnak
a föld s minden elemek
pusztító nagy szándékoddal
miért mint a tolvaj loppal
siess uram te napoddal
minél előbb jőjj jövel
az emberi nemzetek
nehogy megelőzzenek
 
 
Aknamezőre terelt konda
lekaszált lovak szétlőtt oltár
égő erdők uram e ronda
fajzathoz mely gyilkol naponta
baján enyhítni mért hajolnál
fiad már egyszer meghalt értük
eredményét magad is látod
gyűlölet a fegyverük vértjük
pusztuljanak legyen már végük
teremts nélkülük új világot
elég nagy a te mindenséged
mentsd ki az innen menthetőt még
oda hová lábuk se léphet
krisztustalan amit beszélek
de talán mégis lehetőség
s hadd lőjjék szét mit ők emeltek
templomot gyárat hidat házat
gyilkolják egymást népek nyelvek
paránya sincs a szeretetnek
nincs bennük szemernyi alázat
imát is azért imádkoznak
öléshez kérik segítséged
dicsőségedre ha kik voltak
növényeknek és állatoknak
nekik adj örök üdvösséget
 

1975–2002.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]