A hídépítő balladájaÉlt egyszer egy híres hídépítő. Megérdemelné, hogy balladába örökítsék, mint Kőmíves Kelement. Hátha éppen közületek kerül ki valaki, aki versekbe szedi történetét, legendáját. Magam csak elmesélni tudom, úgy, ahogyan a fiai elbeszéléséből hallottam. Mert volt neki két talpraesett, ügyes fia, akik édesapjuktól nemcsak mesterséget, de becsületet, tisztességet is tanultak, örököltek. Nos, hát ez a híres hídépítő egy kicsi falu kis házában született. A kapujuk előtt ott csoronkált egy vidám patakocska. Kivált tavasszal olyan jó kedve szokott támadni, hogy a kapuk előtti kis hidakat is elmosta vagy legalábbis félrebillentette. A kisfiúnak, a későbbi híres építőnek ez a féktelen kedvű patak volt a legkedvesebb játszóhelye és játszótársa. Hidakat mesterkélt rá kőből és sárból. Lezúdult egy jó zápor, s a patak már vitte is a kisfiú hídját. De ahogy telt az idő és nőtt a fiú, a hídjai is mind tartósabbak lettek. Dicsérték is, akik csak látták. – Ügyes gyermek. Nagy mester lehet belőle, nagy építész, aki még a folyóra is tudna hidat verni. Tartós hidat, amilyet még a legnagyobb víz se tudna elmosni. Mert hogy el ne felejtsem, azt a kicsi falut egy nagy medrű, sebes sodrású folyó választotta el a szomszédos kis falutól. Próbáltak a falusfelek rá hidat verni közös összefogással, mind a két oldalról, de mire megépült volna, megnőtt a folyó, s elvitte a hídjukat. Egyszer aztán mégis sikerült – méghozzá a már legényecskévé serdült fiú eszessége révén – olyan hidat verniük, hogy esztendőkön át nem sikerült a víznek megbirkóznia vele. Nagy volt az öröm. A két szomszédos kicsi falu népe, akik eladdig csak nagy szárazság idején vagy ha télen befagyott a folyó, s jó vastag volt a jég rajta, csak akkor járhattak át egymáshoz, most virágba borították a hidat. Boldogan, egymás vállát átölelve énekeltek. Ki-ki a maga nyelvén, mert hogy azt is el ne felejtsem, a két kicsi falu népe más-más nyelven beszélt. De a híd s a közös éneklés, testvérekké avatta őket. Értették egymást. A tekintetük egy nyelven beszélt. A híd meg olyan erősnek mutatkozott, hogy elbírta az egyszerre rásereglő két falu apraját, nagyját. S még a sebes sodrású folyó is mintha megjuhászodott volna a nagy öröm láttán. El is határozták közösen, hogy a legényecskét iskolába, egyetemre küldik, hogy tanulja ki a hídépítés minden fortélyát. S legyen hasznára máshol is, másoknak is, ahol csak szükség van nagyobb medrek, nagyobb szakadékok áthidalására is. Föltarisznyálták, jó tanácsokkal s jókívánságokkal útnak indították. Rá is szolgált a legényecske az őt útnak indítók minden reménységére. Olyan hídépítő lett belőle, hogy még külországokban is nagy tisztelettel emlegették a nevét, de a két kicsi faluét is, mert ő mindkettőt szülőfalujának mondotta. Így telt az idő. Megcsaládosodott, két szép gyerekkel is meggyarapodott. Épített is szebbnél szebb, tartósabbnál tartósabb hidakat. Már éppen a világ leghosszabb hídjának építését akarták rábízni, amikor hallja, hogy az otthoni hídjukat elmosta egy minden eddiginél hatalmasabb áradat. Sietett haza. Már nem is egyedül, hanem az említett két fiával. – Ne bánkódjatok – mondta a két falu népének. – Olyan hidat építünk, hogy soha, semmilyen áradat el nem mossa. – Az elsőről is azt hittük – vetették közbe innen is, onnan is a kételkedők. – Ha hittük, akkor most még inkább hihetjük. Sokat láttam, tapasztaltam. Minden tudomásom ezé a hídé lesz. S nemcsak a magam, de a fiaim tudása, hite is. De mindenekelőtt a ti segítségetekre van a legnagyobb szükségünk. Hidat verni, tartós hidat, nagy áldozattal jár. Voltak, akik azt mondták magukban vagy félhangosan: megleszünk híd nélkül is. Ha jó volt az eleinknek híd nélkül, jó lesz nekünk is. Áldoztunk már a hídért éppen eleget. Éljen mindenki ott, ahol van. Süljön meg mindenki a maga zsírjában. – Csak a segítségetekre van szükségem. A hidat ingyen építjük. Ajándékba adom az útra indításért. És elkezdték építeni. A jó szándékú emberek éppen olyan lelkesedéssel láttak munkához mindkét parton, mint annak idején az első híd építésekor. De a rosszindulatot, ha egyszer elszabadul, a legvadabb folyónál is nehezebb mederbe szorítani. Épült, épülgetett a híd, de az éjszaka leple alatt hol az egyik, hol a másik part rosszakarói kilazítottak rajta valamit. – Érdemes ezt folytatni, édesapám? – kérdezte a nagyobbik fiú. – Érdemes, fiam. Egyetlen értelmes dolog a világon, építeni. Legkivált meg hidat építeni. Aztán egyszer még meg is dobálták az építőket. – Abba kéne hagyni, édesapám – mondta a kisebbik fiú. – Soha! – mondta az öreg hídépítő. – A hidat még akkor is építeni kell, ha lövik. Ha pilléreit kirobbantják. A híd, fiam, olyan, mint a kézfogás. A legszebb, a legtartósabb kézfogás. Egy magasságban kell állnia a két parti pillérnek. A hídnak ívelnie kell. De lejtenie nem szabad, sem egyik, sem másik part felé. Kezet se fogjatok senkivel úgy, hogy lefelé nyújtsátok a kezeteket. Gőgösségre vall. És fölfelé se nyújtsatok kezet, mert az megalázó. Olyan legyen a kézfogásotok is, mint ez a híd lesz. Így bátorította a már-már elkedvetlenedő fiait s a már-már reményt vesztő jóakaratú hídverőket az öreg hídépítő. De a gonoszság határtalan tud lenni. Egy szép napon, amikor már-már készen volt a híd, csodálatosan és elmoshatatlannak ígérkezően ívelte volna át a két partot, hatalmas robbanás vetette szét. Éppen a közepén. A híres hídépítőt egész a partig dobta a légnyomás. Már csak annyit tudott mondani a két fiának s a körülötte síró jó szándékú hídverőknek: – A hidat be kell fejezni. Újra kell építeni. A két fiú s a két falu jó szándékú népei megfogadták, hogy az öreg hídépítő álmát valóra váltják. Sokan emlékeztek még az első hídavatás nagy örömére, ölelkezéseire, kézfogásaira. S elhatározták, hogy az épen maradt pillérekre emlékeztetőül rávésik mind a két parton:
|