Pro libertate: a szabadságért

Az én gyermekkoromban Petőfi Sándor volt a költő és Rákóczi Ferenc a fejedelem. Pedig már jó kétszáz esztendeje is megvolt annak, hogy a zágoni Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja és hűséges társa a bujdosásban, azt írta volt Rodostóból: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivevé ma közülünk a mi édes urunkat és atyánkot, három óra után reggel.” Az idő azonban nem változtatott a mi hitünkön. Petőfiről is tudtuk, hogy elesett a fehéregyházi csatában, meg is emlékeztünk halála napjáról minden esztendőben, de ha az ablaktalpán fekvő Összes Költeményeit kézbe vettük, mindjárt föltámadt. Elég volt, ha markomba szorítottam egyetlen pénzemet, a majdnem tallér nagyságú libertásomat, s máris Rákóczi zászlótartójának éreztem magam.

Azt a jókora rézpénzt szántás közben vetette ki az eke. Édesapám találta s adta nekem, amiért ügyesen vezettem a lovakat. Rákóczi pénze – mondta –, becsüld meg. Ez legyen az első fizetésed.

S elmondta, hogy amikor ő akkora volt mint én, őneki is vetett ki egyet az eke. És még a nagyapám nagyapjának is. Mert Rákóczi nem felejtkezett meg a föld népéről. A földet túró szegény emberekről, akik mindvégig hűséggel szolgáltak zászlaja alatt, s akik még halála után is mindig visszavárták.

Leültünk a barázdára. Posztónadrágom aljához dörzsölgetve tisztogattam a pénzt a rátapadt földtől, zöldrozsdától, hogy már szépen olvasható lett a fölírás is rajta: pro libertate, ami magyarul azt jelenti: a szabadságért. Amíg a pénzt tisztogattam, megtudtam, hogy ki is volt az a mindmáig élő emlékezetű nagy Fejedelem.

Annyi idős volt, mint magam a pénze megtalálása idején. Akkor költözött be szívébe a vágy, hogy hazáját az idegen járom alól fölszabadítsa. Tíztől tizenkét éves koráig a Munkács várát hősiesen védő édesanyja, Zrínyi Ilona mellett ivódott lelkébe a szabadság szeretete s nemzete iránti örök hűsége. Hiába vették el édesanyjától a vár feladása után, s vitték német iskolába, ahol a német mellett franciául, latinul is megtanult, s ahol az anyanyelvét is szerették volna elfelejtetni vele. Amikor visszakerült hazájába, elég volt egy szikra, s a régi vágy újra lángra kapott. Hát ennek a lángnak a felszítója Bercsényi Miklós, Ung megye főispánja volt. Ő nyitotta rá a fiatal Rákóczi szemét a hazai bajokra, hogy a török kiűzése után most a német sanyargatja, szipolyozza ki az ország népét, még a töröknél is kegyetlenebbül. De nem sokáig kellett élesztgetni lelkében a tüzet. Emlékezetében volt még mostohaapja, Thököly Imre, a legendás hírű kuruc fejedelem példája is. És esténként nyitott ablakába erdőkből, nádasokból kuruc nótákat hozott a szél. Olyanokat is, hogy:

 

Ne higgy magyar a németnek, akármivel hitegetnek, még ha ád is nagy levelet, mint a kerek köpönyeged…

 

Ám alighogy fölvillant volna a láng Rákóczi szívében, a bécsi császár résen volt. Azonnal elfogatta. Bercsényi a hír hallatára Lengyelországba menekült. Rákóczit Bécsújhelyre vitték börtönbe, oda, ahol anyai nagy apját, Zrínyi Pétert kivégeztette volt a császár. De a börtönből felesége és egy Lehmann nevű százados segítségével sikerült megszöknie. S ajánlhatott már a császár tízezer forintot annak, aki élve, hatezret, aki halva kézre keríti. Rákóczi lengyel földre ért.

Onnan küldött zászlót Esze Tamás, tarpai jobbágy, kuruc vezér kérésére, s hívására jött meg maga is 1703. június 14-én, hogy élére álljon a kaszával, villával fegyverkezett szegényeknek. Így indult el a Rákóczi nevéhez fűződő szabadságharc; amely aztán nyolc év dicső győzelmei és keserű vereségei után, Károlyi Sándor árulásával, a nagymajtényi fegyverletételben s a szégyenletes szatmári békében ért véget. Ezzel a békével nemcsak a szabadságharc, de az évtizedek óta tartó kuruc mozgalmak sorsa is megpecsételődött. Rákóczi számkivetésbe ment. Élőbb Lengyel-, majd Franciaországba, s a végén Törökországba bujdosott, abban a hitben-reményben, hogy segítséget kaphat a szabadságharc folytatásához. Nem kapott. Számkivetésben halt meg, Törökországban, Rodostóban. Ottani életéről s a többi bujdosó életéről és haláláról Mikes Kelemen tudósít kitalált édes nénjéhez írott gyönyörű leveleiben. Vele mentek leghűbb emberei is. Már akik mehettek. A nagy Bercsényi Miklós is. De Esze Tamás, Bottyán János, Béri Balogh Ádám már csak a csillagokból nézhették, ahogy zöld erdő harmatán a fejedelem piros csizmájának nyomát hóval lepi be a tél. Nem követhette Pintye Gligor sem, a máramarosi románok kuruc vezére, Rákóczi hűséges kapitánya, aki Nagybánya ostrománál vesztette életét. És Hoţogan Marcu sem, aki pedig Váradon háromszáz legényével „állott volt” a libertás zászló alá.

Rákóczi zászlaja alatt együtt harcoltak a magyarok mellett a román, szlovák s a délszláv szegények is. Mert a fejedelem minden fegyvert fogott jobbágynak örök szabadságot ígért. Nevét ezért őrzik emlékezetükben a Duna-völgye minden lakói. S őrizzük mi szívünk legbensejében, a legnagyobb költőknek és szabadságharcosoknak kijáró helyen.

Én is őrzöm az én libertásomat. Az arany szabadság jelképe nekem ez a rézpénz. És minden bizonnyal maga Rákóczi hullatta volt el, s azért, hogy majd mi megtaláljuk – amikor talán éppen Fehérvárra ment volna, ahol fejedelemmé választották, vagy Marosvásárhelyre, ahol aztán be is iktatták a fejedelmi méltóságba. De hogy átment a falunkon, az bizonyos. Tőlünk a harmadik szomszédban állt az a hatalmas tölgyfa, amelyiknek az árnyékában megpihent. A csutakján még én is ültem, markomban első keresetemmel, a fejedelemtől kapott pénzemmel.