A nagyságos fejedelem és a segesvári szászok

Történt egyszer, hogy Bethlen Gábor fejedelemnek valami ügyes-bajos dolga akadt volna a segesvári szászokkal. Megüzente a városbírónak, hogy a tanácsbéli urakkal együtt jelenjék meg késedelem nélkül az ő nagyságos színe előtt Fehérváron. De szász uraimék valami rossz fát tehettek a tűzre, vaj lehetett a fejükön, ahogy mondani szokás, mert nemigen akarództak Fehérvárra menni.

– Bizony, akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra, mert le talál olvadni – mondotta a legöregebb s a legbölcsebb városatya.

– Leolvadhat bizony, s becsurog a nyakunkba – toldotta meg a bölcsességet egy másik öreg szász.

– Becsurog, becsurog, de nehogy a fejünket is lemossa a nyakunkról – mondotta maga a városbíró.

És summa summárum: nem mentek el Fehérvárra, a nagyságos fejedelem színe elébe.

A fejedelem többet nem üzengetett, hanem válogatott fegyveresei élén maga ment el Segesvárra.

Megszeppentek szász uraimék, még a harangokat is félreverték ijedtükben, amikor megpillantották a Küküllő völgyében kanyargó fényes lovascsapatot. Mintha a Küküllő maga folyt volna visszafelé a fényes reggeli napsütésben.

– Zárjátok be s torlaszoljátok el a kapukat! – parancsolta a városbíró, aki leghamarább tért magához az ijedtségből. Majd fölsietett a mai napig épségben álló óratoronyba. Ott volt a hivatala. Előkeresett egy hatalmas pergamentekercset, és kard helyett azzal állt ki a bástyára.

Éppen akkor érkezett a vár alá a fejedelem és kísérete.

– Pálinkás jó reggelt kendteknek, városbíró uram – köszönt föl a fejedelem magyarul a bírónak.

– Kigyelmeteknek is jóregel, nagyságos fejedelem – köszönt vissza a bíró, már ahogyan ő tudott magyarul.

– Erre jártunk, s gondoltuk, megnézzük, hogy s mint vannak kigyelmetek.

– Köszönjük, egészség, egészség, nagyságos fejedelem.

– No, ennek szívből örvendünk, városbíró uram, már azt hittük, betegség, betegség, s azért nem tudtak volna eljönni Fehérvárra.

– Volt a betegség, volt a, de már elmúlta – vörösödött el zavarában a városbíró.

– Hál’ istennek, hogy elmúlta – mosolygott a fejedelem –, így most már bátran megszállhatunk kendteknél, nem kell tartanunk a járványtól. Legalább az út porát is lerázzuk magunkról.

– Asz nem lehet! – rázta meg ijedten a fejét a bíró, s kezében a nagy tekercset.

– Még az út porát sem rázhatjuk le magunkról? Ej, ej, városbíró uram, nemhiába vagyon rossz híre a szász vendéglátásnak.

– Asz Küküllő, asz lekjob mosni a porát – mutatott a pergamennel a csillogó folyóra.

– De a herkópáterét, városbíró uram! – fordította szászra most már a szót a nagyságos fejedelem. – Hogyha úgy kívánjuk!

– Kívánhatja nagyságod – válaszolt a bíró nekibátorodva, mivel most már ő is szászul beszélt. S amikor az emberhez anyanyelvén szólnak, s anyanyelvén szólhat, mindjárt megbátorodik, még ha ráripakodtak is. – Kívánhatja nagyságod, kívánhatja, hogyne kívánhatná. De ha mi nem akarjuk, akkor nagyságod hiába kívánja – húzta ki magát a bástyán a bíró.

– S ha parancsolom, ha megparancsolom?

– Akkor én fölolvasom nagyságodnak ezt a kiváltságlevelet, melyet nagyságod dicsőséges elődei adtak, s többrendbélileg megerősítettek a szász nemzetség oltalmára és minden városunknak.

Így beszélt a bíró, s már bontogatta is a nagy tekercs pergament. Kíváncsian gyúródtak föl a szászok a bástyára. Bátorságot öntött beléjük is a városbíró fene nagy pergamenje. Amiből most, lám, egy nagy pecsét is lefittyent. És ide-oda lengett, mint egy öreg órainga, amíg a bíró, nagy torokköszörülések után a pápaszemét is felbiggyesztvén, olvasta latinul: „Mi, második Géza, a magyariak királya…”

A fejedelem csak mosolygott. Ismerte ő jól azt az írást, hogyne ismerte volna. De csak hagyta, hadd birkózzék az öreg szász gótikus betűkhöz szokott szeme a latin ábécével.

Azt olvasta a bíró arról a pergamenről, hogy Géza király, aki a szászokat Erdélybe behívta s letelepítette volt, olyan kiváltságokkal ruházta fel őket, hogy még maga a király sem teheti be a lábát váraikba a városatyák beleegyezése nélkül.

Persze, ezért cserében hűséggel, alattvalói alázattal tartoznak mindenkori királyaiknak. De ezt a hűségről szóló részt a bíró valahogyan elfelejtette fölolvasni.

A fejedelem átlátott a bíró turpisságán, de csak mosolygott, s még nevetett is egy nagyot, amitől a bíró ijedten abbahagyta az olvasást.

– Hát ezért mondják rossz vendéglátónak a szász embert!? – kiáltott föl a fejedelem. – Pedig csak törvénytisztelő.

– Jól mondja nagyságod, törvénytisztelő – mosolydult el most már a bíró is, mert érezte, hogy a dolgok jóra fordulnak.

Jóra is fordultak.

A fejedelem nem hánytorgatta föl a szászok mulasztását, amiért nem mentek el Fehérvárra. Sőt engedelmet kért, hogy a Küküllő menti réten emberei letáborozhassanak, amíg ők országos ügyekben szót értenek a bíróval s a többi városatyával.

A városbírót annyira meghatotta a fejedelem nyájassága, nagylelkűsége, de mindenekelőtt szász nyelven való beszéde, hogy hamar ünnepi köntöst öltött magára. Kinyittatta a főkaput, s a város véneivel együtt a fejedelem elébe sietett. Hódolatuk jeléül átnyújtotta a város kulcsait. De Bethlen Gábor nem fogadta el.

– Jó kezekben van az kigyelmeteknél, városbíró uram. Hűséges kívánok maradni elődeim törvényeihez – mondta jókedvűen a fejedelem, és játékosan megfenyegette ujjával a városbírót.

– Mi is hűségesek leszünk – fogadkozott pironkodva a bíró, s azzal asztalához invitálta a fejedelmet és fő embereit. A Küküllő partján táborozó kíséretnek meg öt kövér ökröt, tíz hordó bort küldött. Hadd vigadjanak.

Váron belül, váron kívül három nap és három éjjel állt a vigalom. Harmadik hajnalon már maga a városbíró is Bethlen Gábor nótáját énekelte fél könyökre dőlve, azt, amelyik úgy kezdődik:

 

Szól a kakas mán, majd megvirrad mán…

 

A nagyságos fejedelem pedig bokáját összeütve, illendően meghajtotta magát a városbíróné asszony előtt. Táncra kérte. És járni kezdték lassan, méltóságteljesen.