Patkánysíp

Történt egyszer, ezelőtt úgy jó nyolcszáz esztendővel Németországban, hogy a Hameln nevű városkát elözönlötték a patkányok. De olyannyira, hogy már az utcán sem lehetett járni tőlük. És hiába próbálták irtani bottal, méreggel, mindennel az ég egy világon, a patkányok nemhogy fogytak volna, de napról napra mind gyarapodtak. Nem volt se éjjelük, se nappaluk a szegény hamelnieknek. De még maguknak a városatyáknak sem, akik éjt nappá téve azon töprengtek, tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A végén már-már arra jutottak tehetetlenségükben, hogy föladják a várost. Vagyis a patkányokra hagyják. Fogja, ki mit tud, induljon a város népe valami patkánytalan biztos vidékre.

– De batyu nélkül! – mondta ki a döntő szót a város főbírája.

– Üres kézzel? – ámultak el a tanácsurak. – Az mégsem lehet.

– Úgy, ahogyan mondtam, egy szál ruhában s gyalogosan. Nehogy a patkányok is velünk utazzanak.

– És az aranyak, a kincsek, a pénzünk?

– Minden itt marad. Rejtse el, ki hová tudja. Az aranyat még az idő sem kezdi ki, nemhogy a patkányok.

Bölcs beszéd volt. Meg is nyugodtak a város urai. S már éppen közhírré akarták tenni a tanács döntését, amikor egy idegen érkezését jelentették.

– Bocsássátok elénk. Lássuk, ki s mit akar.

– Megszabadítani a várost a patkányoktól – mondotta az idegen, aki már be is lépett a városbíró szavaira.

– S mi módon? – fordultak az idegen felé a tanácsurak.

– Én ezzel a síppal – mutatott a nyakában lógó sípra az idegen.

– Nincs kedvünk tréfálni – szigorodott el a főbíró s vele a többiek is.

– Nem tréfából mondtam. Én ezzel a síppal megszabadítom a várost a patkányoktól.

Hitték is meg nem is a tanácsbéli urak.

– És mi áron? – kérdezte a főbíró.

– Hát nem olcsón, mert amint látják, minden vagyonom, ami rajtam van. – És mondott egy olyan summát, méghozzá aranyban, hogy attól még a főbíró is, aki pedig a leggazdagabb volt mindannyiuk közül, az is elámult. Hogy valójában mekkora lehetett az összeg, azt már annyi századév után ki tudná megmondani, de hogy nem egy-két tallér volt, annyi biztos. Vakarták a fejüket a megszorult elöljárók, de végül is megegyeztek. Kikötötték persze azt is, hogy amennyiben nem áll szavának az idegen, akkor nem lesz ahova akasztani a sípját, mert fejestől együtt elütik a nyakát.

Írásba foglalták az írásba foglalandókat. Pecsétet is ütöttek rá, éppen jókor, mert egy hatalmas kanpatkány már éppen kezelésbe akarta venni a pecsétütőt.

Ekkor az idegen belefújt a sípjába. S a kanpatkány félúton megállt, fülelt, mozgatta a bajszát, s megindult az idegen után, aki zsebében a szerződéssel már indult is ki a tanácsteremből. Ment az idegen le a lépcsőn, ki az utcára, s fújta, egyre csak fújta a sípját, s a patkányok egymás hegyén-hátán tódultak-vonultak a nyomában.

A jó hamelniek csak ámultak-bámultak, s mire magukhoz tértek az ámulatból, az idegen már kinn is volt a városból. Egyenesen a Weser vizének tartott. És oda nyomában a megbűvölt patkánysereglet is. A partra érve, csónakba ugrott (úgy látszik, azzal is érkezett volt), ellökte a csónakot a parttól. És fújni kezdte újra a sípját. A patkányok meg hanyatt-homlok be utána a vízbe. Magnak se maradt egy se belőlük a parton, de a városban sem. Egytől egyig a folyóba vesztek.

Nagy volt az öröm. Vállukra vették az idegent, úgy ünnepelték, s vitték egyenesen a városházára, hogy méltó jutalmát elnyerhesse.

De a tanácsurak s a főbíró, veszély múltával, megint csak sokallni kezdték a jutalmat. Azt mondták: vagy beéri a felével, vagy menjen isten hírével. Le is út, fel is út!

– Jól van – mondta az idegen. – Megyek, de nem egyedül. – A sípjába fújt megint, és elindult. De el nyomában a hamelni gyermek is mind egy szálig. Hiába sírtak-ríttak a szülők, a gyerekek csak mentek a bűvös hangú síp után. Estére már a közeli erdőbe értek. Onnan aztán reggelre kelve tovább. Meg sem álltak, míg ide Erdélybe nem érkeztek.

Úgy tartja a szóbeszéd s a legenda, hogy azok a hamelni gyerekek lettek volna az erdélyi szászok ősei.

A szülők is aztán idő teltével megvigasztalódtak, mert hallották, hogy az itt felnőtt gyermekekből jóravaló, szorgalmas polgárok lettek. Anyanyelvüket sem felejtették el, mert az akkori királyok s a későbbi erdélyi fejedelmek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a hamelni árvák jól érezzék magukat az itt lakó magyarok és románok között, s hazájuknak tudják ezt a szép földet, melyen csinos falvakat, gyönyörű városokat építettek.