Lehel vezér lova

Bizonyára hallottatok Lehel vezér híres kürtjéről, melyet a jászberényi múzeumban őriznek, s amelyről azt tartja a legenda, hogy akkor csorbult volna ki (mert hiányzik egy darabka az alsó részéből), szóval akkor csorbult volna ki, amikor az augsburgi csatavesztés után a foglyul ejtett Lehel vezér fejbe kólintotta véle Konrád német császárt.

Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk. A kürt azonban csorba. S a történelem följegyezte, hogy azt a bizonyos csatát, Augsburg mezején, a portyázó magyarok elvesztették. Olyan csúfos vereséget szenvedtek, hogy győzelmükre mai napig is büszkék az Augsburg környéki németek. Hírmondó sem maradt a magyarok közül, csak egy-két orrán-fülén megcsonkított, akit maga a császár küldött haza elrettentő például. Ott vesztek a vezérek is, Lehel és Bulcsú. Elfogták őket, s utána felkötötték. De a lovak, az épségben maradt lovak, a csata után nekivágtak a hazafelé vivő útnak. Vágtattak árkon-bokron át. Szakadt róluk a hab.

De amikor a foglyokat a császár elé vitték, s a császár azt kérdezte Leheltől, hogy mi volna az utolsó kívánsága, Lehel vezér bátran a császár szemébe nézett, s azt mondta:

– Hozasd ide az én kedves kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak.

Hozatta a császár a kürtöt. Lehel kezébe vette, és elkezdte fújni. Elfújt egy szomorú nótát rajta. Messze szállt a hangja. Elért a vágtató lovak füléhez is. Elsőnek Lehel vezér lova kapta föl a fejét, hegyezte a fülét, majd megfordult, vissza, a hang irányába. Utána a többi is mind. Vágtattak vissza a kürt szavára. Már hallatszott patáik dübörgése is.

A császár is odafordította a fejét a robajlás irányába. Szinte már csak fél füllel hallotta, hogy Lehel vezér, mikor elvette a kürtöt a szájától, előrelépve azt mondta:

– Szolgám leszel a másvilágon, Konrád! (Mert a régi magyarok úgy hitték, hogy akit maguk előtt küldenek, az mind szolgájuk lesz majd a másvilágon.) Szolgám leszel, Konrád! – kurjantotta Lehel, s a kürttel úgy kupán vágta a császárt, hogy az holtan fordult le a székéről. Igaz, a kürt is megcsorbult, elrepült szilánkját máig sem találták meg.

Aztán tovább úgy történt minden, ahogyan a történelem írja. Lehelt, Bulcsút és a többieket felkötötték. Még a csatatéren fekvő sebesülteknek sem kegyelmeztek.

A lovak pedig, végképp gazdátlanul maradva, bemenekültek a nagy erdőkbe. Onnan jártak ki s járnak ki talán még ma is, több mint ezer esztendő után, ki a hajdani csatatérre legelni. Mert azóta is egész Bajorországban Augsburg mellett a legdúsabb a fű.

Így mesélte legalábbis a nyáron egyik német útitársam, amikor a gyorsvonat ablakából néztem a nagy vereség mezejét. És egyszer csak a hasig érő fűből pusztai magyar ló kapta föl a fejét. Nyerített hosszan a vonat után.

– Ugye mondtam – nevette el magát az útitársam –, hátha éppen a vezér lova volt.