Félnótás Ferkó

Annak idején, amikor még minden áldott esztendőben kinőttem egy pár lábbelit, nagyon kíváncsi természetű legényke voltam. Olyasmik felől faggattam a felnőtteket vagy a nálamnál nagyobbakat, hogy azok vagy csak jóindulatúan megmosolyogtak, vagy éppenséggel kinevettek.

Ilyesmiket kérdeztem:

– Miért a macskát hívják macskának? Miért nem a kutyát nevezik macskának?

– Ne okvetetlenkedj annyit, te félnótás! – torkoltak le az efféle kérdések hallatán.

Mostani eszemmel ítélve valóban okvetetlenkedésnek tetszhetett, de akkor engem az ilyen válasz elszomorított.

– Miért volnék én félnótás? Az vajon mit jelenthet?

Elkullogtam a bánatommal a harmadik szomszédba, Bartos apóhoz. Nagy tudású, nagy olvasó ember volt az öreg. A legnagyobb dologidőben is, amíg a tehenek ettek, ő pihenésül könyvet vett kezébe. Orrára illesztette drótkeretes pápaszemét – és olvasott. Téli estéken pedig fölolvasott. Hol egyik, hol a másik szomszédban ott ült a lámpa alatt, körötte meg a szomszédság apraja, nagyja, és olvasott. Szép zengő hangon és olyan elhitetően, hogy valamennyien nemcsak fülünkkel hallottuk, a szemünkkel is láttuk a könyvben történteket.

Szép nyári vasárnap délután volt, amikor beóvakodtam a kapuján, ott ült apó a tornác alatti árnyékban, és olvasott. Rám pillantott a szemüvege fölött.

– Hát veled mi történt? Mitől olyan bánatos a képed? Csak nem ette meg a kakas a kenyeredet?

– Azt mondják, félnótás vagyok.

– Hát azt ugyan bizony ki mondta rólad – vette le a szemüvegét. S a könyvet is becsukta, a padra tette, s intett, hogy üljek melléje magam is.

– Mondják.

– Azt csak úgy mondják. Ne törődj vele. Az csak afféle mondás.

– Miféle mondás?

– Amit az olyan emberre mondanak, akinek nincs ki egészen, vagy eggyel több van. – De erre legyintett, mintha megbánta volna, amit mondani akart. Mert olyan tapintatos volt, hogy még a legyet is egy-két legyintéssel figyelmeztette, mielőtt végképpen elhessintette volna. – Ott van az a szekér – mutatott az udvar közepén álló szekérre. – Négy kereke van, ugye?

– Négy – mondtam.

– Na most képzeld el, milyen volna, ha öt kereke volna?

Elképzeltem. S el is nevettem magam.

– Vagy ha csak három kereke volna.

Ezen is nevettem.

– Hát azért mondják az olyan emberre, akinek több esze van, vagy valamivel kevesebb a kelleténél, hogy egy kerékkel többje van vagy kevesebbje. Hát efféle mondóka a félnótás is. Rám nézett, látta, hogy találva érzem magam. Elmosolyodott és megsimogatott. – Azt csak úgy mondják, hogy mondjanak valamit, ha már nem tudják, mit mondjanak. Pedig ennek története van, s nem is akármilyen. Én még ismertem Félnótás Ferkót, akiről ez a mondás fönnmaradt. Öregember korára se tudta kinőni sem a Ferkó, sem a Félnótás nevezetet. Pedig az ő becsületes neve Énekes Ferenc volt.

– Miért nem tudta kinőni?

– Mert az emberek szeretnek gonoszkodni. Ha egyszer valakit a nyelvükre vesznek, nehezen kopik le onnan. Kivált, ha az illető eszesebb vagy bátrabb náluk, vagy ne adj isten, félszegebb, gyámoltalanabb. Félnótás Ferkó eszesebb is volt, bátrabb is, mint a társai, akikkel együtt szolgált egy nagygazdánál. Kimarták maguk közül, kicsúfolták. Megbélyegezték. Azért nem tudott családot se alapítani, a ráragasztott neve miatt. Viselte türelemmel. Még talán büszke is volt rá. Így legalább megmaradt örök fiatalnak, olyannak, mint akkor volt, amikor a Félnótás nevezet ráragadt. Ezzel vált ki a vele együtt megöregedett Ferencek, János bácsik, Istvánok közül, akik maguk is valamikor Ferkók, Jancsik, Pisták voltak.

– S mért ragasztották rá? Mert nem tudott énekelni?

– De éppen, mert tudott. Nagy énekes volt. Az ősei is azok lehettek, azért nevezték Énekesnek, amikor még becsülete volt az éneknek.

– Most nincsen becsülete?

– Ferkó idejében nem volt. Legalábbis neki nem volt valami nagy szerencséje a tudományával. Béreslegény volt a már említett nagygazdánál, akinek mindene volt, csak éppen szíve nem. A feleségének, annak még lelke sem. Csak gyűjtöttek, gyarapodtak. Nem is házat, palotát építettek maguknak, s minden pereputtyuknak. De a munkásaiktól, béreseiktől, szolgáiktól még a betévő falatot is sajnálták.

– A hason sok mindent meg lehet spórolni! – ezt mondogatta az a gonosz fehérnép s vele az ura is, ha a cselédek morgolódtak. Szegényes béren tengették őket, s ott hálatták az istállóban.

– Mért nem hagyták ott őket, ha olyan gonoszak voltak?

– Hová mehettek volna? A két kezük volt minden vagyonuk. Legtöbbjüknek családja volt, arra is kellett gondolniok. Így legalább tető volt a fejük fölött, s az éhüket is elverhették, ha mással nem, krumplival, laskával. Mert majdnem mindennap azt főzette nekik az az elvetemült fehérnép. Csak nagy dologidőben piríttatott a laskára egy-egy ujjhegynyi avas szalonnát. Nohát itt szolgált, amint már említettem, Énekes Ferenc is, vagyis Ferkó, mert akkor még csak legény volt, legényecske, amilyen te is leszel nemsokára. Az elején még kedvelték is, kiváltképpen a gazda, de még a felesége is. Mert szép hangja volt, s munka közben is mindig énekelt. Olyankor a többiek is jobb kedvvel dolgoztak, ha Ferkó énekkel biztatta magát s őket:

 

Béres legény, jól megrakd a szekered.

 

Rakták is szorgalmasan. Nem is volt baj addig, amíg egyszer csak olyasmiket kezdett énekelni, hogy:

 

Meguntam, meguntam
gazdám kvártélyát,
három töpörtyűvel
a böjtös laskáját.

 

Tetszett a társainak nagyon az ének. Még a gazda is mulatgatott rajta, de nem úgy a felesége.

Kiadta a parancsot, hogy ezután csak két szem töpörtyűt kaphat mindenki a laskájára.

Erre Ferkó is szegényített az éneken, s már két szem töpörtyűt énekelt a három helyett.

Amikor aztán már csak egy s majd egy fél szemre apadt a töpörtyű, zúgolódni kezdtek a szolgatársak, hogy hagyja abba, mert a végén laska se lesz. Üres hassal maradnak a nagy dologidőben. De Ferkó csak fújta egyre keservesebben.

– Hagyd abba, te félnótás! – dörrent rá most már a gazda is.

– Jól mondja, gazduram, félnótás, tisztára az – helyeselték a hasukat féltő szolgatársak. – Az ilyennek nincs helye közöttünk.

– Nem is lesz! – kiáltotta a gazdasszony. S kiadta Ferkónak az útját. De büntetésből még a bérét, a járandóságát is visszatartotta. Töpörtyűre a többieknek.

Ferkó vette az üres tarisznyát, vállára kanyarította. Úgy állott tovább a ráragasztott Félnótás nevezettel.

Ide, a mi falunkba is úgy került volt, hogy a neve már megelőzte. Alkalmi munkából tengette az életét. De énekelni ingyen s jó szívvel énekelt. Aztán egyszer csak nyoma veszett. Már azt se tudják, hogy hívták, még azok se, akik csak úgy rámondják az emberfiára: – Ne okvetetlenkedj, te félnótás.

– Vajon hol nyughatik? – kérdeztem megilletődve.

– Hogy hol nyugszik, melyik temetőben? Na látod, ezt meg tudom mondani – ugrott föl megvidámodva Bartos apó. Bement a házba, ahonnan nemsokára egy másik könyvvel jött elő. Föltette a pápaszemét, s elkezdett keresgélni. – Mindjárt megmutatom neked, hol nyugszik.

És olvasni kezdett egy verset:

 

A legelőn túl, négy akác között
lícium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel.
Kötésig érő gazfű veri fel.
Csalán veri fel ezt a temetőt,
mintha a holtak lelke még a föld,
a sír mélyén is rejtené magát,
fortyogna, égne: kínlódna tovább.
Itt nyugszanak az ősök. A magos
gazban az ifjú utas rátapos
néha egy dombra, rajt még a kereszt,
azon egy szép név: Énekes Ferenc.

Ennyire emlékszem, bár még tovább is volt. De eddigre már a könny elfutotta a szemem, és Bartos apónak is meg kellett törülnie a szemüvegét.

– Hát itt nyugszik, fiam, méltó helyen nyugszik. De ne pityeregjünk, mert azt hihetné, aki erre jár, hogy mi is félnótásak vagyunk. Ami azért nem is olyan nagy szégyen.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]