Janicsár szajkók

Akkoriban, amikor még szajkótollat viseltem a kalapomban, nagyon szerettem volna szajkótulajdonos lenni. No nem azért, hogy legyen mindig friss szajkótoll a kalapomban. A toll nem hervad, mint a virág. Különben is mindig lehetett egy-két kék-fehér csíkos szajkótollat találni, ha nem a mi kertünkben, akkor a szomszédokéban.

Beszélgetőtársul szerettem volna én egy szajkómadarat.

Arról ábrándoztam, hogy amikor majd magányosan, egyedül kell őriznem a juhokat (mert juhász szerettem volna lenni akkoriban), vagy ha lovakat legeltetek, legyen kivel beszélgetnem. Úgy hírlett ugyanis, hogy a szajkók alkalmasak az emberi beszéd megtanulására. Különben miért mondanák arra, aki szóról szóra fölmondja a leckét, hogy na, ez is jól beszajkózta. S azt is szokták mondani, s mondják mai napig, kivált a veszekedő fajta asszonyszemélyre, hogy jól fölvágták a nyelvét.

Hát ettől a nyelvfölvágástól egy kicsit viszolyogtam.

– A szajkó csak akkor tanul meg beszélni, ha fölvágják a nyelvét – állította egy nálamnál nagyobb s a madarászásban is jártasabb cimborám.

– Akkor inkább ne beszéljen. Ne legyen sohase szajkóm! – motyogtam szomorúan, mert irtóztam a vértől.

– Márpedig a nyelvfölvágás vérrel jár! – mondta hetykén a bátor cimbora.

Sikerült is lépre csalni egyszer egy szajkót. Bicskájával fölvágta a nyelvét, de a szegény madár belepusztult a műtétbe.

Elpanaszoltam az esetet Bartos apónak. Ő nagyon lehordta az erőszakos szajkótanárt, aki aztán engemet jól eldöngetett, és árulkodó Júdásnak nevezett. Pedig én nem árulkodtam, de nagyon szerettem a szajkót, és szerettem volna tudni, hogy mi is az igazság a szajkók beszélni tudásáról.

– A szajkó a madarak kedves tréfamestere – magyarázta Bartos apó. – Megvan az az adottsága, hogy minden más madár hangját leutánozza. De nemcsak a madarakét, még a kutyaugatást, a szekérnyikorgást is. Ez a kedves kópéság az ő külön tehetsége. És egyben a fegyvere is a nálánál erősebbek, a ragadozók félrevezetésére.

– S akkor hihető, hogy beszélni is meg tudnak tanulni?

– Egy-két szót talán. Ha valaki rászoktatja őket.

– S ahhoz a nyelvüket se kell fölvágni?

– Szamárság – legyintett apó rosszallólag. – Te se tudnál beszélni, ha a nyelvedet fölvágnák. A szajkó még az utánzási tudományát is elveszítené, ha ugyan bele nem pusztulna, mint a cimborád madara. De mindenképpen védtelenné válnának, nem tudnák ellenségeiket félrevezetni.

– Akkor miért mondják arról, aki sokat beszél vagy veszekedős, hogy jól fölvágták a nyelvét?

– Ez is csak olyan képes beszéd. Bizonyára attól a valamikori madárpecértől származik (akit ugyan már nem ismertem, de a nálamnál öregebb rendbéliek még találkoztak vele), aki beszélni tudó szajkókkal járta a vásárokat. S ha kérdezték, hogyan tanította meg őket beszélni, azt mondta, fölvágta a nyelvüket. Pedig csak egyszerűen janicsár szajkók voltak az ő szajkói.

– Török szajkók? – kérdeztem álmélkodva, mert már olvastam volt a Janicsárok végnapjait meg az Egri csillagokat is. – Olyanok, mint a Jumurdzsák?

Bartos apó szelíden rám mosolygott, s a mosolyából még egy kicsi dicséretet is éreztem, ami az én olvasottságomnak szólt.

– Éppen hogy nem törökök voltak azok a szajkók, mint ahogyan Jumurdzsákot is kicsi korában rabolták el a szüleitől, s nevelték törökké a janicsáriskolában. Hát ez a madárpecér is még a fészekből lopta ki a szajkófiakat, s ahogy nőttek, növekedtek, rászoktatta őket, hogy őt utánozzák.

– S hogy tudta rászoktatni?

– Ennivalóval. Amikor enniök adott, mondogatta nekik, hogy köszönöm, köszönöm. De csak megmutatta az ennivalót, s csak akkor engedte szemelgetni, falatozni, ha utána mondták: köszönöm, köszönöm. A tanulékony madarak hamar rájöttek a megélhetés módjára, s egyre sűrűbben mondták, ha megéheztek: köszönöm, köszönöm. Aztán még sikerült a pecérnek azt is beléjük nevelni, hogy az egyik azt mondja: be szép, a másik rá meg azt, hogy beszéd. Hát ennyiből állt a tudományuk, de ez elég volt ahhoz, hogy a két madár s a gazdájuk úgy-ahogy megéljen belőle. Már amíg élhetett, mert a végén koldusbotra jutott a madárpecér.

– Hát az hogy történhetett? Elpusztultak volna a madarak?

– Elrepültek. Annyira elbizakodottá vált a gazdájuk, annyira uruknak érezte magát, hogy már csak úgy kalitka nélkül, vállára vezényelve járt velük vásárról vásárra. Egyszer, amikor egy kis út menti erdőcske mellett döcögött velük a szekér, a két vállon gubbasztó janicsár szajkóra rászólt egy igazi szabad szajkó, s nemcsak odaszólt, de oda is röppent a pecér kalapjára. Megörült nagyon a pecér, hogy lesz egy harmadik szajkója is. Óvatosan emelni kezdte a kezét, hogy a váratlan utast kézbe kaparintsa, de az hirtelen nagyot koppintott a feléje tartó kézre, és azzal huss, tovaröppent. Nekirugaszkodott a két vállon gubbasztó janicsár szajkó is. S már a fa tetejéről mondták a gazdának: köszönöm, köszönöm.

Akkoriban a berkek, a kertek minden szajkója hosszú időn át egyebet se mondott, csak: köszönöm, köszönöm, be szép, beszéd. Aztán idő múltával visszatért minden a rendes kerékvágásba – fejezte be Bartos apó a meséjét. – A szajkók minden madarat kedvükre utánoznak, még a kutya, róka ugatását is, nem is beszélve a szekérnyikorgásról, amit bizonyára két társuk kiszabadításának emlékezetéül adnak tovább szajkónemzedékről szajkónemzedékre.

A madárpecér – amint mondottam – koldusbotra jutott, aztán nyoma veszett.