Ábécé-sorakozó

Egy-két nappal iskolakezdés előtt a tanító nénik s a tanító bácsik be szoktak menni az elsősökre váró osztályokba. Megnézik, rendben van-e minden: a padok, a katedra, a tábla, a képek a falon. Ha mindent rendben találnak, megrázintanak egy icipici csengettyűt. Egy akkorácskát, mint egy csengettyűvirágé. Vagy talán még annál is kisebbet. Olyan finom kis hangja van, hogy emberi fül meg se hallaná.

De a betűk meghallják. És elkezdenek seregleni.

Támad is olyan zenebona, sürgés-forgás, zsibongás, dobogás-dübögés, pisszegés, susogás, csácsogás, hogy aki olyankor az iskola felé jár, azt hihetné, megkezdődött a tanítás. Pedig csak a betűk tértek vissza a nagyvakációról.

– Csönd legyen, betűim! – szólal meg újra a csengettyű.

És a betűk elhallgatnak. Még az örökké susogó S is erőt vesz magán, s még oldalba is böki a sziszegő Sz betűt, hogy hallgasson már.

– Sorakozó! – csendül újra a csengettyű, a tanító nénik, tanító bácsik hangja.

Elkezdődik a névsorolvasás. Ilyenformán:

– a-á bé-cé…

A betűk meg lépnek is sorban, hogy beálljon ki-ki a maga helyére, ahonnan majd év közben, amikor rákerül a sor, kiléphessen a szorgalmasan tanuló elsősök elé.

De úgy látszik, túlságosan hosszú volt a vakáció, megfeledkeztek a rendről. Különben nem aprítna az a az á mögött, s a kicsi írott a sem bújócskázna a nyomtatott öreg Á lába között.

– Vissza, vissza! – csengi a csengettyű. – Legelöl a kicsi írottak, mögéjük a kicsi nyomtatottak, harmadik sorban a nagy írott betűk, a hátulsó sorban a nagy nyomtatottak állnak. – És a tanító nénik, tanító bácsik, mintha verset mondanának, szólítják sorban a betűket.

– a-á-bé-cé

csé-dé-e-é

eff-gé-gyé-há

i-í-jé-ká

ell-ejj-emm-enn

enny

o-ó-ö-ő

pé-err-ess-essz

té-tyé-u-ú

ü-ű-vé-zé

zsé.

Mire a zsé is elhangzik, példás rendben ott sorakozik minden betű. De még a négy „tartalék játékos” is, a dzé, a dzsé, iksz és ipszilon nevezetűek is fölszállnak szépen oldalt, hogy bármikor kéznél lehessenek, ha a felsorakozott harmincnyolcnak segítségre lenne szüksége.

– Rendben van – mondják a tanító nénik s a tanító bácsik, és egy kis beszédet intéznek a betűkhöz. – Tartsátok meg a rendet továbbra is. Ne hiányozzék soha egy se közületek! Legyetek segítségére a holnap-holnapután s a minden szeptemberben értetek ide jövő gyermekeknek, hogy nyelvünk minden szavát szépen s hibátlanul írhassák egész életükben.

Utoljára még csendül egyet a csengettyű, és aztán csönd lesz. Majd csak az iskola nagy csengője töri meg a csendet, s az iskolába özönlők vidám zsivaja.