A háromlábú mogyoróbokor

Valahol a Hargita oldalában, egy északos vízmosás partján, komor, nagy fenyők árnyékában, ott tengődött egy háromágú mogyoróbokor. Maga sem tudta, hogyan kerülhetett arra a nem mogyorónak való martra. Bizonyára valami csavargó mókus hullathatta el arra jártában azt a szem mogyorót, melyből a bokor kihajtott. Elég az hozzá, hogy ott volt, s mesénk idején már mint bokrot ismerte a környék minden fenyője, borókája, bokorként ismerték a szarvasok, a farkasok s a medvék, mert soha egyetlen szem mogyoró sem termett rajta. Egyszer egy alatta tűnődő barna medve unalmában háromlábú meddő mogyoróbokornak keresztelte. Bántotta ez a bokrot, hogyne bántotta volna. – Bár csak egyetlen egyszer telne, bár egyetlenegy aprócska mogyoróra – sóhajtotta a háromlábú meddő mogyoróbokor. De hiába. Nem termett rajta már csak néhány árva barka, s az is csak akkora, mint egy egérfi farka.

– Változtatni kellene a dolgon – sóhajtotta el magát az őszi szélben az egyik vessző.

– Változtatni, változtatni – hajtogatta a másik kettő –, nemsokára suhogni kezd az őszi eső, leveleink is hullnak, változtatni kellene, mielőtt a felhő havat hullat.

Megegyeztek, elmennek szerencsét próbálni a világba, ha meg nem sikerül, legfennebb visszajönnek rügyfakadásra.

– Akárhogy s mint lesz, tavaszra jöjjünk vissza – mondta az a vessző, amelyik a változtatást indítványozta. – S mert valamicskével vastagabb is volt, mint a másik két vessző, hajlott szavára mind a kettő.

Megállapodtak, hogy hol s mikor találkoznak, s tapasztalataikról egymásnak beszámolnak. Azzal búcsút mondtak a hegynek, és hárman háromfelé mentek. Éppen idejében, mert nyomukban suhogni kezdett az őszi eső, aztán a felhő fölpúposodott, mint egy dunyha, s pár napra rá hóba vonta az egész Hargitát.

Eltelt a tél, a patak a vízmosás mélyén már javában mondikált, és megjött a három mogyoróvessző. Azaz csak kettő. A harmadikra, a vastagabbikra hiába vártak. Mit volt mit tenni, nélküle tartották meg a beszámolót.

– Hát az úgy volt – kezdte az egyik –, hogy mentem, mendegéltem, s mikor az erdőből kiértem, mert elfáradtam, az útszélen leültem. Arra jött egy öregember, aki még nálamnál is fáradtabb volt. Lenyúlt értem, és pálcául fogadott. Őt támogattam egész télen. Tartottam, hogy el ne csússzon a jégen. Mondogatta is gyakran – „milyen nagy szerencsém ez a pálca, megérdemelné, hogy legyen cifrája”. – Egy téli estén ki is cifrázott. Azóta még nagyobb becsben állok. Olykor, ha az unokák jól viselkednek, nagyapó, mert így hívják a gazdám, megengedi, hogy lovazzanak vélem. Boldog vagyok, a célom elértem. De mi történt véled?

– Olyanformán jártam, mint ahogy te meséled, csak engem egy kis juhászbojtár vett fel. Furulyát faragott belőlem, s egész télen őt és övéit vidítottam. Annyi dalt tudok, hogy el se hinnéd. Alig várom, hogy visszamenjek innét.

– Mennék már én is, de várnunk kell, míg megjő testvérünk s társunk, a vastagabb vessző, bár nagyon hiányzik nagyapó meleg marka.

– Ne várjatok, ne várjatok – csördült meg hirtelen egy futár szarka. – Ne várjatok, meg már sohase jő testvéretek, a vastagabbik vessző, mert belőle bot lett egy kasznár kezébe, rettentő büszke volt a nagy tisztességre, kétszer ütött, ha a kasznár egyszer suhintotta. De egyszer egy szolga két marokra fogta, pozdorjává törte, ledobta a földre, s még meg is taposta.

Ezzel a szarka a csőrét befogta, s továbbállott. A két testvérvessző meg levonta a szomorú tanulságot, búcsút mondtak végképpen a hegynek, s igyekeztek vissza, ki-ki a gazdájához.