Alkalom szüli a tolvajtAmikor a legesleges-legelső tyúkocska a legeslegelső tojást tojta volna, akkor még nem ólálkodott az ól körül a róka, csupán a mindig csörgő szarka csörgött az ól mellett álló fa ágán. S olyan ártatlan volt, akárcsak egy ma született bárány. Ült hát a tyúkocska békén a fészkén. Még a szemét is behunyta, azt hitte, ha ő nem lát, akkor őt sem látják. A szarka csak csörgött, járatta a száját. Akkora zenebonát csapott, hogy messzire futott volna a róka, ha ott lett volna. Ám amikor a legeslegelső tyúkocska nagy boldogan a legeslegelső tojást megtojta, örömében elkezdett kotkodácsolni. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, fészkemben egy szép tojás! És röppent a fészkéről, szaladt a tyúkocska, szaladt az udvarba, hogy örömét a többi tyúknak, a gágogó lúdnak, a hápogó récének, a mindig mérges pulykának, de főként, hogy a kackiás kakasnak is mielőbb hírül adja. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, fészkemben egy szép tojás! Elhallgatott az addig csörgő szarka a magasban. Ejnye, hát ezt a tyúkot mi lelte, mit kotkodál, kiabál bele az én gyönyörű énekembe! Hadd látom, hol az a fészek, s az a híres tojás, melyet olyan fennen hirdet ez a véget nem érő kotkodács. – Csak volt tojás, csak volt tojás! Csörrent, röppent a szarka, s már csőrében a tojással szállt vissza a fára. A tyúkocska pedig egyre boldogabban s egyre nagyobb hangon kiabálta, hogy kotkodács, fészkében egy szép tojás. Szaladt a hírre a gazdasszony is kíváncsian, de hiába keresgélt a fészekben, csupán egy árulkodó tarka tollat talált. – Megállj, te tolvaj szarka! Te vagy a tettes! – Én vagyok, mi tagadás, alkalom szüli a tolvajt – csörrent vissza szemtelenül a szarka, s azzal a tojáshéjat is földre dobta. Azóta tolvaj a szarka, s azóta tyúkeszű a tyúk, aki semmit sem tanult az első leckéből. Azóta is minden alkalommal ország-világnak elkiabálja, ha megtojik. El is hordaná minden tojását a szarka, de mi túljárunk a szarka eszén, és ketrecbe zárjuk tyúkocskát, hogy ott tojjék. Mert mi még a szarkánál is jobban szeretjük a finom tojásrántottát. |