Pacsirtapör

Egy szép májusi vasárnap délelőtt ünneplőbe öltözött verebek ülték sorban a háztetőt. Csiripeltek, pletykáltak, méltatlankodtak, mint ahogyan a padon ülő, ráérő vénasszonyok szoktak. Osztották a semmit, s ha ebből vita támadt, most is, mint rendszerint, lekiabáltak a kerítésen csirregő szarkának, vagy átcsivogtak a diófán füttyögő rigónak, hogy jönne el bírónak.

A rigó fütyült rájuk, de a szarka, mert szereti a pörpatvart, perüket fölvállalta. Maga elé rendelte a feleket, túlcsörögte a legnagyobb szájú verebet, s azzal máris a szomszéd kerítésen termett. Így szokott véget vetni a pernek. De a szóban forgó vasárnap nagyon megtetszett az ügy a szarkának, s nemhogy csitította volna, de buzdította a pereskedő feleket.

A pacsirtát ócsárolták a verebek.

Elmondták mindennek, szapulták, csepülték, hogy termetre gyenge, nagyravágyó, álnok, semmibe veszi a lenti világot, s hogy törtető, mert lám csak, ugye, ma vasárnap, s nemhogy pihenne, illően ünnepelne, mint a többiek, ő szántja az eget, és hangicsál.

– Zajt csinál, zajt csinál – toldotta meg a szarka. S nyomatékul még koppintott is egyet jobbra, egyet meg balra.

– S ha legalább tarka volna, mint a szarka – berzenkedtek tovább a verebek –, vagy volna bár akkora, mint egy veréb.

– Derék, derék, amit szóltatok, de most elég, beszéltünk éppen eleget. Tennünk kell valamit, verebek!

– De mit, de mit?

– Valamit.

– Mi az a valami, halljuk – hagyták ott a cserepet, s röppentek a szarka köré az irigy és kíváncsi verebek.

– Hát ide figyeljetek, le fogjuk váltani a pacsirtát, mi fogunk énekelni. Ehhez azonban holnap korán kell fölkelni.

– Fölkelünk, fölkelünk – fogadkozott a sok veréb.

– De ez még nem elég – folytatta a szarka. – Az énekléshez iskolázott hangra van szükség, azért hát tessék gyakorolni. Rajta!

Erre a verebek elkezdtek éktelenül csirregni, de olyan éktelenül, hogy az éjjeli váltásban dolgozó kuvik is fölriadt a zajra, kiszólt a kéményből, s miután értesült az egyik verébtől, hogy mi van itt készülőben, úgy vélte: ki minek nem mestere, annak hóhéra, mit hallgatnak arra a kópéra, nagy tolvaj a szarka, kétli, hogy valami rendeset akarna.

De a verebek lehurrogták, a kuvik meg látva, hogy hiába beszélne, visszabújt a kéménybe.

A verebek meg tovább ricsajoztak. Gyakoroltak, ahogyan a szarka tanácsolta.

A szarka meg eközben csörögve, rikácsolva tovaröppent.

– Na, ezeket jól elintéztem, reggelre egészen berekednek, én meg addig szerzek egy tojást, azt szépen megiszom, van is egy fészek itt valahol, aztán leéneklem azt a pöttöm pacsirtát az égről. Halljam csak! Aha, most kél föl a tyúk a tojásról, buta egy szerzet, megtojik, s mindjárt kotkodácsol, még a verébnél is butább, butább, butább – csörögte elbizakodva a rabló.

De ez egyszer rajtavesztett, mert már üresen találta a fészket, jobban mondva csak egy kotlós tojást lelt benne (azért tette oda a gazda, hogy a tyúkot a fészekre szoktassa). A szarka gyanútlanul kiitta, ettől még recsegőbbre vált az amúgy is repedt hangja.

Úgy is történt minden, ahogyan kitervelte, hajnalra kelve a verebek csúnyán berekedtek, azt se tudták mondani: csip-csirip, álltában aludt el mindenik. A szarka viszont nekivágott az égnek, és fölhangzott az ének: csirr-csörr-csörrörő, csö-csö-csörr! De alighogy rákezdett a nótára, kövek, göröngyök repültek utána.

– Hess innen, mit csörögsz, átkozott szarkája! – s kicsin múlt, hogy egy kő kupán nem találta.

A pacsirta pedig minderről mit sem tudva, fölparittyázta magát a magosba, s gyönyörű énekbe kezdett, ettől aztán az emberek még a rikácsoló szarkáról is megfeledkeztek.