Róka-rege

Egyszer egy dimbes-dombos erdőben, nagy, lompos farkával takarózva, ott szundított a rókalyuk előtt a róka. Szundított, szundikált, mígnem arra ébredt, hogy nagyon éhes.

„Hű, de jól jönne most egy csirke vagy legalábbis a combja – gondolta. – El is kéne mennem a menyéthez a boltba.”

De útközben az jutott eszébe, hogy mégsem megy el a menyéthez. Mit költse, ha kell, ha nem, a pénzét, tud ő még fogni magának egy csirkét. Hát persze! S lompos farkával az avart seperve, máris a falu felé vette útját.

Ment, ment, osont, lopakodott, ahogyan azt még kölyökkorában tanulta volt a rókaiskolában. Addig settenkedett, míg végre a falut elérte. Lapult, és nagy merészen bekukucskált az első kerítésen. Volt, amit nézzen! Majdnem hogy csettintett örömében. Annyi volt ott a csirke: kakóca s jérce, pulykafi, pipe, s annyi a szebbnél szebb tyúk, liba és réce, hogy egy pillanatra megállt a szívverése. Ki is nézte magának a legszebb, a legfinomabbnak ígérkező kakócát. Bedugta szépen az orrát a résen, majd bebújt egészen. Nos hát: ugrott egyet, és már a karma közt érezte a kakaska tollát. Lett erre riadalom az udvaron. De szerencsére a vén kakast nem hagyta el a hidegvére. Elkukorintotta magát, hogy:

– Kukurigú, kutya, kutya!

Jött is a kutya, mintha puskából lőtték volna.

– Vau, vau! Engedd el azt a csirkét, haszontalanja!

Engedte a róka, hogyne engedte volna, hiszen még jószerével meg se fogta. Majdnem hogy kutyakézben maradt a farka bojtja. Az volt a szerencséje, hogy kicsi volt a kerítés rése, s a kutya nem tudott átbújni utána. Inalt a róka, ahogy csak bírta a lába, ki a határba. Már árkon-bokron túl járt, de még akkor is hallotta a lármát, a kutya s a majorság fölháborodását.

– Csípd meg, csípd meg! – rimánkodtak a megriadt jércék.

– Fogd meg, fogd meg! – hápogtak a récék.

– A bö-bö-bőrit, a bö-bö-bőrit! – hápogtak a ludak.

– Az irháját, azt, azt, az irháját! – követelték a pulykák s kórusban velük a tyúkok.

– Megnyúzom, megnyúzom! – fenyegetőzött a kutya, neki-nekiugorva a kerítésnek.

Mikor már jó messze volt a róka, lihegve visszanézett. Röstellte nagyon a vereséget, de örült, hogy ép bőrrel megúszta. Maga elé kanyarította a farkát, mert még mindig érezte rajta a kutya mancsát. És nemhiába: gyönyörű díszét a kutya bizony eléggé megtépázta. Hiányzott egy jókora tincsnyi. Addig fésülte, nyalogatta, amíg valahogy rendbe rakta. – Így ni! – mondta, s ha nem is tért vissza a régi kedve, azért mégiscsak meg volt elégedve. S már majdnem azt mondta: a kutya sem fogja észrevenni, hogy nem a régi, de elharapta a szót, mielőtt kimondta volna. És eloldalgott a menyéthez a boltba.

– Van szerencsém, mivel szolgálhatok? – fogadta a menyétke.

– Egy friss finom csirkével, ha volna.

– Vanni van, méghozzá fagyasztva, tetszik tudni, manapság már mindenki így fogyasztja.

– Hogyan? – kérdezte a róka, mert azt hitte, gúnyt űznek belőle.

– Fagyasztva, kérem, ez a módi.

– Igen, igen – enyhült meg az arca, mert eszébe jutott a kudarca. – Hát persze, a módi… engem is tulajdonképpen inkább a híre csábít, nehogy lemaradjak. De mondd csak, menyétke, valódi?

– Micsoda?

– Hát a csirke.

– Hát persze! – nyugtatta meg a menyétke mosolyogva.

– Csak azért kérdem, tudjam, hogy miért adom a pénzem.

Fizetett a róka, vette a csirkét, s jó képet vágva, elindult haza a lyukba, ahol már várta a családja. A felesége pompás paprikást rittyentett, s a kölykök még most is nyalják a szájukat utána. És köztudomású, hogy azóta a róka a csirkét csak fagyasztva fogyasztja. Aki nem hinné, kérdezze meg magától a rókától.