Előbb a begyünk – aztán az eszünk

Tudományokra akarta adni egyszer a fejét a tyúk s a lúd. Beiratkoztak az iskolába. Szégyellték, hogy mindenki rajtuk fenje a nyelvét. Hányszor hallhatták szégyenkezve:

– Annyi esze sincs, mint egy tyúknak.

– Buta, mint egy liba.

Vagy egyenesen:

– Buta liba.

Hát ebből elég volt, határozták el. S a hátukon táskával elindultak az iskola felé. De alig billentek át az útszéli sáncon, a hosszú nyakú lúd elgágintja magát, s már fordul is vissza a sánc martjára.

– Ku-ku-kukac, ha nem egyéb – gágogja boldogan.

– Abbizony a mindenét! – kárálta a tyúk is nem minden irigység nélkül, amikor látta az ízletes falatot eltűnni a kolléga csőrében.

– De-de, még egy, de-de, még egy – fordult most már egészen vissza a lúd.

És valóban egy nagy rózsaszín csimasz vagy mifene lehetett, mert annak is csak a végét láthatta a tyúk. Eltűnt az is a liba csőrében, hosszú gigájában.

Erre a tyúk is félrekaparintott egy kis követ, s hát ő is talált egy csimaszt. Esős, nyirkos idő volt, hernyókat, csimaszokat nevelő. És ez lett a veszte a két iskolába igyekvőnek. De már nem is igen igyekeztek.

A lúd még a táskát is ledobta a sánc martjára.

– Előbb a begyünk, ráér a fejünk.

– Rá, rá, rá – kiáltotta a tyúk is boldogan, s ő is szépen kibújt a táska alól, s elkezdett kapirgálni.

Tömték a begyüket.

Tömték. De mire teletömték, már délre járt, s vége volt arra a napra az iskolának. „No majd holnap, holnap majd előbb a fejünk, s csak aztán a begyünk” – fogadkoztak. De aztán a fogadkozásnál maradtak, mert másnap reggel, még ki sem léptek a kapun, amikor a tyúk talált egy csimaszt, és erre a lúd is keresgélni kezdett. Megint csak azt mondták:

– Előbb a begyünk. Ráér a fejünk.

– Ráér, rá, megtelni.

Így aztán mai napig buta liba a lúd, és tyúkeszű a tyúk. S az is marad most már egész a serpenyőig vagy a levesestálig.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]