A nem sikerült nótavásár

Volt egyszer, hol nem volt, a Hargitán innen-e vagy túl, már azt én nem tudom, a csíki-e vagy az udvarhelyi oldalon, elég az hozzá, volt egy juhászlegény, s volt neki egy szépen szóló szilvafa furulyája, de az olyan szépen szólt, hogy hallatára még a haldokló is táncra perdült, ha azt fújta rajta, hogy:

 

Kiment a ház az ablakon, Benne maradt a vénasszony…

 

De amikor bánata volt a furulyásnak, még a kősziklák is lágy viasszá váltak, és amerre csak elment, még a fák is sírtak, gyönge ágaikról levelek lehulltak. Sírt az út előtte, bánkódott az ösvény. De nemcsak a sziklák, az ösvények, utak, fák – a madarak is hajlottak szavára, mert ha már egy kicsit messzebbecske akart üzenni a legény, ahova nem hallatszott volna el a furulyája, akkor így kezdte a nótát:

 

Repülj, madár, repülj, Menaságra repülj, Édes galambomnak gyönge vállára ülj.

 

A madár meg repült az üzenettel, és meg is érkezett becsülettel, máig is tudják a nótát Menaságon, a télen ottjártamban magam is hallottam.

Így éldegélt, furulyálgatott a legény a Hargita oldalában, emberrel, fűvel, fával, madárral jó egyetértésben; nemcsak a maga, de a mások örömét, bánatát is nótává kerekítgetve. Ha valaki kíváncsian megkérdezte, hogy s miképpen csinálja, mitől szól olyan szépen a furulyája, ő azt felelte, azért, mert mindig csak a szívéből jövő igazat fújja. Hittek neki, miért ne hittek volna.

Történt azonban, hogy egy nagypénzű gazdag ember vetődött egyszer arra a szép nótájú, de abban az időben éppen bajt látott, sok csapás érte, amúgy is szegény vidékre.

Hát ennek az embernek nagy mulató kedve támadt, s szerette volna, hogy minden furulya s nóta az ő széles nagy kedvét zengje. De mondom, mindenki el volt keseredve, s kiváltképp a furulyás juhász, akitől a bánatosabbnál bánatosabb énekek származtak.

– Pénzért anyát-apát is lehet venni, nemhogy nótát, kedvet, megmutatom én nektek. Fütyülök bútokra, bajotokra. Megveszem azt a furulyát, s ha kell, meg a juhászt magát – ütött nagy hetykén a zsebére, s kiüzent, hogy a juhász jöjjön elébe.

A juhász visszaüzent, hogy neki sok a dolga, különben sem vehető a nóta, ha mulatni akar, folyamodjon máshoz, valami vásári muzsikushoz.

Szerzett is erre a nagypénzű ember egy bandát, s reggeltől reggelig muzsikáltatta magát. De csak nem hagyta nyugton a hiúsága. Azt szerette volna, most már csak azért is, hogyha a juhász furulyálna.

Mit volt mit tennie, elment a juhászhoz, de nemcsak úgy üres kézzel, hanem egy véka pénzzel. S leöntötte a juhász elébe.

A juhász ránézett a pénzre, rá az emberre, s gondolta, ha már megtisztelte a látogatásával, furulyál neki egyet kárpótlásul, méghozzá egy vígat. Elő is vette a furulyáját, s a szájához illesztette, s hát a furulya azt mondja:

 

Fúvom az éneket, de nem jókedvemből, csak a bú fútassa szomorú szívemből.

 

Abba is hagyta mindjárt, nem akarta a vidám embert elkeseríteni.

– Jót akartam, uram, de látja, hiába, most csak ilyen nóta van a furulyámban. Vigasztalan vagyok, s az a furulyám is, bánatom múltával, ha már minden búmat jól kifurulyáltam, akkor jöjjön erre, s fújok én ingyen is olyat magának, de olyan vidámat, hogy attól még a tallérjai is táncra kerekednek.

Látta a nagypénzű ember, hogy itt nincs sok keresnivalója, visszarakosgatta a pénzét a zsákjába; belefogott maga is egy szomorú nótába, s leballagott a Hargitáról. Ki tudja, merre, mert bár még egy csúfolódó nóta se maradt fönn róla, annyira nyoma veszett.