A sétapálca, a kalap és a felöltő

A sétapálca, a kalap és a felöltő egymás mellett lógtak a falon. Unták már nagyon a hiábavaló fityegést. Összebeszéltek, hogy elmennek sétálni. Leakasztotta magát a felöltő. Gallérja fölé csapta a kalapot, és jobbjára vette a kampós pálcát. Kisurrantak az előszobából, le a lépcsőn, ki az utcára.

Úgy viselkedtek, mintha a gazdájuk is velük lett volna. A sétapálca kimérten kopogott a járdán, a felöltő finoman suhogott, a kalap meg illendően megbillentette magát, ha ismerősök jöttek szembe.

Így sétálgattak baj nélkül egész délután.

Már éppen hazafelé igyekeztek, amikor kalapok, felöltők, sétapálcák valóságos erdejébe tévedtek. Besodródtak egy nagy előcsarnokba. Beálltak a többi kalappal, felöltővel, sétapálcával együtt a ruhatárba. Onnan hallgatták végig a nagy teremből kiharsogó nyakkendők, patyolatingek és sötét ruhák már-már véget nem érő előadásait arról, hogy nem a ruha teszi az embert.

– Bizony, hogy nem a ruha – bólogattak a kalapok a ruhatár fogasán. Egyedül csak a mi kalapunk lapított mozdulatlanul, majd ráereszkedett a felöltő gallérjára. A felöltő meg nyúlt a sétapálcáért, s már kinn is voltak újra az utcán.

Elindultak a pálca ütemes kopogására. Szótlanul s elgondolkozva mentek hazáig. Csak a kalap billentette meg magát szórakozottan, ha egy-egy ismerős kalappal, felöltővel, sétapálcával találkoztak.

Ott csüggnek újra az előszoba fogasán. S mintha szánalmat éreznének kalandjukról mit sem sejtő gazdájuk iránt. Máig is azon tűnődnek, miért éppen a nyakkendők, a patyolatingek, a sötét színű ünneplő ruhák beszéltek véget nem érően arról, hogy nem a ruha teszi az embert.