Jó két ló szolgája

Szolga voltam, szolga, jó két ló szolgája. Nem mehettem addig én az iskolába, míg a két jó lovat meg nem abrakoltam, s szénával a jászlat jól meg nem pakoltam. Etettem, itattam, s míg a zabot nyelték, fölmondtam magamban az aznapi leckét. Iskola után is először a pajta, azután jöhetett csak a számtanpélda. Sokszor sírdogáltam – emlékszik a jászol –: „jaj, csak el ne késsem ma az iskolából”. Szidtam a lovakat, mért esznek oly lassan. Egyszer az egyiket még meg is haraptam. Délben aztán, mire elpárolgott mérgem, a megbántott lótól bocsánatot kértem. Mert jó barátom volt nekem az a két ló. Nem kellett az ostor, elég volt a jó szó. Igazságos hű társ voltak mind a ketten, lépésbe vittek, ha el-elszenderedtem. Olvasni is tudtam a hátukon ülve, hajóként ringattak hasig érő fűbe’. Megálltak, ha árok- vagy gödörhöz értek, s mint ahogy én tőlük, engedelmet kértek. Prüsszögtek, horkantak. Elég volt, ha térdem jelezte az irányt, bólintottak: „értem”. Becsuktam a könyvet, s csak azt mondtam: rajta! Repültek, mint a nyíl, át a túlsó partra. Mert nemcsak szolgájuk, gazdájuk is voltam; ha sírtam is néha, kedvvel abrakoltam. De mindez régen volt. Hol van az a két ló? Gazdátlan a kantár, gazdátlan a béklyó. Csillag-zabot esznek, hold szalmáján hálnak, csengős táncot már csak álmaimban járnak.