Kenyérmadár

Akkora lehettem, mint ti, lehet, hogy még kisebb is valamivel. Nemrégiben töltöttem volt a hetedik esztendőmet, amikor egy szép szeptemberi, nem is reggelen, de hajnalon, azzal költött édesapám, nevemen szólítva:

– Fogjunk bé! – Ami azt jelentette, hogy a lovak már be is vannak fogva a szekérbe, s hogy megyünk valahova. De nem az iskolába, annyi bizonyos. Az öltözéssel hamar megvoltam. Majdnem olyan hamar, mint a juhászember, aki fölül a már kialudt tűz mellől, szeméből a feje tetejére taszítja a kalapját, nyúl a botjáért, s azzal már föl is van öltözve. Bebújtam én is a nadrágba, hátamra öltöttem a posztómellénykét, feltettem a kicsi zöld kalapomat, s már indulhattunk is. A mosdást majd később ejtettem meg, reggeli előtt, kint az erdőn, egy jókedvű forrás mellett. De akkor aztán alaposan. Ki az inget a nyakból, és paskoltam magam a kacagó forrás vizéből. Attól ébredtem föl csak igazán, mert addig, ha le is vágtunk egy szekérre való fát, mintha csak álmomban húztam volna a fűrészt. A szemem mindegyre le akart koppanni. Le is koppant volna, ha apám nem tart szóval, s a térdem alá gyűrt békétlenkedő gyertyánfacsemeték nem akartak volna mindegyre az arcomba sújtani, amiért zsarnok módjára magam alá kényszerítettem őket. Az egyiknek sikerült is akkorát suhintania az orromra, hogy mogyorónyi kakas nőtt a nyomában. De föl igazán még attól sem ébredtem. Csak a mosdástól. Az a kakas már rég elmúlt, de felnőtt fejjel sem felejtem a gyertyánfavessző tanítását. A képébe sújtok annak, aki a térde alá akarna kényszeríteni.

Mosdás után nekiláttunk a tarisznyának. Volt abban a kenyér, szalonna, hagyma mellett egy még majdnem meleg kis madár is. Kenyérmadár, amit indulás előtt vett ki a kemencéből s dugott a tarisznyába édesanyám. Minden kenyérsütéskor sütött nekem a vakarékból (a dagasztóteknőről levakart tésztából) egy igazi madár formájú kis kenyeret. Akkorácskát, mint az öklöm. És én azt nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy meg sem ettem a reggelinél. Betettem a zsebembe, mint valami fészekbe, hadd tartsa a melegét, s engem is melengessen.

Igazi szép szeptember volt, olyan kék éggel, amilyennek csak a gyermek láthatja egy gyönyörű tisztásról, s olyan messze a falutól, hogy a harangszó is csak pihenőkkel ér el odáig. De akkor tisztán hallatszott a reggeli harangszó is, s mintha beszélgetett volna legelgető lovaink csengettyűjével. Apám szótlanul rágyújtott. Én meg arra gondoltam, most mennek a többiek iskolába.

Reggeli után vígabban ment a munka. Harsogott a fűrész, hogy visszhangzott tőle a völgy. Túl voltunk már jól az ebéden s a délutáni szundításon. A szekér is megrakva, a többi fa megkészítve a holnapi fordulóhoz, amit már apám egyedül is hazahozhat. Még valami kicsi sarjút, a hegyi nyár sovány ajándékát gereblyézgettünk boglyába a bokrok alól, amikor valósággal feldördült az eladdig békésen csönögő csengő. Horkantak a lovak a szomszéd tisztáson. Döngött a föld. A csengettyű, mint a félrevert harang, egyre kétségbeesettebben s egyre távolabbról szólt. Aztán hatalmas csönd lett.

– Nézz a lovak után! – vette ki apám a gereblyét a kezemből.

Mentem készséggel, amerre a csengettyű s a dobogás elenyészett. Apám még utánam kiáltott, hogy igyekezzem, s itassam meg a vályúnál, ha nincsenek kimelegedve.

Mentem, s ahogy beértem a sűrűbe, egy kicsit visszanéztem: a nap mintha a szemem láttára lépett volna egyet lefelé a láthatár irányába. A nyírfák meg elkezdtek borzongani. Az avar mind hidegebb lett a talpam alatt. Már az utolsó tisztást is elhagytam. A lovaknak se híre, se hamva. De előttem állt egy ismeretlen nagy erdő. Keskeny szekérút csalogatott bennebb, hátborzongatóan mindig-nyirkos keréknyomokkal. Lónyomot, frisset, nem láttam ugyan, de hirtelen mintha a csengettyű hangja remegett volna ki az erdőből. Benyúltam a zsebembe, megtapogattam a már alig langyos kenyérmadarat. S ettől akkora bátorságra kaptam, hogy elindultam az erdőbe. Loptam magam fától fáig. Meg-megálltam, füleltem. Nem hallottam, majd újra mintha hallottam volna a csengettyűt. Fogyott mögöttem a tisztás, s igen a világosság is. Aztán egyszer csak elfogyott az út is a talpam alól. Nem is tudom már, hogyan kerültem vissza a fával rakott szekérig, ahol már nem találtam mást, csak a holdat. Ott ült egy nyárfa tetején. Mosolygott szelíden, amitől egy kicsit magamhoz tértem. De a nyárfa egyszer csak kihajlott a hold alól, mintha le akarná ejteni. Ettől nagyon megijedtem. Elkezdtem pityeregni. De a hold mintha megsajnált volna, visszaült a nyárfa tetejére, s ott is maradt, míg könnyeimmel együtt a kenyérmadárkát is morzsánként meg nem ettem.

„Na – gondoltam –, ha már ilyen jól megvacsoráztam, legfőbb lesz, ha lefekszem. De hová?”

Nem messze tőlem, ahol ültem, ott volt a nyári szálláshely. Rágyújtottam egy nótára, hogy nagyobb legyen a bátorságom, s amilyen gyorsan csak tudtam, odanótáztam a kalyiba helyére. De ott bizony csak egy hideg tűzhely fogadott, esőverte hamuval, holtszenekkel. Ilyen helyen sok a kullancs – jutott eszembe –, itt nem lesz jó. Újabb nótába kezdtem, s a szekér felé vettem az irányt. Befeküdtem alája. De ha farkas talál jönni? Fölnótáztam magam a szekér tetejére. Nagyon kényelmetlen fekvés esett a hasábfákon. És ha a farkas keresne a szekér alatt, s nem talál, lesz annyi esze, hogy felnézzen a szekér tetejére is! Úgy látszik, ezt már a hold is megsokallta, mert a nyárfáról belépett egy vékonyka felhőbe. Ha ő a felhőbe, én a boglyába. Ott lesz a legkényelmesebb. Kikerestem a leghosszabb nótát, amelyik elszolgálna a boglyáig. És nekivágtam a kőhajításnyi útnak, még félig sem énekeltem a hosszú nótát, már ott vackolódtam a boglya tövében. De mi lesz, ha jön a farkas, s mint a kutyák szokták, egyik hátsó lábát fölemelintve, levizeli az én mezítlábos lábamat? Elkezdtem ásni be magamat a boglyába. Be is ástam, hogy még az orrom se látszott ki.

Arra ébredtem, valaki a nevemet kiáltja. Kiperdültem a boglyából, s hát édesanyám állt ott a már holdtalan éjszakában, kezében egy lámpással.

– Csakhogy megtaláltalak! – Ölbe kapott, s úgy hozott egy darabig hazafelé. Megtudtam, hogy a lovak úgy megijedtek valamitől, hogy hazáig meg sem álltak. Édesapám keresett engem egy darabig, aztán gondolta, biztosan hazamentem. S ő is hazament. „Nagy fiú már, nem eszik meg a farkasok!” De édesanyám ettől nem nyugodott meg. Keresésemre indult. És vitt, fogta a kezemet az ő kenyérmadár meleg kezében.

Másnap én voltam az iskola hőse. Nagyon büszke voltam az orromon kunkorodó kakasra. Máig is úgy tudják, hogy a farkassal vívott küzdelemben szereztem volt.