Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon, s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

– Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom – mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.

– Hogyne, hogyne, hát persze! – bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.

– Fiatalság, hálátlanság – mormogta már csak inkább magának.

A nyár persze erre is bólintott.

Sóhajtott egy nagyot a tavasz.

– Úgy bizony! – füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött.

– Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék – mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

– Rázintsd már meg azt az alsó ágat – enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. – Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.

– Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! – fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.

– Hű, de finom, hű, de jó! – ujjongott a nyár.

– Hát igen, már ehető – mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. „Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam – gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. – No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek” – villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

– Nini, cseresznye – dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.

– Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet!

– Abbizony már az enyém! – nyelvelt vissza nyár úrfi.

– Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! – markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

– Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!

– Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.

– Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.

– Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.

– Nem vagyok szemtelen.

– Az vagy, ha mondom.

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

– Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam – mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

– Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! – kiáltott utána a nyár meghatódva.

Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak.

Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.