Hipp és Hopp meg a kisfiú

Hipp és Hopp testvérek voltak. Máig is azok: ikertestvérek. Egyszerre születtek. Mégpedig akkor, amikor a kisfiú átugrott a kerítésen. Hogy miért ugrott át? Biztosan nyári almáért.

– Hipp! – mondta, amint nekirugaszkodott.

– Hopp! – mondta, amikor a kerítés túloldalán földet ért.

– Hipp-hopp! – mondta, vagyis kurjantotta örömében a kisfiú, s azzal hipp-hopp, már ott is volt a fa alatt.

Hipp és Hopp is nagyon örültek, hogy ilyen szépen összekerültek.

– Hipp-hopp, hipp-hopp! – ugrándoztak kézen fogva. S a világ minden kincséért sem váltak volna el többé egymástól. De a kisfiútól sem. Meg is fogadták, hogy jóban-rosszban együtt maradnak, s követni fogják kis gazdájukat.

– Hipp-hopp! – rugaszkodtak ők is a kisfiúval, s már fönn is voltak az almafán. Hármasban megrázintották az ágat, és máris:

– Pitty-potty! – potyogott az alma a földre.

– Hipp-hopp! – ugrottak le a kisfiú nyomában. És hipp-hopp, hipp-hopp, kapdosták is az almát serényen fel a földről.

Degeszre állt már a kisfiú minden zsebe, sőt még a keble is, amikor:

– Kip-kop! – szólalt meg a serénykedő fiú hátán egy bot.

Megszeppent a kisfiú, de meg hipp-hoppék is. Majdnem hárman három felé szaladtak. De Hippnek és Hoppnak akkor eszébe jutott a fogadalmuk, hogy bajban sem hagyják el egymást, sem a gazdájukat.

– Hipp-hopp! – biztatták meg a kisfiút, mielőtt még a bot másodszor is szóhoz juthatott volna.

– Hipp-hopp, hipp-hopp! – iramodtak neki a kerítésnek.

– Hipp-hopp! – már túl is voltak rajta, mind a hárman.

Még ma is együtt futnak, ha meg nem álltak.

A bot gazdája meg mosolyogva néz utánuk, mert ennyire azért nem akarta őket megijeszteni.