Miért hápog a réce?

Hát ezen én is rengeteget gondolkoztam, amikor még kicsike voltam. Csakugyan miért csak hápog a réce? Háp-háp-háp. A réce lenne a legbutább baromfi? Még a tyúkeszű tyúk is többet tud nála: kotkodál, kárál, vagyis énekel, a lúd, a liba azt mondja: gi-gá-gá, s ha meg valami galiba adja elő magát, túlharsogja a legélesebb autódudát; nem is beszélve a kakasról, aki nemcsak egyszerűen kukorékol, amikor fölébred, de, ha hinni lehet a mesének, azt is tudja mondani, hogy krajcár, és tudja, hogy volt egyszer, hol nem volt egy török császár.

Tudni szerettem volna végre, miért csak hápog a réce.

El is indultam a szemétdomb irányába, ott trónolt a baromfik királya: a bölcs nyakas, veres tarajú, lobogó tollú kakas.

– Jó napot, fenség.

– Neked is, csöppség. Mi kéne, ha volna – kukorékolta barátságosan őfensége –, csak nem a gyémántkrajcáromra vagy kíváncsi, mert az most nincs nálam, kölcsön adtam, a meséjét meg, ha nem tudnád, kinyomtattam.

– Őszintén sajnálom, fenség, hogy nem láthatom a krajcárt, a mesét meg ismerem, azt szeretném megtudni végre, miért hápog a réce.

Erre a kakas megrázta büszkén a tollát, taraját: csőrét begyéhez kente-fente, kihúzta magát, hogy mindenki lássa, fölkészült egy hosszú kukorékolásra. Ha jól értettem, azt mesélte, hogy valamikor a réce sem volt alábbvalóbb, butább baromfi, mint a többi, együtt járt, mint most is, a libákkal fürödni, nem is a liba-, hanem a kacsaúsztatóba, mert akkor még a récéről nevezték el a pocsolyákat, ahova belépővel engedték be a libákat. De aztán, hogy telt az idő, s a majorság szaporodott, kezdték a ludak kiszorítani a tóból a rucákat. Erre fölháborodott a legöregebb réce, azt mondta: ez mégse járja. Elvégre egy réce nem fürödhet holmi buta libákkal egy pocsolyában. Gőgösen kitotyogott a partra, s megfogadta, azt se bánja, ha tollig vásik a lába, de addig megy, míg igazi kacsaúsztatóra akad. Átbújt szépen a kerítés alatt, ahol a kispatak szokott kijárni, s elkezdett víz mentében lefelé tapiskálni. Talált is mentiben folyót és patakot, tócsát és tavakat, kicsiket és nagyokat, de récéhez méltót egyet se.

– Jó volna, szép volna, de hátha, hátha, hátha – így totyogott, úszkált tovább az öreg kácsa, mígnem elért a tenger partjára.

– Na, ez már döfi, ez az igazi rucának való tó. Ez egy igazi kacsaúsztató.

Már éppen rá akart szállni, hogy kipróbálja, de tárva maradt a szárnya, s tátva a szája, mert mozdult egyet a tó, s mozdult rajta egy óriás hajó. Egy hatalmas hullám kupán vágta.

– Hát, hát ez micsoda! – akarta mondani ijedtében-ámultában, de csak annyi jött ki a csőrén, hogy hát-hát, de mert útközben fölszedett egy istenes náthát, így lett a hát-hátból háp-háp.

És így lett kacsaúsztatóból libaúsztató, mert mire az öreg réce hazavergődött, a ludak végképp elhódították a récéktől a pocsolyát, s most már ezen méltatlankodtak a réce-leszármazottak, kacsasült korukig hajtogatták az öreg réce náthás megbotránkozását.

Háp-háp-háp-háp.