A bánatos királylány kútja

Amikor még a nyári nap tüzesebb s a kalangya árnyéka hűvösebb volt, amikor még sarlóval aratták a búzát, akkoriban nagy keletje volt még az olyan apró legénykének is, amilyen én lehettem úgy hét-nyolc esztendős koromban.

Igyekeztem is tőlem telhetően hasznossá tenni magamat.

Összegyűjtögettem, karikába hordtam az aratók után egyre sűrűsödő kévéket. Volt még egy másik tisztem is a kévehordás mellett. A vízhordás. Ha kiürült a mindig könnyező korondi korsó, vagy ha gondos árnyékban tartás ellenére is megkotlósodott benne a víz, szó nélkül fülön fogtam, s már mentem is a Várfele nevezetű hegy oldalából csoronkáló csorgó felé. Hát annak a csorgónak a vizéhez fogható nem volt az egész határban, de talán még a környéken sem. És olyan szép szitakötőket sem láttam azóta sem, mint amilyenek a Várfele csorgója fölött zirregtek.

Egyszer, amikor éppen ebédhez hoztam a friss vizet, azt kérdi tőlem az egyik keze járásáról, szavajárásáról egyaránt híres aratóasszony:

– Tudod-e, honnan hoztad a vizet?

– Hogyne tudnám: Várfele csorgójából.

– Hát azt tudod-e, miért hívják azt a hegyet Várfelének?

– Biztosan, mert valamikor vár lehetett rajta.

– Abbizony, de micsoda vár! S hát azt tudod-e, kinek a vára volt?

Ezt nem tudtam.

– Nahát, ha nem tudod, akkor én most megmondom neked – mosolygott rám a kedves asszony, miközben letelepedett egy kévére, s térde közé fogta a tálat, úgy kanalazta a finom meggylevest. – Megmondom én, csak előbb végezzünk az ebéddel, mert amint mondani szokták: magyar ember, amikor eszik, nem beszél. Különben sem szeretném, ha az álmélkodástól szád mellé kanalaznád a levest.

Ezen mindannyian jót nevettünk.

De aztán igyekeztünk is, hogy minél hamarabb túl legyünk az evésen, mert nemcsak én, de a felnőttek is kíváncsiak voltak, hogy ugyan bizony kié lehetett az a vár, amelyik már csak egy hegy nevében él, de amelyik minden szántáskor barázdából kiforduló cserép- és tégladarabokkal küldözgeti üzenetét egy messzi-messzi korból. Talán éppen az óriások korából.

Kanalaztunk hát szaporán, s a húst is csak éppen megforgattuk a szánkban. Tisztelettel s várakozva pislogtunk a titkot még mindig tartogató menyecske felé, aki végül is megtörülte a száját, s felém kacsintva azt mondta:

– Na, adj csak, nagy legény, egy csuporral a bánatos királylány könnyeiből.

– Miből? – ámultam el.

– A korsóból – nevette el magát az asszony. – Mert azt a csorgót tulajdonképpen a bánatos királylány kútjának hívták valamikor. Azt is elmondom, hogy miért, de előbb hadd árulom el, ki volt annak a hajdani várfeli várnak az ura.

Kévéket vertünk fel, hogy az árnyékban nyugodtabban hallgathassuk a mesélő asszonyt.

– Azt a várat maga Csaba királyfi építette. Itt a környéken letelepedő népe oltalmára. Ez volt az ő legkedvesebb vára. Mert sok vára volt neki, de ez volt a legkedvesebb, ezért is hagyta tőlünk elmenőben az ő legkedvesebb leányára. Mondván:

 

Míg a tűzhely hideg nem lesz, Míg a folyó vissza nem foly, Addig, jó népem, itt székelj!

 

Aztán Csaba királyfi elment, amint tudjuk, itt hagyta az ő népét s itt a leányát is ebben a szemközti csodálatosan szép várban.

Mindannyian arrafelé néztünk, s már láttuk is magunk előtt a maga valóságában, amit a jó mesélő asszony szavaival elénk varázsolt.

– Három rend fala volt.

– Három? – ámultunk el.

– Három. A külső kőből. A középső téglából. A belső meg nem is tudom, miből…

– Biztosan márványból… – segítette ki valaki.

– Lehet, hogy éppen márványból, mert abból volt maga a palota is. Hófehér márványból. A cserepe meg jófajta baconi cserép volt, de telestele arany hímekkel. Hát itt éldegélt a királylány, s várta haza az apját. De az csak nem jött. Olyan hírek is keringtek róla, hogy meghalt volna ott fönn a Hadak Útján. Leesett volna a lováról. A leánya nem hitte, de azért, hogy meg ne szólják, meggyászolta. A gyász leteltével széjjelnézett a környéken, hogy egy magához illő férfiembert keressen. Talált is mindjárt itt a faluban egy igen jóravaló embert. Jámborat, dolgosat, becsületest. Össze is házasodtak. Nem csaptak nagy lakodalmat, már az apa emlékére való tekintettel sem, csak éppen ezt a mi falunkat hívták meg, akik amúgy is mind bejáratosak voltak a várba, s hogy legyen a legényes háztól is valaki. Összeházasodtak, s boldogan éltek. Esztendő elteltével meg is gyarapodtak. Gyönyörűséges szép leánykája született az ifjú királyasszonynak. Nagy volt az öröm. De nagy lett a bánat is, mert még karonülő sem volt a kicsi királykisasszony, amikor az ifjú királyasszonynak elszakadt az élete fonala. Nagy volt a gyász, a bánat. Még a rétek is mind fekete virágot nyíltak azon a tavaszon. Mert tavasszal történt a szomorú esemény. Hét esztendeig gyászolta az ura s vele a környék népe. De aztán a gyász elteltével a szomszédos öregasszonyok mind biztatni kezdték azt a jóravaló embert, hogy nézzen más asszony után, mert az mégiscsak más, ha asszony van a háznál. Addig-addig mind mizseráltak, duruzsoltak az öregasszonyok, addig mind ajánlgattak különbnél különb feleségnek valókat, míg az a jóravaló ember egyszer csak kötélnek állt, s elvett egy nem is tudom, honnan való, idegen fehérnépet. Aki esküvel fogadta, hogy anyja helyett anyja lesz az árvának. De milyen a mostoha? Az elején mézesmázos. Még az édesnél is édesebbnek mutatja magát. Aztán csak kibújik a szög a zsákból. Ki is bújt nemsokára. Mert az embert lassacskán elemésztette az első felesége utáni bánat. S a szép kicsi királykisasszonyra meg szomorú napok virradtak. A cselédek cselédjénél is rosszabb lett a sora. Nem csoda, ha ilyen szomorú nótákat énekelt, amikor csak elrejtőzhetett gonosz mostohája elől:

 

Édesanyám, édesanyám, ahelyett, hogy engem szültél, mért nem inkább fát ültettél, vagy egy kutat ástál volna, aki szomjas, ivott volna.

 

Lélegzet-visszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték.

– De egyszer csak – folytatta halkan az asszony –, egyszer csak meghallotta a mostoha a királylány énekét.

– Nahát, én fát csinálok belőled, te semmirekellő – ragadta meg a hajánál fogva a királykisasszonyt, s kilódította a várból, oda a csorgó fölé, ahol most az a bokor zöldell. S hát abban a pillanatban a királykisasszony gyönyörű fenyőfává változott.

– Boszorkány volt az a mostoha – vetette közbe valaki.

– Boszorkány hát – folytatta a mesélő asszony –, de nem az ő akaratából változott fenyőfává a királykisasszony, hanem az édesanyja síron túl is tartó gondoskodása vette ki ekképpen a gonosz mostoha kezéből. Mert ha a mostoha változtatta volna fává a királykisasszonyt, akkor nem lett volna annak a fenyőnek olyan jótékony árnyéka, hogy aki alája telepedik, ha beteg, meggyógyul, ha pedig öreg, megfiatalodik.

– Hát olyan árnyéka volt?

– Olyan annak. De egyszer aztán, amikor a mostoha is már kezdett ráncosodni, s alája telepedett, hogy fiatalodjék, villám hasított a fába. De csak az alatta ülő mostohát égette el, hogy még pora sem maradt. A fa alatt pedig megnyílt a föld, és össze is csukódott. Ekképpen vette magához a szerető anya az ő egyetlen leányát. Akkor fakadt az a forrás. A bánatos királylány könnyeiből táplálkozik, mert akármilyen boldog is most szegényke ott lenn az édesanyja mellett, örömében is állandóan a könnyeit hullatja. Úgy megszokta volt a sírást a nagy árvaságban. És hullatja mindaddig, míg vissza nem jön Csaba királyfi vagy az ő követe, aki méltó vőlegénye lehetne a föld mélyébe menekített királylánynak, aki addig is ilyenformán gondoskodik szeretett népéről, hogy legalább friss ivóvízben ne lássunk hiányt ilyen nagy dologidőben.