Ingyen dió

Volt egyszer egy ember, akinek mindene volt az ég kerek világon. Rangos-gangos háza, határnyi nagy földje, erdőnek is beillő gyümölcsöskertje. Csordányi tehene, lovakból ménese, disznóból, malacból kondája, fehér, kormos mindenféle-fajta juhból egy-egy nyája. Hápogó-gágogó, káráló aprójószágának se szeri, se száma. Tele hombár, tele kaptár, tele csűr. Pince, padlás dugig tömve. Tele hordók, tele kádak, csöbrök, vödrök, bödönök. Fönn a füstön kolbász, sonka, oldalszámra a szalonna. Olvadáskor a tetőről nem hólé, zsír csöpögött.

Nem csoda hát, ha emberünk pénzen feküdt, pénzen kelt.

De mindennek a tetejében olyan fösvény, zsugori-fukar egy ember volt, hogy a betévő falatot is sajnálta, nemcsak a cselédeitől, de magától is.

Tavasszal salátán, cseresznyén, meggyen tartotta őket, s maga is azon élt. Nyáron sárgarépán meg dinnyén, ősszel körtén, almán és egész télen át aszalt szilván.

Történt egyszer, hogy emberünk, éppen egy ilyen télvégi reggelen, aszalt szilvát majszolgatva kikönyökölt az ablaktalpán.

– Kell-e dió? Kell-e dió? – kérdezte a még csupasz diófáról egy korán érkezett sárgarigó.

– Hogyne kellene – kapta föl a fejét a gazda.

– Itt a dió, itt a dió – röppent ágról ágra a rigó.

– Várj csak, hozom a kalapom, nehogy a földre pottyanjon.

– Ingyen dió, ingyen dió – biztatta a rigó a gazdát.

– Abbizony – fordult a kalapért a gazda.

Csak erre várt a kerítésen leskelő szarka. Odasurrant az ablaktalpára, s emberünk reggelijét, a három szem aszalt szilvát egykettőre bebegyelte.

– Csak lesz dió, csak lesz dió – mókázott tovább a rigó.

– Hát a szilvám? – jött dühbe a gazda.

– Bekaptam, megettem – nyelvelt a szarka, s tovaszállt.

Dúlt-fúlt a gazda. Fejébe csapta a kalapját, s egyenesen a bíróhoz nyargalt. Előadta panaszát.

– Be akarom perelni a rigót s a szarkát.

– Perelni azt lehet – mondta a bíró –, de nincs módomban beidézni az alpereseket. Ha kend megfogja, hozza elémbe a rigót s a szarkát.

– Ide is hozom – köpte meg a markát a gazda. Azzal nekilódul, hogy megfogja őket. Azóta is, ha még él, a rigót s a szarkát hajkurássza. De hiába. Mondanom se kell, hogy senki se sajnálja.

Csordája, kondája, ménese szétfutott. Hetedhét határba széledtek a juhok. Lába kelt mindenegy aprójószágának. Kolbász, sonka, szalonna odalett bőröstől, kormos hólé csöpörög olvadáskor az ereszről. Hordó és kád csöbörrel, vödör járja bödönnel. Egyedül egy zacskó aszalt szilva szomorkodik a kamra sarkában. Nincs, aki megegye.