Frissen fejt habos tej

Kiállt a kisfiú a kapuba. Alkonyodott éppen. Vissza-visszasütött a nap. S mintha minden sugara szálával egy-egy kolompot, csengettyűt huzintott-rázintott volna meg.

 

Kipp-kopp. Kilimp-kolomp. Jött a csorda. Legelöl a tehenek vezették a menetet. Tele tőggyel, tele hassal jődögéltek, jöttek lassan.

 

Leakasztotta válláról ostorát, és csördített egy hatalmasat a kisfiú: Hijja, híj!

 

Méltósággal ringatózva billeget a bivalycsorda! Szarvuk közt a nyugvó napot ringatták a vén bivalyok. Bivalytinók szarva között a kelő hold kiütközött.

 

– Hijja, hijja, hí-te, hí! – pattogtatta ostorát a kisfiú. És elhaladtak a bivalyok is előtte. De az egyik, az öreg Rigó, nagyokat szusszanva befordult a kisfiú mellett a kiskapun.

 

És leghátul aprózgatva jődögélt a kecskecsorda. Szakállukban a vén kecskék hozták már az öreg estét. Kutyástól és tarisznyástól jött végül a csordapásztor.

 

Csördített a pásztor is egy nagyot, és barátságosan kezet rázott a kisfiúval.

Rigó bivaly már bent állt a jászol előtt. És kihallatszott, amint a tej csalogatón surrogott a sajtárba.

Szaladt a kisfiú, s azon melegében behúzott egy jó csuporral a frissen fejt habos tejből.

Bizony így volt ez. Gondolja a kisfiú valahol egy magas ház valahányadik emeletén. Nézi, nézi a havas tetőket. A fehér hó is a finom habos bivalytejet juttatja eszébe. Alig várja, hogy újra nyár legyen. Alkonyat, és jöjjön a csorda.