Kunkori mese

Volt egyszer, hol nem volt, hogyne lett volna, ha már mese is szól róla, volt egyszer egy vénséges vén ember, olyan öreg volt, mint az ország útja, vagy talán még annál is vénebb, de kincse temérdek. De hogyne lett volna, amikor olyan fukari-zsugori volt, hogy csodájára jártak. Úgy ült a vagyonán, mint a kotló a tojáson. Nem is szerette senki, de ő se senkit az ég-kerek világon.

Hanem rá is fizetett erre a vén sátán, mert, hogy el ne felejtsem, volt neki egy kunkori ártány malaca. Furcsa, de ez a kunkori kis kanocska nagyon ragaszkodott a zsugori aggastyánhoz. Oda-odadörgölőzött a csizmájához, fel-felröfögött rá, s hagyta, hogy az öreg a hátát vakargassa. Addig-addig hízelgett, röfögött, dörgölőzött, mígnem a szőrös szívű fukarija jóságosan kezdett pislogni a malacra. Ettől kezdve az öreg külön kosztra fogta a malacot, s adott neki finomabbnál finomabb nem is moslékot, de abrakot. Hálából a malac feltúrta a kertet. Az öreg ettől rettentő dühre gerjedt, majdnem hogy elnáspángolta, de még idején meggondolta.

– Kincset ér, nagy kincset a kanocskám orra.

Szó ami szó, a malac olyan pompás munkát végzett, hogy a legjobb ekének is becsületére vált volna.

– Nem kell ide többet se cseléd, se szolga, nincsen szükségem ökörre, ekére, se lóra. Aranyat ér, aranyat a malackám orra – mormogta magában. – Azzal a szolgákat, cselédeket szélnek eresztette, igavonó állatait pedig pénzzé tette. A cselédek, a szolgák örültek, hogy végre megszabadultak tőle, az ökrök múgatva, a lovak meg az örömtől nyihogva siettek a vásárra.

Azt tervezte ugyanis a vén zsivány, hogy ezután csak szántani fog, vagyis túratni. Legokosabb tehát túladni mindenen, ami érték. Pénzzé tenni, a pénz nem kér enni. A malac föltúrja az egész környéket, s a túrás fejében a környékbeli népek elvégzik minden más végeznivalóját: kapálást, aratást, hordást, cséplést. Minek akkor szolga és cselédség?

Jól is indult a móka, túrt-turkált szorgalmasan a kanocska. Az öreg meg nagy ravaszul, hogy serkentse a kanocskát, orra elé ejtett egy-egy magocskát. Túrt, túrt a malac, amíg meg nem unta, de egyszer csak kapta magát, meleg volt nagyon, s befeküdt a pocsolyába. Az öreg kérlelte, csalogatta, instálta, s mikor látta, hogy az a füle botját se mozdítja, elkezdte fenyegetni. Ostort ígért a hátára, karikát az orrába. A malac megint csak nekilátott, de csak úgy ímmel-ámmal, erre az öreg egy husánggal kezdte ösztönözni. A malacnak se kellett több, körbe túrta az öreget. Túrt egy üreget, az öreg az üregbe huppant. Ez annyira fölbuzdította a kis kant, hogy abba se hagyta, amíg azt a vén gonoszt be nem temette. Ott magaslik még most is a túrás fölötte.

A malac meg, uccu neki, vesd el magad, meg sem állt a legközelebbi kondáig. Utoljára gömböc korában láttam, egy hatalmas töltött káposztás tálban, akkor mesélte nekem ezt a kunkori-kerek történetet.