Réce-mese

Egyszer egy kislány egy elárvult récefiókát talált a városszéli szittyós-nádas réten. Megörült neki. Hazavitte. Elhatározta, hogy fölneveli. Jó meleg fészket készített egy kivénhedt kalapba: tetszett is a fáradt kis tityegő-totyogónak, mert mindjárt el is szenderedett. A kislány meg azon töprengett, hogy mit is adhatna neki enni, amikor felébred. Kenyeret morzsált, kukoricalisztből kevertet kavart. Még egy nagy keserűlapuval meg is terített. De a kis récefi rá se nézett a morzsára, a kevertre, a tejet meg – mert azt is öntött egy műanyag csészécskébe a kislány –, a tejet egyetlen tapsintással kiborította a kis ügyetlen. És csak sipogott-sápogott a boldogtalanja. Neki-nekiszaladt a konyha sarkának, aztán egy hirtelen fordulattal oldalt vagy visszafelé vette az irányt.

A kislány nem tudta, mitévő legyen.

Szerencsére átjött a szomszéd bácsi, aki vadász-madarász ember volt.

– Hát te hol szerezted ezt a vadrécefiókát?

– Vadréce? – ámult el a kislány. S elmondta, hol találta, és azt is elpanaszolta, hogy nem akar enni, mind csak szaladgál meg sipog-sápog a szegény árva.

– Hozz egy kis teknőt vagy mosdótálat, s ki az udvarra! – mondta a szomszéd bácsi.

Hozta a kislány a teknőt. Vizet engedett bele. S a kis vadrécefiókát a vízre ültették.

– Hát legyet tudsz-e fogni?

– Megpróbálok – mondta a kislány bizonytalanul.

– Így kell azt, ni! – kapott el egy éppen arra tévedt legyet a bácsi, és bedobta a vízbe. A récefióka egy szempillantás alatt bekapta. – Így kell ezt, kislányom, kényes kismadár ez, nem eszik mást, csak amit a rokonsága s ősei szoktak: legyet, szúnyogot meg ehhez hasonlókat.

Meg is indult a légyvadászat, az egész család, még a nagymama is mind legyek után kémlelt. Aztán az utca minden gyereke is. Nem tudták olyan gyorsan fogdosni, hogy Tihamér, mert közben nevet is adtak a kis kényes-igényes ínyencnek, nem tudtak annyi legyet fogni, amennyi Tihamérnak elég lett volna. Darát, kevertet is szórtak a vízbe, amit lassan, a legyek ritkultával kezdett megszokni.

Így élt Tihamér, s őszre olyan tekintélyes, fényes, színes tollazatú legénnyé gyarapodott, hogy csak úgy hullámzott a víz a kis teknőben, mert hiába szereztek neki társakat, szép pekingi fajtájú kacsafiakat, akikkel jóban is volt, kosztozni továbbra is csak a vízben volt hajlandó. De ettől a szokásától eltekintve egészen háziasult. Még a kacsák nyelvét is megtanulta. Békésen trécselt velük, de ha felbosszantották, vágott a csőre, mint a villám, s a maga vízimadárnyelvén kiabált. És egyre érzékenyebb lett, egyre sűrűbben sértődött meg és kiabált. És olyan magasra felröppent, hogy a házikacsa-rokonság még álmában sem tudott volna olyan magasra szállni.

– Ki kell vágni a szárnyából – tanácsolta a szomszéd bácsi. – Ki kell vágni, ha meg akarod tartani.

De a kislánynak nem volt szíve, hogy kivágjon a Tihamér fényes szárnyából.

– Hová repülne? Nem hagy el minket – vigasztalta magát a kislány.

Aztán egy őszi este Tihamér nagyon kezdte nyújtogatni a nyakát. Már csak a maga vízimadárnyelvén mondta, amit mondani akart, és figyelt, figyelte az eget, ahonnan nagy messze földről vonuló vadrécék hangja hallatszott alig hallhatóan. De Tihamér hallotta, jól hallotta és válaszolt is. És egy hirtelen suhanással már fönn is volt, körözött egyet a ház fölött köszönetképpen, s mondott is valamit, talán éppen a kislánynak. Aztán eltűnt a szemük elől. Bevegyült a szabad égen szálló szabad testvérek seregébe.

A házi kacsák csak pillogtak s elnehezülten totyogtak az ól felé. A kislány meg sírdogált, de aztán arra gondolt, tavasszal majd csak visszajön, s talán éppen ő hozza meg a tavaszt.