Pitt-potty és litty-lottyCsüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen merkelt alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte a tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát. – Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre. – Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya. – Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak többet itt, alólam elkotródj! – Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty, testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél. Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél. – Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba. Takarodj, megmondtam! Mire vársz? – Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász! A szóváltás közben a jégcsap észre se vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert: – Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek. – Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek. De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból potty-potty, majd litty-lotty lett. – Pitty-potty, litty-lotty. – Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük. |