A táltos madár

Volt egyszer egy kis vadmadár. Olyan szép volt, hogy festeni se lehetett volna különbet. Talán róla kezdték azt a szép éneket is, hogy

 

Zöld erdőben, kék mezőben sétál egy madár, zöld a szárnya, kék a lába, aj, be gyöngyen jár.

 

Mert a járása is olyan gyönyörű volt, mintha gyöngyszemeken lépegetett volna. Hát még a hangja, az volt csak igazán csodálatos. Hallatára még a zúzmarás téli ág is kizöldült. Mert télen is énekelt. Meg éjszakánként is, ha éppen akkor volt énekelnivalója. Hol szomorút, hol vidámat zengett, mikor mire volt kedve.

Ez bizony nem tetszett a Környék Urának.

– Mit hangicsál összevissza ez a fránya madár! – S megszabta, hogy mettől meddig s mikor mit énekelhet. A rendeletét kiragasztatta minden tisztásra.

De a madárka fütyült az órarendre. Fújta tovább a magáét.

– Hozzátok előmbe ezt a tiszteletlen madarat! – Elhatározta, hogy kalitkába zárja. – Megtanítlak én móresre, te jómadár! Majd akkor énekelsz, ha mondom, s azt fújod, amit én kívánok. Enyém a környék, enyém vagy te is, a hangod az én tulajdonom. Mit gyönyörködjék benned más is, a kapás is, a kaszás is – dohogta a Környék Ura. S már menesztette is az embereit, hogy minél előbb színe előtt legyenek a madárral.

Mentek is azok, indultak, ahányan voltak, annyifelé. Mert hol innen, hol onnan hallatszott a madárka csodálatos éneke. Napokig, hetekig jártak utána, de csak a hangját hallották. Csak a lombot látták-vélték itt is, ott is megrezzenni. De megfogni nem tudták.

Hívták pedig szép szóval, gyöngykásával. Csalogatták volna lépre, tőrbe. Fenyegették hurokkal, golyóval, parittyakővel. Hiába.

Hiába toporzékolt a Környék Ura, fogdostatott össze annyi madarat, hogy az ácsok s az asztalosok már egyebet se csináltak, csak kalitkát. De a csodamadárnak, a táltos madárnak csak az énekét hallották, nyomára nem akadtak.

Már-már föl akarták gyújtani az erdőt. Hogy benne égjen a madár. De akkor a gyümölcsfák közül zendült fel a hangja.

– No majd a télen, ha a fák csupaszon állnak, s nem lesz ahová rejtőzzön, akkor majd nyakon csípjük – vigasztalta magát az Úr s a madárvadászok.

Eljött a tél. És elkezdte a madár is a maga szomorú téli énekét.

– Na most itt az alkalom! – Indultak is seregestül a Környék Urának emberei. Meg is pillantották az egyik zúzmarás bükkfaágon. Zöld volt a tolla, kék a lába. Célba is vették. De a madárka most egy vidám énekbe kezdett, s a csupasz bükkfa azon nyomban sűrű lombot hajtott. Ámulva engedték le a vadászok a puskájukat. Hallgatták a madárka énekét. Szemük láttára télvíz idején kizöldült az egész hatalmas nagy erdő. Ha akarták volna, se tudtak volna nyomára akadni a csodamadárnak.

A Környék Ura, mondják, megpukkadt mérgében.

A madarat pedig azóta se látta senki. De valahányszor fáradt kapások, kaszások dőlnek le egy-egy fa vagy bokor alá pihenni, félszendergésükben ott hallják fejük fölött a táltos madár csodálatos énekét.