Mesemorzsa

Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.

– Enni kéne.

– Enni.

– Étlen nem lehet menni.

– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.

Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.

– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.

– Együk meg itt helyben.

– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.

– Az egészet megesszük.

– Nem értelek.

– Megesszük az egészet.

– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.

– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.

A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.

– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.

Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.