Névtelen meseVolt egy szegény ember, aki olyan szegény volt, hogy még neve sem volt neki. Jobban mondva lett volna, de soha senki se vette a fáradságot, hogy nevén nevezze. – Gyere ide! – Menj tova! – Hozd ide! – Vidd oda! Így és ehhez hasonlóképpen dirigálták hol erre, hol arra. Menesztették hol ezért, hol azért. És ő ment, csinálta szó nélkül, amit mondtak. Amikor asztalhoz ült volna, vagy éppen nyugovóra tért, csak beszóltak az ablakon: – Hé-te-hó, itt-lakó, szállásod kiadó, s volna-e valami jó harapnivaló!? Amije volt, odaadta. Szállását is nekihagyta. Ő maga meg kiült a csillagok alá. Béketűrő, jámbor ember volt, eszébe se jutott volna méltatlankodni. Üldögélt, virrasztott, nézte a csillagokat, a csillagképeket: a Kis-Göncölt, a Nagy-Göncölt, a Vacsoracsillagot meg a többieket. És egyszerre belényilallt, hogy: Lám, még a messzi ég csillagainak is nevük van. Csak éppen neki ne volna? Fűnek, fának, virágnak, de még a legkisebb bogárnak is neve van. Csak éppen neki ne volna? – Hát én ennek a végére járok – magasodott fel ültéből a névtelen szegény ember. – Volt nevem! Lesz nevem! – mondta, mintha verset mondana a nagy éjszakában. És emelt fővel indult, hogy szavait tett kövesse. Azóta még az unokáit is Nagynak, Bátornak, Erősnek nevezi mindenki. |