A bánatos királylány kútja

Névtelen mese

Volt egy szegény ember, aki olyan szegény volt, hogy még neve sem volt neki. Jobban mondva lett volna, de soha senki se vette a fáradságot, hogy nevén nevezze.

– Gyere ide!

– Menj tova!

– Hozd ide!

– Vidd oda!

Így és ehhez hasonlóképpen dirigálták hol erre, hol arra. Menesztették hol ezért, hol azért. És ő ment, csinálta szó nélkül, amit mondtak. Amikor asztalhoz ült volna, vagy éppen nyugovóra tért, csak beszóltak az ablakon:

– Hé-te-hó, itt-lakó,

szállásod kiadó,

s volna-e valami

jó harapnivaló!?

Amije volt, odaadta. Szállását is nekihagyta. Ő maga meg kiült a csillagok alá. Béketűrő, jámbor ember volt, eszébe se jutott volna méltatlankodni. Üldögélt, virrasztott, nézte a csillagokat, a csillagképeket: a Kis-Göncölt, a Nagy-Göncölt, a Vacsoracsillagot meg a többieket.

És egyszerre belényilallt, hogy: Lám, még a messzi ég csillagainak is nevük van.

Csak éppen neki ne volna?

Fűnek, fának, virágnak, de még a legkisebb bogárnak is neve van.

Csak éppen neki ne volna?

– Hát én ennek a végére járok – magasodott fel ültéből a névtelen szegény ember.

– Volt nevem! Lesz nevem! – mondta, mintha verset mondana a nagy éjszakában. És emelt fővel indult, hogy szavait tett kövesse.

Azóta még az unokáit is Nagynak, Bátornak, Erősnek nevezi mindenki.

Mogyorókirály meséje

Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy fa, a fában egy odú, az odúban lakott egy mókus, a mókusnak volt egy szem mogyorója. De nem akármilyen szem mogyoró lehetett, különben a mókus nem őrizgette, spórolgatta volna időtlen idők óta télről télre.

Ám egyszer, amint mókusné asszony a port törölgette, a portörlő ronggyal a féltve őrzött mogyorót is a komódról fölmarkolta, és kimondani is rettenetes – az odú ablakán kirázta.

Pottyant a mogyoró a földre.

Koppant egyenesen egy nagy mohos kőre.

Eltörött, kettérepedt a mogyoró. S hát abban a minutumban egy gyönyörű hatlovas hintó gördült ki belőle. S a hintóban ott ült koronásan maga a mogyorókirály, aki egy pillanatra még kegyesen ki is hajolt a hintó ablakán, és koronáját mókusné asszony felé emelintette:

– Ágyő, nagysám, ezer köszönet és hála.

Mókusné asszony csak állt, csak állt az odú ablakában, és várta, hogy végre becsukódjék a szája, mert ámulatában nyitva felejtette.

Mogyorókirály fogata csak száguldott-robogott. De beszélték akkoriban, hogy talán nem is hintó volt, amibe hat gyönyörű mogyorószürke lett volna fogva. Volt, aki gyönyörű mogyorószínű Mercedesnek vélte-látta. Annyi bizonyos, hogy a gépkocsi a mai világban jobban találna.

Elég az hozzá, hogy azóta sem akadt senki se mogyorókirálynak még a nyomára sem. Nem is hallott róla senki, nemhogy lássa.

Nem is hallhatott, mert maga mókusné asszony is azóta is egyvégtében mind azt hajtogatja:

– Mióta a világ, olyat még álmomban sem láttam, de még csak nem is hallottam, hogy egy földre pottyantott mogyoró, koppant légyen az akár a mohos kerek kőre, olyat még senki sem pipált, hogy a mogyoró magától feltörne.

Aki nem hiszi, kipróbálhatja. Annak, aki minket mogyorókirály nyomára vezetne, dupla adag mogyorófagylaltot fizet – méghozzá tejszínhabbal – a mesemondó.

Mesemorzsa

Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.

– Enni kéne.

– Enni.

– Étlen nem lehet menni.

– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.

Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.

– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.

– Együk meg itt helyben.

– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.

– Az egészet megesszük.

– Nem értelek.

– Megesszük az egészet.

– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.

– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.

A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.

– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.

Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.

Néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.

Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.

De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.

De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.

Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.

De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.

Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?

Féltékenyek lettek az illatukra.

Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.

Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.

Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.

A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.

Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.

Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.

A táltos madár

Volt egyszer egy kis vadmadár. Olyan szép volt, hogy festeni se lehetett volna különbet. Talán róla kezdték azt a szép éneket is, hogy

Mert a járása is olyan gyönyörű volt, mintha gyöngyszemeken lépegetett volna. Hát még a hangja, az volt csak igazán csodálatos. Hallatára még a zúzmarás téli ág is kizöldült. Mert télen is énekelt. Meg éjszakánként is, ha éppen akkor volt énekelnivalója. Hol szomorút, hol vidámat zengett, mikor mire volt kedve.

Ez bizony nem tetszett a Környék Urának.

– Mit hangicsál összevissza ez a fránya madár! – S megszabta, hogy mettől meddig s mikor mit énekelhet. A rendeletét kiragasztatta minden tisztásra.

De a madárka fütyült az órarendre. Fújta tovább a magáét.

– Hozzátok előmbe ezt a tiszteletlen madarat! – Elhatározta, hogy kalitkába zárja. – Megtanítlak én móresre, te jómadár! Majd akkor énekelsz, ha mondom, s azt fújod, amit én kívánok. Enyém a környék, enyém vagy te is, a hangod az én tulajdonom. Mit gyönyörködjék benned más is, a kapás is, a kaszás is – dohogta a Környék Ura. S már menesztette is az embereit, hogy minél előbb színe előtt legyenek a madárral.

Mentek is azok, indultak, ahányan voltak, annyifelé. Mert hol innen, hol onnan hallatszott a madárka csodálatos éneke. Napokig, hetekig jártak utána, de csak a hangját hallották. Csak a lombot látták-vélték itt is, ott is megrezzenni. De megfogni nem tudták.

Hívták pedig szép szóval, gyöngykásával. Csalogatták volna lépre, tőrbe. Fenyegették hurokkal, golyóval, parittyakővel. Hiába.

Hiába toporzékolt a Környék Ura, fogdostatott össze annyi madarat, hogy az ácsok s az asztalosok már egyebet se csináltak, csak kalitkát. De a csodamadárnak, a táltos madárnak csak az énekét hallották, nyomára nem akadtak.

Már-már föl akarták gyújtani az erdőt. Hogy benne égjen a madár. De akkor a gyümölcsfák közül zendült fel a hangja.

– No majd a télen, ha a fák csupaszon állnak, s nem lesz ahová rejtőzzön, akkor majd nyakon csípjük – vigasztalta magát az Úr s a madárvadászok.

Eljött a tél. És elkezdte a madár is a maga szomorú téli énekét.

– Na most itt az alkalom! – Indultak is seregestül a Környék Urának emberei. Meg is pillantották az egyik zúzmarás bükkfaágon. Zöld volt a tolla, kék a lába. Célba is vették. De a madárka most egy vidám énekbe kezdett, s a csupasz bükkfa azon nyomban sűrű lombot hajtott. Ámulva engedték le a vadászok a puskájukat. Hallgatták a madárka énekét. Szemük láttára télvíz idején kizöldült az egész hatalmas nagy erdő. Ha akarták volna, se tudtak volna nyomára akadni a csodamadárnak.

A Környék Ura, mondják, megpukkadt mérgében.

A madarat pedig azóta se látta senki. De valahányszor fáradt kapások, kaszások dőlnek le egy-egy fa vagy bokor alá pihenni, félszendergésükben ott hallják fejük fölött a táltos madár csodálatos énekét.

Pitt-potty és litty-lotty

Csüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen merkelt alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte a tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát.

– Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre.

– Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya.

– Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak többet itt, alólam elkotródj!

– Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty, testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél. Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél.

– Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba. Takarodj, megmondtam! Mire vársz?

– Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász!

A szóváltás közben a jégcsap észre se vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert: – Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek. – Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek. De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból potty-potty, majd litty-lotty lett.

– Pitty-potty, litty-lotty. – Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük.

Fekete mese

Egyszer egy nagy kerek erdőben, már azt meg nem mondom, Afrikában-e vagy Dél-Amerikában, de ott, ahol a papagájok, a kolibrik, a kanárik s a kis paradicsommadarak nem kalitkában, de szabadon s békességben tanyáznak, rikácsolnak, furcsa gondolata támadt az egyik tarka tollú törpepapagájnak.

– Miénk az erdő, a dzsungel minden fája, lombja, beszéljen, rikácsoljon hát mindenki papagáj módra.

Megszeppentek erre a kolibrik, a kanárik, a kis paradicsommadarak, mivel ők bizony gyengécskék és kevesen voltak.

– Igenis, igenis, papagáj módra – rikácsolta most már a többi papagáj is.

És még azt is közhírré tették, hogy aki felsőbb ágra vágyna, az járjon papagájiskolába.

Erre még jobban megszeppentek a kolibrik, a kanárik és a más, hozzájuk hasonló aprócska madarak. Lekotródtak a fákról, s a fák alatt nagy búsan szomorkodtak.

– Tanácsot kellene kérnünk a sastól – pityegték fejüket összedugva.

– A sas itt nem parancsol! – rikácsolta a fő-fő papagáj s vele a többiek is a fákról.

– Nem parancsol, nem parancsol!

– Nem félünk mi senki sastól!

– A sas többé nem király!

– De nem ám, de nem ám! – rikoltották kórusban minden fán.

De hirtelen elsötétült az erdő. Mintha egy hatalmas felhő suhant volna a legmagasabb fára.

– Mi ez a ricsaj, lárma?! – rikkantotta el magát a madarak királya, mert ő volt. A sas volt, a maga hatalmas mivoltában.

– Sa-sasul tanulunk, sasul! – vágta ki magát a fő-fő papagáj nagy ravaszul.

– Sasul-e, nohát, ez derék, de mintha másról lett volna szó az elébb.

– Sasul tanulunk, sasul – bizonygatták most már a többiek is fürgén és ravaszul.

Megrázta magát a madarak királya. Szétnyílott hatalmas szárnya. Jeladás volt, amitől egy-egy sas szállott minden fára.

– Nahát, hogy a tanulással sokat ne kínlódjatok, ezennel leckét magam adok – mondta a saskirály, s azzal a fő-fő papagájt tollastól bekapta. De a többi sas is követte a példát, és ki-ki bekapott egy-egy papagájpéldányt.

Azzal huss, tovaszálltak.

Nagy csönd lett erre az erdőben. A többi madár is lassan visszaszállt a fákra. Együtt szomorkodtak, ki-ki a maga nyelvén. De a papagájok azóta sem felejtették el azt a szomorú fekete leckét. Senkire sem akarják rátukmálni a maguk hangját, nyelvét, inkább ők tanulják meg a többi madár, sőt még az emberek nyelvét is.

Réce-mese

Egyszer egy kislány egy elárvult récefiókát talált a városszéli szittyós-nádas réten. Megörült neki. Hazavitte. Elhatározta, hogy fölneveli. Jó meleg fészket készített egy kivénhedt kalapba: tetszett is a fáradt kis tityegő-totyogónak, mert mindjárt el is szenderedett. A kislány meg azon töprengett, hogy mit is adhatna neki enni, amikor felébred. Kenyeret morzsált, kukoricalisztből kevertet kavart. Még egy nagy keserűlapuval meg is terített. De a kis récefi rá se nézett a morzsára, a kevertre, a tejet meg – mert azt is öntött egy műanyag csészécskébe a kislány –, a tejet egyetlen tapsintással kiborította a kis ügyetlen. És csak sipogott-sápogott a boldogtalanja. Neki-nekiszaladt a konyha sarkának, aztán egy hirtelen fordulattal oldalt vagy visszafelé vette az irányt.

A kislány nem tudta, mitévő legyen.

Szerencsére átjött a szomszéd bácsi, aki vadász-madarász ember volt.

– Hát te hol szerezted ezt a vadrécefiókát?

– Vadréce? – ámult el a kislány. S elmondta, hol találta, és azt is elpanaszolta, hogy nem akar enni, mind csak szaladgál meg sipog-sápog a szegény árva.

– Hozz egy kis teknőt vagy mosdótálat, s ki az udvarra! – mondta a szomszéd bácsi.

Hozta a kislány a teknőt. Vizet engedett bele. S a kis vadrécefiókát a vízre ültették.

– Hát legyet tudsz-e fogni?

– Megpróbálok – mondta a kislány bizonytalanul.

– Így kell azt, ni! – kapott el egy éppen arra tévedt legyet a bácsi, és bedobta a vízbe. A récefióka egy szempillantás alatt bekapta. – Így kell ezt, kislányom, kényes kismadár ez, nem eszik mást, csak amit a rokonsága s ősei szoktak: legyet, szúnyogot meg ehhez hasonlókat.

Meg is indult a légyvadászat, az egész család, még a nagymama is mind legyek után kémlelt. Aztán az utca minden gyereke is. Nem tudták olyan gyorsan fogdosni, hogy Tihamér, mert közben nevet is adtak a kis kényes-igényes ínyencnek, nem tudtak annyi legyet fogni, amennyi Tihamérnak elég lett volna. Darát, kevertet is szórtak a vízbe, amit lassan, a legyek ritkultával kezdett megszokni.

Így élt Tihamér, s őszre olyan tekintélyes, fényes, színes tollazatú legénnyé gyarapodott, hogy csak úgy hullámzott a víz a kis teknőben, mert hiába szereztek neki társakat, szép pekingi fajtájú kacsafiakat, akikkel jóban is volt, kosztozni továbbra is csak a vízben volt hajlandó. De ettől a szokásától eltekintve egészen háziasult. Még a kacsák nyelvét is megtanulta. Békésen trécselt velük, de ha felbosszantották, vágott a csőre, mint a villám, s a maga vízimadárnyelvén kiabált. És egyre érzékenyebb lett, egyre sűrűbben sértődött meg és kiabált. És olyan magasra felröppent, hogy a házikacsa-rokonság még álmában sem tudott volna olyan magasra szállni.

– Ki kell vágni a szárnyából – tanácsolta a szomszéd bácsi. – Ki kell vágni, ha meg akarod tartani.

De a kislánynak nem volt szíve, hogy kivágjon a Tihamér fényes szárnyából.

– Hová repülne? Nem hagy el minket – vigasztalta magát a kislány.

Aztán egy őszi este Tihamér nagyon kezdte nyújtogatni a nyakát. Már csak a maga vízimadárnyelvén mondta, amit mondani akart, és figyelt, figyelte az eget, ahonnan nagy messze földről vonuló vadrécék hangja hallatszott alig hallhatóan. De Tihamér hallotta, jól hallotta és válaszolt is. És egy hirtelen suhanással már fönn is volt, körözött egyet a ház fölött köszönetképpen, s mondott is valamit, talán éppen a kislánynak. Aztán eltűnt a szemük elől. Bevegyült a szabad égen szálló szabad testvérek seregébe.

A házi kacsák csak pillogtak s elnehezülten totyogtak az ól felé. A kislány meg sírdogált, de aztán arra gondolt, tavasszal majd csak visszajön, s talán éppen ő hozza meg a tavaszt.

Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

– Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék – sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Kunkori mese

Volt egyszer, hol nem volt, hogyne lett volna, ha már mese is szól róla, volt egyszer egy vénséges vén ember, olyan öreg volt, mint az ország útja, vagy talán még annál is vénebb, de kincse temérdek. De hogyne lett volna, amikor olyan fukari-zsugori volt, hogy csodájára jártak. Úgy ült a vagyonán, mint a kotló a tojáson. Nem is szerette senki, de ő se senkit az ég-kerek világon.

Hanem rá is fizetett erre a vén sátán, mert, hogy el ne felejtsem, volt neki egy kunkori ártány malaca. Furcsa, de ez a kunkori kis kanocska nagyon ragaszkodott a zsugori aggastyánhoz. Oda-odadörgölőzött a csizmájához, fel-felröfögött rá, s hagyta, hogy az öreg a hátát vakargassa. Addig-addig hízelgett, röfögött, dörgölőzött, mígnem a szőrös szívű fukarija jóságosan kezdett pislogni a malacra. Ettől kezdve az öreg külön kosztra fogta a malacot, s adott neki finomabbnál finomabb nem is moslékot, de abrakot. Hálából a malac feltúrta a kertet. Az öreg ettől rettentő dühre gerjedt, majdnem hogy elnáspángolta, de még idején meggondolta.

– Kincset ér, nagy kincset a kanocskám orra.

Szó ami szó, a malac olyan pompás munkát végzett, hogy a legjobb ekének is becsületére vált volna.

– Nem kell ide többet se cseléd, se szolga, nincsen szükségem ökörre, ekére, se lóra. Aranyat ér, aranyat a malackám orra – mormogta magában. – Azzal a szolgákat, cselédeket szélnek eresztette, igavonó állatait pedig pénzzé tette. A cselédek, a szolgák örültek, hogy végre megszabadultak tőle, az ökrök múgatva, a lovak meg az örömtől nyihogva siettek a vásárra.

Azt tervezte ugyanis a vén zsivány, hogy ezután csak szántani fog, vagyis túratni. Legokosabb tehát túladni mindenen, ami érték. Pénzzé tenni, a pénz nem kér enni. A malac föltúrja az egész környéket, s a túrás fejében a környékbeli népek elvégzik minden más végeznivalóját: kapálást, aratást, hordást, cséplést. Minek akkor szolga és cselédség?

Jól is indult a móka, túrt-turkált szorgalmasan a kanocska. Az öreg meg nagy ravaszul, hogy serkentse a kanocskát, orra elé ejtett egy-egy magocskát. Túrt, túrt a malac, amíg meg nem unta, de egyszer csak kapta magát, meleg volt nagyon, s befeküdt a pocsolyába. Az öreg kérlelte, csalogatta, instálta, s mikor látta, hogy az a füle botját se mozdítja, elkezdte fenyegetni. Ostort ígért a hátára, karikát az orrába. A malac megint csak nekilátott, de csak úgy ímmel-ámmal, erre az öreg egy husánggal kezdte ösztönözni. A malacnak se kellett több, körbe túrta az öreget. Túrt egy üreget, az öreg az üregbe huppant. Ez annyira fölbuzdította a kis kant, hogy abba se hagyta, amíg azt a vén gonoszt be nem temette. Ott magaslik még most is a túrás fölötte.

A malac meg, uccu neki, vesd el magad, meg sem állt a legközelebbi kondáig. Utoljára gömböc korában láttam, egy hatalmas töltött káposztás tálban, akkor mesélte nekem ezt a kunkori-kerek történetet.

Egérke meséje

Volt egyszer egy ember, aki nagygazda hírében állott. Úgy járt-kelt, olyan nagy garral-mellel, mint aki a farzsebéből ki tudná fizetni a fél világot. Macskából sereget, kutyából csordát tartott. Többet, mint szolgát meg barmot. Csaptak is azok olyan csaholást, miákolást, hogy majd fölverték a házat. Álmában sem volt nyugta tőlük a szomszédságnak.

– Minek ez a sok kutya, szomszéd?

– Hogy őrizzék a házam. S magam is lehessek biztonságban.

– De macskából legalább miért tart többet, mint eleget?

– Hogy meg ne dézsmáljanak az egerek.

Végül is az ő dolga, törődtek bele a szomszédok, magukban morgolódva.

A gazda meg élte világát. Vendégségből vendégségbe járt. Maga is boldog-boldogtalant vendégül látott. Kedvelte a nyilvánosságot, kenyér helyett is kalácsot evett s adott. Csülök nélkül nem szenvedhette a babot.

Hanem aztán egyszer csak kezdett alábbhagyni a dínomdánom. Nemigen akadt már semmi, se kamrában, se pincében, se padláson. A vendégek, a kutyák s a macskák mindenéből kiették a gazdát.

De ezzel még nincs a mesének vége. Most jön a feketéje.

A vendégek rendre elmaradoztak, de egyre dühösebbé vált a kutyák eladdig vidám csaholása. Éhükben-dühükben a macskáknak estek, de azok se voltak restek: illa berek, nádak, erek, kereket oldtak. Most már a gazda volt csak egyedül ennivalónak. Ő pedig jobbnak látta, ha még idejekorán fölfut a padlásra. Fölbillegett hát, s a létrát maga után fölvonta.

– Goromba vén csontja! – hörögte-morogta méltatlankodva az éhkoppon maradt hajdani hűséges ebcsorda. Egy darabig még dühösen tengtek-lógtak, aztán új gazdát keresni világgá szállingóztak.

Mindezt egy bátor egérke mesélte, aki az elcsöndesült házba merészkedve, az üres pincét s a még üresebb kamrát végigportyázva, végül fölbátorkodott a padlásra.

Ő látta utoljára a volt gazdát, egy kopott subára dőlve, olyan szegényen, hogy még az egér is sírva jött el tőle.

Éhes mese

Egyszer egy kiéhezett kóbor farkas végső elkeseredésében, éppen egy ilyen csikorgó télen, hasztalan kerülgetvén az akolba szorult nyájat, arra fanyalodott, hogy beáll kutyának. El is indult azzal, hogy majd az úton kifundálja, hogy s miképpen boldoguljon. Szél ellen ment, nehogy még idő előtt szagot vegyenek az öblös hangú, jól táplált komondorok, mert akkor oda a dolog. El is ért baj nélkül a faluszélre, de hirtelen megütötte fülét egy anyajuh bégetése, ettől nagyot kordult a gyomra, majdnem hogy bogra futott a számítása, mert szél ide, szél oda, hiába ügyelt a szagára, erre a kordulásra talpon volt már a környék minden kutyája.

– Akkor se futok, ha itt gebedek – gondolta, mikor meglátta az első feléje csaholó ebet. Leült a farkára, s megpróbált szelíden nézni a kutyára. A kutyát meglepte a farkas birkajóságú képe, vakkantott még vagy kettőt (zavarában lehet, hogy ebnek vélte). Aztán lecsüccsent ő is szépen a farka tövére. Erre a többiek vaklálva, hogy az egész csak vaklárma, méltatlankodva-morogva visszalustultak a vacokra. Ült a kutya s a farkas egymással szemben, de kicsit távolabbra. A farkas megvárta, amíg csend lesz, s akkor így szólt az ebhez:

– Jó estét, testvér.

Ettől a kutya végképp elképedt.

– Mért lennék én neked a testvéred? – morogta.

– Persze, persze, honnan is emlékeznél a történelemre – tűnődött el a farkas, magában meg azt mondta: „A szolga mit tudja, hogy volt-e egyáltalán múltja!”

A kutya, mivel a kíváncsiság fúrta, a farkát izgatottan meglobogtatta, s fülét hegyezve figyelt. A farkas most halkabbra fogta a hangját (nehogy meghallják), s mint aki titkot szólni készül, körülnézett.

– Hogy honnan lennénk testvérek, azt kérded?

– Azt, azt – vakkantotta el magát az eb.

A farkas halkan pisszegett, s jelezte, hogyha közbeszól, akkor a fülét hiába hegyezte, mert elkezdenek a többiek újra galibázni, s ő meg kénytelen lesz titkával odébbállni.

Értette a kutya, hogyne értette volna, s megnyugtatólag lengett párat a farka bojtja.

– Valamikor – folytatta halkan az ordas – egy anya szülte a kutyát s a farkast.

– Csakugyan, csakugyan? – csaholt közbe az állhatatlan eb. – Éppolyan nemesek, nemesek…

– Azok vagytok, nemesek, csak hallgass – vicsordult a kutyára a farkas, mert a többiek is csaholásba kezdtek. – „Vessz meg” – kívánta, de csak magában, a toportyán.

– Így igaz, ahogy mondom, rokonkám – folytatta kedvesen, mikor újra csend lett.

A kutya farka újra fogadkozva lengett.

– Aztán a sors valahogy úgy hozta, hogy az egyikből ez lett – mutatott magára –, a másikból meg – majdnem azt mondta: szolga, de ijedtében meggondolta, mert a gyomra olyat kordult, hogy majdnem belegebedt –, a másikból meg eb lett.

– Eb, eb – hagyta jóvá az eb.

A farkas jónak látta rövidebbre fogni a dolgot, mert a gyomra mind sűrűbben korgott, s ez a buta kutya meg a végén még mindent elront. Kivágta hát a tromfot:

– Kutya szeretnék lenni én is, testvér, azért jöttem. Nagy úr az éhség, tíz napja nem ettem, nézz rám!

A kutya ránézett némán, majd valamit morgott:

– Értem, értem, várj, valami csontot – elinalt, s már hozta is a csontot. A farkast ettől elfogta az undor, de a gyomra leintette újból.

– Köszönöm, köszönöm, kedves vagy, kiskomám!

– Kutya szeretnél lenni, de igazán?

– Úgy, ahogyan mondtam, de mondd, mindig csak csont van?

– Csak ünnepen, máskor korpa, derce.

A farkas, nem értvén, azt mondta rá:

– Persze.

– Akkor én most szólok a többieknek.

– Mit kell szólni, hallgass! – ugrott föl a csont mellől a farkas.

– Nem azért, no, nem azért, ne ijedj meg. Az ügyedben szólnék, mert én benne volnék, de egy kutya még nem kutya egymagában, meg kell hányni-vetni a kutyatanácsban.

Elment a kutya, s a farkas meg, a csontot félrerúgva, ilyenképpen morgott:

– No, majd talán jobb lesz a derce s a korpa – sóhajtva sandított át a juhakolra –, most megpróbálhatnám, míg a kutya tárgyal, egy egész nyájjal is bírna az étvágyam. Az lenne a móka! De mit fondorkodom, nem vagyok én róka. De mi ez a lárma? – hirtelen égnek állt minden szőre szála. Ilyen csaholást még álmában sem hallott:

– A jussom, a csontom!

– A láncom! A koncom!

– Nem hagyom, nem adom!

– A korpa, a moslék!

– Itt ne torkoskodjék!

– A posztom, a kosztom!

– Nem adom, nem adom!

Nem is kellett a farkasnak, megszégyenülten elódalgott, annyira röstellte magát, hogy még a juhokról is megfeledkezett. Pedig most már igazán jóllakhatott volna, amíg a kutyák veszekedtek, de ez csak a dombon jutott eszébe, s nem volt sem kedve, sem ereje visszamenni. Leült, és maradék erejét összeszedve egy hatalmasat orgonált, de akkorát, hogy a kutyák ijedtükben abbahagyták az ugatást, s behúzott farokkal, nyüszítve kotródtak, ki-ki a maga féltve őrzött vackára.

Mesék meséje

Volt egyszer egy király, aki nem szenvedhette a mesét. A mesemondókat meg éppenséggel ki nem állhatta. Legszívesebben vízbe fojtotta, karóba húzatta volna valamennyit. Vízbe is fojtatott, karóba is húzatott minden mesemondót, költőt, regöst és énekest, akit csak kézre keríthetett közülük, mert a versekből s a muzsikából is egyedül csak a pattogó pram-pam-prampamot szerette. Meg azt, hogy: csinnadratta-bumm. Még a mesemondók mesemondójának sem kegyelmezett. Fejét vétette, jobban mondva, vette saját kezűleg. Szerencsétlenségére éppen a szóban forgó király idején élt a mesemondók mesemondója, aki éppen a költők költője is volt, mert olyan mesét talált ki, hogy aki azt végighallgatta, mindjárt más ember lett belőle: a rosszból jó, a jóból még jobb; a gőgös szerénnyé, az irigy nagylelkűvé változott; a haragos megbékélt; a hazug attól kezdve csak igazat mondott, és így tovább. Egyedül a kegyetleneken nem tudott változtatni, mert azok sohasem tudták végighallgatni.

A király is – mondanom sem kell – a kegyetlenek közül való volt.

– No, azért ezt a híreset már magam is meghallgatom – mondta, amikor elébe lökdösték a saruszíjaitól is megfosztott mesemondók mesemondóját. A saruszíját azért szedték ki, nehogy a karóba húzástól való félelmében felköthesse magát. Így szokták azt a tömlöcökben, mióta világ a világ.

– Fűzzétek vissza a saruját – szólt oda a király a porkoláboknak –, úgyse lesz alkalma felkötnie magát, mert én őhírességét most végighallgatom, s utána, bizonyságul, hogy a meséje engem meg nem indított, saját kezűleg csapom le a fejét. No, hadd hallom azt a mesét!

A fogoly megrázta láncait.

– Vetesd le. Láncokban nem mesélek.

– Nem? – horkant s kapott kardjához a király.

– Nem én! – nézett szembe vele a költők költője.

A király dohogva lökte vissza kardját a hüvelyébe, s intett, hogy szedjék le róla a vasat.

– Na, hadd halljuk most már a mesék meséjét. Vagy óhajtasz még valamit?

– Le szeretnék ülni.

– Ülni a király előtt! – horkantak föl most már mind a körülálló udvarbeliek. – Micsoda vakmerőség!

– Hozzatok egy széket őurasága alá! – nyelte le a mérgét a király.

– Üljetek le ti is, mindannyian – intett a körülállók felé a költők költője. – A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű.

– De te a halál fia vagy! – szökött fel a trónjáról a király, aki tovább nem nyelhette mérgét. Suhant is a kardja. Mindenki földön látta már a költő fejét. De abban a minutumban hatalmas fény csapott a palotába. Tűzszárnyú madár suhant be, s a költőt elkapta a király keze elől.

– Sohasem fogod megismerni a mesék meséjét. Soha! – hallották még a megrémült körülállók, akik haláluk napjáig se tudták bizonyossággal, hogy a madár vagy a költő mondta volna-e.

Dühösen lökte vissza kardját a király.

– Hozzátok előmbe mindazokat, akik már hallották a mesék meséjét. Hallani akarom! Csak azért is hallani akarom.

Szétszaladt az udvar, a porkolábok, még a kukták is mind a mesék meséjét ismerőket keresték. Estére tele lett velük a palota pincéje. De egy sem akadt, aki elmondta volna a királynak is. Hiába dühöngött a király, hiába suhogott a kardja.

– Nem vagy méltó a végighallgatásra. Nem érdemled – mondta sorra minden elővezetett.

A király sújtott-vágott volna, de a tűzmadár minden suhintásra megjelent. És elvitte a halálra szánt mesemondókat, sorra mind, amíg csak ki nem ürült a pince.

A királyt pedig megölte a mesék meséje utáni szomorúság. És azóta is minden mesemondó, költő, regös, énekes azért él-hal, teszi rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, elmondania a mesék meséjét, amitől egyszerre jobbá-szebbé változna a világ s az emberek.

Csikorgó, a fagykirály

Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.

Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.

– Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.

Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.

– Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)

– Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.

– Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.

– Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.

– Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.

– Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.

Mit volt mit tenni, beleegyeztek.

– Jöjjön a pacsirta.

Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.

Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.

Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.

Frissen fejt habos tej

Kiállt a kisfiú a kapuba. Alkonyodott éppen. Vissza-visszasütött a nap. S mintha minden sugara szálával egy-egy kolompot, csengettyűt huzintott-rázintott volna meg.

Leakasztotta válláról ostorát, és csördített egy hatalmasat a kisfiú: Hijja, híj!

– Hijja, hijja, hí-te, hí! – pattogtatta ostorát a kisfiú. És elhaladtak a bivalyok is előtte. De az egyik, az öreg Rigó, nagyokat szusszanva befordult a kisfiú mellett a kiskapun.

Csördített a pásztor is egy nagyot, és barátságosan kezet rázott a kisfiúval.

Rigó bivaly már bent állt a jászol előtt. És kihallatszott, amint a tej csalogatón surrogott a sajtárba.

Szaladt a kisfiú, s azon melegében behúzott egy jó csuporral a frissen fejt habos tejből.

Bizony így volt ez. Gondolja a kisfiú valahol egy magas ház valahányadik emeletén. Nézi, nézi a havas tetőket. A fehér hó is a finom habos bivalytejet juttatja eszébe. Alig várja, hogy újra nyár legyen. Alkonyat, és jöjjön a csorda.

Farkasűző furulya

Élt a mi falunkban annak idején, amikor még én is sáncmarton játszó voltam, élt egy öreg juhászbojtár. Vagyis pakulár, ahogyan románból származó szóval mifelénk mondják a bojtárnak. Talált is rá a szó, mert maga is román ember volt. Valahonnan a hegyeken túlról jött még gyerekember korában, és úgy megszerette a mi falunkat, hogy hozzánk honosodott. Talán tőle származik az a helybéli mondás is, hogy aki egyszer megmossa a lábát a Nagypatakban, az többet nem megy el abból a faluból, s ha el is menne, holtáig visszakívánkozik.

Hát ő sem ment el, legfönnebb csak a szomszéd határig, ahová el-elszegődött egy-egy nyárra fejő pakulárnak. A teleket még az elején szülőfalujában töltötte, de lassacskán egy kis házat szolgált össze magának, s végképp megtelepült. Pedig nem vitte valami sokra, örök életében megmaradt pakulárnak. Nem emlékszem, hogy valaha is számadóbojtár vagy az ugyancsak használatos román szóval: major lett volna. De neve mégis fönnmaradt. Azt a helyet, ahol megtelepedett, ma is Duka dombjának nevezik a falumbeliek.

Az én időmben már nem Duka dombján, hanem a szomszédunkban lakott Duka bá’, és igen jó barátságban mindannyiunkkal. Nyaranként sajtot, ordát hozott. A szokásos kenyér- vagy puliszkaliszt mellé még körtével, szilvával is megraktuk az átalvetőjét.

– Na, majd a télen furulyázok érte – mondta mosolyogva.

– Inkább vegyen föl pakulárnak – ajánlkoztam, mert a juhászságnál szebbet el sem tudtam képzelni akkoriban.

– Majd jövőre, ha még nősz egy kicsit – mondta, s azzal kiballagott a kert vége felé.

Így ment ez nyárról nyárra. Telenként aztán be-beült hozzánk, s végigfurulyázgatta a hosszú estéket. Beszélni magyarul is beszélt az öreg, de furulyázni csak románul tudott. És olyan csodálatosan, hogy el lehetett hinni: attól még a farkasok is megszelídülnek.

– Meg azok – mondta az öreg Duka. – Ne tudjak felállni erről a székről, ha nem így volt. Egyszer, még fiatalember koromban, amikor még hazajárogattam, jövök visszafelé átal a nagy erdőn, hasig érő hóban. S hát egyszer csak elémbe ül az úton három farkas. Megfordulok, s hát a hátam mögött is kettő. Semmi egyéb nálam, csak ez a bot – mutatott a sarokba támasztott cifra botjára –, de a bot is, amint látjátok, inkább csak pálca, ünnepre való, hogy legyen valami a kézben, ha már juhász az ember. Még egy fa sem volt a közelben, ahová hirtelen fölhághattam volna. Na, Duka, gondoltam, eljött neked az utolsó Szent Mihály-napja. (Akkor szokott lejárni a juhászok szolgálata.) Néztem, mitévő lehetnék. Akkor eszembe jutott a furulyám. Itt lapult a bundám belső zsebében. Leszúrtam a botot magam elé a hóba. A farkasok közelebb léptek egyet, s megint leültek. Annyira lehettek, mint most ide az ablak. Elővettem a furulyámat. Azóta is mindig megreszket a kezem, amikor kézbe veszem. És elkezdtem fújni. Ezt fújtam, a verse talán így volna magyarul:

Fújtam, mintha ott sem volnának a farkasok. Pedig ott voltak, csak éppen egy kicsit hátrébb húzódtak. Aztán azt fújtam:

Nem tudom, meddig fújhattam egymás után mindent, ami csak eszembe jutott. De amikor abbahagytam, csak a botom volt előttem a hóban, s mögöttem is csak a farkasok nyoma, ott, ahol kiülték a havat.

Majdnem minden télen elmondta ezt a történetet szóról szóra ugyanúgy, csak a farkasok gyarapodtak télről télre. Hol elöl, hol hátul ültek egyre többen, s a hó nőtt akkorára, hogy ha meg nem lett volna fagyva, ki sem látszik belőle az ember. De elhittük télről télre újra. Miért ne hittük volna? Hiszen a furulyája valóban az édesanyja sírján nőtt szilvafából való volt.

Egyszer aztán az egyik télen engem vettek körül a farkasok, nagy-nagy betegség formájában. Mindenki lábujjhegyen járt körülöttem, s én úgy hánykolódtam az ágy forró havában, mintha farkasok marcangoltak volna.

Odaült Duka bá’ az ágyam szélére. Simogatta a homlokomat, s biztatott, hogy a tavaszon most már bizonyosan felvesz pakulárnak maga mellé, csak vegyem be szépen az orvosságot. A farkasokat majd ő elűzi a furulyájával. El is űzte. Hajnalig ült az ágyam szélén, és fújta a furulyáját. Amikor a láz alábbhagyott, láttam, amint keze fejével megtörli két öreg szemét. Elaludtam, megnyugodva, még álmomban is sokáig hallottam a furulyaszót.

Reggelre kutya bajom sem volt.

De a rá következő télen már én ültem az öreg Duka ágya szélén.

– Eljött az utolsó Szent Mihály-napja, Sándor. A farkasok már nem tágítanak. Érzik, hogy erőtlen vagyok a furulyálásra. Neked adom a furulyámat. – Azzal kivette a párnája alól, s a kezembe adta.

Eleredt a könnyem.

– Ne sírj. Ott van a sarokban a cifra botom, azt is neked adom. Ne sírj, na. Bot is kell a furulya mellé. Mert ne felejtsd el: az ember ott kezdődik, és ott a pakulár, ha jól fogja a botot, és szépen furulyál. Nagy juhász lesz belőled, meglátod. Nagyot nőj! – mondta még, s azzal csendesen fal felé fordult.

Édesapám kézen fogott, én a másik kezemmel magamhoz szorítottam a botot s a furulyát, és kiléptünk szótlanul a szikrázó hóvilágba.

Ingyen dió

Volt egyszer egy ember, akinek mindene volt az ég kerek világon. Rangos-gangos háza, határnyi nagy földje, erdőnek is beillő gyümölcsöskertje. Csordányi tehene, lovakból ménese, disznóból, malacból kondája, fehér, kormos mindenféle-fajta juhból egy-egy nyája. Hápogó-gágogó, káráló aprójószágának se szeri, se száma. Tele hombár, tele kaptár, tele csűr. Pince, padlás dugig tömve. Tele hordók, tele kádak, csöbrök, vödrök, bödönök. Fönn a füstön kolbász, sonka, oldalszámra a szalonna. Olvadáskor a tetőről nem hólé, zsír csöpögött.

Nem csoda hát, ha emberünk pénzen feküdt, pénzen kelt.

De mindennek a tetejében olyan fösvény, zsugori-fukar egy ember volt, hogy a betévő falatot is sajnálta, nemcsak a cselédeitől, de magától is.

Tavasszal salátán, cseresznyén, meggyen tartotta őket, s maga is azon élt. Nyáron sárgarépán meg dinnyén, ősszel körtén, almán és egész télen át aszalt szilván.

Történt egyszer, hogy emberünk, éppen egy ilyen télvégi reggelen, aszalt szilvát majszolgatva kikönyökölt az ablaktalpán.

– Kell-e dió? Kell-e dió? – kérdezte a még csupasz diófáról egy korán érkezett sárgarigó.

– Hogyne kellene – kapta föl a fejét a gazda.

– Itt a dió, itt a dió – röppent ágról ágra a rigó.

– Várj csak, hozom a kalapom, nehogy a földre pottyanjon.

– Ingyen dió, ingyen dió – biztatta a rigó a gazdát.

– Abbizony – fordult a kalapért a gazda.

Csak erre várt a kerítésen leskelő szarka. Odasurrant az ablaktalpára, s emberünk reggelijét, a három szem aszalt szilvát egykettőre bebegyelte.

– Csak lesz dió, csak lesz dió – mókázott tovább a rigó.

– Hát a szilvám? – jött dühbe a gazda.

– Bekaptam, megettem – nyelvelt a szarka, s tovaszállt.

Dúlt-fúlt a gazda. Fejébe csapta a kalapját, s egyenesen a bíróhoz nyargalt. Előadta panaszát.

– Be akarom perelni a rigót s a szarkát.

– Perelni azt lehet – mondta a bíró –, de nincs módomban beidézni az alpereseket. Ha kend megfogja, hozza elémbe a rigót s a szarkát.

– Ide is hozom – köpte meg a markát a gazda. Azzal nekilódul, hogy megfogja őket. Azóta is, ha még él, a rigót s a szarkát hajkurássza. De hiába. Mondanom se kell, hogy senki se sajnálja.

Csordája, kondája, ménese szétfutott. Hetedhét határba széledtek a juhok. Lába kelt mindenegy aprójószágának. Kolbász, sonka, szalonna odalett bőröstől, kormos hólé csöpörög olvadáskor az ereszről. Hordó és kád csöbörrel, vödör járja bödönnel. Egyedül egy zacskó aszalt szilva szomorkodik a kamra sarkában. Nincs, aki megegye.

A bánatos királylány kútja

Amikor még a nyári nap tüzesebb s a kalangya árnyéka hűvösebb volt, amikor még sarlóval aratták a búzát, akkoriban nagy keletje volt még az olyan apró legénykének is, amilyen én lehettem úgy hét-nyolc esztendős koromban.

Igyekeztem is tőlem telhetően hasznossá tenni magamat.

Összegyűjtögettem, karikába hordtam az aratók után egyre sűrűsödő kévéket. Volt még egy másik tisztem is a kévehordás mellett. A vízhordás. Ha kiürült a mindig könnyező korondi korsó, vagy ha gondos árnyékban tartás ellenére is megkotlósodott benne a víz, szó nélkül fülön fogtam, s már mentem is a Várfele nevezetű hegy oldalából csoronkáló csorgó felé. Hát annak a csorgónak a vizéhez fogható nem volt az egész határban, de talán még a környéken sem. És olyan szép szitakötőket sem láttam azóta sem, mint amilyenek a Várfele csorgója fölött zirregtek.

Egyszer, amikor éppen ebédhez hoztam a friss vizet, azt kérdi tőlem az egyik keze járásáról, szavajárásáról egyaránt híres aratóasszony:

– Tudod-e, honnan hoztad a vizet?

– Hogyne tudnám: Várfele csorgójából.

– Hát azt tudod-e, miért hívják azt a hegyet Várfelének?

– Biztosan, mert valamikor vár lehetett rajta.

– Abbizony, de micsoda vár! S hát azt tudod-e, kinek a vára volt?

Ezt nem tudtam.

– Nahát, ha nem tudod, akkor én most megmondom neked – mosolygott rám a kedves asszony, miközben letelepedett egy kévére, s térde közé fogta a tálat, úgy kanalazta a finom meggylevest. – Megmondom én, csak előbb végezzünk az ebéddel, mert amint mondani szokták: magyar ember, amikor eszik, nem beszél. Különben sem szeretném, ha az álmélkodástól szád mellé kanalaznád a levest.

Ezen mindannyian jót nevettünk.

De aztán igyekeztünk is, hogy minél hamarabb túl legyünk az evésen, mert nemcsak én, de a felnőttek is kíváncsiak voltak, hogy ugyan bizony kié lehetett az a vár, amelyik már csak egy hegy nevében él, de amelyik minden szántáskor barázdából kiforduló cserép- és tégladarabokkal küldözgeti üzenetét egy messzi-messzi korból. Talán éppen az óriások korából.

Kanalaztunk hát szaporán, s a húst is csak éppen megforgattuk a szánkban. Tisztelettel s várakozva pislogtunk a titkot még mindig tartogató menyecske felé, aki végül is megtörülte a száját, s felém kacsintva azt mondta:

– Na, adj csak, nagy legény, egy csuporral a bánatos királylány könnyeiből.

– Miből? – ámultam el.

– A korsóból – nevette el magát az asszony. – Mert azt a csorgót tulajdonképpen a bánatos királylány kútjának hívták valamikor. Azt is elmondom, hogy miért, de előbb hadd árulom el, ki volt annak a hajdani várfeli várnak az ura.

Kévéket vertünk fel, hogy az árnyékban nyugodtabban hallgathassuk a mesélő asszonyt.

– Azt a várat maga Csaba királyfi építette. Itt a környéken letelepedő népe oltalmára. Ez volt az ő legkedvesebb vára. Mert sok vára volt neki, de ez volt a legkedvesebb, ezért is hagyta tőlünk elmenőben az ő legkedvesebb leányára. Mondván:

Aztán Csaba királyfi elment, amint tudjuk, itt hagyta az ő népét s itt a leányát is ebben a szemközti csodálatosan szép várban.

Mindannyian arrafelé néztünk, s már láttuk is magunk előtt a maga valóságában, amit a jó mesélő asszony szavaival elénk varázsolt.

– Három rend fala volt.

– Három? – ámultunk el.

– Három. A külső kőből. A középső téglából. A belső meg nem is tudom, miből…

– Biztosan márványból… – segítette ki valaki.

– Lehet, hogy éppen márványból, mert abból volt maga a palota is. Hófehér márványból. A cserepe meg jófajta baconi cserép volt, de telestele arany hímekkel. Hát itt éldegélt a királylány, s várta haza az apját. De az csak nem jött. Olyan hírek is keringtek róla, hogy meghalt volna ott fönn a Hadak Útján. Leesett volna a lováról. A leánya nem hitte, de azért, hogy meg ne szólják, meggyászolta. A gyász leteltével széjjelnézett a környéken, hogy egy magához illő férfiembert keressen. Talált is mindjárt itt a faluban egy igen jóravaló embert. Jámborat, dolgosat, becsületest. Össze is házasodtak. Nem csaptak nagy lakodalmat, már az apa emlékére való tekintettel sem, csak éppen ezt a mi falunkat hívták meg, akik amúgy is mind bejáratosak voltak a várba, s hogy legyen a legényes háztól is valaki. Összeházasodtak, s boldogan éltek. Esztendő elteltével meg is gyarapodtak. Gyönyörűséges szép leánykája született az ifjú királyasszonynak. Nagy volt az öröm. De nagy lett a bánat is, mert még karonülő sem volt a kicsi királykisasszony, amikor az ifjú királyasszonynak elszakadt az élete fonala. Nagy volt a gyász, a bánat. Még a rétek is mind fekete virágot nyíltak azon a tavaszon. Mert tavasszal történt a szomorú esemény. Hét esztendeig gyászolta az ura s vele a környék népe. De aztán a gyász elteltével a szomszédos öregasszonyok mind biztatni kezdték azt a jóravaló embert, hogy nézzen más asszony után, mert az mégiscsak más, ha asszony van a háznál. Addig-addig mind mizseráltak, duruzsoltak az öregasszonyok, addig mind ajánlgattak különbnél különb feleségnek valókat, míg az a jóravaló ember egyszer csak kötélnek állt, s elvett egy nem is tudom, honnan való, idegen fehérnépet. Aki esküvel fogadta, hogy anyja helyett anyja lesz az árvának. De milyen a mostoha? Az elején mézesmázos. Még az édesnél is édesebbnek mutatja magát. Aztán csak kibújik a szög a zsákból. Ki is bújt nemsokára. Mert az embert lassacskán elemésztette az első felesége utáni bánat. S a szép kicsi királykisasszonyra meg szomorú napok virradtak. A cselédek cselédjénél is rosszabb lett a sora. Nem csoda, ha ilyen szomorú nótákat énekelt, amikor csak elrejtőzhetett gonosz mostohája elől:

Lélegzet-visszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték.

– De egyszer csak – folytatta halkan az asszony –, egyszer csak meghallotta a mostoha a királylány énekét.

– Nahát, én fát csinálok belőled, te semmirekellő – ragadta meg a hajánál fogva a királykisasszonyt, s kilódította a várból, oda a csorgó fölé, ahol most az a bokor zöldell. S hát abban a pillanatban a királykisasszony gyönyörű fenyőfává változott.

– Boszorkány volt az a mostoha – vetette közbe valaki.

– Boszorkány hát – folytatta a mesélő asszony –, de nem az ő akaratából változott fenyőfává a királykisasszony, hanem az édesanyja síron túl is tartó gondoskodása vette ki ekképpen a gonosz mostoha kezéből. Mert ha a mostoha változtatta volna fává a királykisasszonyt, akkor nem lett volna annak a fenyőnek olyan jótékony árnyéka, hogy aki alája telepedik, ha beteg, meggyógyul, ha pedig öreg, megfiatalodik.

– Hát olyan árnyéka volt?

– Olyan annak. De egyszer aztán, amikor a mostoha is már kezdett ráncosodni, s alája telepedett, hogy fiatalodjék, villám hasított a fába. De csak az alatta ülő mostohát égette el, hogy még pora sem maradt. A fa alatt pedig megnyílt a föld, és össze is csukódott. Ekképpen vette magához a szerető anya az ő egyetlen leányát. Akkor fakadt az a forrás. A bánatos királylány könnyeiből táplálkozik, mert akármilyen boldog is most szegényke ott lenn az édesanyja mellett, örömében is állandóan a könnyeit hullatja. Úgy megszokta volt a sírást a nagy árvaságban. És hullatja mindaddig, míg vissza nem jön Csaba királyfi vagy az ő követe, aki méltó vőlegénye lehetne a föld mélyébe menekített királylánynak, aki addig is ilyenformán gondoskodik szeretett népéről, hogy legalább friss ivóvízben ne lássunk hiányt ilyen nagy dologidőben.

Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén:

– No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.

Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.

A parti fűzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.

– Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.

– Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.

– Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.

A szilva meg se mukkant.

– Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy –, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.

– Egy rigó, egy rigó.

– Bár egy rigófiú.

De nem volt.

S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.

– Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.

– A töprengés csöndje.

– Miféle töprengésé?

– Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.

– S aki kitalálja?

– Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.

Ültek, és várták az eredményt.

Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová is szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.

Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:

– Én megmondom, meddig ér a rigófütty.

– Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kicsi sombokorra.

– Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet.

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.

Miért hápog a réce?

Hát ezen én is rengeteget gondolkoztam, amikor még kicsike voltam. Csakugyan miért csak hápog a réce? Háp-háp-háp. A réce lenne a legbutább baromfi? Még a tyúkeszű tyúk is többet tud nála: kotkodál, kárál, vagyis énekel, a lúd, a liba azt mondja: gi-gá-gá, s ha meg valami galiba adja elő magát, túlharsogja a legélesebb autódudát; nem is beszélve a kakasról, aki nemcsak egyszerűen kukorékol, amikor fölébred, de, ha hinni lehet a mesének, azt is tudja mondani, hogy krajcár, és tudja, hogy volt egyszer, hol nem volt egy török császár.

Tudni szerettem volna végre, miért csak hápog a réce.

El is indultam a szemétdomb irányába, ott trónolt a baromfik királya: a bölcs nyakas, veres tarajú, lobogó tollú kakas.

– Jó napot, fenség.

– Neked is, csöppség. Mi kéne, ha volna – kukorékolta barátságosan őfensége –, csak nem a gyémántkrajcáromra vagy kíváncsi, mert az most nincs nálam, kölcsön adtam, a meséjét meg, ha nem tudnád, kinyomtattam.

– Őszintén sajnálom, fenség, hogy nem láthatom a krajcárt, a mesét meg ismerem, azt szeretném megtudni végre, miért hápog a réce.

Erre a kakas megrázta büszkén a tollát, taraját: csőrét begyéhez kente-fente, kihúzta magát, hogy mindenki lássa, fölkészült egy hosszú kukorékolásra. Ha jól értettem, azt mesélte, hogy valamikor a réce sem volt alábbvalóbb, butább baromfi, mint a többi, együtt járt, mint most is, a libákkal fürödni, nem is a liba-, hanem a kacsaúsztatóba, mert akkor még a récéről nevezték el a pocsolyákat, ahova belépővel engedték be a libákat. De aztán, hogy telt az idő, s a majorság szaporodott, kezdték a ludak kiszorítani a tóból a rucákat. Erre fölháborodott a legöregebb réce, azt mondta: ez mégse járja. Elvégre egy réce nem fürödhet holmi buta libákkal egy pocsolyában. Gőgösen kitotyogott a partra, s megfogadta, azt se bánja, ha tollig vásik a lába, de addig megy, míg igazi kacsaúsztatóra akad. Átbújt szépen a kerítés alatt, ahol a kispatak szokott kijárni, s elkezdett víz mentében lefelé tapiskálni. Talált is mentiben folyót és patakot, tócsát és tavakat, kicsiket és nagyokat, de récéhez méltót egyet se.

– Jó volna, szép volna, de hátha, hátha, hátha – így totyogott, úszkált tovább az öreg kácsa, mígnem elért a tenger partjára.

– Na, ez már döfi, ez az igazi rucának való tó. Ez egy igazi kacsaúsztató.

Már éppen rá akart szállni, hogy kipróbálja, de tárva maradt a szárnya, s tátva a szája, mert mozdult egyet a tó, s mozdult rajta egy óriás hajó. Egy hatalmas hullám kupán vágta.

– Hát, hát ez micsoda! – akarta mondani ijedtében-ámultában, de csak annyi jött ki a csőrén, hogy hát-hát, de mert útközben fölszedett egy istenes náthát, így lett a hát-hátból háp-háp.

És így lett kacsaúsztatóból libaúsztató, mert mire az öreg réce hazavergődött, a ludak végképp elhódították a récéktől a pocsolyát, s most már ezen méltatlankodtak a réce-leszármazottak, kacsasült korukig hajtogatták az öreg réce náthás megbotránkozását.

Háp-háp-háp-háp.

Hipp és Hopp meg a kisfiú

Hipp és Hopp testvérek voltak. Máig is azok: ikertestvérek. Egyszerre születtek. Mégpedig akkor, amikor a kisfiú átugrott a kerítésen. Hogy miért ugrott át? Biztosan nyári almáért.

– Hipp! – mondta, amint nekirugaszkodott.

– Hopp! – mondta, amikor a kerítés túloldalán földet ért.

– Hipp-hopp! – mondta, vagyis kurjantotta örömében a kisfiú, s azzal hipp-hopp, már ott is volt a fa alatt.

Hipp és Hopp is nagyon örültek, hogy ilyen szépen összekerültek.

– Hipp-hopp, hipp-hopp! – ugrándoztak kézen fogva. S a világ minden kincséért sem váltak volna el többé egymástól. De a kisfiútól sem. Meg is fogadták, hogy jóban-rosszban együtt maradnak, s követni fogják kis gazdájukat.

– Hipp-hopp! – rugaszkodtak ők is a kisfiúval, s már fönn is voltak az almafán. Hármasban megrázintották az ágat, és máris:

– Pitty-potty! – potyogott az alma a földre.

– Hipp-hopp! – ugrottak le a kisfiú nyomában. És hipp-hopp, hipp-hopp, kapdosták is az almát serényen fel a földről.

Degeszre állt már a kisfiú minden zsebe, sőt még a keble is, amikor:

– Kip-kop! – szólalt meg a serénykedő fiú hátán egy bot.

Megszeppent a kisfiú, de meg hipp-hoppék is. Majdnem hárman három felé szaladtak. De Hippnek és Hoppnak akkor eszébe jutott a fogadalmuk, hogy bajban sem hagyják el egymást, sem a gazdájukat.

– Hipp-hopp! – biztatták meg a kisfiút, mielőtt még a bot másodszor is szóhoz juthatott volna.

– Hipp-hopp, hipp-hopp! – iramodtak neki a kerítésnek.

– Hipp-hopp! – már túl is voltak rajta, mind a hárman.

Még ma is együtt futnak, ha meg nem álltak.

A bot gazdája meg mosolyogva néz utánuk, mert ennyire azért nem akarta őket megijeszteni.

Szúnyogkirálynő szerencséje

Kisfiú ült a tóparton. Lábát a langyos vízbe lógatta, s gyönyörködött a tó vizében hűsölő nyári napban. A víz fölött fáradt szúnyog siránkozott. Szeretett volna szegényke a zsombékon szunnyadó sásra ereszkedni. De a zsombékon ott gubbasztott a dülledt szemű béka.

– Ereszkedj csak alábbacska lelkem, ilyen dundi kis szúnyogot régóta nem nyeltem.

Így verselgetett magában a dülledt szemű, de csöppet sem bamba béka, s már jó előre nagyokat nyelt a pompás szúnyogpecsenyéhez. Igen ám, de a nagy várakozásában észre sem vette, hogy a zsombék mögött ott ólálkodik a piros lábú gólya. Már emelte és tátotta volna a csőrét, hogy a békát a zsombékról a magasba röppentse.

De ekkor: zutty! A kisfiú követ dobott a tóba.

A béka meg: klutty! Fejeselt egy hatalmasat. Úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Csalódottan csettintett a hoppon maradt gólya, de azért méltóságteljesen rugaszkodott, libbent a magasba.

A kis szúnyogmadár pedig ekképpen hálálkodva zirregett-cirregett a kisfiú füle körül:

– Jó tett helyébe jót várj. Én mondom ezt neked, a szúnyogok királynője.

Meg is tartotta ígéretét a szúnyogok királynője, mert nem akadt az egész tóparti nagy birodalomban egyetlen mihaszna szúnyogcseléd sem, aki a kisfiú csupasz karjába, lábába mert volna csípni. Még akkor sem, amikor a nap jól kifürödte magát, már a hegy mögötti vetett ágyban aludta az igazak álmát.

A mindennapi kenyér

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.

Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.

Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.

– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.

– Nincsen – mondta az édesanyja.

– Hová lett? Hol van?

– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.

Szaladt a kisfiú a pékhez.

– Kérek szépen kenyeret.

– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.

– Hová lett? Hol van?

– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.

Futott a kisfiú is a molnárhoz.

– Kérek szépen kenyeret.

– Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz.

– Hová lett? Hol van?

– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.

Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.

– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.

– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.

– Hová lett? Hol van?

– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.

Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.

– Add csak ide a sapkádat.

A kisfiú odaadta.

A földmíves megtöltötte búzával.

– Na, szaladj vele a molnárhoz.

Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.

Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon, s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

– Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom – mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.

– Hogyne, hogyne, hát persze! – bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.

– Fiatalság, hálátlanság – mormogta már csak inkább magának.

A nyár persze erre is bólintott.

Sóhajtott egy nagyot a tavasz.

– Úgy bizony! – füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött.

– Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék – mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

– Rázintsd már meg azt az alsó ágat – enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. – Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.

– Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! – fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.

– Hű, de finom, hű, de jó! – ujjongott a nyár.

– Hát igen, már ehető – mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. „Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam – gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. – No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek” – villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

– Nini, cseresznye – dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.

– Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet!

– Abbizony már az enyém! – nyelvelt vissza nyár úrfi.

– Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! – markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

– Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!

– Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.

– Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.

– Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.

– Nem vagyok szemtelen.

– Az vagy, ha mondom.

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

– Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam – mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

– Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! – kiáltott utána a nyár meghatódva.

Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak.

Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.

Paszulyka és Fuszulyka

Paszulyka és Fuszulyka testvérek voltak. Egy tőről, egy karón nőttek, nevekedtek. Csakhogy Paszulyka fönn a karó hegyében, ahonnan messzibbre lehet látni, s a nap is jobban találta. Így aztán hamarább is ért meg, mint Fuszulyka, akinek lenn a karó tövében ringott hosszúkás bölcsője, és napot is csak déltájban ha látott. De ezért cseppet sem szomorkodott Fuszulyka, mert az ő hátrányának is megvolt a maga előnye: a legnagyobb kánikulában is csak úgy duzzadt a nedvtől s a kedvtől, miközben a magasban lakó testvére majdhogynem belesült a maga ugyancsak hosszúkás bölcsőjébe.

Mondom, duzzadt a nedvtől s a kedvtől Fuszulyka, és egyre csak fújta a babok himnuszát, hogy

Erre a karó hegyében aszalódó Paszulyka rettentően megsértődött. Csúfolkodásnak érezte az éneket. Le is szólt gorombán:

– Nem a fuszulyka, hanem a paszulyka szára, te idétlen!

– Hát akkor a paszulyka szára – egyezett bele a jókedvű Fuszulyka. S most már úgy fújta. Méghozzá olyan lélekből, hogy a melegtől elpilledt kukoricalevelek is táncra kerekedtek.

Paszulyka így még sértőbbnek találta az éneket.

– Nem a fára, hanem a karóra, te mafla.

– A karó is fából van – vágta rá a maga természetes eszével Fuszulyka.

– Fából az eszed tokja, te műveletlen. A karó az karóból van.

Lett erre olyan röhögés, hogy a tökök is ide-oda gurultak a kukorica között. S most már együtt énekelte a tengeritábla minden terménye, hogy

Paszulyka majdnemhogy kipattant a hüvelyéből, annyira dühös volt, de aztán mégiscsak helyt maradt. Tovább érlelte magát s magában a bosszút.

Ősszel, amint az első hóharmat leesett, jött a gazdasszony. Paszulykát és Fuszulykát szépen leszedte. Kosárba rakta. Majd kiült a napra, s elkezdte a kötényében bontogatni.

Alighogy Paszulyka szalmájához ért, kipattant Paszulyka, mint egy mérges pulyka:

– Hol vagy, te félnótás?

Fuszulyka már kibontva kuksolt a kötény aljában, s talán meg sem hallotta volna Paszulyka pattogását, ha a néni meg nem rázintja a kötényét. Így aztán Fuszulyka is felszínre került. Nekipattant Paszulyka. De Fuszulyka sem volt rest, úgy kipenderítette a kopogósra aszalódott Paszulykát a néni kötényéből, hogy csak úgy koppant. A néni utánahajolt s visszatette. Aztán a többivel együtt beöntötte egy zsákba. A zsákot bevitte a kamrába. De a zsákban, hogy s hogy nem, megint csak egymás mellé került a két testvér. Akik különben úgy hasonlítottak egymásra, olyan egyformák voltak, mint két babszem. Senki idegen meg nem mondta volna, melyik Fuszulyka s melyik Paszulyka. De Paszulyka csak nem fért meg Fuszulykától.

– Földszagod van, takarodj a zsák aljába.

– Eszemben sincs – mondta Fuszulyka. – Ha nem tetszik a szagom, ne szagold.

De Paszulyka tovább pattogott:

– Aki a karón alul volt, legyen a zsákban is alul.

Végül is törvényre vitték a dolgot. Fölkérték bírónak a bölcs Bivalybabot.

Bivalybab nagy álmosan csak annyit mondott:

– Okos enged, szamár szenved, Fuszulyka fiam. Húzódj le szépen a zsák aljába.

Fuszulyka törvénytisztelő volt, és lehúzódott a zsák aljába. Aztán csend lett a babos zsákban.

S a csöndben eljött a tél. El a disznóvágás ideje. Füstre került a sok finomság. Egyszer csak a néni gondolta, ideje volna egy jó bablevest főzni. Füstölt orjával. Abbizony. Be is ment a kamrába, belemarkolt a babos zsákba. Mondanom sem kell, hogy Paszulyka elsők között ugrott a néni markába.

Paszulyka már nem pattog, hanem itt gőzölög a főtt orja mellett a levesestálban. Nemsokára benne lesz az első kanálban. Fuszulyka pedig ott szundít a zsák alján, s azt álmodja, hogy nemsokára itt a tavasz, s ő újra visszakerül a földbe, a földből majd a karóra, ahol majd együtt énekli a többi terménnyel, veteménnyel, hogy

Kenyérmadár

Akkora lehettem, mint ti, lehet, hogy még kisebb is valamivel. Nemrégiben töltöttem volt a hetedik esztendőmet, amikor egy szép szeptemberi, nem is reggelen, de hajnalon, azzal költött édesapám, nevemen szólítva:

– Fogjunk bé! – Ami azt jelentette, hogy a lovak már be is vannak fogva a szekérbe, s hogy megyünk valahova. De nem az iskolába, annyi bizonyos. Az öltözéssel hamar megvoltam. Majdnem olyan hamar, mint a juhászember, aki fölül a már kialudt tűz mellől, szeméből a feje tetejére taszítja a kalapját, nyúl a botjáért, s azzal már föl is van öltözve. Bebújtam én is a nadrágba, hátamra öltöttem a posztómellénykét, feltettem a kicsi zöld kalapomat, s már indulhattunk is. A mosdást majd később ejtettem meg, reggeli előtt, kint az erdőn, egy jókedvű forrás mellett. De akkor aztán alaposan. Ki az inget a nyakból, és paskoltam magam a kacagó forrás vizéből. Attól ébredtem föl csak igazán, mert addig, ha le is vágtunk egy szekérre való fát, mintha csak álmomban húztam volna a fűrészt. A szemem mindegyre le akart koppanni. Le is koppant volna, ha apám nem tart szóval, s a térdem alá gyűrt békétlenkedő gyertyánfacsemeték nem akartak volna mindegyre az arcomba sújtani, amiért zsarnok módjára magam alá kényszerítettem őket. Az egyiknek sikerült is akkorát suhintania az orromra, hogy mogyorónyi kakas nőtt a nyomában. De föl igazán még attól sem ébredtem. Csak a mosdástól. Az a kakas már rég elmúlt, de felnőtt fejjel sem felejtem a gyertyánfavessző tanítását. A képébe sújtok annak, aki a térde alá akarna kényszeríteni.

Mosdás után nekiláttunk a tarisznyának. Volt abban a kenyér, szalonna, hagyma mellett egy még majdnem meleg kis madár is. Kenyérmadár, amit indulás előtt vett ki a kemencéből s dugott a tarisznyába édesanyám. Minden kenyérsütéskor sütött nekem a vakarékból (a dagasztóteknőről levakart tésztából) egy igazi madár formájú kis kenyeret. Akkorácskát, mint az öklöm. És én azt nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy meg sem ettem a reggelinél. Betettem a zsebembe, mint valami fészekbe, hadd tartsa a melegét, s engem is melengessen.

Igazi szép szeptember volt, olyan kék éggel, amilyennek csak a gyermek láthatja egy gyönyörű tisztásról, s olyan messze a falutól, hogy a harangszó is csak pihenőkkel ér el odáig. De akkor tisztán hallatszott a reggeli harangszó is, s mintha beszélgetett volna legelgető lovaink csengettyűjével. Apám szótlanul rágyújtott. Én meg arra gondoltam, most mennek a többiek iskolába.

Reggeli után vígabban ment a munka. Harsogott a fűrész, hogy visszhangzott tőle a völgy. Túl voltunk már jól az ebéden s a délutáni szundításon. A szekér is megrakva, a többi fa megkészítve a holnapi fordulóhoz, amit már apám egyedül is hazahozhat. Még valami kicsi sarjút, a hegyi nyár sovány ajándékát gereblyézgettünk boglyába a bokrok alól, amikor valósággal feldördült az eladdig békésen csönögő csengő. Horkantak a lovak a szomszéd tisztáson. Döngött a föld. A csengettyű, mint a félrevert harang, egyre kétségbeesettebben s egyre távolabbról szólt. Aztán hatalmas csönd lett.

– Nézz a lovak után! – vette ki apám a gereblyét a kezemből.

Mentem készséggel, amerre a csengettyű s a dobogás elenyészett. Apám még utánam kiáltott, hogy igyekezzem, s itassam meg a vályúnál, ha nincsenek kimelegedve.

Mentem, s ahogy beértem a sűrűbe, egy kicsit visszanéztem: a nap mintha a szemem láttára lépett volna egyet lefelé a láthatár irányába. A nyírfák meg elkezdtek borzongani. Az avar mind hidegebb lett a talpam alatt. Már az utolsó tisztást is elhagytam. A lovaknak se híre, se hamva. De előttem állt egy ismeretlen nagy erdő. Keskeny szekérút csalogatott bennebb, hátborzongatóan mindig-nyirkos keréknyomokkal. Lónyomot, frisset, nem láttam ugyan, de hirtelen mintha a csengettyű hangja remegett volna ki az erdőből. Benyúltam a zsebembe, megtapogattam a már alig langyos kenyérmadarat. S ettől akkora bátorságra kaptam, hogy elindultam az erdőbe. Loptam magam fától fáig. Meg-megálltam, füleltem. Nem hallottam, majd újra mintha hallottam volna a csengettyűt. Fogyott mögöttem a tisztás, s igen a világosság is. Aztán egyszer csak elfogyott az út is a talpam alól. Nem is tudom már, hogyan kerültem vissza a fával rakott szekérig, ahol már nem találtam mást, csak a holdat. Ott ült egy nyárfa tetején. Mosolygott szelíden, amitől egy kicsit magamhoz tértem. De a nyárfa egyszer csak kihajlott a hold alól, mintha le akarná ejteni. Ettől nagyon megijedtem. Elkezdtem pityeregni. De a hold mintha megsajnált volna, visszaült a nyárfa tetejére, s ott is maradt, míg könnyeimmel együtt a kenyérmadárkát is morzsánként meg nem ettem.

„Na – gondoltam –, ha már ilyen jól megvacsoráztam, legfőbb lesz, ha lefekszem. De hová?”

Nem messze tőlem, ahol ültem, ott volt a nyári szálláshely. Rágyújtottam egy nótára, hogy nagyobb legyen a bátorságom, s amilyen gyorsan csak tudtam, odanótáztam a kalyiba helyére. De ott bizony csak egy hideg tűzhely fogadott, esőverte hamuval, holtszenekkel. Ilyen helyen sok a kullancs – jutott eszembe –, itt nem lesz jó. Újabb nótába kezdtem, s a szekér felé vettem az irányt. Befeküdtem alája. De ha farkas talál jönni? Fölnótáztam magam a szekér tetejére. Nagyon kényelmetlen fekvés esett a hasábfákon. És ha a farkas keresne a szekér alatt, s nem talál, lesz annyi esze, hogy felnézzen a szekér tetejére is! Úgy látszik, ezt már a hold is megsokallta, mert a nyárfáról belépett egy vékonyka felhőbe. Ha ő a felhőbe, én a boglyába. Ott lesz a legkényelmesebb. Kikerestem a leghosszabb nótát, amelyik elszolgálna a boglyáig. És nekivágtam a kőhajításnyi útnak, még félig sem énekeltem a hosszú nótát, már ott vackolódtam a boglya tövében. De mi lesz, ha jön a farkas, s mint a kutyák szokták, egyik hátsó lábát fölemelintve, levizeli az én mezítlábos lábamat? Elkezdtem ásni be magamat a boglyába. Be is ástam, hogy még az orrom se látszott ki.

Arra ébredtem, valaki a nevemet kiáltja. Kiperdültem a boglyából, s hát édesanyám állt ott a már holdtalan éjszakában, kezében egy lámpással.

– Csakhogy megtaláltalak! – Ölbe kapott, s úgy hozott egy darabig hazafelé. Megtudtam, hogy a lovak úgy megijedtek valamitől, hogy hazáig meg sem álltak. Édesapám keresett engem egy darabig, aztán gondolta, biztosan hazamentem. S ő is hazament. „Nagy fiú már, nem eszik meg a farkasok!” De édesanyám ettől nem nyugodott meg. Keresésemre indult. És vitt, fogta a kezemet az ő kenyérmadár meleg kezében.

Másnap én voltam az iskola hőse. Nagyon büszke voltam az orromon kunkorodó kakasra. Máig is úgy tudják, hogy a farkassal vívott küzdelemben szereztem volt.

A sétapálca, a kalap és a felöltő

A sétapálca, a kalap és a felöltő egymás mellett lógtak a falon. Unták már nagyon a hiábavaló fityegést. Összebeszéltek, hogy elmennek sétálni. Leakasztotta magát a felöltő. Gallérja fölé csapta a kalapot, és jobbjára vette a kampós pálcát. Kisurrantak az előszobából, le a lépcsőn, ki az utcára.

Úgy viselkedtek, mintha a gazdájuk is velük lett volna. A sétapálca kimérten kopogott a járdán, a felöltő finoman suhogott, a kalap meg illendően megbillentette magát, ha ismerősök jöttek szembe.

Így sétálgattak baj nélkül egész délután.

Már éppen hazafelé igyekeztek, amikor kalapok, felöltők, sétapálcák valóságos erdejébe tévedtek. Besodródtak egy nagy előcsarnokba. Beálltak a többi kalappal, felöltővel, sétapálcával együtt a ruhatárba. Onnan hallgatták végig a nagy teremből kiharsogó nyakkendők, patyolatingek és sötét ruhák már-már véget nem érő előadásait arról, hogy nem a ruha teszi az embert.

– Bizony, hogy nem a ruha – bólogattak a kalapok a ruhatár fogasán. Egyedül csak a mi kalapunk lapított mozdulatlanul, majd ráereszkedett a felöltő gallérjára. A felöltő meg nyúlt a sétapálcáért, s már kinn is voltak újra az utcán.

Elindultak a pálca ütemes kopogására. Szótlanul s elgondolkozva mentek hazáig. Csak a kalap billentette meg magát szórakozottan, ha egy-egy ismerős kalappal, felöltővel, sétapálcával találkoztak.

Ott csüggnek újra az előszoba fogasán. S mintha szánalmat éreznének kalandjukról mit sem sejtő gazdájuk iránt. Máig is azon tűnődnek, miért éppen a nyakkendők, a patyolatingek, a sötét színű ünneplő ruhák beszéltek véget nem érően arról, hogy nem a ruha teszi az embert.

A nem sikerült nótavásár

Volt egyszer, hol nem volt, a Hargitán innen-e vagy túl, már azt én nem tudom, a csíki-e vagy az udvarhelyi oldalon, elég az hozzá, volt egy juhászlegény, s volt neki egy szépen szóló szilvafa furulyája, de az olyan szépen szólt, hogy hallatára még a haldokló is táncra perdült, ha azt fújta rajta, hogy:

De amikor bánata volt a furulyásnak, még a kősziklák is lágy viasszá váltak, és amerre csak elment, még a fák is sírtak, gyönge ágaikról levelek lehulltak. Sírt az út előtte, bánkódott az ösvény. De nemcsak a sziklák, az ösvények, utak, fák – a madarak is hajlottak szavára, mert ha már egy kicsit messzebbecske akart üzenni a legény, ahova nem hallatszott volna el a furulyája, akkor így kezdte a nótát:

A madár meg repült az üzenettel, és meg is érkezett becsülettel, máig is tudják a nótát Menaságon, a télen ottjártamban magam is hallottam.

Így éldegélt, furulyálgatott a legény a Hargita oldalában, emberrel, fűvel, fával, madárral jó egyetértésben; nemcsak a maga, de a mások örömét, bánatát is nótává kerekítgetve. Ha valaki kíváncsian megkérdezte, hogy s miképpen csinálja, mitől szól olyan szépen a furulyája, ő azt felelte, azért, mert mindig csak a szívéből jövő igazat fújja. Hittek neki, miért ne hittek volna.

Történt azonban, hogy egy nagypénzű gazdag ember vetődött egyszer arra a szép nótájú, de abban az időben éppen bajt látott, sok csapás érte, amúgy is szegény vidékre.

Hát ennek az embernek nagy mulató kedve támadt, s szerette volna, hogy minden furulya s nóta az ő széles nagy kedvét zengje. De mondom, mindenki el volt keseredve, s kiváltképp a furulyás juhász, akitől a bánatosabbnál bánatosabb énekek származtak.

– Pénzért anyát-apát is lehet venni, nemhogy nótát, kedvet, megmutatom én nektek. Fütyülök bútokra, bajotokra. Megveszem azt a furulyát, s ha kell, meg a juhászt magát – ütött nagy hetykén a zsebére, s kiüzent, hogy a juhász jöjjön elébe.

A juhász visszaüzent, hogy neki sok a dolga, különben sem vehető a nóta, ha mulatni akar, folyamodjon máshoz, valami vásári muzsikushoz.

Szerzett is erre a nagypénzű ember egy bandát, s reggeltől reggelig muzsikáltatta magát. De csak nem hagyta nyugton a hiúsága. Azt szerette volna, most már csak azért is, hogyha a juhász furulyálna.

Mit volt mit tennie, elment a juhászhoz, de nemcsak úgy üres kézzel, hanem egy véka pénzzel. S leöntötte a juhász elébe.

A juhász ránézett a pénzre, rá az emberre, s gondolta, ha már megtisztelte a látogatásával, furulyál neki egyet kárpótlásul, méghozzá egy vígat. Elő is vette a furulyáját, s a szájához illesztette, s hát a furulya azt mondja:

Abba is hagyta mindjárt, nem akarta a vidám embert elkeseríteni.

– Jót akartam, uram, de látja, hiába, most csak ilyen nóta van a furulyámban. Vigasztalan vagyok, s az a furulyám is, bánatom múltával, ha már minden búmat jól kifurulyáltam, akkor jöjjön erre, s fújok én ingyen is olyat magának, de olyan vidámat, hogy attól még a tallérjai is táncra kerekednek.

Látta a nagypénzű ember, hogy itt nincs sok keresnivalója, visszarakosgatta a pénzét a zsákjába; belefogott maga is egy szomorú nótába, s leballagott a Hargitáról. Ki tudja, merre, mert bár még egy csúfolódó nóta se maradt fönn róla, annyira nyoma veszett.

A bíró és az egerek

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy halom, s a halom aljában volt egy birodalom. Akkora volt az egész mint egy jókora keserűlapu, nem is birodalom volt, inkább csak falu. És abban a faluban, ahogyan ez már lenni szokott, egy rettenetes hírű bíró uralkodott. S mert uralkodott, hát megparancsolta, hogy faluját mindenki birodalomnak mondja. Jaj volt annak, aki megfeledkezve, birodalmát falunak nevezte. Élet-halál ura volt, s ahogy mondani szokták, még az élő fába is belekötött. Egyszer megkorbácsoltatott egy tököt, mert úgy találta, nem elég sárga. És utána fölnégyeltette, s mindenki okulására, kirakatta a birodalom piacára. Arra kódorgott egy malac, s a tököt megette. Erre halálos ítéletet hozott a sertésekre. Mit volt mit tenni, levágtak minden disznót. Magához hordatta a tömérdek szalonnát, hájat, s a kolbászból meg kerítést fonatott magának. De reggel, amint kinézett, híre-hamva sem volt a kerítésnek. Hívatta a kisbírót azon nyomban. Jött is az abban a minutumban, csak úgy reszketett rajta a nadrág.

– A macskák, bíró uram, a macskák ették meg.

– Főbenjáró bűn – dörögte a bíró –, halálos vétek. Ki kell irtani minden macskát. Micsoda szégyen, holmi macskákon múljon a tekintélyem. Szedd a lábad! Vesszenek a macskák, s azok is, akik a macskákkal cimborálnak!

Meghallja ezt a bíró macskája, s mert ő is benne volt nyakig a pácban, egy óvatlan pillanatban kisurrant az ajtón, és uzsgyi, eliramodott. Hírül vitte a többi macskának a dolgot. Erre a macskanemzetség kereket oldott.

Elmacskátlanodott a birodalom.

De elfelejtettem mondani, hogy a halom tele volt egérlyukkal s a lyukak meg egerekkel. Mindjárt az első reggel azzal állított haza egy portyázó egérke, hogy: végre itt a ragyogó alkalom, megdőlt a macskauralom! Rajta! Védtelen odalenn minden pince, kamra. Meg is indultak az egerek, előbb csak félve-lopva, de aztán özönleni kezdtek a birodalomba. Másnap már az utcákon is egerek nyargalásztak. S mert a bíró volt a legtehetősebb, a legtöbben őnála kergetőztek. Először jól belaktak, persze az egyik virgonc egérkének még arra is volt mersze, hogy a szundító bíró bajuszát megbirizgálja. Ugrott is erre a bíró, no meg az éktelen cincogásra.

– Kisbíró, kisbíró! – kiabálta.

Jött is a kisbíró, anélkül hogy hívatta volna, cafatokban lógott a ruha róla.

– Hogy mersz így előttem megjelenni?

– Az egerek – dadogta a kisbíró –, azok tetszették megenni.

– Halál az egerekre! – dörögte a bíró. – Ki kell irtani őket!

A kisbíró, aki már unta az efféle teendőket, s nem volt valami nagy egerész sem, megemberelte ez egyszer magát, s azt mondta nagy merészen, hogy volna valami mondanivalója.

– Hallgatlak – mondta a bíró –, mi volna?

– Szerintem az egész tekintély dolga, meg kell mondanom tisztán, hogy a bíró úr tekintélye forog most kockán. Hogy is mondjam, hogy szavam meg se sértse, macskákat akar újra a birodalom népe.

– A törvény az törvény – dörögte újfent a bíró –, ha visszavonom, oda a tekintélyem.

– Nekem is ez a véleményem, de valamit mégiscsak tenni kéne.

– Halál a népre! – dörögte újfent a bíró toporzékolva.

De a kisbírónak megint csak volt valami mondanivalója.

– Hallgatlak – mondta a bíró –, mi volna?

– Nos hát aludjunk rá egyet, mielőtt határoznánk.

– Okos beszéd – mondta a bíró, és ásított egyet, amúgy is keveset hagyták aludni az egerek.

Hát ebben maradtak, a bíró bebújt az ágyba. De alighogy elszenderedett, éktelen cincogásba kezdtek az egerek. Fölpattant a bíró, égnek állt mindenhajszála, amikor látta, hogy a szobája tele van egerekkel. Nyüzsögtek hegyin-hátán, s jöttek, csak egyre jöttek, hogy a végén már nem látszott tőlük a padló.

Az történt ugyanis, hogy a macskák – törvény ide, törvény oda – a csiklandó egérszagra visszasettenkedtek a birodalomba. Erre az egerek megrémültek, s az egyetlen törvény védte helyre, vagyis a bíró hajlékába menekültek. Látta a bíró, hogy hiába hajkurássza, úgy ahogy volt, egy szál gatyában kiiramodott az éjszakába. Az egerek meg utána, mert tudták, amíg velük a bíró, addig nem bánthatják a macskák. Menekült a bíró, nyomában az egérsereggel, már a hetedik határban érte a reggel. S talán még most is fut, ha bírja a lába, és futnak az egerek utána.

Előbb a begyünk – aztán az eszünk

Tudományokra akarta adni egyszer a fejét a tyúk s a lúd. Beiratkoztak az iskolába. Szégyellték, hogy mindenki rajtuk fenje a nyelvét. Hányszor hallhatták szégyenkezve:

– Annyi esze sincs, mint egy tyúknak.

– Buta, mint egy liba.

Vagy egyenesen:

– Buta liba.

Hát ebből elég volt, határozták el. S a hátukon táskával elindultak az iskola felé. De alig billentek át az útszéli sáncon, a hosszú nyakú lúd elgágintja magát, s már fordul is vissza a sánc martjára.

– Ku-ku-kukac, ha nem egyéb – gágogja boldogan.

– Abbizony a mindenét! – kárálta a tyúk is nem minden irigység nélkül, amikor látta az ízletes falatot eltűnni a kolléga csőrében.

– De-de, még egy, de-de, még egy – fordult most már egészen vissza a lúd.

És valóban egy nagy rózsaszín csimasz vagy mifene lehetett, mert annak is csak a végét láthatta a tyúk. Eltűnt az is a liba csőrében, hosszú gigájában.

Erre a tyúk is félrekaparintott egy kis követ, s hát ő is talált egy csimaszt. Esős, nyirkos idő volt, hernyókat, csimaszokat nevelő. És ez lett a veszte a két iskolába igyekvőnek. De már nem is igen igyekeztek.

A lúd még a táskát is ledobta a sánc martjára.

– Előbb a begyünk, ráér a fejünk.

– Rá, rá, rá – kiáltotta a tyúk is boldogan, s ő is szépen kibújt a táska alól, s elkezdett kapirgálni.

Tömték a begyüket.

Tömték. De mire teletömték, már délre járt, s vége volt arra a napra az iskolának. „No majd holnap, holnap majd előbb a fejünk, s csak aztán a begyünk” – fogadkoztak. De aztán a fogadkozásnál maradtak, mert másnap reggel, még ki sem léptek a kapun, amikor a tyúk talált egy csimaszt, és erre a lúd is keresgélni kezdett. Megint csak azt mondták:

– Előbb a begyünk. Ráér a fejünk.

– Ráér, rá, megtelni.

Így aztán mai napig buta liba a lúd, és tyúkeszű a tyúk. S az is marad most már egész a serpenyőig vagy a levesestálig.

Róka-rege

Egyszer egy dimbes-dombos erdőben, nagy, lompos farkával takarózva, ott szundított a rókalyuk előtt a róka. Szundított, szundikált, mígnem arra ébredt, hogy nagyon éhes.

„Hű, de jól jönne most egy csirke vagy legalábbis a combja – gondolta. – El is kéne mennem a menyéthez a boltba.”

De útközben az jutott eszébe, hogy mégsem megy el a menyéthez. Mit költse, ha kell, ha nem, a pénzét, tud ő még fogni magának egy csirkét. Hát persze! S lompos farkával az avart seperve, máris a falu felé vette útját.

Ment, ment, osont, lopakodott, ahogyan azt még kölyökkorában tanulta volt a rókaiskolában. Addig settenkedett, míg végre a falut elérte. Lapult, és nagy merészen bekukucskált az első kerítésen. Volt, amit nézzen! Majdnem hogy csettintett örömében. Annyi volt ott a csirke: kakóca s jérce, pulykafi, pipe, s annyi a szebbnél szebb tyúk, liba és réce, hogy egy pillanatra megállt a szívverése. Ki is nézte magának a legszebb, a legfinomabbnak ígérkező kakócát. Bedugta szépen az orrát a résen, majd bebújt egészen. Nos hát: ugrott egyet, és már a karma közt érezte a kakaska tollát. Lett erre riadalom az udvaron. De szerencsére a vén kakast nem hagyta el a hidegvére. Elkukorintotta magát, hogy:

– Kukurigú, kutya, kutya!

Jött is a kutya, mintha puskából lőtték volna.

– Vau, vau! Engedd el azt a csirkét, haszontalanja!

Engedte a róka, hogyne engedte volna, hiszen még jószerével meg se fogta. Majdnem hogy kutyakézben maradt a farka bojtja. Az volt a szerencséje, hogy kicsi volt a kerítés rése, s a kutya nem tudott átbújni utána. Inalt a róka, ahogy csak bírta a lába, ki a határba. Már árkon-bokron túl járt, de még akkor is hallotta a lármát, a kutya s a majorság fölháborodását.

– Csípd meg, csípd meg! – rimánkodtak a megriadt jércék.

– Fogd meg, fogd meg! – hápogtak a récék.

– A bö-bö-bőrit, a bö-bö-bőrit! – hápogtak a ludak.

– Az irháját, azt, azt, az irháját! – követelték a pulykák s kórusban velük a tyúkok.

– Megnyúzom, megnyúzom! – fenyegetőzött a kutya, neki-nekiugorva a kerítésnek.

Mikor már jó messze volt a róka, lihegve visszanézett. Röstellte nagyon a vereséget, de örült, hogy ép bőrrel megúszta. Maga elé kanyarította a farkát, mert még mindig érezte rajta a kutya mancsát. És nemhiába: gyönyörű díszét a kutya bizony eléggé megtépázta. Hiányzott egy jókora tincsnyi. Addig fésülte, nyalogatta, amíg valahogy rendbe rakta. – Így ni! – mondta, s ha nem is tért vissza a régi kedve, azért mégiscsak meg volt elégedve. S már majdnem azt mondta: a kutya sem fogja észrevenni, hogy nem a régi, de elharapta a szót, mielőtt kimondta volna. És eloldalgott a menyéthez a boltba.

– Van szerencsém, mivel szolgálhatok? – fogadta a menyétke.

– Egy friss finom csirkével, ha volna.

– Vanni van, méghozzá fagyasztva, tetszik tudni, manapság már mindenki így fogyasztja.

– Hogyan? – kérdezte a róka, mert azt hitte, gúnyt űznek belőle.

– Fagyasztva, kérem, ez a módi.

– Igen, igen – enyhült meg az arca, mert eszébe jutott a kudarca. – Hát persze, a módi… engem is tulajdonképpen inkább a híre csábít, nehogy lemaradjak. De mondd csak, menyétke, valódi?

– Micsoda?

– Hát a csirke.

– Hát persze! – nyugtatta meg a menyétke mosolyogva.

– Csak azért kérdem, tudjam, hogy miért adom a pénzem.

Fizetett a róka, vette a csirkét, s jó képet vágva, elindult haza a lyukba, ahol már várta a családja. A felesége pompás paprikást rittyentett, s a kölykök még most is nyalják a szájukat utána. És köztudomású, hogy azóta a róka a csirkét csak fagyasztva fogyasztja. Aki nem hinné, kérdezze meg magától a rókától.

Cseresznyevirág

Volt a mi szomszédunkban egy kicsi parkocska, de talán nem is érdemel ilyen előkelő nevet, nem is park volt, hanem csak egy üres telek. Valamikor ház is állt rajta, de a háború idején egy bomba a házat széjjelpallta. Az emberek szépítő kedvükben, s mert még házra sem tellett, fákkal ültették be a foghíjas telket, méghozzá nem is akármilyennel, hanem mindig zöldellő díszfenyőkkel, ha jól emlékszem néggyel vagy öttel, s ápolták őket, úgy szerették. A telek közepén egy csinos kis virágágyat is összehoztak. A gondozott ágyásban meg tavasztól őszig gyönyörű virágok virágoztak.

De volt ott egy igénytelen kis cseresznyefa is. Amolyan vadonkelt, senki nem ültette magon kelt árva fácska. Az égvilágon senkinek sem volt gondja rája, csak nőtt, virágzott, s termett, előbb csak pár szemet, aztán mind többet és többet. Örült is neki az utca, jóformán be sem ért, a sok gyerek máris lefosztotta. Olykor még az ágait is letördelték, aztán újabb cseresznyeérésig rá se néztek.

Így teltek az évek, mígnem egyszer, éppen cseresznyevirágzás idején mérnökök, munkások jöttek, s elkezdték méricskélni a telket. És terveztek rá egy házat.

– Ki fogják vágni a fákat – sajnálkozott a szomszédság.

A munkások neki is gyürkőztek, de nem vágták ki. Nagyon óvatosan körülásták, körülhálózták a megszeppent díszfenyőket, majd nagy gonddal, hogy még tűlevelük se görbüljön, elszállították autóra rakva az egyik újdonsült parkba.

De mi lett a cseresznyefával? Az csak állt nagy szerényen a telek sarkában, és virágzott. Az volt a dolga. Mindenki tudta róla, hogy ez lesz az utolsó virágzása, de ő csak virágzott, s fütyült a világra. Azt se bánta, hogy az egyik fejszés a fejszéjét belevágta, hogy a földön nehogy kimenjen az éle, a másik meg szöget vert beléje, s arra a tarisznyáját fölakasztotta. Ő csak virágzott rendületlenül, mint aki örül, hogy legalább az építők is hasznát látják. Meg is szerették az építők, kerülgették is, amíg lehetett, de emelkedtek az emeletek, s egy szép napon – mégse lakhat a házban – nagy huzavona után valamelyik kivágta. De vízbe rakták a legszebb ágát, s addig ápolták, míg be nem födték a házat, s akkor a virágos cseresznyeágat odatűzték a tetejébe.

A díszfenyőket már régen elfeledte az utca népe, de máig is cseresznyevirágnak hívják az üres telken épült házat.

Pacsirtapör

Egy szép májusi vasárnap délelőtt ünneplőbe öltözött verebek ülték sorban a háztetőt. Csiripeltek, pletykáltak, méltatlankodtak, mint ahogyan a padon ülő, ráérő vénasszonyok szoktak. Osztották a semmit, s ha ebből vita támadt, most is, mint rendszerint, lekiabáltak a kerítésen csirregő szarkának, vagy átcsivogtak a diófán füttyögő rigónak, hogy jönne el bírónak.

A rigó fütyült rájuk, de a szarka, mert szereti a pörpatvart, perüket fölvállalta. Maga elé rendelte a feleket, túlcsörögte a legnagyobb szájú verebet, s azzal máris a szomszéd kerítésen termett. Így szokott véget vetni a pernek. De a szóban forgó vasárnap nagyon megtetszett az ügy a szarkának, s nemhogy csitította volna, de buzdította a pereskedő feleket.

A pacsirtát ócsárolták a verebek.

Elmondták mindennek, szapulták, csepülték, hogy termetre gyenge, nagyravágyó, álnok, semmibe veszi a lenti világot, s hogy törtető, mert lám csak, ugye, ma vasárnap, s nemhogy pihenne, illően ünnepelne, mint a többiek, ő szántja az eget, és hangicsál.

– Zajt csinál, zajt csinál – toldotta meg a szarka. S nyomatékul még koppintott is egyet jobbra, egyet meg balra.

– S ha legalább tarka volna, mint a szarka – berzenkedtek tovább a verebek –, vagy volna bár akkora, mint egy veréb.

– Derék, derék, amit szóltatok, de most elég, beszéltünk éppen eleget. Tennünk kell valamit, verebek!

– De mit, de mit?

– Valamit.

– Mi az a valami, halljuk – hagyták ott a cserepet, s röppentek a szarka köré az irigy és kíváncsi verebek.

– Hát ide figyeljetek, le fogjuk váltani a pacsirtát, mi fogunk énekelni. Ehhez azonban holnap korán kell fölkelni.

– Fölkelünk, fölkelünk – fogadkozott a sok veréb.

– De ez még nem elég – folytatta a szarka. – Az énekléshez iskolázott hangra van szükség, azért hát tessék gyakorolni. Rajta!

Erre a verebek elkezdtek éktelenül csirregni, de olyan éktelenül, hogy az éjjeli váltásban dolgozó kuvik is fölriadt a zajra, kiszólt a kéményből, s miután értesült az egyik verébtől, hogy mi van itt készülőben, úgy vélte: ki minek nem mestere, annak hóhéra, mit hallgatnak arra a kópéra, nagy tolvaj a szarka, kétli, hogy valami rendeset akarna.

De a verebek lehurrogták, a kuvik meg látva, hogy hiába beszélne, visszabújt a kéménybe.

A verebek meg tovább ricsajoztak. Gyakoroltak, ahogyan a szarka tanácsolta.

A szarka meg eközben csörögve, rikácsolva tovaröppent.

– Na, ezeket jól elintéztem, reggelre egészen berekednek, én meg addig szerzek egy tojást, azt szépen megiszom, van is egy fészek itt valahol, aztán leéneklem azt a pöttöm pacsirtát az égről. Halljam csak! Aha, most kél föl a tyúk a tojásról, buta egy szerzet, megtojik, s mindjárt kotkodácsol, még a verébnél is butább, butább, butább – csörögte elbizakodva a rabló.

De ez egyszer rajtavesztett, mert már üresen találta a fészket, jobban mondva csak egy kotlós tojást lelt benne (azért tette oda a gazda, hogy a tyúkot a fészekre szoktassa). A szarka gyanútlanul kiitta, ettől még recsegőbbre vált az amúgy is repedt hangja.

Úgy is történt minden, ahogyan kitervelte, hajnalra kelve a verebek csúnyán berekedtek, azt se tudták mondani: csip-csirip, álltában aludt el mindenik. A szarka viszont nekivágott az égnek, és fölhangzott az ének: csirr-csörr-csörrörő, csö-csö-csörr! De alighogy rákezdett a nótára, kövek, göröngyök repültek utána.

– Hess innen, mit csörögsz, átkozott szarkája! – s kicsin múlt, hogy egy kő kupán nem találta.

A pacsirta pedig minderről mit sem tudva, fölparittyázta magát a magosba, s gyönyörű énekbe kezdett, ettől aztán az emberek még a rikácsoló szarkáról is megfeledkeztek.

A tücsök és a kaszálógép

Vidáman csirregett, cirpelt a tücsök a fűben, amikor nagy durrogással, burrogással, csörömpöléssel megérkezett a kaszálógép.

– Szedd az irhád, tücsök, különben összetörlek.

A tücsök csak húzta a nótát, mintha nem is hallotta volna a kaszálógép fenyegetőzését.

– Pusztulj, hé, hallod-é? – villogtatta meg éles fogait a rettentő masina.

A tücsök csak húzta tovább, mintha semmit sem hallott volna. Jaj, pedig dehogyisnem hallotta. Hallotta ő, már messziről hallotta a nagy durrogást-burrogást, csörömpölést. Reszketett is rajta a nadrág, s álla alatt igen a hegedű. De csak húzta, húzta egyre elszántabban.

– Az én dolgom, hogy muzsikáljak! – nyugtatta magát a remegő tücsök. – Ez a kaszáló az én szülőföldem. Nincs hova ugranom. Lesz, ami lesz, maradok.

Lehúzódott a földre, magára hajlította a fölötte remegő lapos fűszálat, hogy legalább ne lássa a közelgő szörnyeteget.

Mert közeledett már. Előbb nekihelyezkedett. Még várt is egy keveset. Talán azt várta, hogy a tücsök odábbálljon. De mivel a tücsök nem tágított, dirr-durr, és nyiszi-nyeszi, belevágott a fűbe, és ment egyenesen a tücsökhang irányába.

A kis tücsök csak muzsikált, a fűszál alá görnyedve húzta egyre elszántabban, s olyan szépen, ahogy talán még soha életében. Húzta, míg el nem nyomott mindent a hatalmasan burrogó-durrogó diadalmas kaszálógép.

– Volt tücsök, nincs tücsök! – töfögött-röfögött tova a gép széles utat vágva. Füst szállt a nyomában. Már jó hajításnyira járhatott, amikor az egyik lekaszált fűcsomó alól tikogva-prüszkölve, előkecmergett a tücsök. Kicsit megrázta magát, kapta a hegedűjét, és húzta újra, mintha semmi se történt volna.

Jeremiás és Mercédesz

Jeremiás, a szürke szamár csendeskén poroszkált az út szélén. Jobban mondva az út menti ösvényen. Vitte, amit gazdája rápakolt. Olykor, ha egy-egy kívánatosabb fűtincsen akadt meg a szeme, nem röstellt akár a sáncba is beállni, hogy kényelmesen legelhessen.

Amint így ment, mendegélt és legelészgetett, egyszóval: eregélt, észre sem vette, hogy melléje lassított Mercédesz, a meggypiros csodakocsi.

– Földi – szólította meg Mercédesz Jeremiást –, te bizonyára ismered a környéket.

– Ia – kapta hátra a fejét Jeremiás –, ismerem.

– Merre kell menni ide és ide?

– Erre meg erre – mutatta meg az irányt a csacsi a fülével. – Egyébként magam is oda tartok.

– Hát akkor csak tarts oda te is, de nehogy megelőzz – kacagott egy ropogósat Mercédesz, és tovarobogott a csacsifüle mutatta irányba.

– Meg se köszönte, a neveletlen. Pedig ha lett volna benne egy szemernyi jóérzés, még a batyumat is elvihette volna. S még ki is nevetett. Megérdemelte volna, hogy egy követ rúgjak utána – így háborgott magában az önérzetes csacsi, de aztán néhány ízletes meg harmatos falat minden mérgét elpárologtatta.

Ment, mendegélt hát tovább a szamár a maga útján, falatozgatva eregélt. Már jó délre járt, amikor maga előtt az útfélen megpillantotta Mercédeszt.

– Rá se tudok nézni – öntötte el újra a méreg Jeremiást. Fogta magát, s átkocogott az út másik oldalára.

– Hé, hé, földi – kiáltott feléje Mercédesz.

– Hé az apád juha, te bűzbasa – bődült rá Jeremiás.

Mercédesz megszeppent.

– Nem akartalak megbántani.

– Nem vettem észre.

– Elnézésedet kérem.

– Elnézlek.

– Elfogyott az ennivalóm.

– Jut neked is itt a sáncmarton.

– Ne csacsiskodj, csacsikám. Nekem benzinre van szükségem.

– Gyűjtögess harmatot. Akad még az árnyékosabb helyen. Olyan az már, mint a benzin, azt is bebűzösítették a magadfajta nagyképűek.

– De kérve kérlek!

– Mire?

– Hogy vontatnál be ide és ide, csak a benzinkútig. Magad is azt mondtad, oda tartasz. A batyudat szépen betesszük a csomagtartóba.

– Elbírom, ha eddig elbírtam – makacsolta meg magát Jeremiás. – Amikor faképnél hagytál köszönés nélkül – támasztotta föl a fülét, mint két fölkiáltójelet –, akkor a batyum nem jutott eszedbe.

– Ne haragudj, Jeremiás.

– Haragszom, mert neveletlen voltál. De lásd meg, kivel van dolgod, bevontatlak.

Berakták a batyut a csomagtartóba. A nyereg szíjából hámot rögtönöztek. Befogózott Jeremiás, és szép léptiben bekocogott Mercédesszel a benzinkúthoz.

Nagy derültséggel fogadták a kosztolásra váró különbnél különb masinák. Burrogtak, dudáltak. Rázkódtak a kacagástól a furcsa fogat láttán.

De Mercédesz leintette őket.

– Nem tudhatjátok, mikor juttok bajba. Becsüljétek meg és tiszteljétek az én Jeremiás barátomat.

Igazat adtak Mercédesznek. S azóta is valamennyien, ha meglátják Jeremiást az útfélen eregélni, lelassítanak, barátságosan rádudálnak. Mercédesz pedig még édességgel is kedveskedik minden alkalommal Jeremiás barátjának. S azt brummogja mindig elmenőben: Bajban ismered meg, ki az igazi jó barát.

Világgá ment a nyár

Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.

Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.

– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.

Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.

– Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.

S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.

– Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.

– Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.

– Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.

S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.

Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.

Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.

Az ősz volt.

Bizonyára a diószüretre sietett.

Alkalom szüli a tolvajt

Amikor a legesleges-legelső tyúkocska a legeslegelső tojást tojta volna, akkor még nem ólálkodott az ól körül a róka, csupán a mindig csörgő szarka csörgött az ól mellett álló fa ágán. S olyan ártatlan volt, akárcsak egy ma született bárány.

Ült hát a tyúkocska békén a fészkén. Még a szemét is behunyta, azt hitte, ha ő nem lát, akkor őt sem látják. A szarka csak csörgött, járatta a száját. Akkora zenebonát csapott, hogy messzire futott volna a róka, ha ott lett volna.

Ám amikor a legeslegelső tyúkocska nagy boldogan a legeslegelső tojást megtojta, örömében elkezdett kotkodácsolni.

Kot-kot-kot-kot-kotkodács,

fészkemben egy szép tojás!

És röppent a fészkéről, szaladt a tyúkocska, szaladt az udvarba, hogy örömét a többi tyúknak, a gágogó lúdnak, a hápogó récének, a mindig mérges pulykának, de főként, hogy a kackiás kakasnak is mielőbb hírül adja.

Kot-kot-kot-kot-kotkodács,

fészkemben egy szép tojás!

Elhallgatott az addig csörgő szarka a magasban. Ejnye, hát ezt a tyúkot mi lelte, mit kotkodál, kiabál bele az én gyönyörű énekembe! Hadd látom, hol az a fészek, s az a híres tojás, melyet olyan fennen hirdet ez a véget nem érő kotkodács.

– Csak volt tojás, csak volt tojás!

Csörrent, röppent a szarka, s már csőrében a tojással szállt vissza a fára.

A tyúkocska pedig egyre boldogabban s egyre nagyobb hangon kiabálta, hogy kotkodács, fészkében egy szép tojás.

Szaladt a hírre a gazdasszony is kíváncsian, de hiába keresgélt a fészekben, csupán egy árulkodó tarka tollat talált.

– Megállj, te tolvaj szarka! Te vagy a tettes!

– Én vagyok, mi tagadás, alkalom szüli a tolvajt – csörrent vissza szemtelenül a szarka, s azzal a tojáshéjat is földre dobta.

Azóta tolvaj a szarka, s azóta tyúkeszű a tyúk, aki semmit sem tanult az első leckéből. Azóta is minden alkalommal ország-világnak elkiabálja, ha megtojik.

El is hordaná minden tojását a szarka, de mi túljárunk a szarka eszén, és ketrecbe zárjuk tyúkocskát, hogy ott tojjék. Mert mi még a szarkánál is jobban szeretjük a finom tojásrántottát.

A háromlábú mogyoróbokor

Valahol a Hargita oldalában, egy északos vízmosás partján, komor, nagy fenyők árnyékában, ott tengődött egy háromágú mogyoróbokor. Maga sem tudta, hogyan kerülhetett arra a nem mogyorónak való martra. Bizonyára valami csavargó mókus hullathatta el arra jártában azt a szem mogyorót, melyből a bokor kihajtott. Elég az hozzá, hogy ott volt, s mesénk idején már mint bokrot ismerte a környék minden fenyője, borókája, bokorként ismerték a szarvasok, a farkasok s a medvék, mert soha egyetlen szem mogyoró sem termett rajta. Egyszer egy alatta tűnődő barna medve unalmában háromlábú meddő mogyoróbokornak keresztelte. Bántotta ez a bokrot, hogyne bántotta volna. – Bár csak egyetlen egyszer telne, bár egyetlenegy aprócska mogyoróra – sóhajtotta a háromlábú meddő mogyoróbokor. De hiába. Nem termett rajta már csak néhány árva barka, s az is csak akkora, mint egy egérfi farka.

– Változtatni kellene a dolgon – sóhajtotta el magát az őszi szélben az egyik vessző.

– Változtatni, változtatni – hajtogatta a másik kettő –, nemsokára suhogni kezd az őszi eső, leveleink is hullnak, változtatni kellene, mielőtt a felhő havat hullat.

Megegyeztek, elmennek szerencsét próbálni a világba, ha meg nem sikerül, legfennebb visszajönnek rügyfakadásra.

– Akárhogy s mint lesz, tavaszra jöjjünk vissza – mondta az a vessző, amelyik a változtatást indítványozta. – S mert valamicskével vastagabb is volt, mint a másik két vessző, hajlott szavára mind a kettő.

Megállapodtak, hogy hol s mikor találkoznak, s tapasztalataikról egymásnak beszámolnak. Azzal búcsút mondtak a hegynek, és hárman háromfelé mentek. Éppen idejében, mert nyomukban suhogni kezdett az őszi eső, aztán a felhő fölpúposodott, mint egy dunyha, s pár napra rá hóba vonta az egész Hargitát.

Eltelt a tél, a patak a vízmosás mélyén már javában mondikált, és megjött a három mogyoróvessző. Azaz csak kettő. A harmadikra, a vastagabbikra hiába vártak. Mit volt mit tenni, nélküle tartották meg a beszámolót.

– Hát az úgy volt – kezdte az egyik –, hogy mentem, mendegéltem, s mikor az erdőből kiértem, mert elfáradtam, az útszélen leültem. Arra jött egy öregember, aki még nálamnál is fáradtabb volt. Lenyúlt értem, és pálcául fogadott. Őt támogattam egész télen. Tartottam, hogy el ne csússzon a jégen. Mondogatta is gyakran – „milyen nagy szerencsém ez a pálca, megérdemelné, hogy legyen cifrája”. – Egy téli estén ki is cifrázott. Azóta még nagyobb becsben állok. Olykor, ha az unokák jól viselkednek, nagyapó, mert így hívják a gazdám, megengedi, hogy lovazzanak vélem. Boldog vagyok, a célom elértem. De mi történt véled?

– Olyanformán jártam, mint ahogy te meséled, csak engem egy kis juhászbojtár vett fel. Furulyát faragott belőlem, s egész télen őt és övéit vidítottam. Annyi dalt tudok, hogy el se hinnéd. Alig várom, hogy visszamenjek innét.

– Mennék már én is, de várnunk kell, míg megjő testvérünk s társunk, a vastagabb vessző, bár nagyon hiányzik nagyapó meleg marka.

– Ne várjatok, ne várjatok – csördült meg hirtelen egy futár szarka. – Ne várjatok, meg már sohase jő testvéretek, a vastagabbik vessző, mert belőle bot lett egy kasznár kezébe, rettentő büszke volt a nagy tisztességre, kétszer ütött, ha a kasznár egyszer suhintotta. De egyszer egy szolga két marokra fogta, pozdorjává törte, ledobta a földre, s még meg is taposta.

Ezzel a szarka a csőrét befogta, s továbbállott. A két testvérvessző meg levonta a szomorú tanulságot, búcsút mondtak végképpen a hegynek, s igyekeztek vissza, ki-ki a gazdájához.

Ábécé-sorakozó

Egy-két nappal iskolakezdés előtt a tanító nénik s a tanító bácsik be szoktak menni az elsősökre váró osztályokba. Megnézik, rendben van-e minden: a padok, a katedra, a tábla, a képek a falon. Ha mindent rendben találnak, megrázintanak egy icipici csengettyűt. Egy akkorácskát, mint egy csengettyűvirágé. Vagy talán még annál is kisebbet. Olyan finom kis hangja van, hogy emberi fül meg se hallaná.

De a betűk meghallják. És elkezdenek seregleni.

Támad is olyan zenebona, sürgés-forgás, zsibongás, dobogás-dübögés, pisszegés, susogás, csácsogás, hogy aki olyankor az iskola felé jár, azt hihetné, megkezdődött a tanítás. Pedig csak a betűk tértek vissza a nagyvakációról.

– Csönd legyen, betűim! – szólal meg újra a csengettyű.

És a betűk elhallgatnak. Még az örökké susogó S is erőt vesz magán, s még oldalba is böki a sziszegő Sz betűt, hogy hallgasson már.

– Sorakozó! – csendül újra a csengettyű, a tanító nénik, tanító bácsik hangja.

Elkezdődik a névsorolvasás. Ilyenformán:

– a-á bé-cé…

A betűk meg lépnek is sorban, hogy beálljon ki-ki a maga helyére, ahonnan majd év közben, amikor rákerül a sor, kiléphessen a szorgalmasan tanuló elsősök elé.

De úgy látszik, túlságosan hosszú volt a vakáció, megfeledkeztek a rendről. Különben nem aprítna az a az á mögött, s a kicsi írott a sem bújócskázna a nyomtatott öreg Á lába között.

– Vissza, vissza! – csengi a csengettyű. – Legelöl a kicsi írottak, mögéjük a kicsi nyomtatottak, harmadik sorban a nagy írott betűk, a hátulsó sorban a nagy nyomtatottak állnak. – És a tanító nénik, tanító bácsik, mintha verset mondanának, szólítják sorban a betűket.

– a-á-bé-cé

csé-dé-e-é

eff-gé-gyé-há

i-í-jé-ká

ell-ejj-emm-enn

enny

o-ó-ö-ő

pé-err-ess-essz

té-tyé-u-ú

ü-ű-vé-zé

zsé.

Mire a zsé is elhangzik, példás rendben ott sorakozik minden betű. De még a négy „tartalék játékos” is, a dzé, a dzsé, iksz és ipszilon nevezetűek is fölszállnak szépen oldalt, hogy bármikor kéznél lehessenek, ha a felsorakozott harmincnyolcnak segítségre lenne szüksége.

– Rendben van – mondják a tanító nénik s a tanító bácsik, és egy kis beszédet intéznek a betűkhöz. – Tartsátok meg a rendet továbbra is. Ne hiányozzék soha egy se közületek! Legyetek segítségére a holnap-holnapután s a minden szeptemberben értetek ide jövő gyermekeknek, hogy nyelvünk minden szavát szépen s hibátlanul írhassák egész életükben.

Utoljára még csendül egyet a csengettyű, és aztán csönd lesz. Majd csak az iskola nagy csengője töri meg a csendet, s az iskolába özönlők vidám zsivaja.

Janicsár szajkók

Akkoriban, amikor még szajkótollat viseltem a kalapomban, nagyon szerettem volna szajkótulajdonos lenni. No nem azért, hogy legyen mindig friss szajkótoll a kalapomban. A toll nem hervad, mint a virág. Különben is mindig lehetett egy-két kék-fehér csíkos szajkótollat találni, ha nem a mi kertünkben, akkor a szomszédokéban.

Beszélgetőtársul szerettem volna én egy szajkómadarat.

Arról ábrándoztam, hogy amikor majd magányosan, egyedül kell őriznem a juhokat (mert juhász szerettem volna lenni akkoriban), vagy ha lovakat legeltetek, legyen kivel beszélgetnem. Úgy hírlett ugyanis, hogy a szajkók alkalmasak az emberi beszéd megtanulására. Különben miért mondanák arra, aki szóról szóra fölmondja a leckét, hogy na, ez is jól beszajkózta. S azt is szokták mondani, s mondják mai napig, kivált a veszekedő fajta asszonyszemélyre, hogy jól fölvágták a nyelvét.

Hát ettől a nyelvfölvágástól egy kicsit viszolyogtam.

– A szajkó csak akkor tanul meg beszélni, ha fölvágják a nyelvét – állította egy nálamnál nagyobb s a madarászásban is jártasabb cimborám.

– Akkor inkább ne beszéljen. Ne legyen sohase szajkóm! – motyogtam szomorúan, mert irtóztam a vértől.

– Márpedig a nyelvfölvágás vérrel jár! – mondta hetykén a bátor cimbora.

Sikerült is lépre csalni egyszer egy szajkót. Bicskájával fölvágta a nyelvét, de a szegény madár belepusztult a műtétbe.

Elpanaszoltam az esetet Bartos apónak. Ő nagyon lehordta az erőszakos szajkótanárt, aki aztán engemet jól eldöngetett, és árulkodó Júdásnak nevezett. Pedig én nem árulkodtam, de nagyon szerettem a szajkót, és szerettem volna tudni, hogy mi is az igazság a szajkók beszélni tudásáról.

– A szajkó a madarak kedves tréfamestere – magyarázta Bartos apó. – Megvan az az adottsága, hogy minden más madár hangját leutánozza. De nemcsak a madarakét, még a kutyaugatást, a szekérnyikorgást is. Ez a kedves kópéság az ő külön tehetsége. És egyben a fegyvere is a nálánál erősebbek, a ragadozók félrevezetésére.

– S akkor hihető, hogy beszélni is meg tudnak tanulni?

– Egy-két szót talán. Ha valaki rászoktatja őket.

– S ahhoz a nyelvüket se kell fölvágni?

– Szamárság – legyintett apó rosszallólag. – Te se tudnál beszélni, ha a nyelvedet fölvágnák. A szajkó még az utánzási tudományát is elveszítené, ha ugyan bele nem pusztulna, mint a cimborád madara. De mindenképpen védtelenné válnának, nem tudnák ellenségeiket félrevezetni.

– Akkor miért mondják arról, aki sokat beszél vagy veszekedős, hogy jól fölvágták a nyelvét?

– Ez is csak olyan képes beszéd. Bizonyára attól a valamikori madárpecértől származik (akit ugyan már nem ismertem, de a nálamnál öregebb rendbéliek még találkoztak vele), aki beszélni tudó szajkókkal járta a vásárokat. S ha kérdezték, hogyan tanította meg őket beszélni, azt mondta, fölvágta a nyelvüket. Pedig csak egyszerűen janicsár szajkók voltak az ő szajkói.

– Török szajkók? – kérdeztem álmélkodva, mert már olvastam volt a Janicsárok végnapjait meg az Egri csillagokat is. – Olyanok, mint a Jumurdzsák?

Bartos apó szelíden rám mosolygott, s a mosolyából még egy kicsi dicséretet is éreztem, ami az én olvasottságomnak szólt.

– Éppen hogy nem törökök voltak azok a szajkók, mint ahogyan Jumurdzsákot is kicsi korában rabolták el a szüleitől, s nevelték törökké a janicsáriskolában. Hát ez a madárpecér is még a fészekből lopta ki a szajkófiakat, s ahogy nőttek, növekedtek, rászoktatta őket, hogy őt utánozzák.

– S hogy tudta rászoktatni?

– Ennivalóval. Amikor enniök adott, mondogatta nekik, hogy köszönöm, köszönöm. De csak megmutatta az ennivalót, s csak akkor engedte szemelgetni, falatozni, ha utána mondták: köszönöm, köszönöm. A tanulékony madarak hamar rájöttek a megélhetés módjára, s egyre sűrűbben mondták, ha megéheztek: köszönöm, köszönöm. Aztán még sikerült a pecérnek azt is beléjük nevelni, hogy az egyik azt mondja: be szép, a másik rá meg azt, hogy beszéd. Hát ennyiből állt a tudományuk, de ez elég volt ahhoz, hogy a két madár s a gazdájuk úgy-ahogy megéljen belőle. Már amíg élhetett, mert a végén koldusbotra jutott a madárpecér.

– Hát az hogy történhetett? Elpusztultak volna a madarak?

– Elrepültek. Annyira elbizakodottá vált a gazdájuk, annyira uruknak érezte magát, hogy már csak úgy kalitka nélkül, vállára vezényelve járt velük vásárról vásárra. Egyszer, amikor egy kis út menti erdőcske mellett döcögött velük a szekér, a két vállon gubbasztó janicsár szajkóra rászólt egy igazi szabad szajkó, s nemcsak odaszólt, de oda is röppent a pecér kalapjára. Megörült nagyon a pecér, hogy lesz egy harmadik szajkója is. Óvatosan emelni kezdte a kezét, hogy a váratlan utast kézbe kaparintsa, de az hirtelen nagyot koppintott a feléje tartó kézre, és azzal huss, tovaröppent. Nekirugaszkodott a két vállon gubbasztó janicsár szajkó is. S már a fa tetejéről mondták a gazdának: köszönöm, köszönöm.

Akkoriban a berkek, a kertek minden szajkója hosszú időn át egyebet se mondott, csak: köszönöm, köszönöm, be szép, beszéd. Aztán idő múltával visszatért minden a rendes kerékvágásba – fejezte be Bartos apó a meséjét. – A szajkók minden madarat kedvükre utánoznak, még a kutya, róka ugatását is, nem is beszélve a szekérnyikorgásról, amit bizonyára két társuk kiszabadításának emlékezetéül adnak tovább szajkónemzedékről szajkónemzedékre.

A madárpecér – amint mondottam – koldusbotra jutott, aztán nyoma veszett.

Fából vaskarika

Amikor akkora voltam, mint ti, akkor mesélte nagyapám, hogy élt a mi vidékünkön hajdanán egy nagyon eszes, nagyon furfangos, nagyon jó kezejárású mesterember, famunkában, vasmunkában egyaránt utolérhetetlen. Ha kellett, kerekes, kovács, ha kellett, ács volt egy személyben. Volt is munkája, amennyi senki más mesternek a környéken. Olyan könnyűjáró szekeret tudott fabrikálni, hogy szinte magától ment, lovat is csak szokásból, cifraságból fogtak elébe, mivel ló illik a szekérbe. Irigyelték is emiatt a többiek, mert a végén már minden szekeret véle csináltattak, vasaltattak. Azaz véle csináltattak volna, ha vállalta volna, de nem akart ártalmára lenni a többinek.

– Hadd éljen más is, a kerekes is meg a kovács is – mondogatta.

De ez nem tetszett a mestereknek, úgy érezték, kegyelemkenyéren élnek. Végül a gazdák is, akiktől nem vállalt munkát, azok is megorroltak.

– A mindenit ennek a nagyképű fúró-faragónak, veres vaspofozónak, hát a mi pénzünk nem olyan, mint a másé?

– Ha olyan, mint a másé, akkor adják másnak, a többi kerekesnek meg kovácsnak, másnak is élni kell – s azzal hátat fordított a méltatlankodóknak.

Erre aztán azok még jobban megorroltak. S elhatározták, hogy bosszút állnak. Merthogy a szavam ne felejtsem, a mester, ahányszor csak megkérdezték: mit csinál, majszter uram? – mindig azt válaszolta: fából vaskarikát.

Elhatározták, hogy szaván fogják. Fölüzentek a királynak, hogy van itt egy ilyen és ilyen ember, aki azt mondja magáról, hogy fából vaskarikát tud csinálni. Kíváncsi lett a király, menten álruhába bújt, s megjelent a mesternél. Köszönt illendően, s kérdi, hogy mit mesterkél.

– Én bizony fából vaskarikát – mondta a mester, föl se nézve az idegenre.

– Ejnye, hát erre igazán kíváncsi lennék, fából vaskarikát? Olyat én is vennék.

– Venne, ha pénze lenne, de hol van kelmednek annyi pénze, földi? – tréfálkozott tovább a mester.

– Itt, ebben a zsebben – ütött a zsebére hetykén az álruhás király.

– Nincs neked akkora zsebed, komám – nézett föl a mester a véle egyívású királyra, hogy hadd lám, ki s micsodás, ha már lekomázta.

Szemügyre vette az idegent, s gondolta, megtréfálja.

– Nem zseb kell ahhoz, koma, még csak nem is tarisznya – mutatott a király nyakában lógó tarisznyára. – Szekér aranyba kerül a karika.

Erre nyelt egyet az álruhás király, de azért kivágta:

– Ha annyi, hát annyi az ára.

Erre már a mester nyelt egy nagyot. „Ennek fele se tréfa. Ki lehet ez a langaléta?” (Mert sudár egy ember volt az idegen.) „Ne legyen mester a nevem, ha ez nem a király” Meg is kérdezte tisztelettel:

– Nem őfelségét tisztelhetem-e ebben az egyszerű ruhában?

– Eltaláltad, én vagyok a király.

Hitte is, meg nem is a mester, s újra megkérdezte tisztelettel:

– Lenne-é erről valami igazolványa?

Erre a király belenyúlt a nyakában lógó tarisznyába, s előhúzta a koronáját.

– Azt a nemjóját! – ámult el a mester. Annál is inkább, mert hogy, hogy nem, híre ment az alkudozásnak, s az udvar már tele volt emberekkel. Akik nem kis kárörömmel várták, hogy mi lesz…

– Rajtavesztesz ez egyszer, te mester, megszorultál, mint a recsenyédi kutya.

– Az hogy szorult volt meg? – kérdezte a király mosolyogva.

– Az úgy, hogy fölfeküdt egy boglyára alunni, s közben kiöntött a Homoród, s vitte a boglyát, a boglyán a kutyát. Elöl is víz, hátul is víz, mindenütt víz. Vonyíthatott a boglya tetején.

– Áll az alku – vágott a mester a kárörvendők szavába. – Egy életem, egy halálom, a karikát megcsinálom.

Erre a király megint csak belenyúlt a tarisznyába, írószerszámot vett elé s egy hatalmas pecsétütőt. Írásba fektették, miszerint a mester fából vaskarikát fabrikál egy szekérderék arany fejében, s ha meg nem tudna, többet nem tehet kalapot a fejére, mert nem lesz ahová.

Kimutatott a mester a műhely elibe, egy fára:

– Ha ebből megfelel, uram királyom, akár azonnal is megcsinálom.

Tetszett a királynak a mester talpraesettsége, fejszét vett a kezébe, s a fát saját kezűleg kivágta. Olyan csönd lett, hogy nem is hallatszott más, csak a fejsze csapása.

Lenyesett a mester a fából egy jókora darabot, s a kohóba tette. Nyomni kezdte a fújtatót. Füstölt a fa, könnyezett, égett, s a mester meg, amint szokott, jókedvvel fütyörészett. Addig-addig hevítette, kotorta, egyengette a fát a tűzön, amíg csak valami fehéren izzó darabka maradt belőle. Akkor a nagy ráverő kalapácsot a király kezébe nyomta, az izzó fát meg a fogóval fülön fogta, s az üllőre tette. Forgatta, formálta s verte, s igen a király is, hogy csak úgy csurgott a veríték róla.

– No, ez megvolna – mondta a mester, a sistergő karikát vízbe mártogatva.

Az emberek, s az odagyűlt mesterek meg ámuldozva szétszéledtek. De persze előbb megtapogatták a karikát, mert nem akartak hinni a szemüknek.

A király is hüledezve törölgette a homlokát, aztán szó nélkül vette a kalapját, s elindult vissza a palotába. De becsületére legyen mondva, a szekér aranyat még másnap megküldte, s egy fél szekér ezüsttel meg is toldotta.

De hiába jöttek hercegek, királyok, a mester többet sohasem csinált fából vaskarikát. Sírba is vitte volna a titkát, de az unokája kedvéért a végén mégiscsak elárulta:

Az úgy volt, hogy volt egy mesternek egy haszontalan kétbalkezes inasa, akiből azóta sem lett semmi. Aki még egy szeget sem tudott becsületesen kipengetni. Ezért aztán, amit elrontott, hogy a mester meg ne lássa, beverte abba a fába, amelyik a műhely előtt állott, s akit a király kivágott. Így hát a fa tele volt szeggel, s így tudott a mester fából vaskarikát csinálni.

Jó szerszám – fél erő!

A fejsze, a balta s a szekerce, három jó testvér, együtt nyeletlenkedtek valami poros raktárban. Hol ide, hol oda lökte őket a raktáros. Ami kicsi élük volt, az is kiment a nagy hányódásban. Tűrték békességgel sorsukat. De amikor a gondatlan raktáros még egy pohár vízzel is nyakon löttyintette őket, fölszisszentek.

– No, ebből elég volt! – mondta a legnagyobb testvér, a fejsze.

– Elég bizony – toldotta meg a balta.

– A végén még itt esz meg minket a rozsda – méltatlankodott a szekerce, aki a legvékonyabb s a legérzékenyebb volt a vágó-faragó famíliából.

Azzal se szó, se beszéd, kicsusszantak szépen a raktárból. Meg sem álltak, amíg egy kerekesmestert, más szóval bognárt nem találtak.

Tett is a bognár mindhármuknak olyan gyertyánfa nyelet, hogy öröm volt megmarkolni.

Megköszönte a három testvér illendően, s azzal szépen, libasorba állva, elindultak a nagy köszörűkőhöz. Elöl ment a fejsze, utána a balta s hátul a legkurtább nyelű, a szekerce.

A nagy köszörűkő, mihelyt meglátta őket, mindjárt elkezdett forogni, még énekelt is nagy jókedvében:

Így énekelt a jókedvű köszörűkő, aki sok fejszét, baltát, szekercét s más vágó-faragó szerszámot köszörülhetett életében, mert amint az énekéből is érezhetjük, nagyokat sántított-libbentett fordultában. Úgy megvásott, hogy inkább volt tojásdad, mint kör alakú. De azért becsületes munkát végzett most is. Úgy megélezte a fejszét, a baltát, de kivált az amúgy is vékony szekercét, hogy most már igazán emelt fővel mehettek tovább a maguk útján.

Indultak is, miután, köszönetképpen, még egyszer-kétszer odafenték magukat a nagy sánta köszörűkőhöz.

De nem sokáig mentek együtt.

A hosszú nyelű fejsze nemsokára elszegődött egy nagy tenyerű favágóhoz. S jó egyetértésben döntögetik azóta is a hatalmas fenyőfákat a havas oldalában.

A kurtább nyelű balta beállt az egyik udvarra, egyenesen a favágótőkébe. Faaprítással foglalkozik.

A legkurtább nyelűt, a finom élű szekercét egy ácsmester vette kézbe. Nagy építkezéseknél dolgozik, illatos gerendákat farag, és széles fokával olyanokat koppint a szögekre, hogy azok ész nélkül szaladnak a fába. De ha valamelyik szeg elgörbülne, úgy kirántja a szöghúzójával, mintha ott se lett volna.

Mind a hárman nagy becsben állanak. Olykor-olykor találkozni is szoktak a nagy sánta köszörűkőnél. S boldogan hallgatják az öreg kő egyre sántább énekét, mert nagy igazság van benne:

Egy legény meg egy kalász

Hajdanában, még az öreg világban, amikor még gazdák és szolgák, urak és cselédek éltek, élt egy lassú észjárású, de roppant gazdag és vastag gazda, és volt neki, többek között, egy vézna és ágrólszakadt árva szolgája. Szalmájára nézve gyönge legényke, de az esze mint a borotva. Mondogatták is a vének: ha ez a gyerek nem születik szegénynek, s ha egyszer meghízhatna, mint egy gazda, vagy mint a falu papja, olyan kövérre, még püspök is lehetne belőle, akkora esze van. (Akkoriban ugyanis a papféle embernek volt a legnagyobb tudománya s hája.) De mert szegény volt s méghozzá árva, szolga lett ő is, mint a többi szegénysorsú társa. De még szolgának is alig-alig kelt el, mivel a szolgasághoz erő kell. Végül az említett lassú észjárású gazdag mégiscsak fölfogadta, az esze végett, számoló cselédnek, annál is inkább, mert a legényke olyan kicsi bért kért, hogy azt még a köztudomásúan fukari-fösvény gazda sem sokallhatta. Nem kért ő többet, csak annyit, amennyit megeszik, meg azt, hogy van egy kalásza, az úton találta, s azt is szegődtesse véle, s akkor odaszegődik kereken tíz esztendőre.

– Megér ez annyit, amennyit megeszik – örült meg a fukari-fösvény gazda, hogyisne örült volna, amikor nem akadt szolga, aki esztendőnél tovább nála maradt volna, a legtöbbje megszökött, mielőtt még az esztendő kitelt volna. Az ilyen szolgának aztán se pénz, se posztó: benn maradt a bére, a járandósága, mehetett minden nélkül a világba. Innen származik az a közmondás, hogy: sűrű gazda, gyér gúnya.

Ezért örült hát a fukari-fösvény gazda, hogy végre lesz egy olyan cselédje, akit tíz évig kedvére sanyargathat.

– Kezet rá – így a gazda, és hogy a fiú nehogy megbánhassa, a szegődséget írásba foglaltatta, méghozzá pecsétesbe, az írásra még a király pecsétjét is reátétette.

Ekképpen szólt az írás: „Nem kérek egyebet, csak amit megeszek, s mondhassak enyémnek egy akkora földet, ahol a kalászom tíz évet elélhet.”

Föl is lendült a gazda gazdasága, a szolgák dolgoztak látástól vakulásig, ő meg vasárnapokon a fiúval a vásárokat járta, mert számolni is úgy tudott a legényke, hogy jobban senki se nála. De azért őt is éppúgy sanyargatta, mint a többi cselédet, még jobban is, mert szegénynek bár egy viselő ruhára vagy szaggató lábbelire se szólott a szerződése. A gazda még csúfolta is, amikor látta, hogy a hidegben majd lefagy a lába.

– Húzd fel az eszed, hogy ne fázzon a lábad, ha nem volt annyi sütnivalód, hogy okosabban szegődjél, én megadok mindent, amit kértél.

A legényke csak tűrt türelemmel, s keserű verssel válaszolt a gazda komisz tréfájára:

Eltelt baj nélkül az első esztendő végre, állta a sarat keményen a legényke. A gazda meg, ha lehet, még vastagabbra hízott, csakúgy rengett a hája, és gyarapodott szépen a gazdaság. De elfelejtettem mondani, hogy a legényke a kalászt kimorzsolta, s egy tenyérnyi földön elvetette. Eljött a nyár és learatta. Ősszel meg újra elvetette, második évben már egy kupányi búzája termett. A harmadik nyárra már egy vékányi, azt is mind egy szemig elvetette, a negyedikben már egy zsákkal csépelt, elvetette azt is az utolsó szemig. Az ötödik esztendőben tíz zsákkal, a hatodikban százzal, a hetedikben ezerrel. A gazda csak nézte tehetetlen, mint lesz belőle mind szegényebb ember, de nem lehetett ellenvetése, ott volt a szerződés s rajta a király pecsétje. Minek szaporítsuk a szót, a tizedik esztendőben nem volt már egy talpalatnyi föld sem, amit a gazda magáénak mondhatott volna.

Ekkor a legényke, akinek időközben hetyke bajuszkája serdült, odaállt a gazdája elébe. A gazdának bizony a bútól meglottyant a hája, enni kért a csizmája, lógott a rongy is róla.

– Lejárt a szegődség, gazduram, elnézést, ha rosszul szolgáltam volna. De amit megszolgáltam, azt nem hagyom, mindenem azokra hagyom, akiket kegyelmed kisemmizett, a szolgákra, a cselédekre.

Fogta magát a legényke, s azt mondta: legyen a föld azé, aki megműveli, és a földeket szétosztotta. Ami nekem kell, megkeresem majd az eszemmel.

Csupán egy öltözet ruhát csináltatott magának, no meg egy szép pár rámás csizmát. Vette a kalapját, s a tenger kalász közül egyet odatűzött a kalapjába, azzal elindult igazságot tenni – a világba.

A világ legtöbbet érő vagyona

Bizonyára hallhattátok már ezt a kerek kis történetet, amit én most, kitavaszodván, újra elmesélek. Aki tudja, el ne árulja a csattanóját, mert annak barackot nyomok a fejére, de akkorát, hogy kopasz marad a feje búbja.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki nagyon nagy gazda hírében állott. A farzsebéből ki tudott volna fizetni egy kisebbecske országot. S volt neki egy szekérderékra való, de kötélrevaló, szám szerint kilenc fia, de a kilenc együttvéve sem ért egy hajítófát, nemhogy egy pipa dohányt. Olyan lusták voltak, hogy még a föld, akin henyéltek, az is röstellte őket.

– Minek dolgoznánk, elég gazdag az apánk, ha tízennyien lennénk, akkor is urasan megélnénk abból, ami utána ránk marad.

De az öreg betyárul áthúzta a számításukat. Minden vagyonát, kincsét a munkásaira hagyta, még egy árva garast se hagyott a kilenc lustára. De hagyott kilenc fejszét, kilenc ásót meg kilenc kapát meg egy irdatlan sűrű bozótos domboldalt. Mondván, hogy oda rejtette a világ legtöbbet érő vagyonát. Azzal csöndesen oldalt fordult, jobblétre szenderült.

– Most aztán mit tegyünk? Hol lehet az a világot érő vagyon, melyik bokor alatt, melyik hajlaton?

Egy darabig tanakodtak, találgatták, hol kereshetnék. Aztán vették a fejszét, az ásót s a kapát, s elkezdték irtani, kapálni, ásni a domb oldalát. Kilenc kerek esztendeig tartott, míg végre, a tetőre érve, minden talpalatnyi helyet alaposan megműveltek. Nyomukban már hatalmas tengeri- s búzatáblák zöldelltek, sárgultak, mert annyi esze csak volt már a cseppet sem lusta fiúknak, hogy addig is, amíg nyomára akadnak a vagyonnak, meg aztán valamiből élni is kellett, nem hagyták bevetetlenül a földet.

Így történt, ahogyan mondom, amikor már egy bokor se volt a dombon, s a domboldal búzát, krumplit meg efféléket termett, akkor jöttek rá, hogy mekkora vagyonra leltek, mert nincs nagyobb kincs a termőföldnél s nagyobb vagyon a szorgalomnál.

Aki nem hinné, s van hozzá mersze, itt van a fejsze, az ásó, a kapa, rajta! Kipróbálhatja.

Vagyok olyan legény, mint te

Valamikor, amikor még hét határra szóló híre volt egy-egy arató- vagy kaszálógépnek, amikor a földmívelő népek körében az adta a becsét a legénynek, hogy ki milyen kaszás, amikor még az az ének volt divatban, hogy:

szóval még nem is olyan hajdanán, élt a mi vidékünkön egy amolyan se-nem-módos, se-nem-szegény, jó keze járású, jó esze járású, derék ember, aki olyan kaszás hírében állott, amilyenről előtte még nem is hallottak a Küküllő mentén. Hanem annak az embernek volt többek között egy szépséges szép leánya. Kerülgették is különbnél különb legények, gazdagok és szegények. Még a harmadik faluból is eljárogattak látására, udvarlására. Annyi kérője volt, mint égen a csillag.

Apja, anyja nem bánta volna, ha minél módosabb legényhez adhatnák férjhez. A leány szíve azonban egy szegény, de talpraesett, jó kiállású legényhez húzott. Jó leány volt, nem akarta szüleit megszomorítani a választásával, ezért azt mondta:

– Ahhoz a legényhez megyek feleségül, aki meg tudja fogni az édesapám kaszanyelét.

– Hol találsz te olyan legényt? – szomorodott el az édesanyja.

– Vagy találok, vagy inkább soha férjhez se megyek.

Tetszett az apának a leány észjárása, s mindjárt kaszáló-kalákát doboltatott.

Jöttek is seregestől a legények. Álló hétig állt a verseny, már a hetedik szomszéd kaszálnivalóját is lekaszálták, de még a legjobb kaszások is jó hajításnyira lemaradtak az apa mögött. Pedig olyan istenigazába’ húzták, hogy még fenni sem igen álltak meg, csak valahogy beérhessék. Szakadt róluk a víz. Az apa meg csak húzta komótosan a kaszát. Fent és vágta. Olykor még rá is gyújtott fenés közben. Ott volt a lány is mindvégig, rázta a rendet, dalolt rendületlenül, biztatta s olykor bizony még meg is mosolyogta az izzadó legényeket.

Hetedik nap aztán az ő legénye is beállt az apja után. A lány előtte való este csak annyit mondott neki: egyet se félj, amíg engem látsz és hallasz, de aztán jól nyisd ki a füled, s az eszed is a helyén legyen, különben szégyenben maradsz, s én is veled. A legény, aki különben maga is jó kaszás hírében állott, el nem tudta képzelni, mit akar mondani ezzel a lány. De alighogy beállt a rendbe, földerült az arca, mert a leány elkezdett énekelni, mind csak ezt fújta:

Fente is a legény sűrűn a kaszáját, hogy minél jobban vágjon. Vágott is az, mint a veszedelem. Még a derekáig sem értek a rendnek, amikor már az apa sarkában suhogott. Megfente még egyszer, s az apa már meg sem várta, hogy megfogják a kaszája nyelét, megfordult, s azt mondta:

– Legény vagy, öcsém, a talpadon, tiéd a leányom!

A többiek irigykedve, szégyenkezve eloldalogtak. De aztán a lakodalomra mégiscsak eljöttek, mert olyan lakodalom volt, hogy máig is emlegetik. Nincs is azóta olyan kaszás a Küküllő mentén, aki sajnálná az időt a kaszafenéstől. S a nótát sem felejtették el, mert gép ide, gép oda, dimbes-dombos a kaszáló, meg aztán mit lehet tudni, mikor juthat eszébe még egy szép leánynak, hogy régi módon válasszon legényt magának.

A három lusta

Volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. S volt nekik három szép szál, de semmirevaló legény fiuk. Szépek voltak, daliásak, és olyan lusták, hogy még a nap is elálmosodott, ha rájuk sütött. Márpedig minden áldott reggel rájuk sütött, ott hengergőzött a hasukon, míg maga is el nem szenderedett a háromszéles paplanos ágyban. Ott szundított a nap a három lusta legénnyel, míg a harangozó, aki hiába várta, hogy delet húzhasson, mérgében meg nem rántotta a harangkötelet. Erre aztán a nap talpra ugrott, s felsietett a delelőre, hogy nekilásson az ebédjének.

Ilyenkor a három lusta legény is feltápászkodott, és úgy, ingben, gatyában odaültek az asztalhoz, hogy megegyék a nagy tál paszulylevest, amit az édesanyjuk, ha zúgolódva is, de minden reggel ott hagyott nekik, hogy azért éhen ne vesszenek.

Így ment ez napról napra. A falu dolgos emberei jókat nevettek az álmosan delelőre siető napon.

– Eszik már a lusták a fuszulykát – mondták, és nekilátott ki-ki a maga ebédjének.

A két szegény öreg szülő meg ilyenkor majdnem hogy föld alá süllyedt szégyenében. Fogadkoztak is magukban, hogy holnaptól aztán, törik-szakad, munkába állítják a legényeket is. De csak a fogadkozásnál maradtak, mert sem szép szóval, sem szigorúval, de még fenyegetőzéssel, veréssel sem tudták rávenni a három mihasznát, hogy valamit is dolgozzanak.

– Legalább a munka temetésére mennétek el, ti három semmirekellő!

– Hát oda, látja-e, szívesen elmennék – mondták egyszerre mind a hárman.

– Még a sírját is megásnám – mondta a legnagyobbik.

– Én még a sírját ki is falaznám, hogy kényelmesebben nyugodhassék – vállalkozott a középső.

– Én olyan koporsót csinálnék neki, hogy még az Ítélet napján se tudjon kibújni belőle – fogadkozott a legkisebbik.

– Hát akkor úgy legyen! – mondta az apjuk. – Itt a csákány, a lapát meg az ásó – adta kezébe a nagyobbiknak. – Ott a kert végében el is kezdheted a sírásást.

Kőmíveskalapácsot, vakolókanalat vett elő, s odaadta a középső fiának.

– Téglát, meszet, meg ami kell még, találsz a fészerben.

A kisebbiket meg a gyalupad mellé állította, megmutatta a szerszámokat s a koporsónak való deszkát.

– Amikor elkészültök, szóljatok, hogy annak rendje-módja szerint papot is hívjak – mondta az apa, s azzal otthagyta őket, s kiment a mezőre aratni.

A három lusta meg nekilátott, de serényen, a munkának. Azaz csak látott volna, de azt se tudták, hogyan fogják a szerszámot.

A nagyobbik már az első nekirugaszkodásra saját magát kólintotta főbe a csákánnyal.

A középső a tégla helyett az ujjára koppintott.

A kisebbik meg fordítva fogta a gyalut. A fűrésszel, szerencsére, már nem is próbálkozott.

– Hívhatom-e a papot? – jött haza estefelé az apjuk.

Szégyenkezve álltak a legények. Szemlesütve vallották meg, hogy hozzáértés nélkül még eltemetni sem lehet a munkát tisztességesen. Éppen ezért megállapodtak, hogy megtanulják: egyik a földmunkát, másik a kőmívességet, harmadik az asztalosságot, de csak azért, hogy ha már szavukat adták, akkor el is tudják temetni a munkát.

Így is történt. Másnap már a nagyobbik a kútásók mellett, a középső a kőműveseknél, a kisebbik meg az asztalosoknál inaskodott.

S három esztendő múlva, amikor fölszabadultak, már csak nevettek a régi vállalkozásukon. Dehogyis akarták ők eltemetni a munkát.

A nagyobbik máig is a legjobb kútásó a környéken. A középső olyan házakat épít, hogy csodájára járnak. S a kisebbiknek még álmában se jut eszébe, hogy koporsót csináljon, amikor olyan ajtókat, ablakokat, no meg bútort tud fabrikálni, hogy még a volt mestere is leveszi a kalapot előtte.

Találd ki a végét!

Volt egyszer egy ember, aki maga se tudta már, hogy miért, de nagyon megharagudott a szomszédjára. De nemcsak a szomszédjára, hanem annak minden állatjára is. A kutyáját elkergette, a macskáját elsiccegte, ha véletlenül az ő udvarára tévedt. S bedugta a fülét, amikor a szomszéd kakasa kukorékolt.

A szomszéd meg egyáltalán nem haragudott, még csak nem is bosszankodott. Mosolygott magában. És ilyeneket mondogatott:

Ettől még haragosabb lett a szomszéd. Bosszút forralt. Volt egy közös ösvényük a kertjük végében. Az ösvényt egyik éjszaka mély veremmel keresztbe vágta. A vermet zöld ággal, fűvel befödte. Még az ösvényt is a régi helyére visszaügyeskedte. „Ember legyen, aki észreveszi, hogy itt verem van.” S már szinte látta, hogy mekkorát nyekken majd benne a szomszéd.

Szedte szaporán a szerszámait, s indult a házba. Nagy jókedvében észre se vette, hogy a frissen egyengetett ösvényre vitte a lába.

Zsupsz! Már benn is volt a veremben.

Jajgatott. Kiabált.

Jött a szomszéd. Létrát hozott. A veremásó azon kimászott. De fogta erősen a derekát.

Kezet fogtak. Attól kezdve igazi jó szomszédokként éltek örökké, míg meg nem haltak. Egy közmondásban fönnmaradtak. Melyikben?

Ki mint vet, úgy arat

Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.

– Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! – szokta dicsekedni a szomszédjának.

– Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! – válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna.

Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.

– Aratáskor, az újból meghozom – mondta pironkodva.

– Megkapom, nem veszünk össze.

Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.

– Arany van a földedben, szomszéd – sopánkodott irigyen a szomszéd.

– Ki mint vet, úgy arat! – válaszolta vissza a szomszéd.

– Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.

– Ki mint vet, úgy arat – mondta megint a szomszéd. – Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra: Ki mint vet, úgy arat!

Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:

– Ki mint vet, úgy arat!

A falu esze

Élt a mi falunkban – az öregebb rendűek talán még emlékeznek rá –, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzatni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni.

A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg – mintha azt a kovács nélküle nem is tudta volna.

Harmaton jár jól a kasza! – oktatta ki a kaszásokat.

Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze – világosította fel a favágókat.

Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején.

Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak a száját járatta. Addig-addig járatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került.

– Ritka jó esze járású ember, annyi bizonyos – bizonygatták itt is, ott is.

Hát, váltani vált az esze – ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá.

– S mi mindenhez ért! – álmélkodtak. – Ács is, kovács is, kaszás is.

– Kár volna ekkora nagy tudományt parlagon hagyni – suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni.

– Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében.

– Mint az egész falunak együttvéve – tódította meg valaki.

– Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe.

– Tölthetne akkor a tietekbe is belőle – mordult közbe egy valóban okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni.

Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének.

Megválasztották bírónak.

Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni.

Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhettek. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet.

– Két szemnek két óra éppen elég – mondta.

– Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! – és rázták az öklüket.

A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból.

Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is véletlenül jutott eszembe.

Félnótás Ferkó

Annak idején, amikor még minden áldott esztendőben kinőttem egy pár lábbelit, nagyon kíváncsi természetű legényke voltam. Olyasmik felől faggattam a felnőtteket vagy a nálamnál nagyobbakat, hogy azok vagy csak jóindulatúan megmosolyogtak, vagy éppenséggel kinevettek.

Ilyesmiket kérdeztem:

– Miért a macskát hívják macskának? Miért nem a kutyát nevezik macskának?

– Ne okvetetlenkedj annyit, te félnótás! – torkoltak le az efféle kérdések hallatán.

Mostani eszemmel ítélve valóban okvetetlenkedésnek tetszhetett, de akkor engem az ilyen válasz elszomorított.

– Miért volnék én félnótás? Az vajon mit jelenthet?

Elkullogtam a bánatommal a harmadik szomszédba, Bartos apóhoz. Nagy tudású, nagy olvasó ember volt az öreg. A legnagyobb dologidőben is, amíg a tehenek ettek, ő pihenésül könyvet vett kezébe. Orrára illesztette drótkeretes pápaszemét – és olvasott. Téli estéken pedig fölolvasott. Hol egyik, hol a másik szomszédban ott ült a lámpa alatt, körötte meg a szomszédság apraja, nagyja, és olvasott. Szép zengő hangon és olyan elhitetően, hogy valamennyien nemcsak fülünkkel hallottuk, a szemünkkel is láttuk a könyvben történteket.

Szép nyári vasárnap délután volt, amikor beóvakodtam a kapuján, ott ült apó a tornác alatti árnyékban, és olvasott. Rám pillantott a szemüvege fölött.

– Hát veled mi történt? Mitől olyan bánatos a képed? Csak nem ette meg a kakas a kenyeredet?

– Azt mondják, félnótás vagyok.

– Hát azt ugyan bizony ki mondta rólad – vette le a szemüvegét. S a könyvet is becsukta, a padra tette, s intett, hogy üljek melléje magam is.

– Mondják.

– Azt csak úgy mondják. Ne törődj vele. Az csak afféle mondás.

– Miféle mondás?

– Amit az olyan emberre mondanak, akinek nincs ki egészen, vagy eggyel több van. – De erre legyintett, mintha megbánta volna, amit mondani akart. Mert olyan tapintatos volt, hogy még a legyet is egy-két legyintéssel figyelmeztette, mielőtt végképpen elhessintette volna. – Ott van az a szekér – mutatott az udvar közepén álló szekérre. – Négy kereke van, ugye?

– Négy – mondtam.

– Na most képzeld el, milyen volna, ha öt kereke volna?

Elképzeltem. S el is nevettem magam.

– Vagy ha csak három kereke volna.

Ezen is nevettem.

– Hát azért mondják az olyan emberre, akinek több esze van, vagy valamivel kevesebb a kelleténél, hogy egy kerékkel többje van vagy kevesebbje. Hát efféle mondóka a félnótás is. Rám nézett, látta, hogy találva érzem magam. Elmosolyodott és megsimogatott. – Azt csak úgy mondják, hogy mondjanak valamit, ha már nem tudják, mit mondjanak. Pedig ennek története van, s nem is akármilyen. Én még ismertem Félnótás Ferkót, akiről ez a mondás fönnmaradt. Öregember korára se tudta kinőni sem a Ferkó, sem a Félnótás nevezetet. Pedig az ő becsületes neve Énekes Ferenc volt.

– Miért nem tudta kinőni?

– Mert az emberek szeretnek gonoszkodni. Ha egyszer valakit a nyelvükre vesznek, nehezen kopik le onnan. Kivált, ha az illető eszesebb vagy bátrabb náluk, vagy ne adj isten, félszegebb, gyámoltalanabb. Félnótás Ferkó eszesebb is volt, bátrabb is, mint a társai, akikkel együtt szolgált egy nagygazdánál. Kimarták maguk közül, kicsúfolták. Megbélyegezték. Azért nem tudott családot se alapítani, a ráragasztott neve miatt. Viselte türelemmel. Még talán büszke is volt rá. Így legalább megmaradt örök fiatalnak, olyannak, mint akkor volt, amikor a Félnótás nevezet ráragadt. Ezzel vált ki a vele együtt megöregedett Ferencek, János bácsik, Istvánok közül, akik maguk is valamikor Ferkók, Jancsik, Pisták voltak.

– S mért ragasztották rá? Mert nem tudott énekelni?

– De éppen, mert tudott. Nagy énekes volt. Az ősei is azok lehettek, azért nevezték Énekesnek, amikor még becsülete volt az éneknek.

– Most nincsen becsülete?

– Ferkó idejében nem volt. Legalábbis neki nem volt valami nagy szerencséje a tudományával. Béreslegény volt a már említett nagygazdánál, akinek mindene volt, csak éppen szíve nem. A feleségének, annak még lelke sem. Csak gyűjtöttek, gyarapodtak. Nem is házat, palotát építettek maguknak, s minden pereputtyuknak. De a munkásaiktól, béreseiktől, szolgáiktól még a betévő falatot is sajnálták.

– A hason sok mindent meg lehet spórolni! – ezt mondogatta az a gonosz fehérnép s vele az ura is, ha a cselédek morgolódtak. Szegényes béren tengették őket, s ott hálatták az istállóban.

– Mért nem hagyták ott őket, ha olyan gonoszak voltak?

– Hová mehettek volna? A két kezük volt minden vagyonuk. Legtöbbjüknek családja volt, arra is kellett gondolniok. Így legalább tető volt a fejük fölött, s az éhüket is elverhették, ha mással nem, krumplival, laskával. Mert majdnem mindennap azt főzette nekik az az elvetemült fehérnép. Csak nagy dologidőben piríttatott a laskára egy-egy ujjhegynyi avas szalonnát. Nohát itt szolgált, amint már említettem, Énekes Ferenc is, vagyis Ferkó, mert akkor még csak legény volt, legényecske, amilyen te is leszel nemsokára. Az elején még kedvelték is, kiváltképpen a gazda, de még a felesége is. Mert szép hangja volt, s munka közben is mindig énekelt. Olyankor a többiek is jobb kedvvel dolgoztak, ha Ferkó énekkel biztatta magát s őket:

Rakták is szorgalmasan. Nem is volt baj addig, amíg egyszer csak olyasmiket kezdett énekelni, hogy:

Tetszett a társainak nagyon az ének. Még a gazda is mulatgatott rajta, de nem úgy a felesége.

Kiadta a parancsot, hogy ezután csak két szem töpörtyűt kaphat mindenki a laskájára.

Erre Ferkó is szegényített az éneken, s már két szem töpörtyűt énekelt a három helyett.

Amikor aztán már csak egy s majd egy fél szemre apadt a töpörtyű, zúgolódni kezdtek a szolgatársak, hogy hagyja abba, mert a végén laska se lesz. Üres hassal maradnak a nagy dologidőben. De Ferkó csak fújta egyre keservesebben.

– Hagyd abba, te félnótás! – dörrent rá most már a gazda is.

– Jól mondja, gazduram, félnótás, tisztára az – helyeselték a hasukat féltő szolgatársak. – Az ilyennek nincs helye közöttünk.

– Nem is lesz! – kiáltotta a gazdasszony. S kiadta Ferkónak az útját. De büntetésből még a bérét, a járandóságát is visszatartotta. Töpörtyűre a többieknek.

Ferkó vette az üres tarisznyát, vállára kanyarította. Úgy állott tovább a ráragasztott Félnótás nevezettel.

Ide, a mi falunkba is úgy került volt, hogy a neve már megelőzte. Alkalmi munkából tengette az életét. De énekelni ingyen s jó szívvel énekelt. Aztán egyszer csak nyoma veszett. Már azt se tudják, hogy hívták, még azok se, akik csak úgy rámondják az emberfiára: – Ne okvetetlenkedj, te félnótás.

– Vajon hol nyughatik? – kérdeztem megilletődve.

– Hogy hol nyugszik, melyik temetőben? Na látod, ezt meg tudom mondani – ugrott föl megvidámodva Bartos apó. Bement a házba, ahonnan nemsokára egy másik könyvvel jött elő. Föltette a pápaszemét, s elkezdett keresgélni. – Mindjárt megmutatom neked, hol nyugszik.

És olvasni kezdett egy verset:

Ennyire emlékszem, bár még tovább is volt. De eddigre már a könny elfutotta a szemem, és Bartos apónak is meg kellett törülnie a szemüvegét.

– Hát itt nyugszik, fiam, méltó helyen nyugszik. De ne pityeregjünk, mert azt hihetné, aki erre jár, hogy mi is félnótásak vagyunk. Ami azért nem is olyan nagy szégyen.

Lehel vezér lova

Bizonyára hallottatok Lehel vezér híres kürtjéről, melyet a jászberényi múzeumban őriznek, s amelyről azt tartja a legenda, hogy akkor csorbult volna ki (mert hiányzik egy darabka az alsó részéből), szóval akkor csorbult volna ki, amikor az augsburgi csatavesztés után a foglyul ejtett Lehel vezér fejbe kólintotta véle Konrád német császárt.

Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk. A kürt azonban csorba. S a történelem följegyezte, hogy azt a bizonyos csatát, Augsburg mezején, a portyázó magyarok elvesztették. Olyan csúfos vereséget szenvedtek, hogy győzelmükre mai napig is büszkék az Augsburg környéki németek. Hírmondó sem maradt a magyarok közül, csak egy-két orrán-fülén megcsonkított, akit maga a császár küldött haza elrettentő például. Ott vesztek a vezérek is, Lehel és Bulcsú. Elfogták őket, s utána felkötötték. De a lovak, az épségben maradt lovak, a csata után nekivágtak a hazafelé vivő útnak. Vágtattak árkon-bokron át. Szakadt róluk a hab.

De amikor a foglyokat a császár elé vitték, s a császár azt kérdezte Leheltől, hogy mi volna az utolsó kívánsága, Lehel vezér bátran a császár szemébe nézett, s azt mondta:

– Hozasd ide az én kedves kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak.

Hozatta a császár a kürtöt. Lehel kezébe vette, és elkezdte fújni. Elfújt egy szomorú nótát rajta. Messze szállt a hangja. Elért a vágtató lovak füléhez is. Elsőnek Lehel vezér lova kapta föl a fejét, hegyezte a fülét, majd megfordult, vissza, a hang irányába. Utána a többi is mind. Vágtattak vissza a kürt szavára. Már hallatszott patáik dübörgése is.

A császár is odafordította a fejét a robajlás irányába. Szinte már csak fél füllel hallotta, hogy Lehel vezér, mikor elvette a kürtöt a szájától, előrelépve azt mondta:

– Szolgám leszel a másvilágon, Konrád! (Mert a régi magyarok úgy hitték, hogy akit maguk előtt küldenek, az mind szolgájuk lesz majd a másvilágon.) Szolgám leszel, Konrád! – kurjantotta Lehel, s a kürttel úgy kupán vágta a császárt, hogy az holtan fordult le a székéről. Igaz, a kürt is megcsorbult, elrepült szilánkját máig sem találták meg.

Aztán tovább úgy történt minden, ahogyan a történelem írja. Lehelt, Bulcsút és a többieket felkötötték. Még a csatatéren fekvő sebesülteknek sem kegyelmeztek.

A lovak pedig, végképp gazdátlanul maradva, bemenekültek a nagy erdőkbe. Onnan jártak ki s járnak ki talán még ma is, több mint ezer esztendő után, ki a hajdani csatatérre legelni. Mert azóta is egész Bajorországban Augsburg mellett a legdúsabb a fű.

Így mesélte legalábbis a nyáron egyik német útitársam, amikor a gyorsvonat ablakából néztem a nagy vereség mezejét. És egyszer csak a hasig érő fűből pusztai magyar ló kapta föl a fejét. Nyerített hosszan a vonat után.

– Ugye mondtam – nevette el magát az útitársam –, hátha éppen a vezér lova volt.

Patkánysíp

Történt egyszer, ezelőtt úgy jó nyolcszáz esztendővel Németországban, hogy a Hameln nevű városkát elözönlötték a patkányok. De olyannyira, hogy már az utcán sem lehetett járni tőlük. És hiába próbálták irtani bottal, méreggel, mindennel az ég egy világon, a patkányok nemhogy fogytak volna, de napról napra mind gyarapodtak. Nem volt se éjjelük, se nappaluk a szegény hamelnieknek. De még maguknak a városatyáknak sem, akik éjt nappá téve azon töprengtek, tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A végén már-már arra jutottak tehetetlenségükben, hogy föladják a várost. Vagyis a patkányokra hagyják. Fogja, ki mit tud, induljon a város népe valami patkánytalan biztos vidékre.

– De batyu nélkül! – mondta ki a döntő szót a város főbírája.

– Üres kézzel? – ámultak el a tanácsurak. – Az mégsem lehet.

– Úgy, ahogyan mondtam, egy szál ruhában s gyalogosan. Nehogy a patkányok is velünk utazzanak.

– És az aranyak, a kincsek, a pénzünk?

– Minden itt marad. Rejtse el, ki hová tudja. Az aranyat még az idő sem kezdi ki, nemhogy a patkányok.

Bölcs beszéd volt. Meg is nyugodtak a város urai. S már éppen közhírré akarták tenni a tanács döntését, amikor egy idegen érkezését jelentették.

– Bocsássátok elénk. Lássuk, ki s mit akar.

– Megszabadítani a várost a patkányoktól – mondotta az idegen, aki már be is lépett a városbíró szavaira.

– S mi módon? – fordultak az idegen felé a tanácsurak.

– Én ezzel a síppal – mutatott a nyakában lógó sípra az idegen.

– Nincs kedvünk tréfálni – szigorodott el a főbíró s vele a többiek is.

– Nem tréfából mondtam. Én ezzel a síppal megszabadítom a várost a patkányoktól.

Hitték is meg nem is a tanácsbéli urak.

– És mi áron? – kérdezte a főbíró.

– Hát nem olcsón, mert amint látják, minden vagyonom, ami rajtam van. – És mondott egy olyan summát, méghozzá aranyban, hogy attól még a főbíró is, aki pedig a leggazdagabb volt mindannyiuk közül, az is elámult. Hogy valójában mekkora lehetett az összeg, azt már annyi századév után ki tudná megmondani, de hogy nem egy-két tallér volt, annyi biztos. Vakarták a fejüket a megszorult elöljárók, de végül is megegyeztek. Kikötötték persze azt is, hogy amennyiben nem áll szavának az idegen, akkor nem lesz ahova akasztani a sípját, mert fejestől együtt elütik a nyakát.

Írásba foglalták az írásba foglalandókat. Pecsétet is ütöttek rá, éppen jókor, mert egy hatalmas kanpatkány már éppen kezelésbe akarta venni a pecsétütőt.

Ekkor az idegen belefújt a sípjába. S a kanpatkány félúton megállt, fülelt, mozgatta a bajszát, s megindult az idegen után, aki zsebében a szerződéssel már indult is ki a tanácsteremből. Ment az idegen le a lépcsőn, ki az utcára, s fújta, egyre csak fújta a sípját, s a patkányok egymás hegyén-hátán tódultak-vonultak a nyomában.

A jó hamelniek csak ámultak-bámultak, s mire magukhoz tértek az ámulatból, az idegen már kinn is volt a városból. Egyenesen a Weser vizének tartott. És oda nyomában a megbűvölt patkánysereglet is. A partra érve, csónakba ugrott (úgy látszik, azzal is érkezett volt), ellökte a csónakot a parttól. És fújni kezdte újra a sípját. A patkányok meg hanyatt-homlok be utána a vízbe. Magnak se maradt egy se belőlük a parton, de a városban sem. Egytől egyig a folyóba vesztek.

Nagy volt az öröm. Vállukra vették az idegent, úgy ünnepelték, s vitték egyenesen a városházára, hogy méltó jutalmát elnyerhesse.

De a tanácsurak s a főbíró, veszély múltával, megint csak sokallni kezdték a jutalmat. Azt mondták: vagy beéri a felével, vagy menjen isten hírével. Le is út, fel is út!

– Jól van – mondta az idegen. – Megyek, de nem egyedül. – A sípjába fújt megint, és elindult. De el nyomában a hamelni gyermek is mind egy szálig. Hiába sírtak-ríttak a szülők, a gyerekek csak mentek a bűvös hangú síp után. Estére már a közeli erdőbe értek. Onnan aztán reggelre kelve tovább. Meg sem álltak, míg ide Erdélybe nem érkeztek.

Úgy tartja a szóbeszéd s a legenda, hogy azok a hamelni gyerekek lettek volna az erdélyi szászok ősei.

A szülők is aztán idő teltével megvigasztalódtak, mert hallották, hogy az itt felnőtt gyermekekből jóravaló, szorgalmas polgárok lettek. Anyanyelvüket sem felejtették el, mert az akkori királyok s a későbbi erdélyi fejedelmek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a hamelni árvák jól érezzék magukat az itt lakó magyarok és románok között, s hazájuknak tudják ezt a szép földet, melyen csinos falvakat, gyönyörű városokat építettek.

A békási báránypörkölt

A tatár kán beüzent a gyergyói főbírónak, hogy küldene neki ezer szép bárányt, mert nagy gusztusa támadt a bárányhúsra. Amin nem is lehetett csodálkozni, mert éppen tavaszodott az idő, olyankor meg báránybőgéssel tele a határ, és köztudomású, hogy a bárányhúst nagyon szereti a tatár. S még azt is üzente a kán, hogy ha egy héten belül nem küldené a főbíró a bárányokat, az sem baj, ha anyjastól, juhostól, ha nem küldené, akkor maga jön el értük, méghozzá hordástól, de abban már nem lesz köszönet, mert az égő házak tüzénél sütteti meg nemcsak a bárányokat, de magát a főbírót is.

– Finom egy ember ez a gazember – vakarta meg a fejét a gyergyói főbíró. – Eddig még sohasem üzent, csak beállított, hogy a ménnykő ütne belé!

De alighogy átvette volna az üzenetet, jön a szolgája, s mondja, hogy a németnek is van valami üzennivalója.

A németnek is bárányra vásott a foga. Amin megint csak nincs mit csodálkozni. A németnek is nagy étele a bárány, kivált úgy húsvét táján.

– Nincs az egész Gyergyónak annyi báránya, juha – keseredett neki a főbíró –, mint amennyit az a nagy bendőjű tatár s az a torkos német kér.

De nem azért volt főbíró, hogy ne lett volna esze a hivatalához.

Rágyújtott a pipájára. Egy darabig gondterhelten pöfékelt. Aztán csak kiszólt, hogy fogjanak meg négy szép bárányt, két feketét és két fehéret. És nagy akkurátusan nekifogott a válaszlevélnek.

A tatárnak azt írta:

Már éppen kéretlenül is küldeni akarta a bárányokat, nem is ezret, hanem kétezret. Csak azt nem tudta, hogy a nagyságos kán fehéret óhajtana-e inkább vagy feketét. Éppen ezért küld kóstolónak mind a két fajtából egyet-egyet. De a legnagyobb baj, hogy nincsen aki áthajtsa a bárányfalkát Moldovába. (Ugyanis akkor ott tanyázott a tatár.) Nincs, mert minden valamirevaló emberét összefogdosta a német. Nem maradt az egész Gyergyóban más, csak a gyermekek s a fehércselédek. Jó volna, ha a nagyságos kán akár egész hordájával eljönne a Békási-szorosig, úgy két napon belül az asszonyok a bárányokat is valahogyan odaterelik.

A németnek meg ezt írta:

Szívesen küldene kétannyit is, amennyit kérnek, ha volna. De a tatár elhajtotta az egészet. Nem hagyott többet, csak ezt a feketét meg ezt a fehéret. De két nap múlva a Békási-szorosban, addig kimenőben, a tatárok odaérnek, ott el lehetne kapni az irhájukat, visszafordítani a bárányokat. De neki erre semmi lehetősége, mert minden épkézláb emberét is rabszíjra fűzve elhajtotta a tatár.

Aztán útnak indította a két hírvivőt, két jó emberét a levéllel s a bárányokkal föltarisznyálva. Egyiket Moldovának, a másikat meg Besztercének. Tanácsot ült a kapitányokkal, és meggyújtatta a lármafákat. Az volt akkoriban a távírópózna. Egy-egy égetett, szurkozott fenyőfa minden falu határában, s amikor azok kigyulladtak, az asszonyok s a gyerekek hamar elrejtőztek, a férfiak meg fegyverbe álltak.

Így aztán másnap a főbíró és fegyveres székelyei elindultak egy sereg bégető juh és bárány nyomában a Békási-szoros felé. Amint kiértek a mostani Gyilkos-tó lapályára, a sereget lecsapták a patak mentén, az emberek meg egy-egy vastagabb fenyőfa mögé húzódtak. És vártak.

Így vártak majdnem két álló napig. De nemhiába. Egyszer csak megriadt a nyáj eleje, de meg a hátulja is. Összefutnak a juhok, majd neki a patak két martjának, a bárányok meg nagy bégetve utánuk. Amire a birkák eltakarodtak volna az útból, már egymásnak is ment a tatár s a német. A székelyek se kímélték a nyílvesszőt. Majd a németnek s a tatárnak is a hátába álltak, s úgy biztatták, szorították egymásnak őket: „Üsd, vágd, nem apád!” Vágták, szabták is egymást, ahol érték. Nem is maradt ott még hírmondónak sem senki a tatárok s a németek közül. Azért is nem került be ez a csata a históriába. Meg azért sem, mert a főbíró, miután összeterelték a szétfutott nyájat, s a törött lábú bárányokból meg hatalmas üst paprikást rittyentettek, fölemelte intőleg az ujját, s azt mondta:

– Na, emberek, erről a báránypörköltről aztán ne tudjon a világ.

Nem is tudott mindmáig. Én se azért mondtam el, hogy továbbmondjátok. Pszt!