Kakasszótól pacsirtáig

Kukorékol a kakas,
pirkad az ég alja,
talpon már a pásztor is:
egész falu hallja.
Fújja kürtjét, tereli
szaporán a csordát
siratja egy-egy tehén
otthon hagyott borját.
A kecskék is mekegőn
vissza-visszanéznek:
nem örülnek cseppet sem
a koránkelésnek.
Ludak, tyúkok, malacok,
mindegyik rákezdi,
ha már fölkelt, nem akar
egy se éhen veszni.
„Darát, szemet, friss füvet!”
kinek mi a vágya.
„Előbb nekem, csak nekem!”
mind ezt kiabálja.
Türelmetlenségükben
a kakasnak esnek,
szidják, szabják, szapulják,
egyet veszekednek.
„Mit trombitálsz, hogyha még
nincsen amit enni,
máskor tartsd a csőröd, te
alávaló senki!”
De a kakas gőgösen
áll a szemétdombon:
„Én a hajnalt nem ilyen
csőcseléknek mondom.
Nélkülem a falu is
sötétben maradna,
nem ragyogna föl a nap,
tavasz fényes napja…”
Ágálna még, hogyha nem
volna ő is éhes,
éhségében fogott ő
hajnalhirdetéshez.
Ugrik, repül szaporán
le a szemétdombról,
tömi máris a begyét,
dehogy kukorékol.
A vályú is megtelik;
akolban, pajtában,
szürcsöl, majszol mindenik:
nagy-nagy boldogság van.
A pásztor is már kiért,
ki a legelőre,
kibontja a tarisznyát
fél könyökre dőlve,
s míg a csorda legelész
békén szalonnázgat,
és hallgatja énekét
a kis pacsirtának.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]