Titok

Irigyen néztem, napról napra irigyebben az ősz fantáziás pusztító kedvét, ős, erős tehetségét, mely sose mímel annyi színnel, oly élethíven festi az elmúlást, annyi pompával gazdagon, hogy nincs rá szavam, nincs hasonlatom. Főképpen játszi könnyedségét, nagyvonalú megoldásait irigyeltem, azt ahogyan a bú művében lassan, valami őrök katharzissal deres derűvé szelídül: azt ahogyan a szépség benne végképp, s másíthatatlanul teljessé alakul. Hogyan csinálja mindezt olyan könnyűszerrel a mester, az ősz, aki nekem már harminc hosszú ősz óta ismerős? Hogyan csinálja? Lázított a titok, a megismerés hiánya nyugtalanított. Suta sorokkal, ormótlan gondolatokkal vesződve, napról napra, éjről éjre irigyebb lettem az őszre. Míg egyszer, egy késő éjszakán, amint reménytelenül s törten a nyitott ablaknál levegőztem, s néztem, hogy nyargalnak a felhők az égen s a szél az utcán, s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, igen, hallottam tisztán, akár egy ember gyötrődött, kínlódott a mester. És reggel, amikor szűkre húzott szemmel, tárgyilagosan, végignéztem a tájon – művét mustráltam – deres szálak csillogtak hajában. Igen, ez a titok, ez a szépség ára! – Iszonyatosan szép volt a pusztítása, de pusztítás volt, bármilyen remek. – Teremtő-szépet formálni ennyit ne érne meg?!