Emlékezés

De szép volt az az éjszaka! Az égen sűrű csillagok, s a sétatéren gyér lámpák égtek. Nyár volt. A hold, mint valami érem, lógott a csönd kék felöltőjén, a fák fölött. – Két bogár összeütközött. – A lombokon víg szellő lebegett, halkan tereferéltek a levelek, s a levelek közt ott guggolt, hallgatózott vigyázón, talán még fénylett is a gyönge villanyfénybe, mint parányi harmatcseppek szoktak – a béke. Egyszóval: tökéletes, mondhatnám, versre érdemes volt, mi több – a villanyt kivéve –, mintha régi nagy költök verseiből, azok mértékére készült volna az egész éjszaka. Ültem egy padon. Mellettem párok sugdolóztak. És az sem volt mai, ahogyan néha el-elvillóztak kuncogásaik apró szentjánosbogarai. No, költő, – biztattam magam – századom hű fia! Hát nem hangol versre téged is ez az éji harmónia? Keresd csak, kutasd, s megleled, mivel gazdagabb s kevesebb, nemcsak a század, de a perc is egyik a másiknál, újfajta, igaz mondandót éppen te ne találnál?… Így virrasztottam én, s velem az éj, (titkokat ringatott mélyre). – Hirtelen megállt a hársak lélegzése: Sóhajtott valaki… legyintettem. Máskor is szoktak, régen is, s valószínűleg fognak is, még a kommunizmusban is, a szerelmesek sóhajtani. Tudom, a sóhaj meg nem halhat, bármily rövidke legyen az, száz év múlva, ezer év múlva, mindig lesz szerelmes kamasz, lesz lány, aki a csók után sóhajt, mint itt az iménti, de ezt a sóhajt már soha senki, soha más meg nem ismétli. És támadt bennem szörnyű becsvágy, amilyen talán senkiben: ezt a sóhajt, ezt kellene, s hátha sikerülne is átmenteni a halhatatlanságba.