Meditáció a parton

Úgy szokta megülni szívemet, mint alkony a fákat, harmat a füveket, úgy szokta megülni szívemet estefelé a bánat. S olyankor, mint ahogyan az már költőhöz méltó, leballagok a folyópartra. Ott kevesen járnak, s bár csípnek a szúnyogok, attól még az ember nyugodtan meditálhat. Leginkább azon szoktam tűnődni: kár, hogy ez a táj nem dobott több költőt nyilvánosságra, így nyilvánvalóvá válik a magam „pesszimistasága”. .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   . Hej, Küküllő, Nagyküküllő, kicsi vizű, nagyon árva, ki tudja, hogy te is bejutsz előbb-utóbb a Dunába!… Búsongok, tűnődöm tovább, hanyattdőlve várom be az estre-lépő nagy éjszakát. S már az se bánt, hogy olyan közömbösen tűnik múltamba tova, mint a homályba vesző dombok, arcod, alakod finom körvonala. Hej, Küküllő, Nagyküküllő, vized mért hogy ki nem apad? Egykedvűen mosod el a legragyogóbb csillagokat… Így szokta megülni szívemet a harmat-hullású bánat. – Mit csináljak, ha a dolgok ilyen furán kavarognak szívemben. s mint a sebek, fájnak… Ideje már befejeznem. Későre jár, piheg a víz, halak csobbantják a csendet. A hold felé szúnyogok rakétáznak. S az idő fáradt fároszai, a reves füzek foszforeszkálnak.