Zászlóhajtás

Futnak az évek, gyűlnek a ráncok, gyérülnek a szürkülő hajszálak; ritkul a régi harcosok sora. A végtelen térben és időben ó, már eddig is hányan tovatűntek, akik – börtönök, ütlegek kínjait kiállva – a mába hozták a történelmet. Csak a zászlók pirosa nem fakult. Csak a Párt nem öregszik: erős és fiatal maradt, ahogy telnek az évek, évtizedek, egyre erősebb, fiatalabb. Csak a zászlók pirosa nem fakul. Csak a Párt nem öregszik: nemzedékek ifjúságát gyűjti magába, millió munkáskéz melegétől sarjad, lombosul ifjúsága. – És mi, akik ma visszük zászlaját, s tőle tanultunk küzdeni, s hinni jövendőnk hatalmas tavaszában, mi, akik most meghajtjuk zászlaját csöndben, a dicső múltnak adózva: halhatatlannak érezzük ifjúságunk, s tudjuk, hogy kezünkben ez már a végtelen, a hatalmas tavasz lobogója.