Zászlóhajtás
| Futnak az évek, gyűlnek a ráncok, |
| gyérülnek a szürkülő hajszálak; |
| ritkul a régi harcosok sora. |
| A végtelen térben és időben |
| ó, már eddig is hányan tovatűntek, |
|
| Csak a zászlók pirosa nem fakult. |
| Csak a Párt nem öregszik: |
| ahogy telnek az évek, évtizedek, |
| egyre erősebb, fiatalabb. |
|
| Csak a zászlók pirosa nem fakul. |
| Csak a Párt nem öregszik: |
| nemzedékek ifjúságát gyűjti magába, |
| millió munkáskéz melegétől |
| sarjad, lombosul ifjúsága. – |
|
| És mi, akik ma visszük zászlaját, |
| s tőle tanultunk küzdeni, s hinni |
| jövendőnk hatalmas tavaszában, |
| mi, akik most meghajtjuk zászlaját |
| csöndben, a dicső múltnak adózva: |
| halhatatlannak érezzük ifjúságunk, |
| s tudjuk, hogy kezünkben ez már a végtelen, |
| a hatalmas tavasz lobogója. |
|
|
Lupényi ballada 1929-ből
| Huszonkét bányász szállt alá, |
| Lámpa nélkül, a föld alá. |
| Leszálltak másfél ölnyire, |
| S meghasadt lenn a föld szíve; |
| Leszálltak másfél ölnyire, |
| S vérrel vegyült a Zsíl vize. |
|
| Nem a föld volt a gyilkosuk, |
| Nem a víz volt a gyilkosuk, |
| A Rend, a Törvény vette el, |
|
| Jajjal telt meg a csillesor, |
| Jaj szakadt föl a föld alól. |
| S jaj-feketében lengtenek |
| Fönn a szénporos fellegek; |
|
| Meghasadt lenn a föld szive, |
| Vérrel vegyült a Zsíl vize: |
| Huszonkét bányász szállt alá, |
| Lámpa nélkül, a föld alá… |
|
| A büszke, szabad nemzedék, |
| S márványtáblára véste fel: |
| Emlékezz, hősök estek el! – |
|
| Huszonkét bányász szállt alá, |
|
|
Hajnali pillanatkép
| Nesztelen, langyos nyári harmat, |
| s meztelen, fürge szélfiókák |
| Nagyon régen-érzett remegés |
| s a fürge, cigánykereket- |
| s gyémántos fénnyé szenesült |
|
Könnyű füstöcske lengedez…
| Könnyű füstöcske lengedez |
| Könnyű füstöcske lengedez |
| s harmatos fénnyel csillog a korom, – |
| az éjszaka végtelen szárnya: |
| S a kékesen-sejlő hegyeken |
|
Már évek óta…
| ezt a foghíjas, hosszú utcát, |
| jól ismerem szélét és hosszát. |
| S mondtam is nem egyszer: |
| építünk ide majd egyszer. |
|
| S mert haragudni szoktál, |
|
|
Poéma a szemközti házról
| Most egy éve még: csupa-rom |
| félfalak, meszes, törött téglák, |
| pocsolyás „kerüld-meg” vagy „lépd-át” |
| a régi ház szegényes hagyatékát |
| láthattad a szemközti udvaron. |
|
| S fél éve már: a rom s a lom |
| helyén – országot példáz! – |
| büszkén magaslik, s közel félszáz |
| családnak otthon, nyugalom |
| ez a szemközti modern bérház. |
|
| Most egy éve még, s fél éve már… |
| Ha nem többet, csak ezt a pár |
| s ha nem tovább, csupán az őszig |
| látsz, akkor is megérted, |
|
|
Költözködés
| „megszállták” a szemközti házat. |
| Teherkocsikkal, talicskákkal, |
| hátukon batyuval, kosárral |
| ismerkedtek és dicsekedtek. |
| Tüntetésszámba ment az öröm. |
| Mosolygott még maga a ház is. |
| Jókedv guggolt minden küszöbön. |
| Az egész utca velük volt szolidáris. |
| Mintha valami messzi útról |
| csakcsak tüntetni és ünnepnap jártak, |
| azok szállták meg boldogan |
|
| a függönytelen boldogságban. |
|
| És álmomban csupa új házakkal |
| S a nyitott-ablakú csillagokban |
| csupa új lakók könyököltek. |
|
|
Márciusi szél
| s orrát az üveghez nyomta. |
| Ki kellett nyitnom az ablakot. |
| Bejött, kacagott s elfutott, |
| Összejárt minden zegzugot, |
| a lányok hajába beletúrt, |
| s a menyecskék tömött kontyát |
| „Tavasz van, tavasz!” – mondták. |
|
| Állványról állványra szökött, |
| s menten ingujjra gyürkőzött: |
| „Maltert hé!” – kiabálta. |
| És szállt, száguldott, szállt a szél, |
| „Mozgás, emberek, tavasz van, |
| És szállt, száguldott, szállt a szél: |
| s délben minden ház ormán |
| jókedv-zászlókat lengetett |
|
|
A furulyás
| bennem halk szárnyakon. – |
|
|
Vers a nyaralásról
| Egy évi füst, egy évi szénpor, |
| egy évi irodaszag s még sorolhatnám, |
| kimenni, ki a hegyek közé, |
| Már az az izgalom, a hurcolkodás, |
| hogy majd egyre derűsebb kedvvel |
|
| kipróbálod a villanyt, a vizet; |
| megtapogatod a függönyöket; |
| a szekrénybe is belekukkintasz; |
| port, piszkot keresel s nem találsz. |
| Berendezkedsz. Ismerkedel, |
| s ismerősökkel találkozol |
| Elbeszélgetsz. Hallgatózol. |
| Fenyők illatoznak ablakod alatt, |
| szinte szobádban csobog a patak. – |
| Még mindig valamit csinálnál. |
| Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz |
| S reggelre akkorát aluszol, |
| hogy magad is elcsodálkozol. |
|
| újságot, képeslapot veszel. |
| elpepecselsz egy fél műszakot. |
| Megírod, még a helyesírási hibákat is, |
|
| És jönnek az új s a régi ismerősök, |
| s neked is sétáló kedved támad. |
| s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak, |
| Észre sem vennéd, hogy íme, |
|
| Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag |
| s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle |
| hogy csak néztél, láttál, |
| és semmit, de semmit nem csináltál. |
| hát a felkelés, az is dolog, |
| a kirándulás, – mind, mind munka. |
| Hisz nem dolgozik itt senki, |
| – de őt nem muszáj észrevenni –, |
| aki egy fenyőfának dőlve, |
| belepillantgat a jövendőbe, |
| s kuszán, sebtiben e sorokat rója, |
| mert nagyon felgyűlt a mondanivalója, |
| s mert érzi, enélkül csonka lenne |
|
|
Pasztell
| hegyén higanygőz napraforgók. |
|
| csöveket hajt a krumpliföld |
| s a hajdani tengeritábla. |
|
| csak az ég gyönyörű kékje, |
|
|
A pálfalvi parkban
| Esténként mindig idegyűl, |
| Dózsa György kaszás népe. |
|
| Ki idegyűl, az mind rokon, |
| Dózsa György kaszás népe. |
|
| A kényes park megszokta már, |
| Dózsa György kaszás népe. |
|
| S megszokta, öreg parki fák |
| Dózsa György kaszás népe. |
|
|
Filológia egy kalangya árnyékában
| Még ez a nemzedék, s kihal |
| Kihull egy véka régi szó, |
|
| Nem értik majd az unokák, |
| ha azt hallják, hogy valaha, |
| egy kalangya hűs árnyékában, |
| milyet szundított nagyapa, |
|
| s hogy milyen fürge marokszedő- |
| leány volt akkor nagyanyó, |
| mint ahogy én is képről tudom, |
|
| Még ez a nemzedék, s kihal: |
| kalangya, kéve, asztag – és |
| e kedves, szép szavakkal együtt |
| annyi, de annyi szenvedés. |
|
|
Hajlik a búza
| Hajlik a búza, s így zizeg: |
| Hajlik a búza, s így zizeg. |
|
| Száll a pacsirta, s dalba fog: |
| …és kévék helyett zsákokat |
| Száll a pacsirta, s dalba fog. |
|
| Egy öreg ember könnyezik. |
| Egy öreg ember könnyezik. |
|
|
Falusi alkonyat
| Traktor kérődzik a kocsma előtt. |
| akár egy jámbor háziállat. |
|
| egy piros motorkerékpárra. |
|
| Mint kitakart illatos szüzek |
|
| s a holnapra várható időt |
|
|
A mi utcánk
| nem is utca, csak fél utca. |
|
| Egyik felén füstös, mohás |
|
| szegydeszkákból rossz kerítés, |
|
| három fűzfa, térdig nyesve, |
|
| A fűzfáktól kicsit fönnébb, |
|
| megszusszan a keskeny utca. |
|
| Onnan aztán jobbra kaptat, |
|
| útját állja, s mondja: vissza. |
| Nem zsákutca: csak tarisznya. |
|
| Nem is módos, inkább szegény |
| (jaj, de nagyon szeretem én). |
|
| Innen csak indulni lehet, |
| s aki indul, visszajöhet. |
|
| Tisztesség dolgában mindig |
| tanulhat itt, el a sírig. |
|
| tarisznyáltak, azt egykönnyen |
|
| nem fogja az élet piszka, |
| mert itt még a sár is tiszta. – |
|
| Nem is értem, az a pózna, |
|
| miért nem mer fönnebb lépni, |
| lehet, hogy a fényét félti. |
|
|
Bot és furulya
| Legelső ajándék, mit kaptam, |
|
|
Öreg kút az utca szádán…
| Mint a botja, olyan görbe, |
|
| Nézi magát, motyog, motyog. |
| Mosolyt próbál – be nagy dolog! –, |
|
| Jaj, mert az a félvödör víz |
|
| Nincs a kútban most annyi víz, |
| húzott reggel s estefelé. |
|
| Nagy tó lenne, talán tenger, |
| elsírt, lenyelt könnyeivel. |
|
| Talán ezen, talán máson – |
| Sokáig élt, nincs más bűne… |
|
|
Megrozzant az öreg malom…
| Megrozzant az öreg malom, |
|
| Viszi a víz a vén malmot, |
| az a lány is már rég asszony, |
| engemet is másnak kell majd, |
| más asszony kell elsirasson. |
|
| melynél annyit várakozott |
|
| De más, de más, de más minden! |
| A víz is más medret ásott. |
| őrzik szelíd csobbanások. |
|
|
Vidéki békevers
| Hámot, szekeret rekvirált, |
|
| Dalolva mentek, mint akik |
| a háborút nagyon szeretik. |
|
| Bokréta volt a puskacsőben, |
| és pram-pa-pam, de szépen |
|
| a legtöbbjükre – mondják – |
|
| hogy most már így kell élni; |
| a gyerekből, mert kellett, |
|
| Itt járt, még mindig itt van: |
|
|
Szeretnélek…
| Szeretnélek a tenyerembe venni, |
| a naphoz egy kicsit közelebb vinni, |
| hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak, |
| s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak. |
|
| Garabonciásod szeretnék lenni; |
| szárazság idején hosszúszárú esőt |
| vinnék langyos záport, gabonanövelőt, |
| fölfognám viharod bő köpenyegemmel. |
|
| Mindened én szeretnék lenni, |
| s lennék is, ha volna reá mód: |
| mérnököd, orvosod, tanítód, |
| mindenkid, aki csak javadat akarja. |
|
| De nézd, annyi minden vállamra nehezül, |
| segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül. |
|
|
Udvarunkon öreg gerenda…
| elporladt már régen – a pallér, |
| s porlik a név is, lassan megtér |
| viselőjéhez, világot zárva. |
| – Üljünk ide a gerendára – |
| mondta apám,
dolga végeztén, |
| múltkoriban, egy langyos estén. |
| Akkor jutott eszembe
mindez. |
| Úgy közeledtem, mint egy kincshez, |
| kivénhedett-vén gerendához. |
| Meglehet, hogy százados
beccsel |
| faragta az a régi mester: |
| ez a kimustrált vén gerenda. – |
| A régi házból maradt hátra, |
| s mert nem
épült be az új házba, |
| céljavesztetten korhad, senyved, |
| s talán egy
kicsit figyelmeztet… |
| Így tűnődtem, még mindig állva, |
| s borsódzó
háttal ültem végül |
|
Nagyküküllő
| Nagy a világ! S a földgömbre, |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| bizony, reá sem rajzolták. |
|
| akárcsak egy Neruda-verssor: |
| szabadon, s mégis mértéket tartva. |
| Igaz, hajók nem úsznak rajta, |
| csak jó komáim, a virtuskodó |
| úsztatják benne lovaikat. |
| vízszagú nyári éjszakákon, |
| mikor csak a
csillagok látják, |
| benne visongnak, lubickolnak |
| a kényes-testű szász
leánykák. |
|
| hát
nem igazságtalanság? – |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| még csak reá
sem rajzolták. |
|
| kisebb
testvérét kézenfogva, |
|
|
Meditáció a parton
| Úgy szokta megülni szívemet, |
| úgy szokta megülni szívemet |
|
| S olyankor, mint ahogyan az már |
| leballagok a folyópartra. |
| s bár csípnek a szúnyogok, |
|
| Leginkább azon szoktam tűnődni: |
| nem dobott több költőt nyilvánosságra, |
| a magam „pesszimistasága”. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Hej, Küküllő, Nagyküküllő, |
| ki tudja, hogy te is bejutsz |
|
| Búsongok, tűnődöm tovább, |
| estre-lépő nagy éjszakát. |
|
| hogy olyan közömbösen tűnik |
| mint a homályba vesző dombok, |
| arcod, alakod finom körvonala. |
|
| Hej, Küküllő, Nagyküküllő, |
| vized mért hogy ki nem apad? |
| legragyogóbb csillagokat… |
|
| Így szokta megülni szívemet |
| a harmat-hullású bánat. – |
| Mit csináljak, ha a dolgok |
| ilyen furán kavarognak szívemben. |
|
| halak csobbantják a csendet. |
|
| S az idő fáradt fároszai, |
| a reves füzek foszforeszkálnak. |
|
|
Emlékezés
| De szép volt az az éjszaka! |
| lógott a csönd kék felöltőjén, |
| – Két bogár összeütközött. – |
| A lombokon víg szellő lebegett, |
| s a levelek közt ott guggolt, |
| mint parányi harmatcseppek szoktak – |
|
| mondhatnám, versre érdemes volt, |
| mi több – a villanyt kivéve –, |
| régi nagy költök verseiből, |
| készült volna az egész éjszaka. |
| Mellettem párok sugdolóztak. |
| ahogyan néha el-elvillóztak |
| kuncogásaik apró szentjánosbogarai. |
|
| No, költő, – biztattam magam – |
| mivel gazdagabb s kevesebb, |
| de a perc is egyik a másiknál, |
|
| (titkokat ringatott mélyre). – |
| Hirtelen megállt a hársak lélegzése: |
| Máskor is szoktak, régen is, |
| s valószínűleg fognak is, |
|
| Tudom, a sóhaj meg nem halhat, |
| bármily rövidke legyen az, |
| száz év múlva, ezer év múlva, |
| mindig lesz szerelmes kamasz, |
| lesz lány, aki a csók után |
| sóhajt, mint itt az iménti, |
| de ezt a sóhajt már soha senki, |
| soha más meg nem ismétli. |
| És támadt bennem szörnyű becsvágy, |
| ezt a sóhajt, ezt kellene, |
|
|
Tűnődés csillagok alatt
| Hosszan néztem én az este |
| Addig néztem, addig-addig, |
|
| s csöndessége bennem olykor |
| reményt reményre zöldágaz. |
|
| Most is, hogy ott nézelődtem, |
| Úgy éreztem, mintha máris |
| fönn a csillagok
közt lennék. |
|
| Gyermekálmom két pej lovát |
| befogtam a Nagy Göncölbe, |
| s hajtottam a Hadak útján |
|
| találkoztam, és a holdnál |
|
| Vásárt csaptam, s
jegyet vettem |
| írhatott a Föld naptára. – |
|
| (nem csoda, hisz ingben voltam), |
| vissza, le a földre hulltam. |
|
| Földi
tárgyak nőttek körém, |
| Hajnalodott, s a
csillagok |
| messzibbről kezdtek fényleni. |
|
| s reám kacagott az égbolt: |
| „Talán meghalsz, anélkül, hogy |
|
| Tán a hangod se jut tovább, |
| szinte látom, téged sajnál. |
|
| És te akarsz hinni, merni, |
| álmodozni
más bolygóról?” – |
| szálltak fel a keskeny
Oltból. |
|
| Szárközépig ért a harmat, |
| nyomot hagytam benne verten, |
| de tudtam, ha jő az este, |
|
| Végzem, mit az idő rám
mér, |
| végzem, ha kell százszorozva! |
| Hinni kell csak, s följutunk mi, |
| föl a fényes csillagokba! |
|
|
Csillagfoglalás idején
| Elhagyják a fenyők a hegyet, |
| lassacskán mind-mind odébbállnak, |
| fejszesuhogás hívja-hajtja |
| a döndülve is délceg fákat. |
|
| Futnak a fenyők, kikkel annyit |
| példálóztak már itt és máshol, |
| sziklákon is megkapaszkodó |
| szívósságról és helytállásról. |
|
| Menekülnek? Földre-hullt szelek |
| a volt viharok rongyait most |
| minden szederág visszafogja, |
|
| mert vágottasban az orkán is |
| bokrokat-bújó gyönge szél lesz, |
| koldus szellő, ki félve simul |
|
| Elhagyják a fenyők a hegyet, |
| lassacskán mind-mind odébbállnak, |
| fejszesuhogás hívja-hajtja |
| a döndülve is délceg fákat. |
|
| Példálózni, embert példázni |
| fenyőfákkal nem lehet immár; |
| csillagfoglalás ideje van, |
| égi-közhely csupán a villám. – |
|
| Futnak a fenyők, hadd fussanak! |
| Kár siratni a futó fákat. – |
| Meglehet, hogy egy szép napon majd |
| a hegyek is mind odébbállnak. |
|
|
1961. április 12
| s bujdokolni, mint Einstein. |
|
| mindazt, mi eddig történt. |
|
| Tavasz van, zengő szép tavasz, |
|
|
Hosszú sor, rövid sor…
| nagyobb terheket raksz-e? |
|
| Van-e a versnél súlyosabb, |
|
| Lettem esetlen s halovány, |
| csak lelkem maradt büszke. |
| De minden sorom, – jó, vagy rossz –, |
|
| vagy száll, száll föl az égig, |
|
| dicsőbb terheket raksz-e? |
|
|
Könyörgés tavasszal
| Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
| Dugja fejét a sok-sok pipevirág. |
| Tavasz van megint, tavasz van újra, |
| s az ember, az ember messzire lát. |
|
| Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! |
| Annyi, de annyi bús napon át |
| Tebenned bíztam, Tetőled vártam |
| keserű szívem szép igazát. |
|
| Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
| Dugja fejét a sok-sok pipevirág: |
| Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom, |
| keserű szívem szép igazát. |
|
|
Hosszú eső
| Elsüllyedt kikötő a város: |
| mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik |
| utasaik a ködlámpás trolik. |
|
| Elsüllyedt kikötő a város: |
| ablakaira sárgás fény-moszat |
|
| Elsüllyedt kikötő a város; |
| villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt |
|
| zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos |
| odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon. |
|
|
Nyárfa
| Nem éppen mai verskellék, |
|
| mely szántszándékkal hajlik az |
|
| Rezge, akár a …, rezge, mint … |
|
|
Vadludak
| őszi versek örök kellékei, |
|
| és álmaimból egy-egy darabka |
| mindig tovaszáll veletek. |
|
|
Titok
| Irigyen néztem, napról napra |
| fantáziás pusztító kedvét, |
| tehetségét, mely sose mímel |
| Főképpen játszi könnyedségét, |
|
| mindezt olyan könnyűszerrel |
|
| irigyebb lettem az őszre. |
|
| Míg egyszer, egy késő éjszakán, |
| amint reménytelenül s törten |
| hogy nyargalnak a felhők az égen |
| s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, |
|
| amikor szűkre húzott szemmel, |
| deres szálak csillogtak hajában. |
|
|
Őszi elégia
| Fölszáradt-e vajon a harmat |
| az erdő alján, vagy dérré változott? |
| Kijár-e még az a magányos |
| őzsuta alkonyatkor a tisztásra, |
| hol delelni szokott a telehold? |
|
| Szokásban van-e még a lombok |
| jámbor tereferéje, vagy vacogó |
| félelem, sorvasztó civakodás, |
| ágrólszakadt levelek siráma lett |
|
| Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz, |
| Szűkre húzott szemű éjszaka néz |
| ridegen a meddő mogyorókra s a |
| kikericsek mérgező csillagaira. |
|
|
Novemberi virágok
| amíg csak le nem hull a hó. |
| Színüket kiszítta már a nap, |
| s illatukat a deres hajnalok. |
| az unokáikat sétáltató nagymamák |
| akik egy-egy rövidke, biztató |
| a virágok hervatag mosolyára… |
|
| S valami zsibbasztó könnyűség |
|
|
Téli alkony
| Nyírfák közé zuhant a nap. |
| farkasok gyűlnek a vérre. |
|
| Szűggyel törik a nagy havat, |
| árnyaik a völgybe vesznek: |
|
| üvöltve száll le az este. |
|
|
Tavaszi kép
| Napfénnyel-vegyes, langyos |
| földet hantolgat, reszkető |
| csemeték tövére, egy gondos |
|
|
Tövisfa
| Nem emlékszem már (pedig hányszor |
| szúrt belém tövise), van-é |
| gyümölcse? Mintha valami bogyók, |
| vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé, |
| vagy az se, csak tövis, tövis |
| Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt, |
| s amit kivágtunk, csontkeményre |
| száradt, szikrázva ugrott |
| vissza róla a fejsze éle. |
| A tüze szinte olthatatlan, |
| virradatig-tartón parázslott; |
| nem láttam én még fában ennyi |
| önvédelmet és konokságot. |
| Találgattam már gyermekésszel |
| titkát ennek az irthatatlan |
| szívós fának, melyről a fejsze |
| még holtában is visszapattan. |
| Most értem csak: a történelmet |
| szolgálja inkább, nem a tájat – |
| kéznél volt mindig, mikor kellett |
| máglyának, avagy koronának. |
|
|
Arany János kalapja
| Valami nagy megilletődöttség |
| szokott erőt
venni rajtam, |
| valahányszor ott járok a szalontai |
|
| S ilyen
tiszteletlenségre hogy adhattam |
| mégis fejem, ma sem tudom… |
| Megírom, de az az öreg múzeum-őr |
|
| Böngészgettem a megsárgult |
|
| (talán mert csak magam voltam) |
|
| Úgy járkáltam,
mint valami, |
| engedtessék e szó: rokon. |
| S derültem a bécsiesen
fogalmazott |
|
| s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, |
| ékkövekkel cicomázva ment-e véle |
|
| S hogy érezhette ott magát |
| a sok fényes
udvaronc közt, |
| hátulsó jobb lábra kesely, |
|
| Ott az írás a többi közt, |
| megfakult már – negyvenhétből
datálódik. |
| Olyan gonddal s szép magyarul |
| írta azt is, mint a Toldit. |
|
| egyik-másik kollégám ha versek helyett |
|
| Tudom, nem volt
illedelmes |
| e gondolat s helyhez méltó. |
| De, amint már említettem,
lehullt rólam |
| akkor minden illem-béklyó. |
|
| Szinte ugráltam a lépcsőn, |
| Nőttön-nőtt a kedvem s véle |
| bátorságom emeletről emeletre. |
|
| S hogy fölértem legfölülre, |
| egy kísértő párnás széknek. |
|
| S ott a fogas, s a fogason a kalapja! |
| Molyrágta és por porosul karimáján. |
| Ekkor biztatni kezdett az ördög: |
| Mi lenne, ha fölpróbálnám? |
|
| Föl kellene
próbálni… föl! |
| „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… |
|
| Fölpróbáltam. Nyakamig ért. |
| Nagy volt, szörnyen nagy és örök. |
| Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: |
|
|
Kulcs és kalapács
| Könyvek, brosúrák, irányelvek, |
| zsírpapírban meg paprikás |
| szalonna, és a táska alján |
| franciakulcs és kalapács. |
|
| – Csodálkozik ugye, barátom, |
| hogy azt a kulcsot s kalapácsot |
|
| Áradt a szó a vén vasasból, |
| s a gyepre újságpapirosból |
| kettőnknek asztalt terített. |
|
| Harminc esztendős ez a táska, |
| kopott ugyan, de bírja még… |
| Egyék, ne várjon biztatásra, |
|
| – Fiatal masiniszta voltam, |
| vette nekem a szerszámokkal |
|
| – S azóta szinte súlyommá lett |
| e táska, s benne ez a két |
| öreg szerszám… ők visznek engem, |
| mint a mozdonyt a lendkerék. |
|
| – Aztán, mikor falura küldött |
| engem a mozdonyról a párt… |
| az asszony szidott, vénségemre |
| mi jut eszembe, mizserált. |
|
| De aztán mégis nekilátott, |
| csomagolt, mint már annyiszor. |
| – A kulcsot és a kalapácsot! – |
|
| mert éreztem a táska súlyán… |
| akarja vélük agyusztálni, |
| ott a szerszám: a brosúrák. – |
|
| – Így kötődött velem az asszony, |
| s mondott még ennél szebbet is, |
| hogy ilyen bolondot ki látott, |
| vigyen egy vagon vasat is. |
|
| – Jó is lett volna, nem is egyszer, |
| ugyancsak nagy probléma volt. |
|
| De hát az rég volt, nagyon régen, – |
| s mintha azt mérné, milyen rég, |
| hallgatott hosszan, és behunyta |
| ráncok közt lakó kék szemét. |
|
| – Gondoltam – folytatta, a morzsát |
| két újjal csipegetve fel, |
| s deres bajuszát széttörölte |
|
| – Gondoltam, mikor idejöttem, |
| tervek, brosúrák mellett jó, ha |
| kéznél egy kulcs s egy kalapács. |
|
| – Hasznát is láttam, megtörténik, |
| hogy egy traktor, vagy más egyéb |
| bedöglik, mert, nézzen csak széjjel, |
| műhely a határ, csupa gép. |
|
| – Meg aztán, amint már mondottam, |
| Még a nyelvem is botlik, hogyha |
| nincs itt a kulcs s a kalapács. |
|
| – Előfordult, annyit ugrattak, |
| hogy nélkülök indultam el, |
| s nem ment a gyűlés, csak dadogtam, |
| nem boldogultam semmivel. |
|
| Hát ezért hordom én magammal, |
| vén vagyok, mondják, s babonás, |
| de higgye el, ha kell még súg is, |
| súgnak a kulcs s a kalapács. |
|
| Aztán csomagolt, összerakta |
| nagy gonddal úti batyuját. |
| Elköszöntünk. Indult a táska |
| s a szerszámszagú brosúrák. |
|
| s amint messzire ballagott, |
| mintha a vállán mentek volna |
|
|
Jön egy tutaj a Besztercén
|
M. Sadoveanu emlékére
| jön a hegyről le a turma. |
| Csendben jönnek, csak kolompjuk |
| hallszik át a folyón túlra. |
|
| s mintha visszafelé folyna! – |
|
| Hol az a part, hol májusban |
| egy szép lány még vásznat mosott?… |
|
| s kiköltözött egy új házba… |
|
| – ki tudja már hányadszorra? –, |
| de a kolompjuk most mintha |
|
| Hát a lélek nagy batyuját, |
| melyet századok kötöttek, |
| ki hozza föl az új partra |
|
| Jön egy tutaj a Besztercén, |
| kormányosa, mint a Csalhó; |
| jön az örök ember-Csalhó. |
|
| Jön a tutaj… S majd a késő |
| kolompszavát hallják ki az |
|
|
Asztalos István balladája
| A csillagok, mint a harmat |
| úgy hulltak ki mindig vidám, |
| lecsukódott kék szeméből. |
|
| Harmattá lett, csillaggá lett, |
| könnyedén, akár egy gyermek, |
| mint aki tán nem is sejti, |
| mennyire fáj, mikor elmegy. |
| Könyvekké vált, hangszalaggá, – |
|
| gyászolják a fehér lapok. – |
|
| „Kék volt az ég, mint a bánat.” |
| mikor búcsút vettünk tőle |
|
|
A moszkvai Majakovszkij Múzeumban
| Költő volt. Törhetetlen, tiszta: |
| néhány tiszta ing – ahogy írta –, |
| írógép, pipa, toll és tinta; |
| s amibe szokott csatangolni |
|
|
| Nem csoda, ha reszkettek tőle |
| burzsoák s apró szó-kufárok. |
| Nem csoda, hisz elég volt az is, |
| ha valakit csak orrbavágott. |
|
| Husángnak is beillő szerszám, |
| amilyet eddig nem is láttam. |
| S hogy forgatta e költő-Toldi, |
| milyen keményen, s hány csatában! |
|
| Most itt fekszik, mint hadvezérek |
|
|
| Félre aki sápítoz, szédül. |
| Soraim vastraverzein épül, |
| Kommunista Jövendő, feléd |
|
| Ezt dübörögte egy régi lemez. |
|
|
| Hogy a hangja is elhagyta, |
|
|
|
Találkozások
| Nagy Péter előtt szalutáltam, |
| Sándor oszlopát megcsodáltam. |
| Majd egy troli sétálni vitt el |
| Alexandr Szergejeviccsel. |
|
| Vitt, vitt. A Néván ködök szálltak… |
| Verseket mondtunk föl egymásnak, |
| rímet kerestünk sok új szóra: |
| „kolhoz”-ra, „szovjet”-re, „metro”-ra. |
|
| (A Nyevszkij úton most is, mintha |
| ott sétálna még Gogol s Glinka…) |
| És betértünk egy vendéglőbe, |
| s vodkát ittunk a jövendőre… |
|
| Aztán a Szmolnij felé mentem, |
| ott állt Lenin a havas kertben, |
| Intett, elvtársam, jó hogy látom, |
| mondja mi újság Kolozsváron. |
|
|
Jeszenyin sírjánál
| Hát itt nyugszik a kocsmázó poéta, |
| zizegni tanultak a nyirfák, |
| itt nyugszik Szergej Jeszenyin! |
|
| A temető, mintha ő írta volna, |
| nyírfákkal-gyertyás, ciheres, |
| hantjai között botladozva |
| a téli nap is sírt keres. |
|
| Téli nap voltál te is, költő, |
| Sztyeppék bánata ülte lelked, |
| mint e temetőt most a hó. |
|
| szovjet oldalon, útitárs!” |
| Égi sztyeppék ködéből, nézz le, |
| nézz le, ha olykor erre jársz. |
|
| Fények égnek Rjazány környékén. |
| verseket olvas estelente, |
| s rendesen borotválkozik. |
|
| S nézd meg a várost, öles plakátok |
| hirdetik neved, Jeszenyin. – |
| Orosz lovak patája csattog |
|
|
Tavaszi séta
| Kimentem a Házsongárd fölé. |
| s a fűrészek apró dalokat |
| aszerint, hogy milyen vastagok |
|
| a fekete-piros szabóbogarak; |
| s a levegőben, jól érezhetően, |
| kesernyés füstszag rezgett. |
|
| cipőm orrával megpiszkáltam |
| egy-egy lehullott nedves galyat. |
| még valami buta hasonlítást is tettem. |
|
| számszerint huszonhat darab. |
| mely még nincs ki egészen, |
| lecsalhattam, úgy bizony – |
| s kacagtam saját hiúságomon… |
|
| Alkonyat tájt hiába vont a szél |
| zord ködöket a látóhatárra, |
| s hiába indította utcákhosszat |
| őszies szigorú patruláit. |
| És úgy jöttem, jöttem volna |
| de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –) |
| hol éppen véget ért az óra |
| s harsogva tódultak ki a lányok, |
| lasúbbra fogtam a lépést, |
| és mosolyogtam, rejtélyesen, |
| mint aki minden titoknak tudója. |
|
|
Ballada
| Kék szárnyú pillangó libeg |
| a kút fölé. – Jaj, a korsó! |
|
| Koccan a korsó, csobban a |
| víz, – azon mereng a lepke: |
| a gyűrűző vízre szálljon-e, |
|
|
Gyermekkor
| Hóharmaton mezítláb jártam, |
| ólmos esőben bőrig áztam; |
| éjjel az erdőn, félelmemben, |
| hol sírtam, hol meg énekeltem. |
|
| S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –, |
| mintha egy tisztás szélén mennék |
| fütyörészve, hol alkonyatkor |
| őzek ittak ezüst patakból. |
|
|
Zápor
| Villámok tört szárnya verdesi ablakom. |
| mint egy hajó, elindul vélem |
| ez a modernnek mondható szoba. |
|
| Ködbe süllyed aztán az emlék |
| Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan |
|
|
Hajnaltájt, hazaballagóban
| Hajnaltájt, hazaballagóban, |
| libbentett felém a hársfasor: |
| juhok apróztak át a városon. |
|
| Egy sereg juh, két csacsi, két csobán |
| s három hatalmas farkashajtó |
| szaporázott a szállni lusta, |
| harmat-lucskos hajnali porban, |
| a kopott macskaköveken. – |
|
| Meneteltek, mentek némán, |
| ma született gyönge bárány |
|
| Valahonnan nagy messziről |
| vonszolódtak; a kutyák is |
| tövét meg sem szimatolták. |
|
| s kicsit újra otthon voltam |
| a falumban, honnan egyszer |
| egy ilyen szép hajnaltájon |
|
| Aztán csak a gyapjú szaga |
| tétovázott a hársak közt, |
| hallatszott még, s el-elhalón |
|
| az a gyönge, alvó bárány, |
|
|
A tenger
| Emberként él, emberként érez: |
| nincsen fogható erejéhez. |
| hányta tüzét a hullámokra, |
| s ő, a tenger-ember, higgadtan |
| S aztán, mint egy nagyapó |
| mikor ölébe hulltak a hálás, |
| ujjongó sirálysikoltások. |
|
| Hangja némelykor nagydob, |
|
| csak a magaszabta renddel. |
| s belevész, ki másképpen remélte. |
|
|
Nagy álmok
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| embert itt a parton, kérges |
| kezében, mint törött kardot, |
| hosszúnyelű, széles, nagy evezőt tartott. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Az az ember ott úgy állott, |
| cserbehagytak. Egy-egy bója |
| visszafogta mindig, mikor indult volna. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| meg-megvonaglott markában. |
| Énistenem, jaj de nagyon megsajnáltam. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Szakállt növesztett, ó, talán |
| akart lenni, s maradt őszes, |
| kis csónakon nagyotmondó evezősnek. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
|
Hol volt, hol nem volt
| Ember-hullám a tenger hátán, |
| zajos, barnára sült sereg! |
| S mint valami jókedv-sirályok, |
| úgy röpködnek a visongások |
|
| nem volt a parton ennyi nép, |
| nem nyergelte még ennyi ember |
|
| Kik itt napoznak, és naphosszat |
| gyűjtik a fényt s az új erőt, |
| hol volt ez a rengeteg ember |
|
| Hol volt, hol nem volt… Mindig itt volt, |
| csak épp a parttól távolabb: |
| küzdött, izzadott, míg legyőzte |
|
| És most itt van, és nyárról nyárra |
| gyarapszik, nő e víg sereg. |
| S mint valami jókedv-sirályok, |
| szállnak a vidám visongások a ringatozó víz felett. |
|
|
A parton
| Túlbőgi a nagydob a tengert, |
| a neon az eget túlragyogja; |
| árván omlik a parttól elvert |
| holdfény a benti hullámokra. |
|
| Feleútján meghal a harmat. |
| Jó lenne most egy csöndes séta. – |
| Zokog a tenger, a hold hallgat. |
| Csak a magánynak van árnyéka. |
|
|
Példázat a vízről
| Mindennapos szelíd fodrokban, |
| csaták idején heggyé nőve, |
| vad viharokkal kergetőzve; |
| alábukón, hullámra hágón, |
| fecsegve, locskán s veszekedve |
| soha, egyetlen pillanatra, |
| társait, s körét el nem hagyja. |
|
Két nyárfa
| Én sem volnék, ha nem volnál, |
| ha te hozzám nem hajolnál, |
| te sem volnál, ha nem volnék, |
| ha én hozzád nem hajolnék. |
|
| Osztódom én, osztódol te. |
| Só vagy az én kenyeremben, |
| mosoly vagy a bajuszomon, |
| könny vagyok a két szemedben. |
|
| Köt a véred, köt a vérem: |
| szeretőm vagy és testvérem. |
| Köt a vérem, köt a véred: |
| szeretőd vagyok s testvéred. |
|
| Szellőm vagy, ki megsimogatsz, |
| viharom, ki szerteszaggatsz, |
| szellőd vagyok, ki simogat, |
| viharod, ki szétszaggatlak. |
|
| Ha nem volnék, te sem volnál, |
| én sem volnék, ha nem volnál. |
| Vagyunk ketten két szép nyárfa, |
| s búvunk egymás árnyékába. |
|
|
Kívánság
| Egy másik asszonnyal, aki nincs |
| (és minden asszonyban ott van), |
| aki nem te vagy, aki nincs, |
| férfi ismerhet benned, és |
| aki másoknak szenvedés; – |
| azzal a másik asszonnyal, |
| azzal is ismertess meg, – |
| akkor elhiszem: úgy szeretsz, |
|
|
Vadmadár
| Csőre, karma: vág, tép. – |
|
| – csontig-metsző emlék –: |
|
|
Kétszer kelt föl…
| Kétszer kelt föl a telehold |
| kétszer kelt föl a telehold, |
| csak azért, hogy minket lásson. |
|
| Háromszor jött el a hajnal, |
| gyémántkulcsa hármat fordult; |
| háromszor jött el a hajnal, |
| s harmadszor is visszafordult. |
|
| Két telehold, három fényes, |
| harmatszemű hajnalcsillag, |
| és csak nekünk világítnak. |
|
|
Jó volna…
|
Magdinak
| Jó volna most egy szénaboglya |
| karjába dőlni, úgy, mint régen, |
| amikor apám megvert, és sírni, |
| kisírni
magam lágy ölében. |
|
| Vegyülnének hajamba
zörgő, |
| rakoncátlan, tört szénaszálak, |
| a forró könnyeim a boglya |
| ezer ujja közt szétfolynának. |
|
| És sírástól
fáradt, zokogás rázta, |
| már szinte halni való testtel |
| elaludni a boglya
karján, |
| aludni, míg leszáll az este. |
|
|
Álom
| Furcsát álmodtam az éjjel: |
| két csikót fogtam kötéllel, |
|
| nyargalásztam velük, mígnem |
|
| azon nyomban, mint egy isten |
|
| De otthagytam – most sem értem –, |
|
|
Forrás és a pásztor
| s útnak indult a pásztor. |
|
| Jött, amerre a kis patak, |
|
| És amint jöttek kettecskén, |
| meg-megálltak egypárszor: |
|
| más hegyek, völgyek hajlatán |
|
|
Tavaszi tüzek láttán
|
Egy volt szerelem emlékére
| A tavalyi lomb füstté szépül, |
|
| Pogány szertartás
helye most |
|
| Gyönyörűséggel rakja tűzre; |
| azt, amiben még úgy gyönyörködött |
|
| Ó, be irigylem a csipke lángú |
| nem lenne jobb megválnom tőled |
|
|
Minden hatalom
| Ha megsimogatná a hegyeket, |
| keze nyomán kisimulnának, |
| szálukra feküdnének a fenyők, |
| őzek, medvék, farkasok, zergék, |
| mint a bárányok összebujnának, |
|
| Ha akarná, minden virágok illatát |
| bibe-bölcsőjükbe parancsolhatná vissza, |
| hogy ne érezzek más illatot, |
| az ő, semmilyen más illathoz-nem-hasonlítható |
|
| egyetlen pillantására, meg… |
| Hogy csodálkozna reggelre kelve |
|
| Mert minden hatalom neki adatott, |
| mert hatalom, teremtő hatalom |
| csak a szerelemnek adatott, |
| egyedül csak a szerelemnek. |
|
|
Dúdoló asszonyok, leányok kezéről
| s ha védik, mint az ölyvek. |
|
| olykor csüggedten jön meg – |
|
|
Harmat a csillagon
| Megjártam bár a történelmet, |
| konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, |
| kinek apja hiába magyarázza, |
| konok, ki ha százszor meglakolt, |
| százegyedszer is a könyörtelen |
|
| A boldogság tört szárnyú madara |
| a boldogság tört szárnyú madarát, |
|
| Vergődtem, vergődöm magam is, |
| – megviseltek a hosszú századok –; |
| szétosztom minden örömöm, |
| a bánatomon is osztozzatok. |
|
| Ó, szép szavak barokkos balzsama, – |
| ne hosszabbítsd a kínjaim! |
|
| Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. |
| Ezért tart engem a társadalom. |
|
| Labda a hold! S ha netán el nem érném, |
| harmat leszek, harmat e csillagon, |
| hogy fényemtől is fényesebbnek |
|
| nyugodt lélekkel mondják: |
| tócsákkal nem szövetkezett, |
| úgy tünt el, amint érkezett. |
|
|
|