Tavaszi séta

Kimentem a Házsongárd fölé. Nyesték a fákat. Fütyörésztek a fanyesők, s a fűrészek apró dalokat dudorásztak, aszerint, hogy milyen vastagok voltak az ágak. Egy felhő hátán ült ingujjra vetkőzve a nap. Mosolyára előbújtak a fekete-piros szabóbogarak; a tócsák kezetfogtak, a füvek nőni kezdtek, s a levegőben, jól érezhetően, kesernyés füstszag rezgett. Megjártam magam, csak úgy céltalan. Meg-megálltam, cipőm orrával megpiszkáltam egy-egy lehullott nedves galyat. S ha jól emlékszem, még valami buta hasonlítást is tettem. Valahogy ilyenformán: lám, lám, életem fája alá is így gyűl tömérdek évem, számszerint huszonhat darab. S jól esett, hogy egyet, mely még nincs ki egészen, lecsalhattam, úgy bizony – s kacagtam saját hiúságomon… Alkonyat tájt hiába vont a szél zord ködöket a látóhatárra, s hiába indította utcákhosszat őszies szigorú patruláit. Nem húztam összébb nyakamban lobogó sálam. És úgy jöttem, jöttem volna egész hazáig, de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –) hol éppen véget ért az óra s harsogva tódultak ki a lányok, lasúbbra fogtam a lépést, és mosolyogtam, rejtélyesen, mint aki minden titoknak tudója. 1956