A tenger

 

 

 

 

A tenger

Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye
súlyosul, mélyül
hozzá mérve.
Emberként él, emberként érez:
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban
a napot égre emelte.
Izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra pászította.
S aztán, mint egy nagyapó
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.
Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság;
bőszült ember,
hogyha felbosszantják.
Ó mennyire ember!
Nem békül,
csak a magaszabta renddel.
A partja,
milyennek ő akarja. –
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.
 

1956. július 10

 

 

 

Példázat a vízről

Mindennapos szelíd fodrokban,
forogva ünnepi habokban;
csaták idején heggyé nőve,
vad viharokkal kergetőzve;
alábukón, hullámra hágón,
átbújóban a halászhálón;
fecsegve, locskán s veszekedve
soha, egyetlen pillanatra,
társait, s körét el nem hagyja.
 

1956. augusztus 7

 

 

 

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
 

1956

 

 

 

Nagy álmok

Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Láttam a minap egy őszes
embert itt a parton, kérges
kezében, mint törött kardot,
hosszúnyelű, széles, nagy evezőt tartott.
Kötött csónakját sekély víz
ringatta erre-arra.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Az az ember ott úgy állott,
mint akit immár az álmok
cserbehagytak. Egy-egy bója
visszafogta mindig, mikor indult volna.
Kicsi csónakját a mélyvíz
soha-soha nem ringatta.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Csak nézte a ködbevesző
hajókat és az evező
meg-megvonaglott markában.
Énistenem, jaj de nagyon megsajnáltam.
Kicsi csónakját a mélyvíz
soha-soha nem ringatja.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Szakállt növesztett, ó, talán
óceánjáró kapitány
akart lenni, s maradt őszes,
kis csónakon nagyotmondó evezősnek.
Kötött csónakját sekély víz
ringatgatja erre-arra.
 

1956. augusztus 7

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]