A tenger
| Emberként él, emberként érez: |
| nincsen fogható erejéhez. |
| hányta tüzét a hullámokra, |
| s ő, a tenger-ember, higgadtan |
| S aztán, mint egy nagyapó |
| mikor ölébe hulltak a hálás, |
| ujjongó sirálysikoltások. |
|
| Hangja némelykor nagydob, |
|
| csak a magaszabta renddel. |
| s belevész, ki másképpen remélte. |
|
|
Példázat a vízről
| Mindennapos szelíd fodrokban, |
| csaták idején heggyé nőve, |
| vad viharokkal kergetőzve; |
| alábukón, hullámra hágón, |
| fecsegve, locskán s veszekedve |
| soha, egyetlen pillanatra, |
| társait, s körét el nem hagyja. |
|
Sirálytánc
| Sirályok táncoltak, keringőztek |
| S az öreg tenger – a maga módján – |
|
| gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy |
| a kecsesen reálibbenő sirályok |
|
| Szép is volt ez a szinte magáért való |
| Ha sirály volnék – gondoltam –, én is |
|
| Mert szép is az: a magasság s mélység |
| táncolni, keringőzni kecsesen, |
|
| Megbűvölten csodáltam én is ez |
| kenyérkereset szórakoztató, |
|
| És értettem már az egész táncos |
| ki-ki megfogta véle a maga |
|
| De nem bántott e szép haszonlesés, |
| csak akkor szomorodtam el, |
| mikor a tenger birkózni kezdett |
|
| s a sirályok, ó, a sirályság, össze- |
| jóllakottan és veszekedve keresték |
|
| Tágult, s majd elfért egy vitorlában |
| Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor |
|
|
Nagy álmok
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| embert itt a parton, kérges |
| kezében, mint törött kardot, |
| hosszúnyelű, széles, nagy evezőt tartott. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Az az ember ott úgy állott, |
| cserbehagytak. Egy-egy bója |
| visszafogta mindig, mikor indult volna. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| meg-megvonaglott markában. |
| Énistenem, jaj de nagyon megsajnáltam. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Szakállt növesztett, ó, talán |
| akart lenni, s maradt őszes, |
| kis csónakon nagyotmondó evezősnek. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
|
|